Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A sérült gyermek ápolásával, gondozásával felmerült tevékenység miatt érvényesített kárigény elbírálása során abból kell kiindulni, hogy a gondozást végző hozzátartozó ténylegesen milyen munkát lát el, és nem abból, hogy az ehhez szükséges képesítéssel rendelkezik-e – a Kúria eseti döntése.
Ami a tényállást illeti, a felperesek (korábbi élettársak és gyermekeik) azért fordultak az alperes kórház ellen, mert itt született 2006-ban a III. rendű felperes, akinél öt hónapos korától fejlődésbeli elmaradást tapasztaltak, önmagát ellátni semmilyen formában nem tudta, nem volt szobatiszta, etetni kellett, és állapotában lényeges javulás nem volt várható. A bíróság jogerős közbenső ítéletével megállapította az alperes kártérítési felelősségét a felpereseket a III. rendű felperes magzati retardációjának fel nem ismeréséből eredően ért károkért. A felperesek nem vagyoni káruk, valamint a két szülő a vagyoni káruk megtérítésére is kérték kötelezni az alperest, aki a kereset részbeni elutasítását kérte, mivel egyes követeléseket eltúlzottnak tartotta.
Az első- és másodfokú eljárás
Az elsőfokú bíróság részben helyt adott a keresetnek. Megállapította, hogy a III. rendű felperes ellátása, gondozása, ápolása és felügyelete folyamatos jelenlétet, odafigyelést igényel, és e tevékenység jelentősen eltér az egészséges gyermek esetén jellemzőtől. Ugyanakkor összehasonlításként arra a következtetésre jutott, hogy az első életévében az egészséges gyermekkel is foglalkozni kell, ezért erre az időszakra az ápolási, gondozási és felügyeleti többletráfordítás ellenértéke címén előterjesztett követelést alaptalannak tartotta, és ugyanígy az 1 és 2 éves kor közötti időszakra is. 2-4 éves kor között napi 3 órában, 4 éves kortól napi 5 órában tartotta megállapíthatónak az ápolási, gondozási, felügyeleti többletidő szükségletét és az óradíjat a garantált bérminimumnál valamivel kisebb összegben. 2008. és 2010. között 400 forintos óradíjjal, ezt követően 500 forintos óradíjjal számolt a bíróság. Az összeg megállapítása során figyelemmel volt arra, hogy a gondozást nem fizetett segítséggel végezték, de arra is, hogy a gondozáshoz szükséges végzettséget a felperesek nem tudtak igazolni, így nem minősülnek szakembernek a díj számolása szempontjából.
[multibox]A másodfokú bíróság részben megváltoztatta az elsőfokú döntést. Úgy ítélte meg, a III. rendű felperes már születésétől kezdve az ápolás-gondozás terén többletfeladatokkal terhelte szüleit, ennek mértékét 2 éves korig napi 2 órában határozta meg. Az ezt követő időszakra vonatkozóan helyesnek tartotta az elsőfok megállapításait.
A felülvizsgálati kérelem tartalma
Az ápolás-gondozás többlet-humánerőráfordítás tekintetében a felperesek vitatták az óraráfordítás mértékét és az órabér számítás alapját. Kiemelték, hogy a III. rendű felperes napi 24 órás folyamatos felügyeletre, ellátásra, gondozásra szorul a születésétől kezdve. Álláspontjuk szerint a 3 éves korig napi 6, 3 éves kortól pedig 8 órás többletidő-szükséglet megállapítása az indokolt (tornáztatás, masszírozás, öltöztetés, pelenkázás, felügyelet, cipelés, etetés, tisztálkodás és altatás). Kiemelték, hogy az ápolás-gondozás speciális hozzáértést igényel, amit elsajátítottak a gondozásban részt vevő szakemberektől. Bár valóban nem tekinthetőek a felperesek szakembereknek, de szakmai felkészültséget feltételező feladatokat látnak el, ezért a szakképzett minimálbér emeltebb szintű összegére jogosultak. Ha a tevékenységet a szülők nem tudnák ellátni, szakápoló igénybevételére szorulnának.
Az alperes a jogerős ítélet hatályban tartását kérte.
A Kúria megállapításai
A Kúria részben alaposnak találta a felperesek felülvizsgálati kérelmét. Kiemelte, hogy a teljes reparáció elvének megfelelően a bíróságnak vizsgálnia kellett a ténylegesen elvégzendő feladatok jellegét, tartalmát, az ehhez szükséges időkeretet, továbbá azt, hogy a tevékenységekhez milyen díjazás társítható, annak figyelembevételével, hogy mindezt a károsult érdekében és a károkozó helyett látták el a felperesek. A Kúria egyetértett azzal a módszerrel, amivel a másodfokú bíróság kiszámolta a gondozással kapcsolatban felmerülő többletmunkát. Kiemelte, hogy az ápolási-gondozási, háztartási kisegítő munkának a kártérítés alapjául szolgáló időszükséglete úgy határozható meg helyesen, ha elkülönül az ép, egészséges gyermek gondozásával, ápolásával felmerülő időszükséglet és a beteg gyermek ápolásával, gondozásával együtt járó többletidő.
Mindezen felül viszont tévesnek találta a díjazás mértékének megállapítását, mivel a bíróságnak abból kell kiindulnia, hogy a III. rendű felperes ápolása-gondozása ténylegesen milyen jellegű munkavégzést igényel. Nem annak van jelentősége, hogy a szülő nem végzett szakápoló, hanem annak, hogy ténylegesen elvégezték-e az egyébként szakápolói feladatkörbe tartozó munkákat. A minimálbérről szóló jogszabály hatálya ugyan a munkáltatókra és a munkavállalókra terjed ki, azonban a Kúria szerint az abban foglaltakat, mint irányadó adatot a bíróság a mérlegelés során figyelembe veheti, ha a munkát ténylegesen elvégezték, tekintettel arra is, hogy amennyiben az ápolást nem a szülők végeznék, az alperesnek az igénybe vett szakápoló munkadíjához igazodó kártérítés kellene fizetnie. A Kúria ezért az ápolás-gondozás címén a jogerős ítéletben megállapított kártérítést, illetve a havi járadékot ennek megfelelően felemelte.
A háztartási kisegítő többletköltségének megállapítása során a Kúria szerint a másodfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy a fokozott mértékű gondozáshoz háztartási többletmunka társul a gyermek születésétől kezdve. Az egészséges gyermek gondozásával egyébként együtt járó háztartási munkákat értékelve jól tett különbséget a kétéves korig, és a kétéves kortól felmerülő többlettevékenység időszükséglete között. A kártérítés alapjául szolgáló tevékenységek időkeretét és az ennek alapján járó kártérítés mértékét a Kúria szerint a másodfokú bíróság megalapozottan állapította meg, annak megváltoztatására alapot adó jogszabálysértés nem áll fenn.
Az ismertetett döntés (Kúria Pfv. III. 20.200/2016.) a Kúriai Döntések 2017/3. számában 92. szám alatt jelent meg.
