Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A felmentéssel zárult büntetőeljárásban az előzetes fogva tartás során az ártatlanul elszenvedett, viszonylag hosszabb tartamú elzárás önmagában is megalapozza a nem vagyoni kártalanítás iránti igényt.
A felperes ellen egy rendbeli, csoportosan elkövetett rablás, magánlaksértés és személyi szabadság megsértése bűntettének meglapozott gyanúja miatt indult büntetőeljárás, amelynek során 2008. június 12-én őrizetbe vették, majd 2008. június 13-ától 2010. április 1-jéig előzetes letartóztatásba került. A K. Városi Bíróság a 6. B. 75/2009/57. számú ítéletével a felperest az ellene emelt vád alól valamennyi bűncselekmény tekintetében felmentette, miután kétséget kizáróan nem volt megállapítható, hogy a felperes a bűncselekmény elkövetésében részt vett. A felperes előzetes fogva tartásának megszüntetésére az elsőfokú ítélet kihirdetésekor, 2010. április 1-jén került sor. A B. Megyei Bíróság a 2011. július 7-én kihirdetett 3. Bf. 460/2010/4. számú ítéletével az elsőfokú bíróság felperest felmentő rendelkezését helybenhagyta.
A felperes előzetes letartóztatását megelőzően – és jelenleg is – szüleivel él, tartós párkapcsolata nem volt, korábbi kapcsolatából származó, tőle különélő gyermekével hétvégenként, szülei ingatlanában találkozott. Állandó munkahellyel nem rendelkezett, jelenleg szülei vállalkozásában dolgozik. Szabadulása után zárkózottá, befelé fordulóvá vált, baráti kapcsolatai meglazultak. Előzően többször volt büntetve, egy ízben végrehajtásában felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték.
A kereset
A felperes keresetében 23 741 840 forint kártalanítás és ennek 2008. június 12-étől járó kamatai megfizetésére kérte kötelezni az alperest. A fenti összegből 19 820 000 forintra nem vagyoni kára megtérítéseként, 3 450 000 forintra elmaradt munkabér címén, míg 101 840 forintra a fogva tartás alatt részére juttatott készpénz és csomag ellenértékeként tartott igényt. Utóbb az elmaradt munkabére megtérítésére vonatkozó keresetétől elállt. Állította, hogy letartóztatását megelőzően 1,5 millió forint megtakarítással rendelkezett, a csomagküldés költségeit, valamint a részére küldött készpénzt a szülei ebből finanszírozták. A nem vagyoni kártalanítási igény kapcsán kiemelte, indokolatlan fogva tartása 659 napig tartott, ez idő alatt a barátnője – akivel házasságot tervezett – elhagyta, kisfiával a kapcsolata megromlott, szabadulása óta nem tud vele őszinte szülő-gyermek kapcsolatot kialakítani. A lakóhelyén élők felmentése ellenére is bűnösnek tekintik, a faluban nem áll vele szóba senki, barátaival megszakadt a kapcsolata. Előzetes letartóztatása idején tízszemélyes zárkába került embertelen körülmények közé, emellett rendkívül megviselte, hogy 15 éves szabadságvesztéssel büntethető bűncselekmény elkövetésével vádolták.
Az ellenkérelem
Az alperes a kereset jogalapját elismerte, a nem vagyoni kárpótlás összegét a követeltnél alacsonyabb értékben, a kialakult bírói gyakorlatnak megfelelően kérte meghatározni. Érvelése szerint a pénz- és csomagküldés kiadásai a hozzátartozókat terhelte, emellett azok a mindennapi életvitelhez kapcsolódtak, így a felperes előzetes letartóztatásának hiányában is felmerültek volna. Kiemelte: a felperes a köztudomású hátrány szintjét meghaladó többletsérelmet nem bizonyított, ezért a nem vagyoni kártalanítási igénye összegszerűségét illetően aránytalanul eltúlzott.
Az első fokú ítélet
Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 9 millió forintot és ennek 2011. július 7-étől a kifizetés napjáig járó törvényes kamatait, míg ezt meghaladóan a keresetet elutasította. Határozatának indokolása szerint a kereseti követelés jogalapját az alperes az 1998. évi XIX. tv. 580. § (1) bekezdés II.a) pontjára utalással elismerte, ezért azt vizsgálta, hogy a felperes kártalanítás jogcímén milyen összegre tarthat igényt. Rámutatott, a felperes a perben nem bizonyította, hogy előzetes letartóztatását megelőzően közel 1,5 millió forint megtakarítással rendelkezett, s a készpénz, illetve a csomagküldés költségeit szülei ebből fedezték. Elfogadta az alperes védekezését, miszerint a csomagküldéssel kapcsolatos költség az előzetes letartóztatással közvetlen okozati összefüggésben nincs, élelmiszert, dohányt és tisztálkodó szereket ugyanis fogva tartása hiányában is vásárolnia kellett volna a felperesnek, erre tekintettel a vagyoni kártalanítási igényét megalapozatlannak ítélte. A per során beszerzett bizonyítékok értékelése alapján arra a meggyőződésre jutott, a felperes nem bizonyította, hogy barátnőjével, S. É.-vel huzamos ideje fennálló, mély érzelmi kapcsolata volt, ugyanakkor ő volt az, aki szabadulását követően a barátaival nem kívánt kapcsolatot tartani, így a baráti és a párkapcsolati problémái a nem vagyoni kártalanítás iránti igényével nem hozhatók összefüggésbe. Megállapította, hogy a felperes a gyermekével soha nem élt közös háztartásban, a kapcsolattartás az előzetes letartóztatást megelőzően is a felperes szüleinek lakásán bonyolódott, a gyermek jelenleg is két-háromhetente látogatja nagyszüleit, ekkor módja nyílik találkozni a felperessel is, így az apa-fiú kapcsolatban lényegi változás nem történt. A felperes által csatolt pszichológus szakértői vélemény alapján elfogadta bizonyítottnak, hogy a felperes élettere, kapcsolatai beszűkültek, kilátástalanság-érzése fokozódott, s ez részben a fogva tartására, annak körülményeire, az azt követő alkalmazkodási nehézségekre vezethető vissza. A felperes szavahihetősége szempontjából értékelte, hogy a szakértői meghallgatása során nem tényszerűen nyilatkozott alkoholfogyasztásáról és büntetett előéletéről. A nem vagyoni kártalanítás összegének meghatározása során az elsőfokú bíróság figyelemmel volt a jogsérelem bekövetkezése idején irányadó ár- és értékviszonyokra, továbbá arra, hogy a felperest magasabb büntetési tétellel fenyegetett bűncselekmény elkövetésével vádolták, ami fenyegetettség-érzését elmélyítette, pszichésen súlyosan érintette, így a kártalanítás havi összegét – mérlegeléssel – 400 000 forintban, az alperes által fizetendő nem vagyoni kártalanítás összegét összesen 9 millió forintban határozta meg. A Büntetőeljárási törvény (Be.) 582. § (2) bekezdésében foglaltakra utalással a kártalanítás összege után a felmentő ítélet jogerőre emelkedésének napjától kezdődően kötelezte az alperest a kamatok megfizetésére.
A fellebbezések
Az elsőfokú ítélet ellen a felperes és az alperes is fellebbezett.
A felperes az elsőfokú ítélet részbeni megváltoztatását, a keresetének teljes egészében helyt adó döntés meghozatalát kérte. Változatlanul állította, hogy szülei a saját megtakarításából utaltak részére fogva tartásának ideje alatt készpénzt, és ebből fedezték a részére küldött csomagok feladási költségét. Álláspontja szerint a nem vagyoni kártalanítási igénye körében S. É. tanúvallomását az elsőfokú bíróság tévesen értékelte, nevezett ugyanis kijelentette: a fogva tartás miatt őt „leírta”, így a vele fennállt érzelmi viszonyának megítélését illetően tőle elfogulatlan tanúvallomás nem volt várható. Kiemelte, hogy korábbi barátai a szabadulása után nem akartak vele kapcsolatot teremteni, a falu lakossága teljes egészében ellene fordult, felmentése ellenére őt bűnösnek tekintik, a lakóhelyén élők tőle elfordulnak.
Az alperes fellebbezésében az elsőfokú ítélet részbeni megváltoztatásával a nem vagyoni kártalanítás összegének leszállítását kérte 3,2 millió forintra. Megítélése szerint az elsőfokú bíróság által megállapított marasztalási összeg nem felel meg a felperest ért nem vagyoni sérelmek súlyának és az okszerűen levonható következtetéssel arányos mérlegelésnek. A nem vagyoni kártalanítás összegének meghatározása során figyelemmel kell lenni a felperes előzetes letartóztatását megelőző életvitelére, életmódjára, így nem mellőzhető annak értékelése, hogy a felperes korábban hét alkalommal volt büntetve, büntetésként vele szemben felfüggesztett börtönbüntetést is kiszabtak. Érvelése szerint az ítélkezési gyakorlat egységességének biztosítása érdekében elvárható, hogy a hasonló sérelmek után megítélt nem vagyoni kártalanítás összegei egymástól kirívóan ne térjenek el, így e tekintetben azok az eseti döntések szolgálhatnak alapul az összegszerűség meghatározása tekintetében, amelyeket a perbelihez hasonló – többlethátrány nélküli – sérelem kompenzálásaként határoztak meg.
A Szegedi Ítélőtábla megállapításai
A felperes fellebbezése alaptalan, az alperes fellebbezése részben alapos.
A perben nem volt vitás, hogy a felperes kártalanításra jogosult, mert a felmentésével zárult büntetőeljárásban 23 hónapon keresztül előzetes letartóztatásban volt. A Be. 580. § (1) bekezdésének II. a. pontja kártalanítási kötelezettséget ír elő, ha a bíróság a terheltet felmentette. A Be. 584. § (4) bekezdése szerint a kártalanítást az állam köteles megfizetni, annak módjára és mértékére a Polgári Törvénykönyvnek (Ptk.) a szerződésen kívül okozott károkért való felelősségre vonatkozó rendelkezéseit a törvényben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni [Be. 582. § (1) bek.]. Az előzetes letartóztatás miatt keletkezett károk megítélése iránt az állammal szemben indított kártalanítási perben csak az előzetes letartóztatással okozati összefüggésben álló károk követelhetők.
A Polgári Perrendtartás (Pp.) 163. § (3) bekezdése alapján a bíróság az általa köztudomásúnak ismert tényeket valónak fogadhatja el, ezekre vonatkozóan bizonyítási eljárás lefolytatása sem szükséges. Általános szabályként köztudomásúnak tekinthető minden olyan tény, ami a társadalom egy része előtt olyan mértékben ismeretes, hogy azt valóságnak fogadják el. A Be. 580. paragrafusának rendelkezéseire alapított kártalanítás iránti perekben kialakult ítélkezési gyakorlat ilyen köztudomású ténynek tekinti azt, hogy a személyi szabadság viszonylag hosszabb tartamú jelentős korlátozása fizikai és pszichikai vonatkozásban is egyaránt megterhelő és a személyiségre káros. Az ártatlanul elszenvedett fogva tartás tehát már önmagában megalapozza a nem vagyoni kárpótlás iránti igényt. A kártalanítás összegének megállapításánál azonban minden esetben az adott ügy körülményeit, valamint a károsult által bizonyított hátrányokat kell mérlegelni, figyelemmel a sérelem bekövetkeztekor fennálló ár- és értékviszonyokra is.
A felperes által igényelt vagyoni kártalanítás kapcsán az ítélőtábla egyetért az elsőfokú bíróság álláspontjával, a felperes ugyanis sikerrel nem bizonyította, hogy a fogva tartását megelőzően rendelkezett olyan megtakarítással, amely a csomagok feladási költségei, illetve a részére küldött pénzösszegek fedezetéül szolgált volna. A felperesnek megelőzően állandó bejelentett munkahelye nem volt, ami eleve kétségessé teszi, hogy az általa állított nagyobb összeggel (1,5 millió forint) rendelkezett. Életszerűtlen emellett, hogy ekkora összeget nem bankszámlán, hanem otthonában tartott. Erre figyelemmel megalapozottan utasította el az elsőfokú bíróság a felperes vagyoni kártalanítás iránti igényét.
A felperes nem vagyoni kártalanításra irányuló követelése kapcsán kiemelendő: a szabadságelvonással rendszerint együtt járó hátránynak tekintendők az előzetes letartóztatás ideje alatt a büntetés-végrehajtási intézetben való elhelyezésből adódó pszichés megterhelést is jelentő fizikai kényelmetlenségek, a börtönviszonyokra jellemző kényszerű összezártság és kiszolgáltatottság, esetleg atrocitások, a családtól való elszakítás, a hozzátartozókkal való kapcsolattartás lehetőségének korlátozottsága, a munkahelyen és a lakókörnyezetben az előzetes letartóztatás hírének elterjedése, és ezzel összefüggésben a társadalmi értékítélet kedvezőtlenebbé válása, valamint, hogy a mindezek során elszenvedett sérelmek a szabadulás utáni életvitelben, munkavégzésben is hátrányt jelentenek.
Nem vonható kétségbe, hogy a felperest olyan súlyos pszichés hátrányok érték az előzetes fogva tartás során, amelyek negatív következményeit jelenleg is érezheti, az ártatlanul elszenvedett, viszonylag hosszabb tartamú fogva tartás pedig már önmagában is megalapozza a nem vagyoni kárpótlás iránti igényét (BH1998. 82., BH2002. 186., BH2005. 1088.). Az idő előrehaladtával ugyanis a börtönviszonyok megélése egyre jobban megterhelheti a fogvatartott testi, lelki tűrőképességét, amelynek a nem vagyoni kárpótlás összegében is kifejezésre kell jutnia. A nem vagyoni kárpótlás intézménye azonban nem alkalmas az előzetes letartóztatással okozati összefüggésben keletkezett valamennyi hátrány teljes kompenzálására, az összegszerűség meghatározására pedig nincs objektív mérce. Az Alkotmánybíróság 34/1992. (VI. 1.) AB-határozata a bírósággal szembeni általános elvárásként fogalmazza meg a társadalom teherbíró képességéhez igazodó arányos és mértéktartó összeg megítélését.
A fellebbezések kapcsán vizsgálni kellett, hogy az előzetes letartóztatással összefüggésben szükségképpen felmerülő hátrányokon felül érték-e a felperest további úgynevezett többlethátrányok, azaz indokolt-e a nem vagyoni kártalanítás összegének felemelése, avagy a felperes kevésbé hátrányosan érte meg a fogva tartást, ami pedig az összegszerűség leszállítását teszi szükségessé.
Az ítélőtábla osztja az elsőfokú bíróság álláspontját, nevezetesen, hogy a felperes a szabadságelvonással rendszerint együtt járó hátrányoknál súlyosabb sérelmeket nem igazolt. A felperes által hivatkozott túlzsúfoltság, erőszak olyan körülmények, amelyek kétségtelenül fennállhattak a felperesi fogva tartás esetében is, ezek azonban nem egyedi jellegűek, gyakorlatilag valamennyi előzetes fogva tartás során megvalósulhatnak, így többletkörülményként nem értékelhetők. A lakókörnyezet gyanakvása, előítélete, ezáltal a fogvatartott megítélésének kedvezőtlenné válása ugyancsak szükségszerű következménye az előzetes szabadságelvonásnak, így az ennek kapcsán előálló sérelem nem mutat túl a szabadságelvonással rendszerint együtt járó hátrányokon. Az is általános, hogy a huzamos ideig fennálló fogva tartás megviseli a párkapcsolatokat és a baráti kapcsolatokat egyaránt, azok meglazulhatnak, esetenként meg is szakadhatnak. A felperes esetében azonban nem volt szó huzamos ideje fennálló, mély érzelmi alapokon nyugvó párkapcsolatról, a felperes nem házastársát, vagy élettársát „veszítette el” az előzetes fogva tartás miatt, mindössze egy rövid ideje fennálló, még kezdetlegesnek mondható kapcsolata szakadt meg, ami érzelmileg nyilvánvalóan nem érinthette olyan mélyen, mint egy tartós kapcsolat megszűnése, így az többletsérelemként nem értékelhető. Helytállóan mutatott rá az elsőfokú bíróság arra is, hogy a felperes nem bizonyította, miszerint barátai az előzetes fogva tartás miatt fordultak el tőle, csupán az nyert igazolást, hogy zárkózottabbá, befelé fordulóvá vált, amely kétségtelenül elnehezíti a baráti kapcsolatok ismételt felvételét, ápolását, azok tejes megszakadását azonban a felperes sikerrel nem igazolta.
Nem súlyozottan ugyan, de figyelembe kell venni, miszerint a felperes büntetett előéletű, így az, hogy ellene büntetőeljárás folyik, nem ismeretlen, avagy szokatlan körülmény számára. Megelőzően azonban letöltendő szabadságvesztésre nem ítélték, így a személyes szabadságától első ízben történő megfosztását minden bizonnyal nehezebben élte meg. Ellenben nem értékelhető a kártalanítás összegét növelő körülményként, hogy a felperest 15 évig terjedő szabadságvesztéssel is büntethető bűncselekmény elkövetésével gyanúsították, a fenyegetettség-érzés ugyanis nem függ össze az előzetes letartóztatás tényével, miután a szabadlábon védekező, szabadságelvonással nem sújtott személyeknek ezzel hasonlóként szembe kell nézniük, így ez a körülmény többletteherként nem értékelhető.
Elfogadható ugyanakkor az a magánszakértői véleménnyel alátámasztott felperesi érvelés, miszerint a felperes szabadulása utáni életvitele jelentősen megváltozott, ingerlékennyé, ugyanakkor csalódottá, befelé fordulóvá vált, ezt azonban ellentételezi az a körülmény, hogy a felperes nem először került a törvénnyel összeütközésbe, több ízben folyt ellene büntetőeljárás, egy alkalommal felfüggesztett szabadságvesztésre is ítélték.
|
Bírósági Döntések Tára |
|---|
|
A folyóirat egyfelől publikációs fórumot kíván biztosítani a megyei, illetve az ítélőtáblai döntések számára, másfelől azzal, hogy a mértékadó bírósági döntések közül válogat, a jogalkalmazás egységességét kívánja támogatni. |
A nem vagyoni kártalanítás összegének meghatározása szempontjából lényeges, hogy a konkrét ügy körülményei és a károsultat ért bizonyított hátrányok mellett figyelemmel kell lenni a sérelem bekövetkezésének időpontjában irányadó ár- és értékviszonyokra, a társadalom teherbíró képességére egyaránt. Helytállóan hivatkozott e tekintetben az alperes arra, hogy az arányosság körében a bíróságnak törekednie kell a hasonló súlyú sérelmek kiegyenlítése során az egymáshoz közelítő nem vagyoni kártalanítási összegek meghatározására, az alperes által felhozott eseti döntések azonban nem alkalmasak az összehasonlításra. A közelmúltban született eseti döntések közül a Kúria Pfv. IV. 21 756/2012/4. számú határozatával hatályában fenntartott jogerős döntés 6 millió forint erejéig ítélte megalapozottnak az adott per felperesének nem vagyoni kártalanítás iránti igényét, aki 28 hónapot töltött előzetes letartóztatásban, ebből 1 évet IV-es, azaz a legszigorúbb biztonsági fokozatban. A Debreceni Ítélőtábla Pf. II. 20 010/2010/6. számú ítéletével 5,5 millió forintra szállította le a per alperesét terhelő nem vagyoni kárpótlás összegét ugyancsak 28 hónapig tartó előzetes letartóztatás esetén. Ez utóbbi esetben a köztudomású hátrányt meghaladó mértékű sérelem nem volt megállapítható. Az arányosság követelményének szem előtt tartásával a hasonló súlyú sérelmek hasonló mértékű nem vagyoni kártalanítással való kompenzálása elvéből kiindulva az ítélőtábla a felperest ért sérelem ellentételezésére 5 millió forint kárpótlást ítélt elegendőnek és szükségesnek. Megjegyzi, a nem vagyoni kártalanítás összege havi lebontásban nem határozható meg, a szabadságelvonás folytán előálló hátrány ugyanis a fogva tartás teljes időtartamára vetítve, valamennyi sérelem számbavétele eredményeként határozható meg, ezért a bíróságnak az azok ellentételezéséül megállapítható nem vagyoni kárpótlást egy összegben kell megjelölnie.
A kifejtettekre figyelemmel a Szegedi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítélete fellebbezéssel érintett rendelkezéseit a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján részben megváltoztatta.
Az ismertetett döntés (Szegedi Ítélőtábla Pf. II. 20 338/2013.) a Bírósági Döntések Tára folyóirat 2015/3. számában 40. szám alatt jelent meg.
