„Innen indult a harc”

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Annak ellenére, hogy jó móriczi fiskálisként irkát mond, és pörnek ejti a pört, tud olyan lezser lenni, amivel nem egy kollégájánál verte már ki a biztosítékot. Mester Csabát legtöbben a sztárok védőjeként ismerik, s kevesen tudják róla, hogy elhivatott jogvédőként kezdte a pályáját. És volt punkzenész, valamint egy szuperhős tévéügyvéd elhivatott rajongója is. Magyarország tetkóval talán legtelevarrtabb ügyvédjével beszélgettünk.

Amikor a sajtóban Ön után kutatok, miért lelek folyton arra a kifejezésre, miszerint Ön a „Celebek Ügyvédje”?

Nagyon egyszerű. Egészen pontosan az történt, hogy annak idején, úgy 5-6 évvel ezelőtt egy színészügynökségnél, amikor néhány ismert művésznek személyiségjogi problémája merült fel – nagyon-nagyon csúnyákat írtak róluk, nem is titok, kik voltak, hiszen médianyilvánosság előtt folyt az egész: Hernádi Juditról és Alföldi Róbertről van szó – összeültek, hogy ki legyen az az ügyvéd, akivel precedensértékű pert kívánnak csinálni. Szavaztak, és rám jutott a választás. Aztán végül meg is mondták, hogy miért: figyelemmel kísérték azt a teljesítményt, amit a Terry Black ügyében nyújtottam annak idején, és azt mondták, hogy nekik ilyen ügyvéd kell. És mivel mondom, komoly sajtónyilvánosság előtt zajlott az ügy, szépen lassan kialakult, hogy a színész- és művészvilág hozzám fordult, ha személyiségi jogi perei, sajtóperei voltak, illetve természetesen más típusú ügyeikkel is megkerestek, mikor sikerült kivívnom a bizalmukat.

 

Bojtárként, fiatal ügyvédként mennyire volt más elképzelése a hivatásáról, mi volt az, amit erről a szakmáról magának megálmodott?

Semennyire nem volt más: én 10 éves koromban határoztam el, hogy ügyvéd leszek. Akkor adták a Petrocelli című sorozatot a tévében, és én fogtam akkor magamnak egy vonalas irkát, és ráírtam az elejére: Mester Csaba, 4./A osztály, Én Ügyvéd Akarok Lenni. Történt mindez a Tibolddaróc nevű apró, bükkaljai borsodi faluban, ahol utoljára az édesanyám egyik osztálytársából lett jogász – édesanyám és köztem 26 év a korkülönbség, tehát 26 év telt el addig, amíg a falumból valaki ismét erre a pályára lépett. És én akkor, abba a füzetbe beleírtam, miért akarok ügyvéd lenni, megfogalmaztam azt a hitvallást, ami klasszikusan az, ami Petrocelli „védjegyének” számított: hogy védelmezzem az ártatlanokat, a meghurcoltakat, az üldözötteket, és elmondhatom, hogy az én praxisomnak a jelentős része, hála istennek, valóban ilyen típusú ügyekből áll.

 

Ha jól tudom, valójában jogvédőként kezdte a működését.

Igen, hamarabb kezdtem el jogvédőként tevékenykedni, mint ügyvédként: 1991-ben megalapítója voltam a Martin Luther King egyesületnek, majd ügyvédjelöltként – mikor is, de régen volt – 1994-ben kezdtem el dolgozni, és ’97-től ügyvédkedem. Tehát a praxisom alapjaiban a jogvédelemre koncentrált, ezen a vonalon indultam neki: a jó hírnév, a becsület, az emberi méltóság megsértéséért indított személyiségi jogi perek képezték az én munkám velejét már a kezdetek során is.

 

A praxisában melyik volt az első személyiségi jogi per?

No, hát azt már ügyvédként csináltam, nem is jogvédőként. Ez nem egy ismert valaki ügye volt, hanem egy kistarcsai tanáremberé, akinek az unokája körüli gyermekelhelyezési per fajult el nagyon csúnyán: a családi házat, melyben ő és a fia, valamint az említett unoka lakott, a rokonság gyakorlatilag megostromolta. Az egész őrajta csúcsosodott ki, a média felkapta az egészet, beindult a pletykaéhség, tulajdonképpen tollhegyre tűzték a férfit: őróla állították azt a különböző lapok, hogy az unokáját elrabolta a családjától. Na most később persze kiderült az igazság, az ügyet megnyertük, ennek ellenére neki el kellett költöznie abból a faluból, fel kellett adnia az állását: egyszerűen nem bírta elviselni, ahogy a pert követően viszonyultak hozzá az emberek. Ez talán jól mutatja, micsoda hatalom van az egyes médiumok kezében, és ezzel a hatalommal bizonyos esetekben mennyire vissza tudnak élni.

 

Ön, mint akit a közvélemény mégiscsak a „bulváristálló” versenyzőinek képviselőjeként ismer, mennyire kedveli a bulvár műfaját?

Nagyon nagy hatalma van – ámbátor én nem ellenségként, hanem ellenfélként gondolok a bulvárra. Próbálom úgy felfogni ezt a dolgot, mint valamiféle „oskolát”, amelyben akár én is megtaníthatom őket pár dologra: legyen az a tisztességes bánásmód, egy ember jó hírnevének tiszteletben tartása. Semmi bajom azokkal az emberekkel, akik a bulvárból élnek, akik nap nap után azt olvassák, csak azt kell felfogni, hogy akiket ezek a médiumok pellengérre állítanak, a hitelességükből élnek meg.

 

Tőlem azt kérték, hogy Dadi Eszter, azaz a VV Eszter ügyére ennek kapcsán mindenképp térjek ki.

Ajaj, bajban vagyok.

 

Ügyvéd kolléga, az RTL Klub valóságshowjában szerepelt, amiért a Kamara vizsgálatot indított ellene.

Azt hittem hirtelen, hogy ügyfelem, de beugrott, kiről van szó: nyilván a különböző etikai kérdések, amik az Ügyvédi Kamaránál is kiverték a biztosítékot, erről szeretne kérdezni. Nézze: az ügyvéd az ügyvédi hivatásán kívül sem gyakorolhat olyan magatartást, amely a hivatásával összeegyeztethetetlen. Erre mondanék én egy példát. Néhány évvel ezelőtt a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége feljelentett két ügyvédet, akik az 1956-ot követő megtorlások idején – illetve az egyikük már korábban is, még a Rákosi-rendszerben – volt az ÁVH-nak azokban a körökben méltán elismert munkatársa. És a POFOSZ feljelentette őket, annak kapcsán, hogy az, amit ők akkor műveltek, nem fér, nem férhet össze az ügyvédi hivatással. Képzelje el: nem is indult ellenük eljárás. Kérdem én: ha annak, aki fogóval tépkedi le az Andrássy út 60-ban emberek körmét, azt mondják, hogy ez politikai elkötelezettség, vagy mit tudom én: véleménynyilvánítás, és ezért nem vizsgálják, hogy ez vajon összefér-e az ügyvédi hivatással, akkor az, hogy valaki egy ilyen showműsorban szerepel, rosszabb lenne ettől? Másrészről, hogyha azt mondjuk, hogy ez nem fér össze az ügyvédi hivatás gyakorlásával, könyörgöm, akkor nem azokat a nézőket, azoknak a nézőknek a millióit degradáljuk le, akik szeretik ezeket a műsorokat, a szereplőkért pedig rajonganak? Hát milyen jogon tennénk? Miért indítunk mi eljárást ezek ellen az emberek ellen, miért köpjük le, taszítjuk el magunktól – csak azért, mert népszerűek lettek? Vagy meg tudja nekem mondani bárki, hogy akkor mi nem fér össze ennek kapcsán az ügyvédi hivatással?

 

Mégis, kijelölhetünk valamiféle határt?

Nézze, mint azt mondtam, én ezt a hölgyet nem is ismerem, életemben nem láttam húsz másodpercnél többet egy ilyen műsorból, mert nem érdekel. Nagyjából tudom, miről szólnak, ez a húsz másodperc erre pont elég. Az eset körülményeit nagyjából tudom, már csak a foglalkozásomból kifolyólag is, hiszen kénytelen vagyok ismerkedni ezekkel a lapokkal, műsorokkal, valamilyen szinten mindenképp. Oké, ez az én véleményem, de semmi olyan nem történik bennük, ami nemhogy az etikával, a magyar közerkölccsel nem férne össze. Semmi. Különben meg, főleg a mai kényes helyzetben, ha a különböző médiahatóságok minden további nélkül futni engednek egy efféle műsort, akkor ez az ügyvédvilág számára ne jelentsen már akadályt.

 

Valójában voltak kifogásaik az említett hatóságoknak, ha jól emlékszem, ráadásul milliós kifogásokról beszélünk.

Igen? Nem követem, de mondom: ha a hölgy tanúsított olyan magatartást, aminek kapcsán megbüntették a műsort, vagy a szolgáltatót, akkor az adott esetet kell górcső alá venni. Ha, nem tudom: trágárul beszélt, vagy valami hasonlón kapták, akkor igen, induljon ellene eljárás. De önmagában az, hogy egy ilyen műsorban szerepel, véleményem szerint messze-messze belül esik azon a bizonyos tűréshatáron.

 

Ha már itt tartunk: ha tehetik, Önt sem kímélik a különböző fórumokon, gondolok itt például a „diszkósnadrág” címen elhíresült esetre, amikor egy híres celebünk tárgyalásán a megszokottnál valamivel lezserebb öltözékben jelent meg. Volt esetleg hasonló problémája, netalántán magával a Kamarával?

Hát, egyelőre nem, bár a ruházkodásom valóban elég gyakori médiatéma, már abból a szempontból, hogy nem vagyok egy konvencionálisan öltöző ügyvéd… Egy szintén kolléga barátom egyszer az egyik olyan ritka pillanatot elcsípve, mikor épp egy háromrészes öltönyben izzadtam, elmesélte, hogy bizony, azok voltak a szép idők, mikor a Pest Megyei Kamara elnöke azt mondta neki, hogy úgy lásson meg bárkit, de bárkit farmerban megérkezni egy tárgyalásra, hogy azon nyomban kicsapja a kamarából. Ez a hetvenes évek elején volt. Most már kicsit arrébb vagyunk.

 

„Itt az ügyvédecske: kócosan, borostásan, szakadt farmerban és bőrkabátban megy a tévébe, és úgy osztja az észt”. Nem biztos, hogy pontosan idézek, de annyi biztos, hogy jelentek meg Önről hasonló mondatok.

Igen, bár megjegyzem, az, aki ezeket a sorokat írta, emlékeim szerint nem szignózta a cikket – mondjuk az enyémet sem merte feltüntetni, de nyilván sejteni lehetett, kiről van szó. Kérem szépen, mit csináljak, én ilyen vagyok. Ilyennek születtem: punkzenész voltam fiatal koromban, és attól, hogy ügyvéd lettem, még nem hiszem, hogy meg kellene tagadnom a saját korábbi önmagamat.

 

Punkzenész? Mi volt az együttesük neve?

Nekem volt több együttesem, a legismertebb talán a PTG nevű anarchopunk banda volt. Nem a CPG – nem összekeverendő; szóval attól, mert én emellett a hivatás mellett döntöttem, még ne kelljen magamra kényszeríteni azt a bizonyos háromrészes öltönyt.

 

Pedig Petrocelli is abban járt.

Csak magamat tudom ismételni: most már kicsit arrébb vagyunk. Az amerikai elnök a Fehér Ház lépcsőjén garbóban nyilatkozik – akkor miért pont egy ügyvéd legyen rákényszerítve arra, hogy a legnagyobb nyáridőben a saját testnedveibe belepácolva üljön a kényelmetlen ancúgjában a talár alatt. Nem. Ezek, ki merem mondani, álszent, képmutató dolgok, és semmi közül nincs ahhoz, hogy egy hivatást miképp kell gyakorolni. Ennek, már a ruházkodásnak, véleményem szerint semmi szerepe nincs abban, hogy gyakoroljuk a hivatásunkat.

 

Nem lehetséges, hogy ezt a szerepet, amit azzal a bizonyos háromrészes öltönnyel az ügyvéd magára ölt, maga az ügyfél követeli ki?

Mit mondjak erre: az ügyfél gondolkodhat így. Ezzel inkább az a baj, ha a kolléga, a fiskális fejében él ilyesmi. Ha ezt egy ügyvéd szerepnek fogja fel, az nagyon-nagyon szomorú: amennyiben ilyen sztereotípiákhoz köti magát, azt mondom, hogy nem is biztos, hogy valódi értékeket fel tud mutatni, és ezt próbálja valamiféle álértékekkel kompenzálni annak érdekében, hogy az ügyfelek bizalmat helyezzenek belé. Arról persze ne is beszéljünk, mennyire rosszul jár az a kliens, ha ennek bedől. Félre ne értsen, én senkit sem akarok megbántani! Aki valóban szereti, aki abban érzi jól magát, hordja az öltönyt. Én csak azokat kritizálom, akik azzal keltenek bizalmat, hogy a legdrágább cipőt és zakót aggatják magukra. Mert vallom: bizalmat a munkánkkal, a teljesítményünkkel kell kivívni.

 

Van ez a kifejezés, miszerint „sztárügyvéd” – lehet valójában egy ügyvéd sztár, megtöltheti adott esetben saját magáról szóló hírekkel a bulvárt?

Fogós kérdés: de szerintem bizonyos esetekben lehet. Csak ne ő keresse, ne ő vindikálja magának a jogot. Azt ugyanis befolyásolni alapvetően nem tudja, hogy a média mennyire lesz rá vevő: jómagam három médiafelkérés közül egyet fogadok el.

 

Mi alapján szelektál?

Elsősorban nyilván nem mehet a munkám rovására az, hogy én a tévében szerepelgetek. Persze más kérdés, ha egy ügyfél kifejezetten arra kér, hogy az ügyéről nyilatkozzunk, vagy ha van mérlegelési lehetőség, méltányossági lehetőség az ügyben, ami a dolgot a pozitív mérleg felé billentheti, akkor miért ne, természetesen. Másrészt viszont igyekszem azért bizonyos minőségi alapokat is figyelembe venni. Ami biztos, hogy én soha a telefont fel nem emeltem azért, hogy figyeljetek, itt ez az ügy, akartok-e írni róla. Nem az én műfajom, aggassanak rám bármilyen jelzőt. Álszent sem vagyok persze, mert minden praxisnak jót tesz egy bizonyos fokú ismertség. De azt sem szabad, hogy médiasztárkodni akarjunk: amikor az ügy megérdemli, használ neki, akkor lehetőség szerint, amennyi az időbe belefér, felhasználhatjuk a médiát. Nem ez fogja eldönteni az ügyet, de adott esetben lökhet rajta kicsinyt.

 

Érdekesen fogalmazott, mikor azt mondta: „felhasználni a médiát”.

Igen, mert őszintén megvallva a dolog nem csak a bizonyos ügyet mozdíthatja előre: a társadalom lásson példákat, a jogtudat, a jogérzék fejlesztésére egy-egy ilyen eset kiválóan alkalmas lehet. Ha az orgánumok megélnek ezekből a hírekből, akkor az emberek talán könnyebben nekivágnak annak, hogy a saját érdekeiket érvényesítsék. Ennyiben mindenképpen hasznos a médianyilvánosság. A magyarra szokták mondani, hogy pörösködő nemzet, közben pedig nagyon sokan, nemhogy a – félre ne értsen – „kisemberek”, de nagyon sokszor az úgynevezett „közszereplők” is inkább magukban tartják, ha valamiféle sérelem éri őket. Jó egy kicsit közzétenni azt, hogy igenis, tessék megharcolni mindenkinek a saját jogaiért.

 

Mennyivel más ügyfél egy celeb?

Általában más. Talán könnyebben kezelhető. Az én praxisomnak a 90 százaléka nagyon kemény peres ügy: meghurcolt, megviselt emberek jönnek hozzám. Épp ezért a munkám jelentős része pszichológia – képezem is magam ebből a tudományágból. Fokozott érzékenységgel kell őket kezelni mindenesetre. A fokozott érzékenység azonban nem mindig jelent fokozott empátiát: például az ügyfeleknek, mikor zűrösebb ügyekről ülnek le velem tárgyalni, kicsit az ördög ügyvédje szerepét játszom el. Nem próbálom azzal magamhoz csábítani az ügyfelet, hogy tyű, magának mennyire igaza van, hanem a gyenge pontokat kutatom. Őszintén: legtöbbször beléjük kötök. De az emberek többsége megérti, hogy az, hogy én úgymond kötözködöm velük, az azért van, mert én érted haragszom, nem ellened.

 

Volt olyan ügy, amire kifejezetten vágyott, ami az Önben lévő ügyvéd, esetleg jogvédő orrát megcsiklandozta?

A Terry Black-ügy ilyen volt. Amikor egy újságban megláttam ezt az örökbefogadási ügyet, ami egy klasszikus, jogvédőnek való ügy volt, akkor azt mondtam, hogy ezt igen. Igazából az borított ki, mikor holmi nagy emberek, fentről, elkezdtek nyilatkozgatni, hogy azért ezt nem lehet, hogy ilyenek meg effélék gyereket fogadjanak örökbe, és akkor, hogy, hogy nem, az Ügyészség óvást nyújtott be a Gyámhivatalnál, ami korábban már alkalmasnak nyilvánította Terry Blacket. Milyen érdekes, a Gyámügy azonnal rájött, hogy mekkorát tévedtek, mikor örökbefogadásra alkalmasnak nyilvánították, és visszavonták a saját határozatukat. Innen indult a harc.

 

Szeret harcolni?

A harc nagyon lényeges. Ki kell állni. Járni kell az úton, nem a cél a fontos. Az út pedig az igazság, nincsen végcél: ha így tudod végigcsinálni az életedet, boldogan halsz meg.

 

Az interjú az Ügyvédvilág 2012. áprilisi számában jelent meg.

---