Egy lovag az ügyvédek közt

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Ügyvéd és lótenyésztő, akinek ma a gyermekei jelentik a legtöbbet: „Nyaranta szívesen időznek a birtokon, ott övék a szabadság. Igyekszem nekik is átadni a természet szeretetét, mivel a mai fiatalok sokszor csak a számítógépek ingerszegény városi világában nőnek fel. Sokat olvastatom őket, hogy a hagyományos emberi képességeket is elsajátíthassák. Képletesen szólva: nem szeretném, ha magas lovon ülnének…” – fogalmazza meg szülői ars poeticáját dr. Csikós Csaba gazdasági szakjogász, ám e mögött saját szakmai hitvallása is megbújik. Habár a gimnáziumban kiváló sportoló, s érettségi után szóba jön a TF és az állatorvosi, végül a szegedi jogot választja a „rebellis gyermek”, akinek testvére Ybl-díjas építésszé lesz, ám egyik lánya folytatja az apai pályát: ma az MTA jogi igazgatója. A számos nagy gazdasági ügyben eljáró Csikós Csaba a túloldalon kezd, ügyészként. De már ott is rendhagyó a szakmai felfogása, s inkább védőként lép fel, amikor nem hisz az egyik vádlott bűnösségében. Így hát az ügyészi-bírói, ügyvédi és jogtanácsosi szakvizsgával rendelkező szakember a ’80-as években a KISOSZ főosztályvezetőjeként védi az egyéni és társas magánvállalkozások érdekeit, majd teszi később ugyanezt az 50. számú Jogtanácsosi Munkaközösség vezetőjeként. Ügyvédként 1990-től folytatja tevékenységét. Alapító szakértője volt a Privát Profit szaklapnak, miközben egyre bonyolultabb és egyre nagyobb gazdasági ügyekre kapott megbízást. A nagy adó- és gazdasági ügyek képviselete mellett a BÁV Zálog Zrt. igazgatósági elnöke is. Szeret utazni, hobbija, a sportló-tenyésztés pedig egyben a jövő befektetése is számára.

Önre bizonyosan áll a mondás: Nomen est omen. Az ügyvédség mellett ugyanis a másik fő hivatása a lótenyésztés. De nem csak ebben tűnik különlegesnek, hiszen végignézve a kivonatos önéletrajzát, számos minden érdekelte pályája során, illetve sokféle területre sodorta az élet. Hogy igen sokoldalú ember lehet, azt az is bizonyítja, ma sem kizárólag ügyvédként keresi a kenyerét. A lósport szenvedély, ha tetszik: szerelem, vagy inkább üzlet?

Bár a lótenyésztéssel egy véletlen folytán, ügyvédi munkám részeként kerültem kapcsolatba, a természet közeliség kamaszkorom óta az életem része. Már gimnazistaként remekül atletizáltam, 14 évesen 11 másodperc alatt futottam a százat, az akkori felnőtt országos csúcs tíz másodperc volt. Az érettségi idején, három pályaválasztási lehetőség vetődött fel: az egyik értelemszerűen a valamikori TF, azaz a Testnevelési Főiskola volt. Hasonló vonzalommal kacérkodtam az állatorvosi pályával, és utólag bevallhatom, a legkevésbé a jog érdekelt. Végül azonban kikérve apám véleményét, megfogadtam ösztökélését, s lévén, hogy a családban több jogász is volt, mégis Szegedre, a József Attila Tudományegyetem jogi karára felvételiztem. De ennyi évtized után biztosan állíthatom: az ügyvédség egy meglehetősen harcos szakma, a lovak különlegesen csodálatos világa pedig ezt ellensúlyozza. A ló az élővilágban egy valódi alkotás. Ebből kiindulva azonban tőlünk nyugatabbra egészen másként állnak a lótartáshoz, a versenysporthoz, s az ahhoz szükséges tenyésztéshez. Sajnos nálunk némileg ez is átpolitizált terület. Ezzel nekem is szembesülnöm kell, s mivel egy állatgazdaság fenntartása nem könnyű feladat, lehet, hogy már csak a gyerekeimnek érik be a most befektetett munka. Egyébként nincs is olyan nagy távolság a két világ között: praktizáló jogászként már évtizedekkel ezelőtt magángazdálkodók, kisiparosok és kiskereskedők egyéni és társas jogi érdekvédelmét is elláttam, ugyanakkor az ügyvédi fő szakterületem is a gazdasági jog. A két, kenyérkeresetet is jelentő hivatás szép folyamatosan összeért. A gazdasági jognak amúgy szintén megvan a maga sajátos szépsége: amellett, hogy alaposan ismerni kell a joganyagot, a kapcsolódó adó-, vám- és cégterületeket, kell egy kifinomult gyakorlati érzék a gazdaság működésének megismeréséhez, átlátásához, mindezt pedig a konkrét ügyekben lehet hasznosítani. Ahhoz, hogy az ügyfél elégedett lehessen, nem elég tehát jogi szaktanácsot adni, hanem az azt megelőző vagy körülvevő környezetet is át kell látni. Ebben az is segít, hogy a „másik oldalon”, ügyészként kezdtem a pályafutásomat. Vélhetően számos egyéb tisztségemre is ezért kaphattam megbízást. Remélem, a tapasztalatom iránti bizalom jele, hogy a magánpraxisom mellett jelenleg igazgatósági elnöke vagyok a BÁV Zálog Zrt.-nek.

Ez érthető, de az már kevésbé, miként lehet átpolitizálni a lovas sportot – ahogy azt előbb említette. Ha az ügyvédi világra, az ön által képviselt komoly gazdasági ügyekre utalt volna, akkor még csak érteném. De képletesen szólva: lóhalálában vágtatna jobb- és baloldal, hogy elorozza magának a paták világát?

Akkor én is szimbolikus leszek: természetesen nem a politikai szekértáborokra, pártpolitikusok lovas háborújára kell gondolni. Mondjuk úgy, helytelen a közfelfogásunk. Sokan elfelejtik, vagy nem akarnak tudomást venni róla, ám a lótenyésztésben, a profi, de még a hobbi lovassportban sem lehet kikerülni a piacot, a piaci elvárásokat. Ezt már Széchenyi is jól tudta, manapság mégis megfeledkezünk erről. Természetesen vannak jó szándékú, támogatható kezdeményezések, mint például a lovas turizmus fejlesztése vagy az iskolások lovaglásoktatása, de ahhoz, hogy valóban lovas nemzet lehessünk, s eredményesek például a profi nemzetközi versenyeken, elengedhetetlen az ágazat állami tőketámogatása pályázattal vagy más módon. Fogathajtásban például vannak eredményeink, de díjugratásban már korántsem büszkélkedhetünk. Európában ugyanis sok százezer eurós díjazások mellett zajlanak a versenyzők számára igencsak költséges viadalok. Ehhez nálunk nehezen találni szponzorokat. Az államnak a kiváló minőségű gyakorlópályák létesítésében is támogatóként kellene fellépnie, a kettő ugyanis elválaszthatatlan: manapság nem egy hosszú pusztán kell néhány akadályt legyűrni, ennél sokkal összetettebbek, bonyolultabbak a versenykörülmények. Sajnos az sem könnyíti meg a helyzetünket, hogy a magyar lófajták génállománya leromlott az elmúlt öt-hat évtizedben. A háború előtt, s kevéssel azután még hazánkban is jó sportlovakat tenyésztettek, csakhogy a rákövetkező időszakban a zsűrizés szempontjai elsősorban a küllemi megjelenésre fókuszáltak, például a lábformára, s nem törődtek a fizikai-pszichés teljesítménnyel. Ezért a magyar félvérek szépek ugyan, de a versenyzésben csak a középmezőnyben képesek helytállni. Ha viszont keresztezzük őket, ismét esélyesek lehetünk a kontinensviadalokon. Erre – véleményem szerint – a világon leginkább elterjedt német és francia génállományú lovak a legalkalmasabbak, utána már csak a magyar leleményen – s persze a pénzen – múlik, a tenyésztéshez megtaláljuk-e a legjobb genetikai kombinációkat. Hadd mondjak még két beszédes adatot: gondoljunk csak bele, Németországban 1,2 millió ember lovagol verseny- vagy hobbiszerűen, nálunk legfeljebb, ha húszezer. Ez a lakosságszám arányában nézve is óriási lemaradás. A másik: miközben a hasonló nagyságú Hollandia évente legalább 15-20 nemzetközileg is kiváló, a versenysportban élmezőnybe tartozó lovat képes adni Európának, addig mi legfeljebb néhányat, s azt sem évente. Összegezve tehát: ehhez a kérdéshez nem elegendő pusztán érzelmileg közelíteni.

Ha mindez egy ilyen vesződséges világ, ön miért adta rá a fejét? Nem fél, hogy egy kívülről érkezett „nagyképűsködésének” tartják, amiket mond?

Távol áll tőlem, hogy bárkit is kioktassak. Viszont mint kívülről érkezett, az elmúlt csaknem tizenöt-húsz évben megtanultam a leckét. S bár valóban nem könnyű feladat egy gazdaság üzemeltetése, azt hiszem, az eredményeinkkel sikerült megmutatni, létezik működőképes megoldás. Hároméves korában vásároltam meg azt a Replay nevű lovat, amelyik a legrangosabb, ötcsillagos római nemzetközi díjugrató versenyen a 6-ik lett. Jelenleg tulajdonosa vagyok egy másik lónak, amelyik hasonló, sikeres jövő előtt áll: Niagara nem csak magyar győztes, nemrégiben megnyerte az olasz nemzeti versenyt is, s remélem, ez csak a sikertörténet kezdete. Amellett, hogy szeretem ezt csinálni, nekem a lótenyésztés és lovassport elsősorban befektetés. Ma már nem tekintem magam kívülállónak, bár a véletlen sodort erre a területre. Ügyfeleim bíztak meg azzal, hogy találjak vevőt a Pest megyei Mendén lévő állattartó telepükre. Végül én lettem a vásárló. Ma már összesen egy 250 hektáros területen tartunk lovakat. Mivel az induláskor is tudtam, hogy hasznosítani kell a telepet, a tehén vagy más haszonállat tartása helyett a lovak mellett döntöttem. Nagyjából tíz-tizenkét évenként bukkan fel nálunk egy genetikailag jó adottságú állat, ezért külföldről is vásárlunk. A feleségemmel benne vagyunk a nemzetközi szakmai vérkeringésben, a talpon maradáshoz ez is elengedhetetlen. Ő egyébként sok gondot levesz a vállamról, hiszen agrármérnök, s vezeti a telepet.

A lovakat elkíséri a versenyekre?

Amikor csak tehetem, igen. Ha van rá mód, a családdal közösen megyünk, bár a kilencéves kisfiamat és a hétéves kislányomat nem igazán kötik le a többórás viadalok. Viszont nyaranta szívesen időznek a birtokon. Igyekszem nekik is átadni a természet szeretetét, hogy ne csak a számítógépek ingerszegény világában nőjenek fel. Azt hiszem, nagy kihívás, de egy szülő legfontosabb feladata, hogy biztonságban nevelje fel a gyerekeit úgy, hogy közben értelmet is adjon az életüknek. Sokat olvastatom őket, hogy a hagyományos, klasszikus emberi képességeket is elsajátíthassák. Képletesen szólva: nem szeretném, ha magas lovon ülnének…

Akkor most mi is szálljunk le a nyeregből, hiszen ön mégis csak ügyvéd lenne elsősorban, s nem állattenyésztő. Bár a jelek szerint a kettő ma már elválaszthatatlan az életében. Említette, hogy a jog vonzotta a legkevésbé. Sikerült megszeretnie az elmúlt évtizedekben?

Ha nem szerettem volna, amit csinálok, valószínűleg elhagyom a pályát. A „nemszeretem” inkább csak az egyetemi évekre vonatkozik: a Polgári Perrendtartás például kifejezetten kiborított. Komoly mennyiségű taxatív anyagot kellett bebiflázni, amit utáltam. De a pályám alakulásában szerencsésnek mondhatom magam, nagyon sok szép élménnyel gazdagodtam, miközben számos érdekes, kiváló emberrel hozott össze az ügyvédi munkám. Jogászként láttam, sőt benne éltem az előzménykorszakban annak minden nyűgével és kihívásával együtt, majd tanúja voltam a rendszerváltásnak úgy, hogy részese lehettem az új struktúrák kiépülésének. Persze a szakmaiságért sokat kellett harcolni. Jóllehet soha, egyetlen pártnak sem voltam tagja, az Antall-kormány felkért, hogy szakértőként vegyek részt a kabinet gazdasági bizottságában. Az idő tájt egyébként más felkérések is érkeztek, például az Állami Privatizációs és Vagyonkezelő Rt. szakértőként delegált az azóta már megszűnt Diplomáciai Testületeket Ellátó Intézet, akkori közismert nevén a DETEI felügyelőbizottságába is, ahonnan később, már a Horn-kabinet idején kellett távoznom. Már a rendszerváltás utáni első kormányzati ciklus is érdekes időszak volt, persze miért is ne lett volna az? Ki jó szándékú, ám szakmai sületlenséggel, ki hitből és meggyőződésből, ki állandó gyanakvástól fűtve próbálta áterőszakolni az igazát a döntéshozó fórumokon. Jogászként a ’80-as években megfordultam a Magyar Ifjúság szerkesztőségében is, így jól ismertem Pálfy G. Istvánt, aki az MDF-kormány alatt a Híradó főszerkesztője volt. Emlékszem, több szakmai kérdésben is komoly vitánk volt az új struktúrákat érintő módszertani kérdésekben. Például egy friss törvénytervezet szerint a cégbíróságok vették volna át a Pénzügyminisztériumtól a cégbejegyzéseket, emellett megtámadhatóvá váltak volna a közigazgatási határozatok a bíróságokon. A gazdasági bizottságban azonban többen is azon az állásponton voltunk, hogy kivitelezhetetlen. Amikor Pálfy G. amolyan ellenállást emlegetett, nekiszegeztem a tényeket: a jogalkotói szándék ugyan teljesen jó, csakhogy Magyarországon akkortájt mindössze hétszáz bíró dolgozott. Feltettem a kérdést: mivel a felálló cégbíróságokhoz bírákat kell kinevezni, a közigazgatási határozatokat illetően pedig évente akár több tízezret is kitehet a törvényszéki beadványok száma, ugyan ki fogja ezeket végigtárgyalni, és mikorra születhet jogerős döntés? Nos, ebben a csatában végül egy köztes megoldás született: ez valamelyest lelassította a politikai rohanást, ám így is volt, hogy évekig vártunk egy vállalkozás cégbírósági bejegyzésére.

Azért annak bizonyosan volt szakmai előzménye, hogy a rendszerváltó kormány is megtalálta, sőt megbízásokat adott önnek.

Nos, a ’80-as évek végén én már komoly gazdasági ügyeket vittem. Például én végeztem az osztrák Landerbank magyarországi tőzsdei bevezetését, s védő voltam az emlékezetes, húszmilliárdos Kordax-ügyben. Sokáig az IBUSZ vezető jogi tanácsadója voltam. Bernie Ecclestone jobb kezével is tárgyaltam, amikor a Forma 1 Magyarországra jött. Azokat a szerződéseket is én készítettem elő. Itt, ebben az irodában ült, ez is a pályám egyik nagy szerencséje. A ’90-esévek elején a már megszűnt diplomataboltokkal kapcsolatban kipattant hárommilliárdos vámcsalási ügyben is jogi képviseletet láttam el. Különös módon egyébként az a DETEI-vezetés kért föl szaktanácsadónak, amelyik egy-két évvel előtte elbocsátott. Többek közt az ilyen történetek miatt is volt különös világ a rendszerváltás időszaka. A kormányok ekkor még valamelyest igényt tartottak a politikamentes tapasztalatra és a szaktudásra. Így lehetett, hogy kormányoktól függetlenül kértek fel átfogó gazdaságjogi áttekintésekre a MÁV-nál. Megemlíthetném még a Magyar Fejlesztési Bankot vagy a Kulcsár-ügyet, amelyben a Kereskedelmi és Hitelbankkal szemben milliárdon felüli összegeket nyertem az ügyfeleimnek.

Önt gazdasági szempontból nem érhette meglepetésként a rendszerváltás, hiszen amint mondta, már jóval azelőtt a magánkereskedők szakmai érdekvédőjeként tevékenykedett. Egy jogász számára mennyire lehetett ez harcos időszak, ismerve az akkori rendszer sajátos korlátait?

Kétségtelenül komoly konfliktusokat kellett megoldani, de ami sajátos volt, hogy a hatalom lökésszerűen támadta vagy épp hagyta békén a „maszekvilágot”. Attól függően, melyik ideológiai vonal volt az aktuálisan térnyerő: a megengedőbb vagy a szigorúbb. Én akkoriban, tehát a ’80-as évek elején a magánvállalkozók országos képviseleti szervénél, a Kisiparosok Országos Szövetségénél, a KISOSZ-nál jogi főosztályvezetőként védtem az egyéni és társas vállalkozások érdekeit, emellett pedig véleményeztem az akkori, vonatkozó jogszabálytervezeteket. Később az 50. számú Jogtanácsosi Munkaközösség vezetőjeként megszerveztem, majd vezettem azt a csapatot, amelyik országosan évi ötezer órában, részben ingyenes jogi szolgáltatásokat nyújtott a magánvállalkozóknak. Ez is izgalmas időszak volt, hiszen tudtunkon kívül beléptünk a kapitalizmus, a piacgazdaság előszobájába. Ez a történelmi előzmény egy igazi korszakváltás volt, melyet az akkori viszonyok ismeretében, s persze az akkori körülmények közepette bátran nevezhetünk piacgazdasági léptékűnek. Ebben kétségkívül nagy érdeme volt Juhár Zoltán akkori belkereskedelmi miniszternek, aki kitalálta az új, liberalizált rendszert: például az állami vendéglátóegységek magánszemélyek általi szerződéses üzemeltetését.

Ezek voltak a köznyelvben emlegetett gebinek?

Ebben nem vagyok száz százalékig biztos, de talán lehetséges. Viszont Juhár Zoltán másik nagy erénye volt, hogy a kereskedelemben is megszüntette a területi kötöttséget. Magyarán: jogszabályi szinten megteremtette a lehetőséget a korai piaci viszonyok kialakulásához. Ez a lépése praktikusan azt jelentette: többé nem korlátozták, hogy egy vagy mondjuk öt kilométeren belül legfeljebb hány fagylaltozó, ruhabolt vagy épp cipész és pék működhet. Ezt az intézkedést korántsem fogadták felhőtlen örömmel a magánvállalkozók. Ami persze érthető, hiszen addig mindegyikük biztos lehetett a saját felségterületében, kizárólagosságában. Onnantól viszont búcsút inthettek a korábban államilag szavatolt üzleti-egzisztenciális biztonságnak, s kénytelenek voltak felkészülni a versenyhelyzetre. De Juhár Zoltán azt mondta, döntsön a piac. Ez érthetően sok konfliktust okozott, de a döntés telitalálat volt. Hadd mondjak erre egy példát: akkoriban volt egy siófoki fagyizó, amely állami vendéglátóipari egység része volt, és óriási veszteséget termelt. Amikor egy vállalkozó hatmillió forintért bérbe vette, nemcsak ezt az elképesztő veszteséget faragta le, hanem nyereségessé tette az üzletet. A rendszerváltás eufóriája a kisvállalkozókat sem „kímélte”: abba az illúzióba ringatták magukat, hogy nem kell többé adót fizetniük. Ennek abszurditásáról szakjogászként szintén fel kellett őket világosítanom. Persze az akkori euforikus hangulatba ez is belefért, tudomásul vettem. Mindenesetre a liberalizáció ellenére vagy épp azért, de nagy érdekvédelmi csatákat kellett megvívnunk, nagyon sok esetben nemcsak kollektív szinten, hanem egyedi ügyekben. Mint mondtam, a hatalom sokszor lökésszerűen betámadott a gazdasági rendőrségen vagy az adóhivatalon keresztül. Akkoriban pláne nem a szándékos jogsértések voltak többségben, mindannyian akkor tanultuk egy újszerű világ szabályait, a magánvállalkozók és a rendőrség is. Nekünk, mindannyiunknak ezeket kellett olykor tételesen is összeegyeztetnünk, ami sok konfliktussal járt, de végül komoly eredményeket is hozott. Ehhez professzionális struktúrát építettünk ki: az 50-es számú Jogtanácsosi Munkaközösségben megszerveztük az önálló jogszolgáltatást, a KISOSZ-ban pedig a könyvelői és adótanácsadói ágazatot. Tapasztalataimat másként is hasznosítottam: a ’80-as évek végén megkeresett Forró Tamás, így lettem egy időre a Privát Profit című lap gazdaságjogi szakértője, esetfeldolgozója.

Egy gondolat erejéig már említette az egyetemi éveket. De hogyan indult a pályája, melyről csak annyit mondott, a másik oldalon, ügyészként kezdte?

Említettem már, hogy több jogász is volt a családban, de a ’70-es évek végén, a ’80-as évek elején szinte lehetetlenség volt bekerülni az ügyvédi karba. Amikor felvettek a JATE-ra, előfelvételisként először Kalocsára kerültem, a forradalmi ezredhez: tizenegy kemény hónap volt ez. De véget ért. Majd amikor Szegeden befejeztem az egyetemet, felkerültem Budapestre, az energiafelügyelethez, ahol, hogy úgy mondjam, pár évig elvoltam. Eleinte elsősorban nem a karrierem izgatott: fiatalember lévén megnősültem; az első feleségem szintén jogász volt, ebből a házasságomból két gyermekünk született. Aztán ahogy telt az idő, rájöttem: az a munka nem elégítette ki a szakmai érdeklődésemet. Ezért kerestem egy másik lehetőséget. Így kerültem gyakornoknak az ügyészséghez. A családban nem arattam vele osztatlan sikert: apám egyenesen kibukott rajta, mivel az utcánkat ellepték az érdeklődő rendőrök, akik a környezettanulmányt végezték. De a döntés az enyém volt, s elkezdtem a munkát a Fővárosi Főügyészségen. Akkoriban ez nem merült ki a büntetőügyek vádhatósági eljárásaiban, hiszen az ügyészségnek akkor igen széles feladat- és hatásköre volt, például a vállalatok, üzleti tranzakciók felügyelete. A szervezetnek széles körű, nagy apparátussal dolgozó polgári jogi és általános felügyeleti osztálya is volt. Ez pedig később jó iskolának bizonyult a különböző ügytípusok megismeréséhez, elsajátításhoz. Azt hiszem, az apai düh ellenére jól választottam. Persze nem volt könnyű időszak, hiszen akkoriban még a szombat is munkanap volt, akkor kellett számot adnunk a heti munkánkról, melynek értékelését beírták a joggyakorlati naplónkba. Ez akár a szakvizsga időbeni prolongálásával is járhatott, ha elégtelenre teljesítettünk. A hároméves gyakornoki időszak leteltével aztán letettem az ügyészi-bírói, ügyvédi és jogtanácsosi szakvizsgákat, majd még két-három évig ügyészként dolgoztam. Azért ilyen rövid ideig, mert ez az időszak több szempontból is nehéz volt. Egyrészt akkoriban építkeztem, s az akkori építőipari állapotokat, a hiánygazdaságot ismerve, külön munkakör, önálló munkaidő kellett volna, hogy valaki felépíthessen egy házat. De természetesen a „rendes” munka mellett kellett megoldani. Fontosabb volt azonban, hogy két büntetőügyet is rám szignáltak, de nem tetszett az ügyészség hozzáállása. Azt nem mondom, hogy presszionáltak, de nem is feltétlenül biztattak. Az egyik egy gyilkossági ügy volt, de szerintem a rendőrség nem az igazi elkövetőre nyomozott fogta el. A bíróság végül első fokon felmentette a vádlottat.

Ön vádló helyett a védője volt az állítólagos tettesnek?

Ritkán, de ez is elő szokott fordulni, ha alapos s megingathatatlan a meggyőződésünk. Az ügyésznek ugyanis nem az a feladata, hogy szolgaian kövesse és elfogadja a rendőrségi vizsgálat eredményét. Magyarán: nemcsak a vádlott terhére róható, hanem a javára írható bizonyítékokat is figyelembe kell vennie. Az objektív, tényfeltáró kérdések alapján a bíróság elbizonytalanodott, ez pedig az ügyészi szervezeten belül konfliktusokat okozott. Így nehéz lett volna hosszú távon képviselni a vádat más, hasonló helyzetekben.

A jelek szerint a családjában időről időre felüti fejét a „jog divatja”. Több rokona és az első felesége is ezen a pályán dolgozott? Lesz folytatása is, vagy a gyerekeket másfelé viszi az élet?

A szűk családunkban annak idején én voltam a rebellis: az öcsém építész lett, nem is akármilyen, hiszen Ybl-díjas mérnök. A nagyobbik lányom ma a Magyar Tudományos Akadémia jogi igazgatója. S hogy folytatódik-e a hagyomány? Nos, a második feleségemmel mindenesetre ez a vonal megszakadt, hiszen agrármérnök, de hogy a két kisgyermekünkből mi lesz, még nehéz lenne megmondani. Bármit is válasszanak, támogatni fogjuk őket. Mi mindenesetre biztosítjuk a jövőjükhöz szükséges családi hátteret.

Úgy látszik, a felesége révén a hivatásnál és a pénzkeresetnél is erősebb szálak fűzik az agráriumhoz. Tehát megint csak a lovak…

Sőt, ez még annál is érdekesebb helyzet. A feleségemet egyszerűen csak hi-fi-agrárosnak nevezem. Hogy miért? Harmincéves lehettem, amikor a második kerületben, ahol laktam, naponta összefutottam egy négyéves forma kislánnyal, aki az anyukájával a kutyájukat sétáltatta. Aztán nem láttam többé. Amikor Mendére meghirdettem egy agrárgyakornoki állást, betoppant ez a szép lány, csak húsz évvel „öregebben”. Előtte tizenöt évig nem éltem házasságban; hát, tényleg kicsi a világ: egy agrármérnök Bel-Budáról, s épp nálam…

Akkor talán még ma is aktívan sportol? Netán akad még más hobbija is a lovakon kívül?

Nagyon szeretek utazni, igaz, ma inkább csak a lótenyésztéssel kapcsolatban szoktam, vagy nyaraláskor, de régebben a fél világot beutaztam, legyen az Szingapúr vagy Európa legtöbb országa. Sajnos egy komolyabb műtét miatt az aktív sportolás már nem lehetséges, de kárpótol érte a sakk, ami fiatalkorom óta az egyik kedvenc játékom. manapság a kilencéves fiammal szoktam táblához ülni, remek partikat játszunk. Persze tudom, a műtét miatt legalább úsznom gyakrabban kellene, de a jelenlegi törvényhozási tempó mellett a jogászvilágban megnehezült az élet. Újra elég sok jogszabályt kell megtanulni, s amellett, hogy ez a dömping visszaüt egyszer, nekünk is kevesebb szabadidő jut.

Ha már törvénydömping, ön szerint összhangban van a hatósági-bírósági gondolkodás a vállalkozói attitűdökkel?

Csak hogy az én szakterületemet említsem: az adómorál akkor romlik, ha nincs jogbiztonság. Az elmúlt évtizedekben is akadtak tiszavirág-életű jogszabályok, melyeket a mindennapok nem igazoltak vissza. Az ilyenfajta gazdasági-állami gondolkodást nehezen érti például egy vállalkozó, akinek a folyton változó jogszabályrengetegben sokszor egy-két óra kell döntenie olyan kérdésekben, melyekben utólag az elsőfokú bíróság felmenti, majd a másodfok öt éve képtelen határozni. Ma ez a helyzet, s nekünk, védőknek, így kell tudnunk helytállni. A vállalkozások sokszor képtelenek felvenni a máról holnapra megváltozó adóhatósági gondolkodást. Mindebből jól látszik, hogy nem minden hiba eredendő bűn következménye. Ha a jogalkotó és -alkalmazó is fontosnak tartaná a szakmai egyeztetéseket, például az ügyvédi kamarával, talán több területen nem tartanánk ott, ahol. Az Antall-kormány idején sok-sok jogi tanácsot adtunk az akkor aktív képviselőknek, de csak azt láttuk: sokadjára sem történik semmi, nincs előrelépés az adott törvényhozási kérdésekben. Egy idő után aztán elment a kedvem az egésztől. Csak annyit mondtam az amúgy kedves honatyáknak: közkívánatra inkább beszéljünk a nőkről!

---