Nem jogsértő a kiküldetési irányelv


Magyarország szerint a kiküldetési irányelv többek között sértette a jogbiztonság és a normavilágosság követelményét, illetve a szabályozás nem volt szükséges és arányos. Az EUB azonban nem adott helyt Magyarország érveinek.


A kiküldetési irányelv jogellenessége

Magyarország keresettel fordult az Európai Unió Bíróságához (EUB), amelyben elsődlegesen azt kérte, hogy az EUB semmisítse meg a munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló 96/71/EK irányelv módosításáról szóló, 2018. június 28‑i (EU) 2018/957 európai parlamenti és tanácsi irányelvet (a továbbiakban: a megtámadott irányelv), másodlagosan pedig azt, hogy semmisítse meg annak több rendelkezését.

Keresetének alátámasztására Magyarország öt jogalapra hivatkozik, amelyeket a megtámadott irányelv elfogadásához választott téves jogi alapra, az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésének megsértésére, hatáskörrel való visszaélés fennállására, az EUMSZ 56. cikk megsértésére, ugyanezen cikk azáltal történő megsértésére, hogy ezen irányelv kizárja a szolgáltatásnyújtás szabadságának tényleges érvényesülését, a „Róma I” rendelet megsértésére, valamint a jogbiztonság és a normavilágosság elvének megsértésére alapít.

Az EUB döntése

A kiküldött munkavállalók munkakörülményei

A megtámadott irányelv arra irányul, hogy egyrészt valamennyi tagállam vállalkozásai szolgáltatást nyújtsanak a belső piacon a munkavállalók kiküldésével a letelepedésük helye szerinti tagállamból, abba a tagállamba, amelyben szolgáltatásaikat nyújtják, másrészt pedig biztosítani kell a kiküldött munkavállalók jogainak védelmét.

A megtámadott irányelv célja az, hogy a kiküldetésben lévő munkavállalók munka‑ és foglalkoztatási feltételeit a lehető legjobban a fogadó tagállamban letelepedett vállalkozások által foglalkoztatott munkavállalókéhoz közelítse, és ezáltal biztosítsa az e tagállamba kiküldött munkavállalók fokozott védelmét.

A megtámadott irányelv 1. cikke 2. pontjának a) alpontja az egyenlő bánásmódra való hivatkozással módosítja a 96/71 irányelv 3. cikkének (1) bekezdését, annak érdekében, hogy megalapozza a kiküldött munkavállalók számára a munka‑ és foglalkoztatási feltételek terén nyújtandó garanciát. A garanciát kiterjeszti egyrészt a munkavállalók elszállásolásának körülményeire, amennyiben a munkáltató biztosít szállást, másrészt az otthonuktól munkavégzés miatt távol lévő munkavállalókat az utazással, az ellátással és a szállással kapcsolatos költségek fedezése céljából megillető juttatásokra és költségtérítésre.

A fentiekből következik, hogy a Magyarország által előadott érveléssel ellentétben a megtámadott irányelv alkalmas arra, hogy erősítse a méltányos alapon történő szolgáltatásnyújtás szabadságát, amely az általa követett fő célkitűzés, mivel biztosítja, hogy a kiküldött munkavállalók munka‑ és foglalkoztatási feltételei a lehető legközelebb álljanak a fogadó tagállamban letelepedett vállalkozások által foglalkoztatott munkavállalókéhoz, miközben a kiküldött munkavállalók számára e tagállamban a 96/71 irányelvben előírt munka‑ és foglalkoztatási feltételeknél fokozottabb védelmet nyújtó feltételeket biztosít.

A munkaviszonyra vonatkozó díjazás szabályozása

Magyarország szerint a megtámadott irányelv ellentétes az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdésével, amely kizárja a munkaviszonyra vonatkozó díjazás szabályozását az uniós jogalkotó hatásköréből.

Mivel az EUMSZ 153. cikk (5) bekezdése kivételt ír elő az Uniónak az e cikk első bekezdéseiből eredő hatáskörei alól, amelyek nem szolgálhatnak a megtámadott irányelv jogalapjául, és ezért nem alkalmazhatók, e bekezdés nem érintheti ezen irányelv érvényességét. Ebből következően a második jogalap első részét az EUB elutasította.

A tisztességes verseny sérelme

Harmadik jogalapjával Magyarország azt állította, hogy a megtámadott irányelv ellentétes az EUMSZ 56. cikkével is.

Az EUB szerint a megtámadott irányelv a jogalkotói cél elérése érdekében kiegyenlíti azokat a tényezőket, amelyekre tekintettel a különböző tagállamokban letelepedett vállalkozások versenyezhetnek egymással, nem törli el azonban azt az esetleges versenyelőnyt, amelyben egyes tagállamok szolgáltatói részesültek volna, mivel az említett irányelv – Magyarország állításával ellentétben – egyáltalán nem zár ki minden, a költségeken alapuló versenyt.

Normavilágossági aggályok

Az EUB szerint Magyarország azon érve is téves, amely szerint a módosított 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdése első albekezdésének c) pontjában szereplő szabály arra kötelezi a munkavállalókat valamely másik tagállamba kiküldő vállalkozásokat, hogy a munkavállalók részére meghatározott díjazást fizessenek e tagállam azon gyakorlatára tekintettel, amely nem kötelezően alkalmazandó e tagállam vállalkozásaira, meg kell állapítani, hogy ez az érv téves. Az EUB kiemelte, hogy a kiküldött munkavállalók speciális helyzetben vannak, mivel a munkáltatójukkal szembeni szakmai kötelezettségeik teljesítése érdekében kötelesek származási tagállamukból egy másik tagállamba utazni. Márpedig az ilyen tagállamban letelepedett vállalkozás által alkalmazott munkavállalók nem ugyanebben a helyzetben vannak, mivel e vállalkozás javára ugyanezen tagállamban végzik feladataikat. Ezért a támadott rendelkezés semmiképpen sem tekinthető ellentétesnek az egyenlő bánásmód elvével.

Az EUB szerint Magyarország állításával ellentétben az, hogy a módosított 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdése első albekezdésének c) pontjában a „minimális bérszint” fogalmát a „díjazás” fogalma váltotta fel, sem pedig az, hogy az otthonuktól munkavégzés miatt távol lévő munkavállalókat az utazással, az ellátással és a szállással kapcsolatos költségek fedezése céljából megillető költségtérítés tekintetében a kiküldött munkavállalókra a fogadó tagállam munka‑ és foglalkoztatási feltételeit kell alkalmazni, nem eredményezi azt, hogy ez utóbbiak a fogadó tagállamban letelepedett vállalkozások által foglalkoztatott munkavállalókkal azonos vagy hasonló helyzetbe kerülnek. E módosításokból nem következik a fogadó tagállam összes munka‑ és foglalkoztatási feltételének alkalmazása, mivel a módosított 96/71 irányelv 3. cikkének (1) bekezdése alapján e munkavállalókra e feltételek közül ugyanis csak bizonyosak alkalmazandók.

A kiküldetés maximális ideje

Magyarország arra hivatkozott, hogy a fogadó tagállam munkajoga szinte teljes egészének a főszabály szerint tizenkét hónapot meghaladó időtartamra kiküldött munkavállalókra történő alkalmazása nem igazolható a kiküldött munkavállalók érdekeinek védelmével, valamint nem szükséges és arányos.

Az EUB úgy értékelte, hogy egy ilyen hosszú távú kiküldetési rendszer szükségesnek, megfelelőnek és arányosnak tűnik annak érdekében, hogy a munka‑ és foglalkoztatási feltételek tekintetében nagyobb védelmet biztosítson a fogadó tagállamba hosszú időtartamra kiküldött munkavállalók számára, megkülönböztetve e munkavállalók helyzetét a szabad mozgáshoz való jogukat gyakorló munkavállalók vagy – általánosabban ‑ az e tagállamban lakóhellyel rendelkező és az ott letelepedett vállalkozások által foglalkoztatott munkavállalók helyzetétől.

Kollektív igényérvényesítés

Magyarország szerint a megtámadott irányelv ellentétes az EUMSZ 56. cikkel, valamint a 2007. december 18‑i Laval un Partneri ítélettel is, amennyiben előírja, hogy a sztrájkhoz való jog vagy más kollektív fellépési jog gyakorlása akadályozhatja a szolgáltatásnyújtás szabadságának tényleges érvényesülését.

Az EUB elutasította Magyarország fenti érvelését és megállapította, hogy a módosított 96/71 irányelv „semmilyen módon nem befolyásolja a tagállamokban és uniós szinten elismert alapvető jogok gyakorlását”, abból egyáltalán nem következik az, hogy e jogok gyakorlására nem vonatkozik az uniós jog. Éppen ellenkezőleg, mivel ez az irányelv az uniós szinten elismert alapvető jogokra utal, ez azt jelenti, hogy a munkavállalók kollektív fellépéshez való jogának gyakorlását a munkavállalóknak a módosított 96/71 irányelv rendelkezéseinek hatálya alá tartozó kiküldetése esetén a Bíróság által értelmezett uniós jog alapján kell értékelni.

Szabad jogválasztás korlátozása

Magyarország szerint a módosított 96/71 irányelv 3. cikkének (1a) bekezdése nem egyeztethető össze a „Róma I” rendelettel, amely annak biztosítására irányul, hogy a szerződő felek szabadon válasszák meg a jogviszonyukra alkalmazandó jogot, mivel e cikk előírja, hogy a hosszú távú kiküldetés esetén a fogadó tagállam jogszabályaiból eredő kötelezettségeket kötelezően alkalmazni kell a kiküldött munkavállalókra, függetlenül a munkaviszonyra alkalmazandó jogtól.

Az EUB emlékeztetett, hogy a „Róma I” rendelet 8. cikkének (1) bekezdése a munkaszerződésekre alkalmazandó általános kollíziós szabályt állapít meg, amely meghatározza az ilyen szerződés felei által választott jogot, és (2) bekezdésében előírja, hogy ilyen jogválasztás hiányában az egyéni munkaszerződésre annak az országnak a joga az irányadó, amelyben vagy – ilyen hiányában – amelyből kiindulva a munkavállaló rendszerint a munkáját végzi, mivel úgy kell tekinteni, hogy ez az ország nem változik, ha a munkavállaló a munkáját ideiglenesen egy másik országban végzi.

Ugyanakkor a „Róma I” rendelet a 23. cikkében előírja, hogy az általa megállapított kollíziós szabályoktól el lehet térni, ha az uniós jog rendelkezései bizonyos területeken a szerződéses kötelezettségek tekintetében alkalmazandó jogra irányadó szabályokat írnak elő, e rendelet (40) preambulumbekezdése pedig kifejti, hogy az említett rendelet nem zárja ki a szerződéses kötelezettségekre vonatkozó kollíziós szabályok felvételének lehetőségét az uniós jogi rendelkezésekbe különös kérdések tekintetében.

A módosított 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének harmadik albekezdése annak megállapítására szorítkozik, hogy ezt a fogalmat azon tagállam nemzeti joga és/vagy gyakorlata alapján kell meghatározni, amelynek a területén a munkavállaló kiküldetésben tartózkodik, és az magában foglalja a díjazás minden olyan elemét, amelyet a szóban forgó tagállamban kötelezővé nyilvánítottak nemzeti törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezés útján, vagy általánosan alkalmazandónak nyilvánított vagy a (8) bekezdésnek megfelelően egyébként alkalmazandó kollektív szerződés vagy választott bírósági ítélet útján. Márpedig,  a megtámadott irányelv (17) preambulumbekezdéséből kitűnik, a díjazásra vonatkozó szabályok meghatározása főszabály szerint a tagállamok hatáskörébe tartozik, akik ugyanakkor ennek keretében kötelesek az uniós jog tiszteletben tartásával eljárni. A mérlegelési jogkört is figyelembe véve, az EUB szerint nem róható fel az uniós jogalkotónak, hogy megsértette a jogbiztonság és a normavilágosság elvét azáltal, hogy a tagállamok munka‑ és foglalkoztatási feltételekre vonatkozó jogát és gyakorlatát összehangoló irányelvben utalt a „díjazás” fogalmára, amelyet a tagállamok nemzeti jogszabályai vagy gyakorlata határoz meg.

(curia.europa.eu)




Kapcsolódó cikkek

2021. szeptember 17.

Tájékoztató a koronavírus-oltásokra vonatkozó jogszabályi rendelkezések elleni alkotmányjogi panaszokról

Az elmúlt időszakban nagy számban fordultak az indítványozók az Alkotmánybírósághoz a védettségi igazolványhoz fűződő jogosultságokkal, a természetes immunitás alapján kiállított, ellenanyaghoz kötött igazolvány kiállításának feltételeivel, valamint az egészségügyi dolgozók kötelező védőoltásával kapcsolatban, jellemzően indítványminta alapján, azonos szöveggel benyújtott alkotmányjogi panasz indítványokkal.

2021. szeptember 17.

A felülvizsgálat kizártsága egyes vagyonjogi perekben

Nincs helye felülvizsgálatnak vagyonjogi perben, ha az elsőfokú bíróság ítéletét a másodfokú bíróság azonos jogszabályi rendelkezésre és jogi indokolásra utalással hagyta helyben. Ennek megítélése a Kúria hatáskörébe tartozik – a Kúria eseti döntése.