Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Alig telt el másfél év az igazságügyi szakértőkre vonatkozó törvény hatályba lépése óta, de a jogalkotók máris szükségét érezték a szakértők eljárásbeli helyének, szerepének újraértelmezését. A módosítás szakértőket leginkább érintő kérdése, a magán- és kirendelt szakértő perbeli státusza, szerepköre közt fennálló ellentmondás régóta témája a tudományos és kevésbé szakmai alapokon nyugvó vitáknak.
Jogalkotási oldalról a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (Pp.) módosításával elérni kívánt cél vélhetően a hatékonyság javítása lehetett, vagyis, hogy gyorsabb, olcsóbb és legfőképpen igazságosabb legyen az ítélkezés folyamata. Alábbiakban szakértői szemszögből kerül sor – szándék szerint legalábbis – annak megválaszolására, hogy az új szabályozás révén ki nyer, ki veszít a perbeli szereplők (felek, kirendelő, szakértő) közül, illetve milyen kihatással vannak a változások az eljárás végkimenetelére.
Igazságügyi szakértői szemszögből az újraszabályozás legmarkánsabb újdonsága kétség kívül a „magánszakértők” perbeli egyenjogúsítása. A változások hatásának vizsgálata ennek megfelelően elsődlegesen (bár nem kizárólagosan) erre a kérdéskörre fókuszál, azon belül is a következő öt kiemelt kérdéskörre vonatkoztatva: szakértői feladat megfogalmazása, szakértő perbelépése, a szakkérdés eldöntése, a költségek alakulása, és végezetül az idő faktor.
1. Szakértői feladat megfogalmazása
A Pp. XXI. fejezet 300. § (1) pontja értelmében „Szakértőt kell alkalmazni, ha a jogvita kereteinek a meghatározásához vagy a perben jelentős tény megállapításához, megítéléséhez különleges szakértelem szükséges.”
A tudományos és technikai fejlődés ugrásszerű fejlődése új szemléletet követel meg azoktól a területektől, melyek közvetlenül érintettek változásban, és nem kétséges, ilyennek tekintendő az igazságszolgáltatás is: „A szakértői bizonyítás jogintézményének a figyelem középpontjába kerülése szoros összefüggésben áll azzal a fejlődési folyamattal, amely a tudomány és technika terén, valamint ennek hatására a társadalomban az elmúlt évtizedekben végbement”… „Az új tendenciák olyan minőségi változásokat idéztek elő a bírósági eljárásban, a szakértői bizonyítással kapcsolatban, amelyek egyre több országban tették szükségessé e jogintézmény minden részletekre kiterjedő, átfogó elemzését és újraszabályozását.”
Kirendelő a szakértő perbeléptetésével az adott jogkérdés eldöntéséhez szükséges vizsgálatok körét szakkérdéssé, vagyis jogi kompetencia keretében nem megítélhető kérdéssé minősíti. Mindebből következik, hogy – a kirendelő által meghúzott jogi határokon belül – a szakértői vizsgálat keretében megválaszolandó kérdések meghatározása, megfogalmazása legpontosabban szakértő részéről történhet. A szakértői feladatkör ilyen vonatkozású kiterjesztése összhangban áll a tudományos fejlődés diktálta változtatási szükséglettel.
Továbbra is bíróság hatáskörébe tartozik természetszerűen a szakértő által megállapított szakmai tények, szakmai következtetések (szakmai ítéletek) alapján az ügyre vonatkozó jogi következtetések, a jogi ítélet meghozatala. Az új szabályozással a szakértői hatáskör ugyan bővül, de ez messze nem jelenti azt, hogy szakértő valamiféle „hatalmi pozícióba” kerülne. Alaptalannak tűnik az az időnként felszínre törő aggodalom, mely szerint szakértők „ambíciója” a bírói talárig terjedne: „Napjainkban egy-egy tudományos konferencián nem tabu téma a „szakértői uralomról” beszélni. Ugyanakkor visszatérő kívánalom ennek a helyzetnek a felszámolása, azaz a „szakértői ítélkezés” megtörése, mivel különösen nyomasztó a szakértői szerepjátszás a bírói és egyéb jogalkalmazó testületek döntéshozatala során.”
A szakmai kompetenciák a jogrendben jól körülbástyázottak, a szakkérdés és a jogkérdés között nincs legális átjáró. Nem tekinthető „uralmi helyzetnek” az sem, ha szakértő szakmai ítélete döntő befolyással bír a végső ítéletre, hiszen soha nem szakértőé az „utolsó szó”. A szakértői bizonyítás, mint mikrobizonyítás, hierarchikusan mindig alárendelt helyzetben marad a jogi bizonyítás makroszintje viszonylatában. A cél a jogi ítélkezés, melyhez – bár döntő fontosságú – mégis „csak” eszköz a szakmai ítélkezés.
A szakértői feladatkör kibővítése a „jogvita kereteinek” megállapítására vonatkozóan mindenképpen pozitív változást jelent az eljárás valamennyi résztvevője, mi több az „ügy” szempontjából is. Többé-kevésbé összekapcsolható ezzel a jogalkotási koncepcióval a szakértői munkaterv már jelenleg is érvényben lévő szabályozása. Ez utóbbi esetében a bíróság tájékoztatási kötelezettsége irányában is kitapintható az elvi rokonság. Hiányosságként jelentkezik ugyanakkor, hogy szakértők nem kötelezettek minden esetben bizonyítási eljárásuk módszertanáról előzetesen tájékoztatni feleket.
A szabályozás tartalmi megfelelőssége mellett aggályosnak tűnhet ugyanakkor a kibővített feladatkör – jogvita kereteinek maghatározása – megfogalmazása. Éppen a már előzőekben említett (és talán féltett) kompetenciahatárok sérülnének, ha szakértő ténylegesen a jogvita kereteinek meghatározásánál nyilvánítana véleményt. Szakértő ugyan a szakmai tények mellett jogi tényeket is alkalmaz munkája során, azonban kizárólag szakmai ténymegállapításai, illetve szakmai következtetései (ítéletei) lehetnek. A jogvita kereteinek meghatározását kirendelő nem engedheti át, az valójában jogkérdés. Szakértő „csak” a bíróság által megadott jogi kereteken belül tudja meghatározni azokat a – különleges szakértelmi területre eső – ténykérdéseket, vizsgálati módszereket, melyek alapján képes lehet a jogi ítélkezés számára hasznosítható szakmai bizonyító tényekkel, bizonyítékokkal szolgálni. Szakértői szemszögből nézve pontosabbnak tűnne a megfogalmazás, ha a „jogvita kereteinek meghatározása” kifejezés helyett a „jogvita keretein belül a vizsgálandó szakkérdések meghatározása” feladatkör lenne szakértőkhöz delegálva.
Jelzés értékűnek tekinthető az új szabályozásban, hogy a büntetőeljárásról szóló törvény kategorikusabb szóhasználata – szakértőt „kell alkalmazni” – került átvételre a polgári területre is (korábbi megfogalmazásban: a „bíróság szakértőt rendel ki”).
2. Szakértő perbelépése
A Pp. új megfogalmazásában: „Ha jogszabály eltérően nem rendelkezik a fél a megbízása alapján eljáró szakértő (a továbbiakban: magánszakértő) által készített szakvélemény (a továbbiakban: magánszakértői vélemény) benyújtását indítványozhatja”. Továbbá: „A bizonyító fél ellenfele akkor jogosult magánszakértői vélemény benyújtását indítványozni, ha a bizonyító fél magánszakértői vélemény benyújtását indítványozza”.
A magánszakértő egyenrangú részvételét biztosító új szabályozás valójában átmenetét képezi az eddigi – kirendelt szakértőre épülő – polgári peres eljárás rendszerének, és a – magánszakértőket alkalmazó – közjegyzői előzetes bizonyítás gyakorlatának.
Kirendelő ebben a szabályozásban látszólag „jól jár”, hiszen lekerül válláról a szakértőválasztás olykor orosz rulettre emlékeztető kálváriája. Bíróság azonban ekkor sem mentesül teljes mértékben a szakértőkkel kapcsolatos feladatai alól, hiszen a fél szakértői közreműködésére vonatkozó indítványát el kell bírálja, nyílván egyebekben a szakértői kompetencia szempontjából is. Ennek tükrében megkésettnek tűnik a szabályozás azon kitétele, hogy a magánszakértő meghallgatása előtt bíróság megvizsgálja szakértő esetében a kizáró körülmény lehetőségét, hiszen erre már az indítványozást követően sor kell, hogy kerüljön.
Amilyen sokáig kellett várni arra, hogy a szakkérdés eldöntése annak kezébe kerüljön, aki arra leginkább kompetens (a korábbi megfogalmazásban szakértő csak segítette a szakkérdés eldöntését), annyira tiszavirág életűnek bizonyult ez a szabályozás
Felek felkészültségük, lehetőségeik függvényében járhatnak jól, vagy rosszul amennyiben magánszakértői közreműködéssel indul a szakmai bizonyítás. Hasonló a helyzet, mint jogi képviselők megválasztásakor, de miért is lenne másképpen magánszakértők, vagy ha jobban tetszik szakmai képviselők esetében.
Felek szempontjából a szakértőválasztás terén mutatkozó nagyobb mozgástér nagyobb kockázattal is jár. Felek – alapállásban – kirendelőkhöz képest lényegesen kisebb rálátással rendelkeznek az adott ügy szempontjából kompetens szakértői körre, a szakértői tevékenység kereteire és kompetenciáira. Felek egy része, kis túlzással élve azt sem tudja „mi fán terem a szakértő”. Vélhetően bíróság részéről a tájékoztatási kötelezettség elmélyítése enyhíteni fog majd némileg ezen a problémán. Amennyiben ez nem történne meg, úgy ez a feladat jogi képviselőkre hárulna, ami nem feltétlenül lenne szerencsés megoldás.
Tovább nehezíti felek helyzetét, hogy az eljárás során nincs mód a szakértő(k) lecserélésére: ”Kirendelt szakértő vagy más eljárásban kirendelt szakértő alkalmazásának az indítványozása esetén ugyanazon szakkérdés vonatkozásában már nincs helye magánszakértő alkalmazásának.”
Felek esélyegyenlősége szempontjából pedig nem kis mértékben aggályos, hogy előnyösebb helyzetből indul az a fél, aki többet tud „invesztálni” a szakértői eljárásba – feltételezve persze, hogy szakértők „ára” többé-kevésbé összhangban áll szakértői potenciáljukkal.
A szakszerűség biztosításának garanciája, vagy éppen hiánya szempontjából nem elhanyagolható a szakértői „választék” törvényi szabályozása: „Szakértőként az igazságügyi szakértőkről szóló törvény szerinti szakértőt vagy az abban meghatározott eseti szakértőt lehet alkalmazni.”
Abból adódóan, hogy igazságügyi szakértő „különleges” ismereteken alapuló szakmai tudása egy teljesen más szakterületen, a jogszolgáltatás területén hasznosul olyan szempontok érvényesítése is szükséges munkája során, melyek alapszakmája gyakorlása során nem merülnének fel. Meghatározó fontosságú követelmény szakértő irányában, hogy a szakmai tényekből levont következtetések jogi konformitása biztosított legyen (expertológia).
3. A szakkérdés eldöntése
Nagy utat járt be az igazságügyi szakértés addig, amíg úgy tűnt, helyére került a szakértői feladatkör: „Az igazságügyi szakértő feladata, hogy a hatóság kirendelése vagy megbízás alapján, a tudomány és a műszaki fejlődés eredményeinek felhasználásával készített szakvéleménnyel, a függetlenség és pártatlanság követelményének megtartásával döntse el a szakkérdést, és segítse a tényállás megállapítását”.
Meghatározó elvi jelentősége (volt) az eddigi a szabályozásnak, hogy kirendelt szakértő nem felek érdekkörében járt el, így – alapállásban – a szakvélemények elfogulatlansága volt feltételezhető. Vélhetően a kirendelő sem érzett jogfosztottságot amiatt, hogy a szakértő lett a szakkérdések hivatalos döntnöke, hiszen a szabályozás tulajdonképpen csak a meglévő ítélkezési gyakorlatot képezte le. Végső soron valakinek el kell döntenie a szakkérdéseket – ha már egyszer olyan bonyolult világban élünk, hogy a bíróság nem lehet egy személyben birtokosa a kor valamennyi ismeretének – és akkor már az a legjobb, ha a bíróság által kirendelt, független szakértő dönti el.
Amilyen sokáig kellett várni arra, hogy a szakkérdés eldöntése annak kezébe kerüljön, aki arra leginkább kompetens (a korábbi megfogalmazásban szakértő csak segítette a szakkérdés eldöntését), annyira tiszavirág életűnek bizonyult ez a szabályozás.
Más megközelítésben persze a felek azok, akik bizonyítani szándékoznak és – talán joggal – várnák el, hogy nagyobb hatáskört, nagyobb szabadságot kapjanak a bizonyítás terén. A szakkérdésekre vonatkozó bizonyításokban szinte kizárólagosan meghatározó a szakértői közreműködés, tehát nem mindegy, hogy a felek szakértővel való kapcsolata milyen keretek közé van szorítva. Kirendelt szakértő esetében számos tilalomtábla áll a felek és a szakértő kapcsolata között. Magánszakértő esetében értelemszerűen a fél jobban tudja érvényesíteni szempontjait, és a szakértő is hatékony segítséget biztosíthat megbízójának a szakkérdésekre vonatkozó vizsgálatok orientálásában. Amennyiben – élve az új szabályozás adta lehetőségekkel – a felperes által megbízott magánszakértő már a kereset kidolgozásában részt tudna venni, úgy a bizonyítás már a kezdetektől megfelelő irányban tudna haladni.
Annak az alapkérdésnek a rendezése, hogy ki és milyen keretek között döntse el a szakkérdést nem kis dilemma lehetett jogalkotó számára. A szakkérdések elbírálásánál a szakértői vélemény az egyedüli hathatós bizonyítási eszköz, így egyáltalán nem mindegy, hogy kinek a kezében van ez a meghatározó „jogi fegyver”. Egy oldalról felek jogos elvárása, hogy ügyeik intézése terén nagyobb szabadságuk, mozgásterük legyen, más oldalról viszont – a tudomány és technikai fejlődése eredményezte értelmezési nehézségek miatt – bírók segítése is jogos igényként merülhet fel a szakmai ismereti körükön kívül eső kérdések megítélése kapcsán.
A szabályozás életképességét, ahogy lenni szokott, a gyakorlat fogja eldönteni. Magánszakértői megbízás esetében várható lesz bizonyító fél ellenfele részéről is magánszakértő bevonása (már ha meg tudja fizetni!). A két szakvélemény ütköztetésekor kell majd a szakkérdésben laikus bírónak okosnak lennie. „Szerencsésebb” esetben a szakvélemény, vagy szakvélemények kapcsán az aggályosság formai okokkal összefüggésben merül fel, amit bíró még meg is tud ítélni. Fennáll azonban a lehetőség, hogy egyik szakvélemény sem aggályos (vagy kirendelő azt nem lehet felismeri), mégis gyökeresen eltérnek a szakmai álláspontok. Vélhetően ebben az esetben sem marad más, mint – feltett kézzel – kinyilvánítani az aggályosságot, és perbe hívni kirendelt szakértőt.
Nem kétséges, a szakértői véleményekkel kapcsolatos aggályosság definíciója már jó ideje megérdemeli, hogy a jogalkotás, vagy még inkább a jogtudomány látómezejébe kerüljön. Az aggályosság kérdése ugyan fokozott hangsúlyt kapott az új szabályozásban is, de a fogalom értelmezésében nem igen mutatkozik előrelépés. Magánszakvélemények kapcsán – a kirendelt szakértőhöz viszonyítottan – meghatározott új, kiegészítő aggályossági kritériumok többsége valójában nem aggályossági kérdés, hanem jóval inkább mulasztásos hiba: „a magánszakértő e törvény szerinti perbeli kötelezettségeit nem teljesítette”, vagy „annak kiegészítése az ellenfél kérdései vonatkozásában nem történt meg” illetve ”annak kiegészítése az ellenfél magánszakértői véleményével szemben a szakkérdés vonatkozásában fennálló ellentét indokai tekintetében, szóban nem történt meg.”
Korábban a bíróság által kirendelt szakértőt a felek alapesetben függetlennek tekintették, vagyis lényegesen könnyebben elfogadták a szakvéleményt, mintha azt az ellenérdekű fél szakértője tálalta volna. Vélhetően nem irreális az a feltételezés, hogy magánszakértők – a szakértések esetében is óhatatlanul fennálló bizonytalansági tartomány szem előtt tartásával – nem elsősorban megbízójuk ellen fognak érvelni. De még, ha nem is következne be részrehajlás, akkor se lenne várható ellenérdekű féltől, hogy elhiggye ellenfél szakértője objektivitását, és – ha megengedheti magának – ne bízzon meg maga is egy szakértőt. A reálisan várható forgatókönyv szerint a felek által többé-kevésbé „motivált” magánszakértők mellett előbb utóbb fel fog tűnni az eljárásban a bíróság által kirendelt szakértő is. Végezetül pedig előállhat az a bírók által legkevésbé áhított állapot, hogy három szakértő csatájának színterévé válik a tárgyalóterem. Ekkor pedig nem kis fejtörést okoz majd a törvényi definíció alkalmazása, mely szerint igazságügyi szakértő feladata a szakkérdés eldöntése.
Az új szabályozás adta lehetőségek tárházába óhatatlanul belefér az is, hogy az egyik fél magánszakértője lesz az, aki a perben végső soron eldönti a szakkérdést. Amennyiben például ellenérdekű fél nem akar, vagy még inkább nem tud (pl. anyagi okokból) kiállítani magánszakértőt, a bíróság – hozzáértés hiányában – el kell, hogy fogadja az adott magánszakvéleményt ítélkezése alapjául. A jogszolgáltatás persze ilyen körülmények között is megvalósul.
4. Szakértői költségek
A korábbi szabályozás a szakkérdések vizsgálata terén (egy kompetenciakörben) alapállásában egy szakértős volt. Az új szabályozásban – legalább is szakértői megítélés szerint – kettő, vagy még inkább három szakértővel lehet számolni. Azzal indokolható mindez, hogy a státuszát tekintve független szakértő véleménye (korábban) akkor is könnyebben elfogadható volt, amennyiben az nem volt túl kedvező a fél számára. A perköltség – a szakértői közreműködés vonatkozásában – mindezek alapján várhatóan növekedni fog.
Nyitott kérdés még, hogy a megbízó fél által „kialkudott” magánszakértői közreműködés költsége hogyan, milyen mértékben jelenik meg a perköltségben. Bíróságnak lesz-e ráhatása a magánszakértő megbízására vonatkozó indítvány elbírálása során a megbízás szakértői díjára, és ha igen mi alapján.
[htmlbox pp_termekek]5. Időfaktor
Az, hogy szakértő (magánszakértő) már az eljárás kezdeti szakaszában jelen lehet az eljárásban számottevő nyereséget jelenthet időben és a bizonyítási lehetőségek vonatkozásában is. Az irreverzibilis bizonyítékok terén gyakorta megmutatkozó veszteségek elkerülhetők, vagy legalább is nagyban csökkenthetők lesznek, amennyiben időben kerülhet sor szakértők részéről a ténymegállapításra, állapotrögzítésre.
Késleltetően fog hatni ezzel szemben a szakértői szemle kitűzésére, amennyiben ellenérdekű fél is indítványozza saját magánszakértője megbízásának jóváhagyását, hiszen két független szakértői szemle – eltérő feltételek melletti – megtartása aligha jöhet szóba. Azt is a gyakorlat fogja megmutatni, milyen hatékonyan tudják magánszakértők együttműködésre késztetni a szemle során ellenérdekű fél képviselőit. Korábban – bíróság kirendelésére eljáró, közfeladatot ellátó minőségben színre lepő – szakértő többnyire kellő tekintéllyel rendelkezett a szemle kézbentartásához, a szemle eredményes lefolytatásához.
Zárszó
Jelen írás célja távolról sem a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény új, szakértőkre vonatkozó szabályozása feletti ítélkezés volt, inkább csak figyelemfelhívás a vélt, vagy valós buktatókra, annak érdekében, hogy a jogalkalmazók – bírók, szakértők – minél zökkenőmentesebben tudják befogadni az új szabályozást. Szakértői szempontból a szabálymódosítás kritikus pontja a szakkérdés eldöntésének kérdése volt. Azt, hogy hány lépés történt előre, vagy éppenséggel hátra ezen a téren, a gyakorlat fogja eldönteni, remélhetőleg eloszlatva, nem pedig megerősítve a szakértői aggályokat.
A szerző igazságügyi szakértő
