Az új Be. szabályozási elveinek hatása az előzetes letartóztatásra vonatkozó rendelkezésekre – 1. rész

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A 2000-es évek elején megkezdődött, és az elmúlt öt évben új lendületet kapó büntetőjogi reformtörekvések kiindulópontja mindig az adott kormányzat büntetőpolitikája volt. A reform utolsó lépéseként tervezett eljárásjogi kodifikáció sem kivétel ez alól.

Elsősorban a büntető anyagi jog alkalmas arra, hogy a társadalompolitikától nyilván el nem vonatkoztatható büntetőpolitika hordozója legyen. Hiszen a büntetőpolitika primér funkciója annak meghatározása, hogy mi legyen bűncselekmény általában (bűnösség, társadalomra veszélyesség, jogellenesség) és különösen (mely magatartásokat tartalmaz a Btk. különös része). Szélesebb értelemben véve azonban a büntetőpolitika részét képezi annak a rendszernek a meghatározása, amelyben a büntetőjogi felelősségre vonásra sor kerül, és azé is, ami e felelősségre vonás következményeiről szól, vagyis a büntető eljárásé és a büntetés-végrehajtásé[1]. Álláspontom szerint azonban e két utóbbi terület (eljárásjog-büntetésvégrehajtási jog) sokkal csekélyebb mértékben képes a büntetőpolitika képviseletére, mint az anyagi jog, így célszerűbb rájuk úgy tekinteni, mint az anyagi jogban megtestesülő büntetőpolitika érvényesítésére szolgáló eszközökre[2]. Mindazonáltal több terület is van az eljárásjogban, ami e tekintetben mégiscsak különösen „érzékeny”. A személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedések, különösen az őrizetbe vétel és az előzetes letartóztatás feltétlenül ilyenként említendők.

A büntetőpolitika természetesen az életviszonyokkal együtt változik, ami maga után vonhatja annak hordozói, a jogszabályok változásait is. Sokan a jogszabályok változásában az értékállandóság feladását látják, mások a változtatásra való képtelenséget a rugalmatlansággal azonosítják[3]. Amennyiben feltesszük, hogy a jognak – Jefferson idézett mondata szellemében – valóban lépést kell tartania a körülmények változásaival, akkor a büntető anyagi jog bizonyos keretek között történő, a kazuisztikus jogalkotás irányába el nem tolódó módosulása természetes. A büntető eljárásjoggal azonban már más a helyzet. Annak a gyakori vagy gyökeres módosulása büntetőpolitikai változásokkal nem mindig indokolható, mert az eljárási jog azokra nem annyira érzékeny. A büntető anyagi jog és a büntető eljárásjog között kodifikátori szemmel nézve ez egy igen lényeges különbség.

Mégis, az előzetes letartóztatás a büntető eljárásjog többi jogintézményéhez képest igen gyakran kerül nemcsak a szakmai, de a szélesebb közönség érdeklődésének is a homlokterébe. Erről a média a legkészségesebben gondoskodik. A reakciók szélsőségesek: amennyiben a terhelt előzetes letartóztatását elrendelik, úgy a rendszer kegyetlensége, a személyi szabadság eltiprása, ha pedig valaki az általános nézet szerint idő előtt vagy érdemtelenül szabadlábra kerül, akkor a jog és a jogalkalmazó tehetetlensége a téma.

 „A kényszerintézkedések a személyes szabadságot, a mozgási szabadságot, a személyiség integritását, a házi jogot (a magán- és családi élet védelmét), a tulajdoni, vagyoni jogokat korlátozzák, és emiatt szemben állnak az alkotmány biztosította mindenkit megillető alapvető jogokkal.” [4] Az Alaptörvény Szabadság és felelősség fejezetének IV. cikke szerint mindenkinek joga van a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz; senkit nem lehet szabadságától másként, mint törvényben meghatározott okokból és törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani. A bűncselekmény elkövetésével gyanúsított és őrizetbe vett személyt a lehető legrövidebb időn belül szabadon kell bocsátani vagy bíróság elé kell állítani. A bíróság köteles az elé állított személyt meghallgatni és írásbeli indokolással ellátott határozatban szabadlábra helyezéséről vagy letartóztatásáról haladéktalanul dönteni. A Szabadság és felelősség fejezetnek az Alaptörvényen belüli elhelyezkedése egyértelművé teszi ezen értékek kiemelt jelentőségét még a többi, Alaptörvényben foglalt joghoz képest is. Mégis lehetőséget biztosít az Alaptörvény e jogok korlátozására – igen szigorú elvek és szabályok mellett. Az Alaptörvény felhatalmazása alapján a büntetőeljárási törvény tartalmazhat a személyi szabadságot korlátozó rendelkezéseket. Természetében más azonban a jogerős bírói ítélettel kiszabott szabadságvesztés büntetés és az előzetes letartóztatás[5]. Míg a jogerős bírói ítéletben kiszabott szabadságvesztés az anyagi igazság talaján álló büntetőeljárás eredménye, addig az előzetes letartóztatás nem értelmezhető az anyagi vagy eljárási igazság alapján.

A letartóztatás elrendelésekor sajátos alapelvekre kell figyelemmel lenni. Ezek: az arányosság elve, a méltányosság elve, az ártatlanság vélelmének elve és a kontradiktórium elve[6]. Ezek közül külön is kiemelésre érdemes az ártatlanság vélelmének elve, hiszen ez a vélelem áll szemben azzal a praesumptioval, hogy valaki olyan bűncselekményt követett el, ami a büntetőeljáráshoz, és személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedéshez vezetett. A Be. 7. §-a az ártatlanság vélelméről úgy rendelkezik, hogy „senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg a bűnösségét a bíróság jogerős határozatában nem állapította meg”. Ebből következik, hogy ilyenkor a bíróság olyan személytől vonja meg a szabadságjogokat, akit a terhére rótt bűncselekmény elkövetése vonatkozásában még nem szabad bűnösnek tekinteni. „Különösen érvényesülnie kell tehát az ártatlanság vélelmének az előzetes letartóztatás foganatosítása során. Így az előzetes letartóztatásban levő fogva tartott nem kezelhető elítéltként, bűnösségének jogerős megállapításáig. Nevelő célzatú intézkedéseknek nem vethető alá. (…) Az előzetesen letartóztatottnak az ártatlanság vélelme alapján biztosítani kell mindazon jogokat, amelyeket fogva tartása nélkül gyakorolhatna, ha azok az eljárás céljával vagy a foganatosítást végző intézet rendjével nem összeegyeztethetetlenek.”[7].

Az előzetes letartóztatás – mint a büntetőeljárás sikeréhez sok esetben szükséges feltétel – lényegében minden jogrendszer minden büntetőeljárási jogában megtalálható. Szabályai – az alapelvek tekintetében legalábbis – az azonos büntetőeljárási hagyományokkal rendelkező országok tekintetében jelentősen nem térnek el egymástól. Így Magyarország is a többi európai uniós tagállaméval kompatibilis szabályokkal rendelkezik a letartóztatás vonatkozásában. Ezt mutatja többek között az is, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága Magyarországot érintő ügyekben hozott marasztaló döntései szinte sohasem önmagában az előzetes letartóztatás törvényben rögzített feltételeit kifogásolták – pl. a letartóztatás lehetséges időtartamát –, hanem a törvényben rögzített szabályok gyakorlati megvalósulását, például. a letartóztatásnak az egész eljáráshoz viszonyított tartamát. Vagyis az ilyen esetekben a marasztalás alapját szinte mindig az képezte, hogy a büntetőeljárásban – akár a nyomozási, akár a tárgyalási szakban, vagy mindkettőben – túl sok volt az úgynevezett holt idő, vagyis érdemi eljárási cselekmény nem vagy alig zajlott, miközben a terhelt továbbra is előzetes letartóztatásban volt. Maga a szabályozás tehát megfelel a legfontosabb nemzetközi normáknak, így különösen az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény 5. cikkének és az Európai Unió Alapjogi Chartája 6. és 52. cikkének (amelyek szerint mindenkinek joga van a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz, amelyeket csak a törvény által és e jogok lényeges tartalmának tiszteletben tartásával lehet korlátozni; korlátozásukra csak akkor és annyiban kerülhet sor, ha és amennyiben az elengedhetetlen).

 

A szerző miniszteri biztos.

Fotó: Kőrösi Tamás

 

[1] természetesen a bűnmegelőzés, a reszocializáció területei szintén [2] erre utal például az új büntetőeljárási törvény szabályozási elveiről szóló, a Kormány által 2015. február 11-én elfogadott előterjesztés 1.2.1 pontja is: „A hatékonyság és gyorsaság azt fejezi ki, hogy az új büntetőeljárási törvény maradéktalanul és indokolatlan késlekedés nélkül képes érvényre juttatni a Btk-ban megfogalmazott büntetőpolitikai szándékot.” [3] Thomas Jeffersontól idézett egyik híres mondás szerint: „Bár én magam nem vagyok híve az alkotmányok és a jogszabályok gyakori módosításának, a jognak (…) lépést kell tartania a körülmények változásaival.” [4] Király Tibor: Büntetőeljárásjog.  Osiris Kiadó, 2003. [5] Az Alaptörvény szóhasználata logikusabbnak tűnik, mint a büntetőeljárási törvényé, hiszen letartóztatásról rendelkezik előzetes letartóztatás helyett, amely szóösszetétel kodifikációs szempontból nem túl szerencsés, hiszen nincs „nem előzetes” letartóztatás. [6] Az alapelvek kategorizálását dr. Herke Csongor végezte el  Az előzetes letartóztatás elméleti és gyakorlati problémái c. művében. [7] Herke Cs., i.m.

---