Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az Alapvető Jogok Biztosának Hivatalában felállított OPCAT Nemzeti Megelőző Mechanizmus Főosztály működéséről, feladatairól, a zárt intézetek funkcióiról beszélgettünk a főosztály vezetőjével, Fliegauf Gergellyel.
►Mit tapasztaltak, Magyarországon melyek a különböző intézménytípusok legmarkánsabb problémái?
Néhány esetben nagyon aggasztó a helyzet. A Debreceni Menekültügyi Őrzött Befogadó Központban azt tapasztaltuk, hogy a kommunikáció hiánya az egyik legnagyobb probléma. Megfelelő tolmácsolás híján a menedékkérők nem tudták elmondani, amit szerettek volna, így az ott dolgozók sem érthették meg. A személyzet a kultúrák különbözőségéből eredő különbségeket sem nagyon értette, például azt, hogy a muszlim vallású országokban egy lány az apja előtt vagy egy apa a lánya előtt nem vetkőzik meztelenre. Én mutatkozom fürdőnadrágban a lányom előtt, de egy muszlim apa számára ugyanez már megalázó. Aggasztó volt az is, hogy bár a menedékkérők nem bűnözők, mégis majdhogynem börtönkörülmények között vannak, a telephely őrzött részét ugyanolyan pengeéles drótháló veszi körül, mint a börtönöket. Vajon ilyen körülmények között hogy érzi ott magát egy hároméves gyermek?
Ami minden eddig meglátogatott intézményben általános probléma volt, az a programhiány: nincs semmilyen foglalkozás, a fogvatartottak csak unatkoznak. Nagyon triviális, de ennek egyenes következménye lehet az önsértés, vagy ami még súlyosabb, az egymás vagy a személyzet elleni agresszió. Amikor pedig a menekültügyi őrzött-befogadó központban a gyerekek programként játszóházba mehettek, ott is fegyveres őrök vigyáztak rájuk. Úgy tűnik, az ottani személyi állománynak sem mondta el senki, hogy ha belépnek egy olyan helyre, ahol a gyermekek leveszik a cipőjüket, akkor ne álljanak be oda bakanccsal a lábukon. Egyébként is, egy játszóházban mi szükség van fegyverre? Nyilván oktatni kellene a muszlim hitvilágra, kultúrára azokat az embereket, akik muszlimokkal foglalkoznak.
Tökölön, a fiatalkorúak büntetés-végrehajtási intézetében is a programhiány volt az egyik legégetőbb probléma, nem voltak elfoglalva a fogvatartottak. A másik, nagyon súlyos és szerintem nagyon régóta fennálló gond pedig a fogvatartottak közötti erőszak kultúrája. Még mindig van olyan, hogy az alsó ágyért küzdeni kell, vagy ha valaki csomagot kap, nem dönthet arról, hogy odaadja-e a másiknak, hanem egyszerűen elveszik tőle. Megy az uzsora, például egy idő után már nem is cigarettát kell küldeni a csomagban, hanem edzőcipőt, és ezek a kamatok idővel még nagyobbak lesznek. Az az érzésem, hogy a felügyelők vagy nem próbálnak, vagy nem akarnak hatékonyan fellépni az erőszak ellen. Hozzáteszem: a próbálkozás kevés, itt cselekedni kellene. Ugyanitt mintha a homoszexuális erőszaknak is kultúrája lenne, ezen a téren sokkal tragikusabb a helyzet, mint valaha. A börtönökben nagy általánosságban minden rab nagyon-nagyon figyel arra, hogy tiszta legyen. Aki nem figyel, azt a többiek is bántják, nem tűrik a testszagot. Szóval, ha valaki szándékosan elhanyagolja magát, ott már valamilyen probléma van, arra a személyzetnek oda kellene figyelnie. Nagyon gyakori jelenség a börtönökben, hogy valaki azért keni össze magát fekáliával, hogy ne kelljen a másik rabbal érintkeznie, mert retteg a szexuális erőszaktól.
►Mit tapasztaltak a pszichiátriákon, illetve a szociális intézményekben?
Elhanyagoltak a betegek és óriási a létszámhiány az ápolókból. Ez azt jelenti, hogy azért elhanyagoltak a betegek, mert az ápolók „majd megőrülnek” a sok munkától. Óriási probléma, hogy rossz diagnózisokat használtak a hivatalos papírokon, például képesek voltak diagnózisként olyat leírni, hogy debilis, imbecillis, vagy hogy „idiotizmus”, ami már a sokkal korábbi hivatalos diagnózisalkotó kézikönyvek szerint nem lehetséges. Mindkét általunk meglátogatott hasonló karakterű intézményben általános probléma, hogy nem voltunk meggyőződve arról: a betegek tudják, milyen gyógyszert szednek. Az egészségügyi személyzetnek erre az volt a reakciója: azért nem kell tudniuk, mert nincs is igényük rá, hiszen olyan mentális szinten vannak, hogy nem is érdekelheti őket, vagy pedig olyan pszichológiai állapotban vannak, hogy éppen hallucinálnak, vagy akár veszélyeztető magatartást tanúsítanak. Én viszont úgy gondolom, ebben az esetben is tudniuk kellene, vagy ha nem, akkor harmadik felet kellene értesíteni róla.
Ezekben az intézményekben egyszerre van jelen a medikalizáció, tehát az, hogy alapvetően más jellegű problémákat is gyógyszerekkel kezelnek, és a túlgyógyszerezés, ami azt jelenti, hogy bizonyos személyeket azért, hogy ne legyen velük probléma, túl sok gyógyszerrel látnak el. Számos esetben előfordul, hogy még csak dokumentálva sincs, milyen gyógyszert adnak a betegnek. Mint ahogy azt sem dokumentálják, ha valakit az ágyához kötöznek. Oda kellene figyelni, hogy ilyen esetek ne fordulhassanak elő. Már az egyetemen meg kellene tanítani a jövő orvosainak, hogy mi az, amit nem szabad megtenniük vagy nem szabad beleegyezniük, hogy mások megtegyenek egy beteggel.
►Mi a helyzet a gyermekvédelem területén?
A gyermekvédelmi intézményekről nagyon vegyes kép alakult ki. A Debreceni Reménysugár Gyermekotthonban például nagyon jó körülményeket találtunk: mindenütt tisztaság, minden bútor új volt, a kicsi és a nagy gyerekeken is szép ruhák voltak, az orvosi ellátás tökéletes volt. Viszont nem volt férfi alkalmazott, ami azért gond, mert egy kamaszfiú vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon nehezen fogad el bármilyen tanácsot egy nőtől. Férfi azért is kell egy ilyen helyre, mert bármennyire is nem igazi apa, de valamilyen apaképet, mintát ad a fiúknak. A másik probléma, hogy sok gyermek csak azért volt bent az intézményben, mert a testvérei ott voltak. Az jó, ha a testvérek együtt vannak, de egy három év alatti gyereknek sokkal jobb, ha nevelőszülőknél van.
►Ön szerint mégis miért jobb egy kicsinek, ha a testvérei helyett nevelőszülőknél helyezik el?
Mert az intézménynek számos káros hatása van. Egy intézményben a gyermek elveszíti az önállóságát, uniformizálódik, de akár intézményi erőszaknak is szemtanújává válhat. Ebből a szempontból egy gyermekvédelmi intézmény majdnem olyan, mint a börtön. Vagy korábban találkozik a kábítószer-problémával, mint egy családban, és ezt a végtelenségig lehetne sorolni. Az is nagyon fontos, hogy a testvéreivel együtt van, de talán még fontosabb, hogy a nevelőszülőknél egy családra jobban emlékeztető közösségben legyen.
Polgári Jog: havonta megjelenő online folyóirat |
|---|
|
|
►Milyen jellegű problémákkal találkoztak még?
Aggályosnak látom, hogy amikor nem egy testvérpár, hanem több, akár öt-hat testvér van együtt egy intézményben, őket ott úgy nevezik, hogy testvérsor. Ez azért megalázó, mert van egy olyan jelentése is, mintha azt mondanánk, hogy répasor vagy céklasor. Jó lenne, ha nem úgy kezelnék a gyerekeket, mintha növények lennének, de sajnos én ezt éreztem belőle. Nyilván azok, akik ott dolgoznak, már nem is gondolnak erre. De a gyerekre ez egész életére ráragad, és miután kikerül az intézményből, akkor is ott lesz, hogy őt úgy kezelték, mint egy testvérsor egy darabját. Ráadásul az is előfordult, hogy a vezetékneveikből arra következtettünk, hogy egy ilyen testvérsor roma. Tehát úgy is használták a testvérsor kifejezést, hogy az egyenlő volt azzal, hogy az illető gyerekek romák. Ez még akkor is megengedhetetlen, ha a legjobb szándékkal teszik, mert benne van a lehetőség, hogy emiatt a gyerekeket lenézhetik, vagy azt mondják rájuk, hogy „ezek megérdemlik”.
►A honlapjukon van egy külön gyermekeknek szóló menüpont, illetve tájékoztató oldal is. Mennyire jellemző, hogy akár gyerekek, akár más intézmények kliensei közvetlenül keresik meg önöket?
Eddig ilyen még nem fordult elő. Ha közvetlenül nem hozzánk, hanem az Alapvető Jogok Biztosához fordulnak, az egyéni panaszokat a többi főosztály vizsgálja. Mi eddig egy panaszt kaptunk, azt is egy már lefolytatott látogatásunk miatt. Nyilván, ha egy helyről több panasz érkezik, akkor oda nagy valószínűséggel elmegyünk, illetve folyamatosan figyeljük a médiában megjelent híreket is.
►A felsoroltak közül melyik terület állapotát látja jelenleg legaggályosabbnak?
A pszichiátria mellett a menekültügy és a börtön, ami most nagyon-nagyon problémás, utóbbi a többi között a túlzsúfoltság miatt. Arra a helyzetre, ami most a börtönökben van, szerintem nem az a megoldás, hogy Magyarország azt mondja: még több börtönt épít. Ebből eszméletlen problémák lehetnek. A börtönbeli túltelítettség most is 140%-os. Ha még több börtönt nyitnak, a közeljövőben lehet, hogy ezt letornázzák 100%-ra. De a bíróságok változatlanul úgy fognak dolgozni, ahogyan most, szigorú büntetéseket fognak kiszabni, egyre hosszabbak lesznek az ítéletek, egyre több börtönlakó lesz. Most körülbelül 18 ezer elítélt van, de pár év múlva lehet, hogy már 20-22 ezer lesz, és akkor már ott fogunk tartani, hogy az a börtönmennyiség, amit most felépítünk, az lesz 140 százalékosan telített. Teljesen egyértelmű, hogy mindez a szigorú büntetőpolitika következménye. Sajnálatos, hogy Magyarországon nincs egy olyan köztes stratégia, ami a büntetés és az oktatás között állna, pedig Nyugat-Európában számtalan ilyen van, ráadásul egyházi segítséggel. Nálunk egyszerűen nincs kultúrája a hasonló kezdeményezéseknek.
►Azonkívül, hogy a látogatások után készített jelentéseikben ajánlásokat tesznek, van-e bármilyen következménye a vizsgálataiknak, például kiszabhatnak-e bármilyen szankciót a jogsértő intézményekkel szemben?
Nem szankcionálhatunk, így ebből a szempontból semmilyen következménye nincs a jelentéseinknek, a bennük foglalt ajánlások végrehajtása sem kötelező. Az ombudsman egyik eszköze a nyilvánosság, tehát azzal, hogy a vizsgálataink eredményét a külvilág tudomására hozzuk, be kell indulnia egyfajta diskurzusnak a kormányzat és a hivatal között. Harmincnapos határidőt adunk a felvetett problémák megválaszolására, amely a viszontválaszunkkal együtt szintén publikus lesz. Mivel mindez a médián keresztül történik, előbb-utóbb a fenntartók és az intézmények is rákényszerülnek, hogy az általunk tapasztalt körülményeken változtassanak.
►Lelkileg mennyire viselik meg a helyszíni ellenőrzések?
Megviselnek. A vizsgálatok után a munkatársakkal szoktunk tartani egy úgynevezett utólagos értékelést, azaz debriefinget, amely nem arról szól, hogy mit láttunk a helyszínen, hanem mi magunkat próbáljuk meg értékelni, hogy hogyan viselkedtünk az adott helyzetekben. Ami engem igazán megrémít, az a saját tehetetlenségem, hogy nem tudok ott azonnal segíteni. Az is nyomasztó helyzet, amikor ott ülök és tudom, hogy valami baj van, de a kliens nem meri elmondani, mert fél. Hiába próbálok a bizalmába férkőzni, eredménytelen lesz az interjú, és ez kudarc.
►Közel két évtizeden keresztül dolgozott a büntetés-végrehajtásban. Milyen tapasztalatai voltak ott és végül milyen út vezette a Nemzeti Ellenőrző Mechanizmus Főosztály élére?
Körülbelül a sorkatonaság felénél léptem be a büntetés-végrehajtáshoz. Katonának 1991 novemberében vonultam be, a határon teljesítettem szolgálatot. Emlékszem, egyszer a társaim vietnami határsértőket fogtak el. Később úgy összeverekedtek a fogdahelységben, hogy egymás vérét kellett felmosniuk a padlóról. Nemcsak a történtek, az irtózatos körülmények is megdöbbentettek. Belegondoltam, hogy azok az emberek Vietnamból, a világ másik végéről eljöttek idáig abban a reményben, hogy Európában majd emberségesebb körülmények lesznek, és ezt kellett tapasztalniuk. Nem sokkal később dolgoztam az Igazságügyi Megfigyelő- és Elmegyógyító Intézetben is, ahol azt láttam, hogy a betegeket slagcsővel verik. Most már tudok róla beszélni, de akkor nagyon sokkoló volt. A Rendőrtiszti Főiskola után elvégeztem a Debreceni Egyetem pszichológia szakát, közben pedig a Budapesti Fegyház és Börtönben dolgoztam nevelőként. Ez talán azért fontos, mert folyamatosan a rabokkal voltam, szinte köztük éltem, és teljes mértékben meggyőződtem arról, hogy a nyolcvanas években zajlott társadalmi beilleszkedési zavar (TBZ) kutatások eredményei valóban helytállóak. Tehát hogy nem azért kerül valaki börtönbe, mert annyira rossz és elvetemült, hanem azért, mert olyan körülmények között nevelkedett, például csonka családban, nevelőotthonban, amelyeknek könnyen egyenes következménye lehet a börtön.
►Ezek szerint klasszikus börtönőr nem is volt?
Voltam az is, a sorkatonaság alatt. Nekem is kellett éjszaka benn lenni, a rabokra rázárni az ajtót, kinyitni nekik, de szerencsére bilincselnem nem kellett. Utána következett a nevelői munka, majd az egyetem elvégzése után lettem börtönpszichológus. Ez igazából csak egy két és fél hónapos szakasz volt, viszont amit akkor tapasztaltam, az egész további életemre kihatott. Akkor kezdtem behatóbban foglalkozni a kritikai kriminológiával, amelynek egyik állítása, hogy a bűnözés nem szétzilálja, hanem összetartja a társadalmat. Meggyőződésem, hogy ez így van.
►Miért gondolja, hogy ez valóban így van?
Émile Durkheim például azt mondta, hogy ha az ember a devianciához viszonyítja saját magát, a deviáns ember viselkedése az öndefiníciója, identitása része lesz. Ha nem lenne deviancia, nem tudnánk mihez viszonyítani, állította Durkheim. A tanítványai továbbvitték ezt a gondolatot és azt fogalmazták meg: ha nem lenne bűnözés, igazságszolgáltatás sem lenne, márpedig az a társadalom egyik alappillére. Foucault tanítása pedig egyszerűen elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki ezzel a témával foglalkozzon. Ő azt állította, hogy a börtön, az iskola, a gyár, a katonaság és a zárda azért kell, hogy fegyelmezzék a társadalmat – ha ezek nem lennének megtöltve emberekkel, akkor nem jönne létre az állam struktúrája. Az alatt a két és fél hónap alatt, amikor börtönpszichológusként dolgoztam, a rabokkal folytatott beszélgetések, az ő egyedi sztorijaik csak megerősítették bennem ezt a képet.
►Miért csak ilyen rövid időt töltött gyakorlati börtönpszichológusként?
1999-ben a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságára kerültem, ahol a német nyelvtudásom miatt tolmácsként szinte egész Európa büntetés-végrehajtási intézményeit bejártam, kezdtem megismerni más börtönalternatívákat. Nyugat-Európában egy másik börtönkultúra van. Közben a parancsnokságon elkezdődött egy pályázatírási tevékenység is, én is írtam PHARE-projektekhez kapcsolódó részpályázatokat, amihez viszont ismerni kellett az európai uniós jogot is, így nemzetközi ismeretekkel is gazdagodtam. Ezt követően az Európa Tanács Kínzás Elleni Bizottságának tagjaként négy évet töltöttem Strasbourgban, ahol nagyjából a mostanihoz hasonló feladatot láttam el. Mivel úgy gondoltam, most már nem a börtön, hanem sokkal inkább az emberi jogok érdekelnek, megpályáztam ezt a pozíciót az ombudsmani hivatalban, és legnagyobb örömömre tárt karokkal vártak. A tanítást viszont nem hagytam abba, a mai napig oktatok az egyetemen is. Van még egy folyamatban lévő kutatásom, a börtönrajzok, börtöntetoválások, börtönfalfirkák elemzése. Azok is arról árulkodnak, hogy mi a helyzet a társadalomban, mi a börtön a társadalomban.
►Nemzetközi összehasonlításban hogyan jellemezhetőek a magyar fogvatartási intézményekben uralkodó viszonyok, hol tartunk éppen Európához képest?
Nehéz erre pontosan válaszolni, mivel még magukon az országokon belül is differencia van. Viszont nincs olyan ország, ahol ne lenne probléma. Például, míg Németországban a letöltő börtönök nagyon jó állapotban vannak, az előzetes házak nem olyan jók. A skandináv államokban nagyon magas a túlgyógyszerezés a pszichiátriákon – ott nagyon jellemző, hogy beteszik a beteget egy teljesen fehérre meszelt szobába, ahol talán csak az óra mutatója fekete színű, de semmilyen más inger nem éri, és folyamatosan nagyon súlyos nyugtatószereket adnak neki. A görög börtönökben rettenetes körülmények vannak, Törökországban jól néznek ki a börtönök, de nincsenek ott az őrök a rabok között. A portugál rendőrségi fogda majdnem olyan gyatra, mint az albán, de hogy ne menjünk messzebbre, Ausztriában is láttam olyan helyeket, ahol szörnyű körülmények vannak.
Ha Magyarországot el kell helyezni valahol, akkor azt mondanám, hogy a nyugat-európai sztenderdeket még semmilyen tekintetben sem értük el – sem a körülmények, sem a személyi állomány képzettsége, hozzáállása, sem az építészeti sajátosságok, a jogérvényesülés, a fogvatartottaknak szervezett programok sem olyanok, mint kellene. Míg a jogi szabályzók már nyugat-európai szinten vannak, a társadalom hozzáállása még nem nőtt fel ahhoz, amit Nyugat-Európában tapasztalhatunk. A Balkánt szerencsére már megelőztük, viszont néhány kelet-európai államban is kifejezetten jobb körülményeket láttam, mint amilyenek jelenleg Magyarországon vannak.
Különböző szervezetek sok nemzetközi konferenciát szerveznek, amelyeken mi is részt veszünk és eszmét cserélünk a más országokban működő nemzeti megelőző mechanizmusokkal. Nagyon érdekes, hogy amikor leülünk egymással beszélni, ugyanazokat a problémáinkat soroljuk. Az albán hölggyel például arról beszélgettünk múltkor, hogy a börtönlátogatásokat a fogdán kell kezdenünk, illetve arról, hogy hogyan fordulhat elő, hogy a rendőrök az igazihoz megtévesztésig hasonlító műpisztolyokat tartanak az irodáikban. Meg baseballütőt. Ezekre általában azt mondják, hogy elkobzott bűnjelek. Akkor miért nem teszik be egy nejlonzacskóba és zárják le piros szalaggal? Amikor pedig rákérdeznek, hogy miért van itt ez a bűnjel, milyen bűncselekményből származik, azt válaszolják, hogy azt nem tudom, az egyik kollégámé. Ha egy személy benn van a rendőrségi fogdán és azt állítja, hogy pisztolyt nyomtak az arcához, akkor biztos, hogy ezekkel a műfegyverekkel teszik. Mi még nem találkoztunk hasonló esettel, de a külföldi kollégák tapasztalatai ebben az esetben is teljesen egybevágnak, és kiderül, hogy ugyanúgy működik a rendőrség Franciaországban, mint Bulgáriában. Döbbenetes, nem?
