Büntetőjogi integrációs lépések az Európai Unióban – II. rész


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A büntetőjogban mindig is előtérbe került az államok szuverenitásának a kérdése. Annak ellenére, hogy a nemzetek sokáig hirdették, hogy a büntetőjog nem válhat szupranacionális joggá, elindult a kölcsönös bizalom elvének megvalósítását megalapozó folyamat.


Nemcsak a hazai eljárásjogi törvény, hanem a Rómában 1950-ben elfogadott Emberi Jogok Európai Egyezménye (EJEE) is rendelkezik a nyelvhasználatról. Sem az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény 6. cikk 3. bekezdése („Minden bűncselekménnyel gyanúsított személynek joga van legalább arra, hogy legrövidebb időn belül tájékoztassák olyan nyelven, amelyet megért, és a legrészletesebb módon az ellene felhozott vád természetéről és indokairól.”), sem az 1976. évi 8. törvényerejű rendelettel kihirdetett, a Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 14. cikk (3) bekezdése [„Az ellene emelt vád elbírálásakor mindenkinek teljes és egyenlő joga van legalább a következő biztosítékokra: a) a legrövidebb határidőn belül az általa értett nyelven részletesen tájékoztassák az ellene emelt vád természe­téről és okáról.”] nem garantálja a Be. 9. §-ában deklarált anyanyelvhasználat ­jogát.

E nemzetközi egyezmények a hazai joghoz viszonyítva lényegesen szűkebb jogosultságot biztosítanak a terheltnek azáltal, hogy az eljárás nyelvét értő terhelt esetében nem teszik kötelezővé a tolmács kirendelését.

Az Isop kontra Ausztria ügyben az Emberi Jogok Európai Bizottsága a nyelvhasználati jogokról döntött. Az Ausztriában élő szlovén kisebbséghez tartozó, és az egyik osztrák önkormányzatnál képviselőként is dolgozó pótmagánvádló a vádiratot szlovénul szerkesztette. Az osztrák bíróságok első- és másodfokon is elutasították a beadványát. Az Emberi Jogok Európai Bizottsága azonban arra alapozva, hogy a kérelmező – ügyvédje segítségét is igénybe véve – megfelelő nyelvi készségekkel rendelkezett arra, hogy a magánvádat német nyelven terjessze a bíróság elé, nem állapította meg a tisztességes eljárás szabályainak a megsértését.

A Bizottság kifejtette, hogy csak abban az esetben kötelező a gyanúsítottat, vádlottat anyanyelvén tájékoztatni az ellene felhozott vádról, amennyiben nem érti azt a nyelvet, amelyet az eljárásban részt vevő hatóságok általában használnak. Azt hangsúlyozta a Bíróság (Bizottság, amely a Bíróság feladatait látta el akkor), hogy egy külföldinek, aki jól érti annak az országnak a nyelvét, ahol büntetőeljárást kezdeményeznek ellene, nincs joga arra, hogy megkövetelje: a hatóságok anyanyelvén adjanak tájékoztatást.

Hasonlóképpen a tárgyalás folyamán csak ­akkor számíthat arra, hogy anyanyelvének használatát engedélyezik számára, ha nem érti és beszéli az ott használt nyelvet. Ilyen esetben „ingyenes tolmács” áll a rendelkezésére, vagyis a tolmácsolás, fordítás költségeit az állam köteles fedezni. Ezzel szemben, ha a védelem tanúja mégis anyanyelvén, vagy az általa leggyakrabban használt nyelven kívánna vallomást tenni, a fordítás, tolmácsolás költségei a védelmet terhelik.

E jogeset alapján is tetten érhető az irányelv megalkotásának indokoltsága. Ugyanakkor az irányelv rendelkezései segí­tenek abban, hogy egységes legyen a joggyakorlat és a jogalkalmazás jó néhány kérdésben.

Ez az irányelv nemcsak a büntetőeljárás során – a nyomozás, rendőrségi, ügyészségi, nyomozóhatósági kihallgatások, valamennyi bírósági eljárás, így az ülés, tárgyalás, nyilvános ülés, meghallgatás –, hanem az európai elfogatóparancs végrehajtására irányuló eljárás során igénybe vehető tolmácsoláshoz és fordításhoz való jogra vonatkozó szabályokat is rögzíti.

Különösen fontos rendelkezés, amely szerint a tagállamoknak azt is biztosítaniuk kell, hogy a védő és a terhelt közötti kommunikációban a tagállamok biztosítsák a tolmács jelenlétét.

A védői feladatokból fakadó evidencia, hogy ez a jog akkor illeti meg a terheltet, ha a védő és a terhelt közötti megbeszélés a védelmi feladatok ellátásához kapcsolódik, vagyis az eljárás során lefolytatott bármely kihallgatással vagy meghallgatással, vagy fellebbezési, vagy más eljárási kérelmek benyújtásával közvetlen összefüggésben álló kommunikáció a cél. Sőt az irányelv azt is megállapítja, hogy ezekben a védő és terhelt közötti eljárásokban alkalmazott tolmács költségeit, díját a tagállamoknak az eljárás kimenetelétől függetlenül – vagyis büntetőjogi felelősséget megállapító rendelkezés esetén is – fedezniük kell. Másképp fogalmazva a védelmi feladatok ellátása során a védő és a terhelt közötti tolmácsolási költségeket a nemzetállamoknak kell fizetniük. Az erre vonatkozó eltérő joggyakorlat így egyértelművé válik.

Szintén a joggyakorlat egységesítését tel­jesíti ki az irányelvnek azon rendelkezése is, amely meghatározza azokat a lényeges iratokat, amelyeket a hatóságoknak (nyomozó hatóság, ügyészség, bíróság) ésszerű időn belül – térítés nélkül – írásban kell lefor­díttatni és a büntetőeljárás nyelvét nem értő gyanúsítottaknak vagy vádlottaknak átadni.

Ezen lényeges iratok: a szabadságelvonásról szóló határozatok, a vád, illetőleg a vádirat, és bármely ítélet.

Ezzel az irányelv egyértelművé teszi, hogy a tolmácsoláshoz és a fordításhoz való jog, amelynek segítségével a védekezéshez és a védelemhez való jog, és ezen keresztül a tisztességes eljárás is megvalósul, nem azt jelenti, hogy a rendelkezésre álló összes irat írásbeli fordítása hatósági kötelezettség.

A fenti jogok – a védekezéshez és a védelemhez való jog is – a tolmácsoláshoz való jogok érvényesítésével valósítható meg oly módon, hogy tolmácsot biztosít a hatóság az iratok megismerésére.

Előfordulhat, hogy a védelem vagy a terhelt egy-egy iratot, az előbb megnevezett iratokon felül is lényeges iratnak tart. Ekkor indokolt kérelemben kérheti az eljáró hatóságtól, hogy gondoskodjon annak az iratnak az írásbeli fordításáról. Az eljáró hatóságnak a kérelem részbeni vagy teljes elutasítása esetén jogorvoslati jogot kell biztosítaniuk a terheltnek és a védőnek.

Az irányelv hangsúlyozza, hogy arra is lehetőséget kell biztosítani, hogy a terhelt és a védő „panaszt” tehessen a tolmácsolás minősége ellen, ha az a tisztességes eljárás lefolytatását sérti.

Tanulmányok az új Polgári Törvénykönyvhöz

A tanulmányok rávilágítanak a törvénykönyv megalkotásának hátterére, felvázolják a lehetséges megoldási lehetőségeket, a végül választott szabályozás koncepcionális indokait, adott esetben kritikailag is értékelve a törvény rendelkezéseit. A kötet tizennégy tanulmányt tartalmaz.

Bővebb információ és megrendelés itt

A büntetőeljárás során a tájékoztatáshoz való jogról szóló irányelv

A tagállamoknak 2014. június 2. napjáig kellett hatályba léptetni azokat a nemzeti rendelkezéseket, amelyen keresztül elérik, hogy az irányelvben foglalt rendelkezéseknek megfeleljenek. A 28 tagállamban évente összesen több mint 8 millió büntetőeljárást folytatnak. Ezen irányelv megalkotásának is az volt a fő indoka, hogy a 28 tagállamban a büntetőeljárásban – annak kezdetétől – a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított vagy megvádolt személyeket azonos alap­jogok illessék, és ezekről az alapjogokról azonnali írásbeli tájékoztatást is kapjanak. Ezzel erősítsék a nemzetállamok az egymás igazságszolgáltatási rendszerébe vetett bizalmat. Egyes tagállamokban eddig csak szóbeli tájékoztatást kaptak a terheltek a jogaikról, míg más nemzetállamokban csak kérelemre nyújtottak írásbeli tájékoz­tatást.

Az irányelv azonban már kötelezővé tette, hogy az európai uniós országokban azonos tartalmú tájékoztató blankettát (űrlap) adjanak át a gyanúsítottaknak és a vádlottaknak a büntetőeljárás során. Ez az őket megillető jogokra és az ellenük szóló vádra vonatkozó tájékoztatást jelenti.

Sőt az európai elfogatóparancs hatálya alá tartozó személyek tekintetében is fennáll a hatóságok tájékoztatási kötelezettsége. Az illetékes hatóságoknak a tájékoztatási kötelezettséget akkor kell realizálni, amikor a hatóságok az érintett személy tudomására hozzák, hogy bűncselekmény elkövetésével gyanúsítják vagy vádolják és ez az eljárás befejezéséig tart. Erra szóban vagy írásban, egyszerű és közérthető nyelven kerüljön sor, figyelembe véve a kiszolgáltatott gyanúsí­tottak és kiszolgáltatott vádlottak speciális igényeit.

A tájékoztatásnak az alábbi jogokra való kioktatását szükséges tartalmaznia: ügyvéd igénybevételének joga; térítésmentes jogi tanácsadásra való bármely jogosultság, és igénybevételének feltételei; a vádra vonatkozó tájékoztatáshoz való jog a 6. cikkel összhangban; a tolmácsoláshoz és fordításhoz való jog; a hallgatáshoz való jog.

Abban az esetben, ha őrizetbe veszik vagy fogva tartják a gyanúsítottat, vádlottat, ­akkor haladéktalanul át kell nekik adni: a jogokról szóló írásbeli tájékoztatót; lehetőséget kell nekik adni az írásbeli tájékoz­tató elolvasására, és meg kell nekik engedni, hogy azt a szabadságelvonásuk ideje alatt a birtokukban tarthassák.

A tájékoztató a fogva lévő terhelt esetén a nemzeti jog szerint alkalmazandó alábbi jogokra vonatkozóan is tartalmaz informá­ciókat: az ügy anyagaiba való betekintés joga; a konzuli hatóságok és egy személy értesítéséhez való jog; sürgősségi orvosi el­látáshoz való jog; a gyanúsítottak, illetve a vádlottak legfeljebb hány óráig vagy napig lehetnek megfosztva szabadságuktól, ­mielőtt igazságügyi hatóság elé állítják őket.

Az irányelv tartalmaz egy mellékletet is, azért, hogy segítséget nyújtson a tagállamoknak a tájékoztató űrlap elkészítésében. Az ügyvédi segítségre vonatkozó tájékoz­tatással kapcsolatban például az irányelv az aláb­biakat rögzíti: „Önnek joga van arra, hogy négyszemközt beszéljen egy ügyvéddel. Az ügyvéd a rendőrségtől független. Ha segítségre van szüksége ahhoz, hogy kapcsolatba léphessen egy ügyvéddel, forduljon a rendőrséghez. Bizonyos esetekben az ügyvédi segítség térítésmentes lehet. További információért forduljon a rendőrséghez.”

A hazai jogalkotás a 2013. évi CLXXXVI. törvény rendelkezéseivel módosította a Be. 169. § (1) bekezdését, 195. § (1) (6) bekezdéseit és a 207. § (2) bekezdés e) pontját, valamint a rendőrségi fogdák rendjéről szóló 19/1995. (XII. 13.) BM rendeletet azért, hogy az irányelvben foglalt rendelkezéseknek a nemzeti jogalkotás megfeleljen.

A publikáció az Ügyvédvilág 2014. július-augusztusi számában jelent meg.


Kapcsolódó cikkek