Európai mérlegen az előadóművészeti díjazás korlátozása


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A szerző az Európai Unió Bírósága (EUB) Nagytanácsának ítéletét elemzi, mely a Recorded Artists Actors Performers Ltd.. kontra Phonographic Performance (Ireland) Ltd, és társai ügyében[1] született, és az előadóművészek hangfelvétel-előállítókkal megosztott, egyszeri, méltányos díjazáshoz való jogának korlátozhatóságáról szól.

I. Bevezetés

Az írországi felsőbíróság, a High Court előzetes döntéshozatal iránti kérelmét az Európai Unió Bíróságához (EUB) a Recorded Artists Actors Performers Ltd. (RAAP) és a Phonographic Performance Ireland Ltd. (PPI), valamint az ír vállalkozásügyi és innovációs miniszter, a Minister for Jobs, Enterprise and Innovation és az ír államügyész, az Attorney General között folyamatban lévő jogvita keretében terjesztette elő; tárgya: a harmadik országok állampolgárai részére olyan esetben járó egyszeri méltányos díjazáshoz való jog kérdése, amikor e személyek valamely, Írországban felhasznált hangfelvétel elkészítésében közreműködtek.

Az eljárás alapját képező vita a rögzített zenei hangfelvétel nyilvános lejátszása vagy rögzített zenei hangfelvétel sugárzása után fizetendő felhasználási díjak beszedésével és felosztásával kapcsolatos. A nemzeti jogszabályok alapján a bár, éjszakai klub vagy egyéb nyilvános hely tulajdonosa, aki rögzített zenei hangfelvételt kíván lejátszani, ezért felhasználási díjat köteles fizetni. Hasonlóképpen, amennyiben valamely személy hangfelvételt kíván felhasználni sugárzott műsor vagy kábelműsor‑szolgáltatás keretében, e felhasználás után szintén köteles használati díjat fizetni[2].

Az írországi felsőbíróság kérdéseivel arra keresett választ, hogy mely előadóművészeket (és hangfelvétel-előállítókat) illetheti meg a 2006/115 irányelv[3] rendelkezése szerinti „méltányos díjhoz” való jog. A kérdések ezért e rendelkezés hatályára vonatkoznak, jóllehet az első, második és harmadik kérdés alapvetően az EU és – adott esetben – a tagállamok nemzetközi kötelezettségeire való hivatkozással van megfogalmazva[4].

Az irányelv megfogalmazott céljaként 1. cikkében rögzítette, hogy:

„…, a tagállamok biztosítják a jogot a szerzői jogi védelemben részesülő művek eredeti vagy többszörözött példányai és egyéb, a meghatározott védelem alatt álló teljesítmények bérletének és haszonkölcsönének engedélyezésére, illetve megtiltására. E jogok nem merülnek ki a szerzői jogi védelemben részesülő művek vagy egyéb védelem alatt álló teljesítmények eredeti vagy többszörözött példányainak eladása vagy egyéb terjesztése által”.

Preambulumbekezdéseiben kimondta, hogy:

„A szerzők és előadóművészek alkotó- és művészi tevékenysége megkívánja, hogy további alkotó- és művészi tevékenységük biztosítása érdekében megfelelő jövedelmük legyen; a hangfelvételek és filmek előállításához szükséges ráfordítások különösen jelentősek és kockázatosak. E jövedelem és a ráfordítás megtérülésének lehetősége csak akkor biztosítható hatékonyan, ha a jogosultak megfelelő jogi védelemben részesülnek.

Eme alkotó, művészi és vállalkozói tevékenységeket túlnyomóan önálló vállalkozói tevékenységként végzik. E tevékenységek folytatását az unión belüli harmonizált jogi védelemmel meg kell könnyíteni. […]

A tagállamok jogszabályait úgy kell egymáshoz közelíteni, hogy az ne legyen ellentétes olyan nemzetközi egyezményekkel, amelyeken számos tagállam szerzői és szomszédos joga alapul.[…]

Olyan szabályozás bevezetése szükséges, amely a szerzőknek és előadóművészeknek elidegeníthetetlen jogot biztosít a méltányos díjazásra, miközben meg kell adni számukra a lehetőséget, hogy e jog érvényesítésével az őket képviselő közös jogkezelő szervezeteket bízzák meg.

A méltányos díj egy összegben vagy részletekben, a szerződés megkötésekor vagy azt követően bármikor kifizethető. Ennek figyelembe kell vennie a film, illetve hangfelvétel előállításában a szerzők, illetve előadóművészek hozzájárulásának mértékét.[5]

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a 2006/115/EK irányelv 8. cikkének értelmezésére, különös tekintettel a Szellemi Tulajdon Világszervezetének (WIPO) az előadásokról és hangfelvételekről szóló, a 2000/278/EK tanácsi határozattal jóváhagyott szerződésére[6] vonatkozik.

A 2006/115/EK irányelv, a nyilvánossághoz történő közvetítés és sugárzásról szóló 8. cikkének (2) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

(2)A tagállamok biztosítják azt a jogot, amelynek célja, hogy a felhasználó egy egyszeri méltányos díjat fizessen a hangfelvétel kereskedelmi célú nyilvánosságra hozatala, illetve e hangfelvétel példányának vezeték nélküli sugárzása vagy egyéb módon a nyilvánossághoz közvetítése esetén, valamint hogy e díjat az érintett előadóművészek és hangfelvétel-előállítók között felosszák. Az előadóművészek és a hangfelvétel-előállítók közötti megállapodás hiányában a tagállamok meghatározhatják a feltételeket, amelyek alapján közöttük a díjat felosztják.

II. A tényállás[7]

Az ügy felperese, a Recorded Artists Actors Performers Ltd. (RAAP), az ír jog hatálya alá tartozó társaság, az előadóművészek közös jogkezelő szervezete, míg az eljárás elsőrendű alperese, a Phonographic Performance (Ireland) Ltd. (PPI), amely szintén az ír jog hatálya alá tartozó társaság, a hangfelvétel-előállítók közös jogkezelő szervezete.

Az RAAP és a PPI egy olyan szerződést kötött, amely olyan részletes szabályokat állapít meg, amelyek szerint az Írországban a zenei hangfelvételeknek a közönség által látogatható bárokban és más hasonló helyeken történő nyilvánossághoz közvetítéséért, valamint azoknak a sugárzása után a felhasználók által a PPI-nek megfizetett díjakat meg kell osztani az előadóművészekkel, és e célból a PPI-nek azok egy részét át kell utalnia az RAAP-nek. Nem értettek egyet azonban e szerződés hatályát illetően a PPI-nek olyan esetben fizetett díjak kapcsán, amikor a sugárzott zeneszám előadója olyan művész, aki nem állampolgára és nem is lakosa valamely EGT-tagállamnak.

E tekintetben az RAAP úgy vélte, hogy a 2006/115 irányelv 8. cikke (2) bekezdésének és az irányelvben hivatkozott nemzetközi megállapodásoknak megfelelően az összes fizetendő díjat meg kell osztani a hangfelvétel-előállító és az előadóművész között. Álláspontja szerint a művész állampolgársága és lakóhelye e tekintetben nem releváns.

Ezzel szemben a PPI szerint a szerzői jogról és a szomszédos jogokról szóló 2000. évi ír törvény alkalmazandó változata, a CRR Act[8] által létrehozott azon rendszer, amely szerint azok az előadóművészek, akik nem valamely EGT-tagállam állampolgárai, és ott nem is rendelkeznek lakóhellyel, és akiknek előadásai sem valamely EGT-tagállamban készült hangfelvételből származnak, nem jogosultak arra, hogy részesedést kapjanak azon díjakból, amely akkor keletkezik, amikor ezeket az előadásokat Írországban terjesztik, összeegyeztethető mind a 2006/115 irányelvvel, mind pedig az ezen irányelvben említett nemzetközi megállapodásokkal. E művészek díjazása azon hangfelvételek írországi felhasználásáért, amelyek elkészítésében közreműködtek, figyelmen kívül hagyná az Írország által jogszerűen elfogadott nemzetközi viszonossági megközelítést. Közelebbről, az RAAP álláspontjának követése esetén az Amerikai Egyesült Államok előadóművészei akkor is díjazásban részesülnének Írországban, ha a PPI szerint e harmadik állam csak nagyon kis részben biztosítja a méltányos díjazáshoz való jogot az ír előadóművészek számára.

E nézeteltérés miatt az RAAP úgy vélte, hogy a PPI által neki átutalt összegek nem elegendőek, és ezért vele szemben a kérdést előterjesztő írországi felsőbíróság előtt keresetet indított.

E bíróság megjegyzése szerint a CRR Act kizárja[9], hogy az EGT-n kívüli harmadik országok állampolgárságával rendelkező, és az EGT területén lakó- vagy tartózkodási hellyel nem rendelkező előadóművészek részesedést kaphassanak az EGT-n kívül rögzített előadásaik írországi sugárzása esetén, aminek az a következménye, hogy e díjak egészét a hangfelvétel-előállítók – ideértve az EGT-n kívül letelepedett hangfelvétel-előállítókat is – kapják meg.

Így az Amerikai Egyesült Államok hangfelvétel-előállítóinak és előadóművészeinek részvételével készült hangfelvételek esetében a felhasználók által Írországban megfizetett összes díj e hangfelvétel‑előállítókat illethetné meg.

A bíróság kifejtette, hogy ez a helyzet abból ered, hogy a CRR Actben szereplő, díjazásra való jogosultság feltételei a hangfelvétel-előállítók és az előadóművészek tekintetében eltérőek. Kétségesnek találja továbbá azt is, hogy az ilyen nemzeti szabályozás összeegyeztethető a 2006/115 irányelv 8. cikkének (2) bekezdésével, mivel e rendelkezés megköveteli, hogy a tagállamok a felhasználó által fizetett egyszeri méltányos díjazást írjanak elő, amelyet fel kell osztani a hangfelvétel-előállító és az előadóművész között.

E tekintetben rögzítette, hogy a CRR Act, amely azonos módon kezeli az összes olyan előadóművészt, aki az unió vagy akár az EGT valamely tagállamának állampolgára vagy lakosa, tiszteletben tartja az EUM-Szerződés minden hátrányos megkülönböztetést tiltó szabályát. Ugyanakkor a CRR Actnek szintén összeegyeztethetőnek kell lennie a 2006/115 irányelv 8. cikkének (2) bekezdésével, amely általánosan kimondja, hogy minden tagállamnak biztosítania kell, hogy „az érintett előadóművészek és hangfelvétel-előállítók” között a méltányos díjazást felosztják. Nézete szerint meg kell határozni, hogy az irányelvet mennyiben és miként kell a Római Egyezményre[10] – amelynek Írország részese –, illetve a WPPT-re – amelynek mind Írország, mind az unió részese – tekintettel értelmezni.

Megközelítése szerint pontosítani kellene, hogy az egyes harmadik országok – mint például az Amerikai Egyesült Államok – által a WPPT alapján tett fenntartások milyen következményekkel járnak. E problémakör többek között felveti azt a kérdést is, hogy az unió valamely tagállama rendelkezik-e mérlegelési jogkörrel az e fenntartásokra való reagálás tekintetében.

Az ügy súlyára és következményeire tekintettel az ír foglalkoztatás-, vállalkozásügyi és innovációs miniszter és az ír államügyész – mint az eljárás másod-, harmad- és negyedrendű alperese, perbehívott félként – vett részt az eljárásban.

E körülmények között a felsőbíróság eljárását felfüggesztette, és előzetes döntéshozatalra kérdéseket terjesztett az EUB elé.

III. Az EUB értékelése és ítélete 

III.1.

Első és második kérdésével, amelyeket az EUB együttesen vizsgált, a kérdést előterjesztő bíróság arra keresett választ, hogy a 2006/115 irányelv 8. cikkének (2) bekezdését a Római Egyezmény és/vagy a WPPT fényében úgy kell-e értelmezni, hogy azzal ellentétes, ha valamely tagállam az e rendelkezésben szereplő és az ott említett egyszeri méltányos díjazás egy részére jogosult, „… érintett előadóművészek” kifejezésnek a nemzeti jogba való átültetésekor kizárja az EGT-n kívüli, harmadik országokból származó előadóművészeket, az EGT területén lakóhellyel vagy tartózkodási hellyel rendelkező, illetve azon előadóművészek kivételével, akiknek közreműködésével a hangfelvétel az EGT-ben készült[11].

A kérdés kapcsán az EUB ítélkezési gyakorlatára való hivatkozásával emlékeztetett arra, hogy jelentésének és hatályának meghatározása érdekében a tagállamok jogára kifejezett utalást nem tartalmazó uniós jogi rendelkezést általában önállóan és egységesen kell értelmezni az egész unióban, és ezen értelmezést e rendelkezés szövegét, azon kontextust, amelybe illeszkedik, és azon szabályozás céljait figyelembe véve kell keresni, amelynek az részét képezi[12], továbbá, hogy nem a tagállamok feladata, hogy a szerzői és szomszédos jogi irányelvekben a tagállamok jogára való kifejezett utalás nélkül szereplő olyan fogalmakat határozzanak meg, mint a „nyilvánosság” és a „méltányos díjazás” fogalma[13]és az „… érintett előadóművészek” kifejezés.

Mivel az irányelv e kifejezések hatályát illetően semmilyen utalást nem tartalmaz a nemzeti jogokra, azokat az unió egészében egységesen kell értelmezni, figyelembe véve e rendelkezés szövegét, összefüggéseit és az ezen irányelv által követett célokat.

Hozzáfűzve azt, hogy az irányelv 8. cikke (2) bekezdésének szövege nem pontosítja kifejezetten, hogy az „… érintett előadóművészek” kifejezés kizárólag azokra az előadóművészekre utal-e, akik az ezen irányelv területi hatálya alá tartozó államok állampolgárai, vagy ugyanúgy azokra az előadóművészekre is utal, akik valamely más ország állampolgárai.

Miként korábbi ítéleteiben rámutatott, az irányelvben szereplő fogalmakat egységesen, az ezen egyezményekben foglalt, egyenértékű fogalmaknak megfelelően kell értelmezni[14].

Az egyezmények között szerepelő a WPPT – amelynek az unió és valamennyi tagállama szerződő fele – 2. cikkének a) pontja értelmében az „előadóművészek” fogalma az összes olyan személyre utal, „aki az irodalmi vagy művészeti alkotásokat vagy a népművészet kifejeződéseit megjeleníti, énekli, elmondja, elszavalja, eljátssza, tolmácsolja, vagy más módon előadja”, a megállapodás 2. cikkének b) pontjából kiderül, hogy a hangfelvétel többek között az ilyen előadásból származó hangok rögzítéséből áll.

E személyeket az irányelv már hivatkozott 8. cikkének (2) bekezdése alapján olyan kompenzációs jellegű jog illeti meg, amelynek kiváltó eleme a kereskedelmi célból közzétett hangfelvételen rögzített mű előadásának nyilvánossághoz közvetítése[15]

E rendelkezésből az következik, hogy minden egyes tagállam szabályozásának biztosítania kell egyrészt azt, hogy a felhasználó egy egyszeri méltányos díjat fizessen, ha a kereskedelmi célból közzétett hangfelvételt vagy e hangfelvétel másolatát rádióhullámokon keresztül történő sugárzásra vagy bármely más nyilvánossághoz közvetítésre használják, másrészt pedig, hogy e díjazást megosszák az előadóművész és a hangfelvétel előállítója között.

Az irányelv e rendelkezése ugyan lehetővé teszi az egyes tagállamok számára, hogy az előadóművészek és a hangfelvétel-előállítók közötti megállapodás hiányában meghatározzák az említett díjazás megosztásának részletes szabályait, ugyanakkor egyértelmű és feltétel nélküli kötelezettséget tartalmaz arra vonatkozóan, hogy e művészek és előállítók számára biztosítsák a méltányos díjazáshoz való jogot, amelyet meg kell osztani közöttük. Amint az ezen irányelv (5), (12) és (13) preambulumbekezdéséből következik, az előadóművésznek fizetett díjazás részarányának megfelelőnek kell lennie, tükrözve ez utóbbinak a hangfelvétel elkészítésében való közreműködése mértékét[16]. Ez a kompenzációs jellegű jog a szerzői joggal szomszédos jognak minősül.

A méltányos – a hangfelvétel előállítója és az előadóművész között megosztott – díjazás biztosítására vonatkozó előírás, akkor alkalmazandó, ha a hangfelvétel vagy annak másolata felhasználására az unióban kerül sor.

Ez az eset áll fenn akkor, ha a hangfelvétel közvetítése, mint a fent említett szomszédos jogot keletkeztető elem, egy vagy több tagállamban található közönséghez szól[17]. Mivel azonban az irányelv területi hatályát illetően nem tartalmaz pontosítást, a Szerződések EUMSZ 52. cikkben kimondott hatályának felel meg[18]. E hatály – az EUMSZ 355. cikkre is figyelemmel – a tagállamok területeire terjed ki.

Továbbá ahhoz, hogy e kötelezettség alkalmazható legyen, a hangfelvételnek az ezen irányelv 11. cikkében meghatározott időbeli alkalmazási feltételeknek meg kell felelnie

Az irányelv azonban további pontosítás nélkül utal az „előadóművészekre és hangfelvétel-előállítókra”, nem ír elő semmiféle olyan feltételt, amely szerint az előadóművésznek vagy a hangfelvétel-előállítónak az EGT valamely tagállamának állampolgárságával, vagy ott lakóhellyel, illetve tartózkodási hellyel kellene rendelkeznie, továbbá olyan feltételt sem, amely szerint az alkotói vagy művészi tevékenység helyének az EGT valamely tagállamának területéhez kellene kapcsolódnia[19].

Éppen ellenkezőleg, az a szövegkörnyezet, amelybe ez a rendelkezés illeszkedik, és eme irányelv célkitűzései, valamint az unió által kötött nemzetközi megállapodásoknak a másodlagos jogi aktusok más kategóriáival szembeni elsőbbsége, amely az EUMSZ 216. cikk (2) bekezdéséből következik[20] azt követelik meg, hogy e rendelkezés,, amennyire csak lehetséges, a WPPT-nek megfelelő módon kell értelmezni[21] Márpedig, e nemzetközi megállapodás, amely szerves részét képezi az unió jogrendjének[22], főszabály szerint arra kötelezi az EU-t és a tagállamait, hogy mind az uniós tagállamok állampolgárságával rendelkező előadóművészek és hangfelvétel-előállítók, mind pedig a WPPT más szerződő feleinek állampolgárságával rendelkező előadóművészek és hangfelvétel-előállítók részére biztosítsák az egyszeri méltányos díjazáshoz való jogot[23].

A WPPT 15. cikkének (1) bekezdése értelmében a szerződő felek egyrészt kötelesek biztosítani az előadóművészek és a hangfelvétel-előállítók számára az egyszeri méltányos díjazáshoz való jogot abban az esetben, ha a kereskedelmi célból közzétett hangfelvételeket sugárzás vagy bármely más nyilvánossághoz való közvetítés céljából használják. E kötelezettség uniós jogba való átültetését a WPPT-nek az unió tekintetében való hatálybalépésekor – azaz 2010. március 14-én – az irányelv e rendelkezése már biztosította, amely szövegbeli módosulás nélkül váltotta fel a 92/100 irányelv 8. cikkének (2) bekezdését. Másrészt a WPPT 4. cikkének (1) bekezdése pontosítja, hogy minden Szerződő Fél köteles e jogot megkülönböztetés nélkül biztosítani saját állampolgárainak és „más Szerződő Felek állampolgárainak” a 3. cikk (2) bekezdése értelmében[24].

Ez rendelkezés szerint, a „más Szerződő Felek állampolgárai” kifejezés azokra az előadóművészekre és hangfelvétel‑előállítókra utal, akik megfelelnének a Római Egyezmény által biztosított védelemben való részesüléshez szükséges feltételeknek, ha a WPPT valamennyi szerződő fele részese lenne ezen egyezménynek, mivel az e feltételekben szereplő kifejezéseknek a WPPT 2. cikkében meghatározott hatálya van.

Így a WPPT – e rendelkezéseinek együttes hatása révén – átveszi a Római Egyezményben szereplő feltételeket. E feltételek relevánsak a WPPT 15. cikke hatályának meghatározása szempontjából is, amelyhez a 4. cikk (1) bekezdése kifejezetten kapcsolódik.

Az EUB e tekintetben megállapította, hogy a Római Egyezmény 4. cikke értelmében minden olyan előadóművészt, aki ezen egyezmény részes államának állampolgára, a többi szerződő állam által saját állampolgáraiknak biztosított nemzeti elbánásban kell részesíteni, különösen akkor, ha az előadást olyan hangfelvételen rögzítik, amely az említett egyezmény 5. cikke értelmében védelem alatt áll.

Ez az eset áll fenn, ha a hangfelvétel előállítója a Római Egyezményben részes állam olyan állampolgára, amely eltér attól az államtól, amelynek területén a hangfelvételt felhasználják.

E megfontolások összességéből az következik, hogy az irányelv hivatkozott rendelkezésében elismert, egyszeri méltányos díjazáshoz való jogot, a nemzeti jogalkotó nem tarthatja fenn kizárólag az EGT-tagállamok állampolgárai számára[25].

Az irányelv hivatkozott rendelkezését e megállapodás megsértése nélkül a tagállamok nem alkalmazhatják oly módon, hogy az kizárjon a méltányos díjazáshoz való jog alól minden olyan előadóművészt, aki az EGT-n kívüli harmadik állam állampolgára, azon előadóművészek kivételével, akik az EGT-ben lakó- vagy tartózkodási hellyel rendelkeznek, vagy akiknek a hangfelvétel elkészítésében való közreműködésére az EGT-ben került sor. Az Írország által előterjesztett észrevételeiben hivatkozott azon körülmény sem döntheti meg, hogy az olyan személyek, mint az előadóművészek vagy a jogaikat közösen kezelő szervezet, az ír bíróságok előtt nem hivatkozhatnak közvetlenül a WPPT 4. és 15. cikkére, mivel – amint azt az EUB hangsúlyozta – e rendelkezések közvetlen hatállyal nem rendelkeznek [26].

Az EUB-nak az első és a második kérdésre adott válasza szerint a 2006/115 irányelv 8. cikkének (2) bekezdését a WPPT 4. cikkének (1) bekezdésére és 15. cikkének (1) bekezdésére tekintettel úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes, ha valamely tagállam az ezen 8. cikk (2) bekezdésében szereplő és ott említett egyszeri méltányos díjazás egy részére jogosult művészekre utaló „…érintett előadóművészek” kifejezésnek a saját jogába való átültetése során kizárja az EGT-n kívüli, harmadik országok állampolgárait, azon személyek kivételével, akiknek lakó‑ vagy tartózkodási helye az EGT-ben található, illetve akiknek a hangfelvétel elkészítésében való közreműködésére az EGT-ben került sor.

III.2.

Harmadik kérdésével az előterjesztő bíróság arra kért választ, hogy a WPPT 15. cikkének (3) bekezdését és a 2006/115 irányelv 8. cikkének (2) bekezdését úgy kell-e értelmezni, hogy a harmadik államok által e 15. cikk (3) bekezdése alapján bejelentett fenntartások, amelyek azzal a hatással járnak, hogy területükön korlátozzák a WPPT 15. cikkének (1) bekezdésében előírt egyszeri méltányos díjazáshoz való jogot, a 8. cikk (2) bekezdésében írt jog olyan korlátozásaihoz vezetnek-e az unióban, amelyeket az egyes tagállamok e harmadik országbeli állampolgárokra vonatkozóan előírhatnak[27].

Az EUB értékelése szerint e kérdés relevanciája az ügy elbírálása szempontjából abban a körülményben rejlik, hogy az egyes harmadik országok – köztük az Amerikai Egyesült Államok – által a WPPT 15. cikkének (3) bekezdése alapján bejelentett fenntartások csökkenthetik Írország kötelezettségeinek terjedelmét, és így olyan tényezőnek minősülhetnek, amelyet figyelembe kell venni a CRR Act által létrehozott helyzet uniós joggal való összeegyeztethetőségének vizsgálatakor, amely helyzetben az e harmadik országok állampolgárainak hangfelvételeit tartalmazó hangfelvételek írországi felhasználása olyan díjazásra adhat alapot a hangfelvétel-előállító számára, amely nincs megosztva a művésszel. A CRR Act hatása többek között az egyesült államokbeli művészek szomszédos jogainak korlátozása ír területen[28].

III.3.

Negyedik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság arra várt választ, hogy a 2006/115 irányelv 8. cikkének (2) bekezdését úgy kell-e értelmezni, hogy azzal ellentétes az, hogy az ott írt egyszeri méltányos díjazáshoz való jogot oly módon korlátozzák, hogy kizárólag a hangfelvétel előállítója részesül díjazásban, anélkül hogy azt megosztaná a hangfelvétel elkészítésében közreműködő előadóművésszel[29].

E kérdés kapcsán az EUB felhívta a figyelmet arra, hogy – az 2006/115 irányelv 8. cikke (2) bekezdésének a szövegéből megállapítható – mind az előadóművészek, mind a hangfelvétel-előállítók egyszeri méltányos díjazásra jogosultak.

Az előadóművészek bizonyos kategóriáinak kizárása azon hangfelvételek vagy azok másolatainak felhasználásáért járó bármiféle díjazásból, amelyek elkészítésében az előadóművészek közreműködtek, szükségszerűen sérti e jog tiszteletben tartását. Mivel e díjazás alapvető jellemzője az, hogy annak „megosztottnak” kell lennie a hangfelvétel‑előállító és az előadóművész között, azt fel kell osztani közöttük. Bár az irányelv hivatkozott rendelkezése minden tagállamnak meghagyja azt a lehetőséget, hogy e felosztás feltételeit meghatározzák, azonban nem teszi lehetővé számukra azt, hogy az előadóművészek bizonyos kategóriái tekintetében mellőzzék a díjazás felosztását, és kizárólag azon hangfelvételek előállítóit részesítsék az e felvételek vagy azok másolatainak felhasználásából eredő díjazás egészében, amelyek elkészítésében e művészek közreműködtek.

Egy ilyen kizárás veszélyeztetné a 2006/115 irányelvnek a szerzők és előadóművészek alkotó és művészi tevékenysége folyamatosságának biztosítására irányuló célját, amely olyan harmonizált jogi védelmet ír elő, amely biztosítja számukra a lehetőséget, hogy megfelelő jövedelemre tegyenek szert, és hogy befektetéseik megtérüljenek[30].

Az EUB az előterjesztett negyedik kérdésre adott válasza szerint, a 2006/115 irányelv 8. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az ott írt egyszeri méltányos díjazáshoz való jog oly módon való korlátozása, hogy kizárólag az érintett hangfelvétel előállítója részesül díjazásban, anélkül, hogy e díjazást meg kellene osztania az e hangfelvétel elkészítésében közreműködő előadóművésszel[31].

Lábjegyzetek:

[1] 2020. szeptember 8-ai Recorded Artists Actors Performers Ltd. kontra Phonographic Performance (Ireland) Ltd., Minister for Jobs, Enterprise and Innovation, Ireland, Attorney General C‑265/19. sz. ügy, ítélet ECLI:EU:C:2020:677.(Ítélet)

[2] Evgeni Tanchev főtanácsnok Recorded Artists Actors Performers Ltd. kontra Phonographic Performance (Ireland) Ltd., Minister for Jobs, Enterprise and Innovation, Ireland, Attorney General C‑265/19. sz. ügyben tett indítványa ECLI:EU:C:2020:512, (Indítvány) 23. pont

[3] A bérleti jogról és a haszonkölcsönzési jogról, valamint a szellemi tulajdon területén a szerzői joggal szomszédos bizonyos jogokról (helyesen: a szellemi tulajdon területén a bérleti jogról, a haszonkölcsönzési jogról és a szerzői joggal szomszédos bizonyos jogokról szóló, 2006. december 12-ei európai parlamenti és tanácsi irányelv (Irányelv)

[4] Indítvány 2. pont

[5] A 2006/115 irányelv (5)–(7), (12) és (13) preambulumbekezdései

[6] A Tanács határozata (2000. március 16.) a World Intellectual Property Organization, a WIPO Szerzői Jogi Szerződésének, valamint a WIPO Előadásokról és Hangfelvételekről szóló Szerződésének. WIPO Copyright Treaty (WCT), az Európai Közösség nevében történő jóváhagyásáról. Magyarországon kihirdette a 2004. évi XLIX. törvény, 2002. március 6-án lépett hatályba

[7] Ítélet 32-44. pont

[8] a szerzői jogról és a szomszédos jogokról szóló 2000. évi ír törvény ,a Copyright and Related Rights Act 2000 jelen ügyben alkalmazandó változata (CRR Act)

[9] a 38., 184., 208., 287. és 288. cikkének együttes hatása révén

[10] Az 1961. október 26‑án Rómában megkötött, az előadóművészek, a hangfelvétel‑előállítók és a műsorsugárzó szervezetek védelméről szóló nemzetközi egyezmény (WCT).

[11] Ítélet 45. pont

[12] 2000. szeptember 19-ei Linster-ítélet, C‑287/98, EU:C:2000:468, 43. pont; 2011. szeptember 22-ei Budějovický Budvar-ítélet, C‑482/09, EU:C:2011:605, 29. pont; 2019. október 1-jei Planet49-ítélet, C‑673/17, EU:C:2019:801, 47. pont

[13] 2006. december 7‑i SGAE-ítélet, C‑306/05, EU:C:2006:764, 31. pont; 2011. június 30-ai VEWA-ítélet, C‑271/10, EU:C:2011:442, 25. és 26. pont

[14] 2012. március 15-ei SCF-ítélet, C‑135/10, EU:C:2012:140, 55. pont; 2016. november 10-ei Vereniging Openbare Bibliotheken-ítélet, C‑174/15, EU:C:2016:856, 33. pont; 2019. július 29-ei Pelham és társai-ítélet, C‑476/17, EU:C:2019:624, 53. pont

[15] 2016. május 31-ei Reha Training-ítélet, C‑117/15, EU:C:2016:379, 30. és 32. pont

[16] Ítélet 54. pont

[17] Ítélet 58-59. pont

[18] 2017. május 4-ei El Dakkak és Intercontinental-ítélet, C‑17/16, EU:C:2017:341, 22. és 23. pont

[19] Ítélet 61. pont

[20] 2011. december 21-ei Air Transport Association of America és társai-ítélet, C‑366/10, EU:C:2011:864, 50. pont

[21] 2014. március 18-ai Z-ítélet, C‑363/12, EU:C:2014:159, 72. pont

[22] 1974. április 30-ai Haegeman-ítélet, 181/73, EU:C:1974:41, 5. pont; 2013. április 11-ei HK Danmark-ítélet, C‑335/11 és C‑337/11, EU:C:2013:222, 28–30. pont

[23] Ítélet 62. pont

[24] Ítélet 63-64. pont

[25] Ítélet 67-68. pont

[26] 2012. március 15-ei SCF-ítélet, C‑135/10, EU:C:2012:140, 48. pont

[27] Ítélet 76. pont

[28] Ítélet 77. pont

[29] Ítélet 92. pont

[30] Ítélet 96. pont

[31] Ítélet 97. pont


Kapcsolódó cikkek

2024. november 4.

Jogszabályfigyelő 2024 – 44. hét

Alábbi cikkünkben a 2024/107–108. számú Magyar Közlönyben megjelent szakmai újdonságok és az Országgyűlés honlapján közzétett közlemények közül válogattunk.

2024. október 30.

A kriptoeszközök szabályozásának jelenlegi helyzete Magyarországon

A 2024. évi VII. törvény és a MiCA A magyar jogi szabályozás alapja a 2024. évi VII. törvény a kriptoeszközök piacáról, amely részletesen szabályozza az egyes kriptoeszközök kibocsátását és a hozzájuk kapcsolódó egyes szolgáltatásokat. Ezen túlmenően, az Európai Unióban a kriptoeszközökre vonatkozó szabályozást a MiCA Rendelet (Markets in Crypto Assets; az EURÓPAI PARLAMENT ÉS A […]