Pályaváltó jogászok: stand-up és idegenvezetés – Interjú dr. Török Ádámmal


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Ádám jogászi precizitással építette fel a pályaváltását: először idegenvezetőként, majd stand-uposként kezdett el dolgozni. Mesél arról, hogy mi vezetett ide, milyen az, amikor jókor jó helyen van az ember, és melyek azok az áldozatok és energiabefektetések, amelyek nélkül nem működik a karrierváltás.

Cikksorozatunkban olyan jogász végzettségű emberekkel beszélgetünk, akik a pályájuk egy szakaszán gondoltak egy merészet, és teljesen más irányban folytatták a karrierjüket. Ehhez új szakmát tanultak meg, vagy új képességeket sajátítottak el, és belevágtak az ismeretlenbe azért, hogy doktori címüket hátrahagyva idegen területen próbálják ki magukat. Mai részünkben dr. Török Ádám mesél a kalandos karrierváltásáról.

dr. Török Ádám

Mivel foglalkoztál, milyen területen dolgoztál, amíg a jogászi pályán voltál?

Már az egyetem alatt tudatosan elkezdtem építeni a (jogi) karrierem, így amellett, hogy demonstrátor voltam az egyik tanszéken, egy nagy nemzetközi ügyvédi irodában is gyakornokoskodtam. Az egyetem után versenyjogi területen helyezkedtem el ösztöndíjasként a közszférában. Nagyon jó volt a környezet, egy szakmailag rendkívül motivált közegbe kerültem, és abszolút nem voltak igazak azok a negatív sztereotípiák, amiket a közigazgatáshoz kötnek általában – ott nem az volt, hogy délután kettőkor már mindenki eldobta a tollat, és ételhordóval a kezében sietett a villamoshoz. Onnan két év után váltottam, és egy rövidebb ideig az egyik minisztériumban dolgoztam jogászként.

Akkor te is úgy indultál neki az elején, hogy jogász leszel.  Miért ezt a hivatást választottad?

Az, hogy én a jogi egyetemre jelentkezzek, két dologból állt össze: az egyik, hogy ügyvéd akartam lenni – persze akkor még fogalmam sem volt, hogy ez mit is jelent. A fejemben egy eszményi kép lebegett erről: az ügyvéd egy fényes öltönyben áll a tárgyalóteremben, a hatméteres ablakból besugárzó fény közben megcsillan a pulpituson, ahol a bíró kalapáccsal ütöget és izgalmasakat tárgyalnak, a végén pedig természetesen megnyeri a pert. A másik, hogy mivel jól tanultam, és irodalomból, nyelvekből, történelemből kifejezetten jó voltam, úgy éreztem, hogy ezeknek a tárgyaknak egy nagypresztízsű keresztmetszete a jogi egyetem, ahol kihozhatom magamból a legtöbbet.

Minden a jog felé mutatott, mégis váltottál. Mikor jöttél rá, hogy ez mégsem a te világod?

Igazából az egyetem után jött, és ott sem hirtelen, hanem inkább egy folyamatként: elkezdtem érezni azt, hogy ez nem én vagyok, ez nem nekem való.  Ez egyre erősödött, de először magamnak sem vallottam be, aztán magamnak mondtam ki, végül másoknak. Mellette rájöttem arra, hogy mi az, amiben jó vagyok, és mi az, amiről a jog itt szól, és nem vagyok benne jó. A jog az nálam kutatást, dokumentálást, és viszonylag sok adminisztrációt jelentett. És mit szeretek én? Folyamatosan dumálni. Mellette jól kezelem az embereket, imádok utazni, és egyszer csak összeállt, hogy ez az idegenvezetői pálya.

Egyszer aztán fogtam magam, és az utcán találomra felhívtam egy idegenvezető irodát, ledaráltam, hogy jogász vagyok, de idegenvezető akarok lenni, másnap kezdenék – mi kell ehhez. Az a vicces, hogy a második srác, aki felvette, ugyanebben a cipőben járt: ő is jogász volt, és idegenvezetésre váltott. Kvázi a mentoráltja lettem, mondhatni padawanja, segített, hogy elinduljak ezen az úton.

Hogyan kezdtél neki az idegenvezetésnek? Mik voltak az első lépések az ominózus telefon után?

Az elején elkezdtem hétvégén megnézni ezeket a túrákat, és hogy mit csinál az idegenvezető. Emlékszem, az első egy zakopanei egynapos út volt, utána pedig jött a többi: megnéztem egy négynapos Prágát, egy három-négynapos Garda-tavi utat stb. Közben egy délután leültem beszélgetni az egyik idegenvezetővel, hogy miről is szól ez a szakma. Elég sajátos tanácsokat adott, mint például azt, hogy a legfontosabb, hogy legyél jóban a buszsofőrökkel. És az a durva, hogy ez nagyon így van, és ugyanezt mondanám én is, ha ma megkérdezne valaki, mert tényleg ők azok, akik mindent megjavíthatnak és mindent elronthatnak egy út során. Persze akkor ezt még nem láttam át, és mondtam neki, hogy figyelj, mesélj Rómáról, hol kell erre-arra menni, és akkor mondta, hogy nem ez a lényeg, ne ezzel foglalkozzak, és bármilyen meglepő, de igaza volt. Lehet, hogy ez bullshitnek hangzik, de igazából a hozzáállás a lényeg. Jó, a lexikális tudás meg a helyismeret elengedhetetlen, de messze nem a legfontosabb.

Mesélj az első utadról, amit már te vezettél! Mennyire érezted mélyvíznek?

Átbeszéltünk előtte mindent az irodával, de egyedül mentem, szóval teljesen elengedték a kezem. Egy négynapos lengyel út volt diákokkal. Ez kicsit könnyedebb műfaj, mert őket leginkább a jó gyrososok és a helyi kocsmák érdekelték, jól sikerült az út. Nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam, és ez fontos, hiszen meg kell élni a sikert. Visszakanyarodva még a korábbi kérdésedhez, ez is motiválta a váltásomat: a jogban nem éreztem a sikert, pedig szupermotivált, kedves, szerethető emberek vettek körül, akik nagyon szerették a jogi szakmát. Ez valójában még inkább kitisztította a fejemben a döntést, hiszen nem egy rossz munkahelyen dolgoztam, ahol egyébként is mindenki utálja magát, a főnökét és az életét, hanem lehetett látni, hogy van olyan, hogy megtalálod azt, amiben jó vagy, és amit szeretsz csinálni, és előrelépsz. Igaz az is, hogy amihez nincs annyira kedved, abban nem is vagy annyira jó: és ez fordítva is így van, hogy amiben jó vagy, ahhoz egyre több kedved lesz. Amikor pedig rájöttem, hogy az idegenvezetést nemcsak szeretem, hanem akár pénzt is kereshetnék ezzel, akkor már megvolt az út és a cél.

Gondolom ez lemondásokkal is járt, hiszen több helyen dolgoztál egyszerre.

Igen – két évig kivettem az összes szabadságomat, és arra használtam fel, hogy elmentem betanulni. Nem akartam abba beleragadni, hogy csak egy úticélra vezessek csoportokat, hanem egzotikusabb helyekre (Kambodzsa, Madeira stb.) is el akartam jutni, ezért például kifizettem egy nagyon drága utat Madeirára, és elmentem megnézni a vezetést, úgy, hogy akkor még szó sem volt róla, hogy szerződést kapnék az utazási irodánál, mint idegenvezető. Ez a motiváltság nagyon tetszett annak az irodának, akikkel mentem.

Közben megcsináltam az idegenvezetői képzést is, és ezek mellett párhuzamosan elkezdtem itthon egy free walking cégnek is dolgozni. A free walking koncepciója az, hogy kiállsz az utcán egy meghatározott helyre, a turisták jönnek, levezetsz nekik egy két-három órás városnézést (de vannak tematikus túrák is), és a végén dobhatnak borravalót az idegenvezetőnek – persze megvan ennek a jogi oldala, számlát kell adni stb.

Ez így, hogy volt mellette egy heti 40 órás főállásod, elég sűrűnek hangzik. Mikor jött el az a pont, hogy akkor már tényleg váltasz, és nem folytatod a jogi munkádat?

Kezdett lejárni a próbaidő az utolsó jogi munkahelyemen (ez közigazgatásban fél évet jelent), jött a nyár, és akkor már bejött annyi megrendelésem, hogy el tudtam engedni azt az állást. Én szabadúszó vagyok, tehát nem vagyok egy iroda felé sem elköteleződve (ma már egyébként ez a jellemző), tehát több utazási iroda révén is vittem csoportokat. Láttam, hogy annyi pénzt már hoz az idegenvezetés, mint amennyit a főállásommal akkor megkerestem, így eldöntöttem, hogy itt az ideje váltani.

Volt valamilyen nehézséged az elején a pályaváltásod miatt?

Idegenvezetőként az egyik úton

Nekem megmondta az elején a szintén jogászból lett idegenvezető srác, hogy 3-4 év előkészíteni ezt a váltást, ha szerencsém van, és nekem sikerült 2 év alatt megcsinálnom. De én valóban mindent beleraktam ebbe, mert főállású idegenvezető akartam lenni. Ezalatt az időszak alatt voltak olyan szakaszok, amikor úgy nézett ki, hogy kell még egy év, mert nem jön elég megrendelés, „sok az eszkimó, kevés a fóka” – de nagy mákom volt. Tényleg kell a szerencsefaktor is: nem tudtam akkor elmenni a vizsgára idegenvezetésből, amikor eredetileg kellett volna, és a következőre jutottam csak el, ahol számomra teljesen idegen emberek voltak. Ott volt egy vizsgázó, aki mondta nekem, hogy az egyik utazási irodához mehetnék, mivel ott pont beindulnak az ilyen egynapos, túrázós utak, és kellene ember. Felhívtam őket, és azonnal fel is vettek.

Mentálisan az volt nehéz még a váltás előtt, hogy hétvégén például a Garda-tónál nézed, hogy mennyire gyönyörű, és mennyire szuper ez az egész idegenvezetősdi, utána meg hétfőn be kell ülnöd egy meetingre a „rendes” munkahelyeden – mondhatjuk, hogy nagy volt a kontraszt.

Az idegenvezetés viszont most már csak egy része a pályaváltásodnak, elkezdtél standupolni is. Hogyan jött az, hogy fel is léphetnél mint stand-upos?

Nekem mindig is a beszéd volt a lényeg. Az idegenvezetésnél is a valódi munka szerintem az emberek kezelése, rátermettség – menedzseled az utat: legyen elég vize az embereknek, a buszos ne tévedjen el, a hotel tudja, hogy mikor érkezünk, a vegánoknak legyen menü, meglegyenek a jegyek előre, hogy be tudjunk menni az Uffizibe – és emellett te elmondod egy picit a történelmet, egy picit a földrajzot, gasztronómiát, és ami nagyon fontos, hogy csinálsz egy jó hangulatot. A célom mindig az volt, hogy egy élményt adjak át az embereknek. Ebből aztán egyre erősebben kijött az, hogy az élmény részét szeretem igazán – azt, hogy hatvan embert röhögtetek. A buszon, ahol megvolt ez az állandó – ha úgy tetszik – nézőközönségem, elkezdtem viccesebben előadni, csiszolgatni a poénokat, megnézni, hogy melyik megy át, melyiken nevetnek.

Már két éve ment az idegenvezetés, és éppen Marokkóban voltunk, ahol egy bíró házaspár jött, hogy nekik mennyire tetszett amit és ahogy mondtam, és hogy szerintük ki kellene próbálnom a stand-upot. Bennem akkor már ment egy ideje ez a folyamat kimondatlanul (ugyanúgy, mint a jogból való váltásomnál), és tudtam, hogy nem fogom tudni elnyomni magamban, mert akkor belülről fog rágni, amíg legalább egyszer ki nem próbáltam. A Heaven Street Sevennek van ez a sora, hogy „Hiába tekered a külső hangerőt, sosem nyomod el a belülről jövőt”. Ezt éreztem.

Ott mi volt az első lépés, az első élmények?

Rákerestem olyan underground klubokra, ahol fel lehetett lépni stand-uppal, elmentem egy-két ilyen helyre, és kezdetben angolul léptem fel. Megint jött a szerencsefaktor, vagy az, hogy jókor voltam jó helyen: az egyik open mic-os esten elkezdtem beszélni egy fellépő sráccal, hogy én idegenvezető vagyok aki stand-upos akar lenni, erre kiderült, hogy ő meg stand-upos, aki idegenvezető akar lenni. Dani ezt azóta is meséli – ő a klubunk, a Stand-up Budapest egyik alapítója, és az egyik legjobb barátom lett azóta. Egy idő után elkezdtünk azon gondolkodni, hogy ez így tök jó angolul, de miért nem csináljuk magyarul? Ugyanez az underground klub fíling működhetne magyarul is.

Az első magyar nyelvű alkalommal lényegében csak csináltunk egy Facebook eseményt, anélkül, hogy marketinghez, közösségi médiához bármit is értettünk volna. Emlékszem, hogy az indiai utamra már úgy mentem el, hogy én „baromi nagy” stand-upos vagyok, és gyertek a showra – teltház is lett (persze eljöttek a barátok, ismerősök is), és akkor azt hittük, hogy mekkora királyok vagyunk. Jött a második fellépés, aminél azt gondoltuk, hogy semmit nem kell csinálnunk, csak ugyanúgy kirakjuk az eseményt – persze kevesen jöttek el, kb. harmadannyi vendég volt csak. Akkor leültünk, és elkezdtük végiggondolni, hogy mit kell beletennünk, milyen soft skilleket kell megtanulnunk, és egyáltalán hogyan építsük fel ezt az egészet, mert nem elég az, hogy csak kiállunk és viccesek vagyunk.

Miben különböztök más stand-upos helyektől, mint például a Dumaszínház?

Mi nem a Dumaszínház versenytársa vagyunk, nem is akarnánk versenyezni velük, hálásak vagyunk, hogy ők meghonosították ezt a műfajt Magyarországon. Mi az underground vonalat képviseljük, azt, ami főképp az USA-ban van, hogy minden második sarkon van egy underground stand-upos klub, ahol még nem ismert neveket nézhetsz egy sörrel a kezedben.

Standupolni sok ember akar, de profi szinten erre nincs mindenkinek lehetősége, és az a lényeg, hogy mi ezt az open mic vonalat visszük – lejössz, nem ismer senki téged, és 5-7 percben elmondhatod viccesen, hogy mit gondolsz a világról. Ezt az open mic formációt mint bemutatkozási lehetőséget szeretnénk mások számára is biztosítani. Itt picit szabadabb a mondanivaló, lehet obszcenitás, és a közönség is nyitottabb a szabadabb beszédre. Ez nem azt jelenti, hogy a Dumaszínháznál nincs hasonló, csak mi máshogy közelítünk ehhez az egészhez: a mi célunk az, hogy itt van a belvárosban ez a fiatal, független, értelmiségi, stand-upra nyitott közönség, akik ismerik az amerikai fajta stand-upot: ha van kedvük, akkor heti kétszer-háromszor is csak lejönnek, és meghallgatnak új arcokat.

Térjünk ki arra, hogy mindkét újonnan választott szakmádnak eléggé rosszul jött a járványhelyzet. Megfordult a fejedben az elmúlt hónapokban, hogy visszatérsz a jogi pályára?

Nem. Egyszer sem. Ezt nagyon tudatosan letárgyaltam a családommal, hogy a jogból való váltásom az nem egy pénzügyi döntés volt, nem azért váltottam, mert többet kerestem az idegenvezetéssel. Lelki alkatban nem passzolok oda – most sem.

Használod most a jogot bármilyen módon a munkáid során?

Egyelőre a Stand-up Budapest egy kis klub, és mindenkinek mellékbevétel, ismerjük a korlátainkat, és még sokat kell tanulnunk a cégvezetésből is. A jogból, amit áthozok ide, az a rendszerlátás, amivel szerintem ki tudok emelkedni a többiek közül. Van nagyon sok srác, aki jön, el akarja mondani amit szeretne, de szétszórt, nem tud összpontosítani, nem látja át a dolgokat. Vagy stand-upolni nagyon jól tud, de a „cégvezetésben” már elveszik.

Munkajog - új visi box (640x360_ujvisi_box)

Szerinted mi a legfontosabb egy pályaváltás során?

Nagyon sokan, amikor rájönnek, hogy egy erőn felüli teljesítmény kell a váltáshoz, visszarettennek. Én nagyon sok péntek estémet és szombatomat beáldoztam erre (a szabadságaim mellett), és azért nem mentem el a barátokkal sörözni, mert szombat hajnali 4-kor ment a busz, és csak éjfélkor ért vissza. Ez egy áldozat, amit meg kellett hozni.

Én kicsit biztonságibb ember vagyok, szerintem fel kell építeni a váltást, és nemcsak egyik napról a másikra kilépni. Ezért ez a tanácsom azoknak szól, akik szintén hasonló beállítottságúak: szerintem megéri előkészíteni a váltást, mert egyrészt válaszokat kapsz arra, hogy te valójában mit akarsz, megy-e egyáltalán az a másik szakma, amit szeretnél csinálni, és közben nem ülsz fél évig otthon és csak álmodozol arról, hogy de jó lenne, ha. És meg kell érteni közben azt is, hogy mit nem akarsz – én is voltam még előtte újságíró-iskolában, mentálhigiénés képzésen, 4 napot még étteremben is stb. Ezt a két feladatot szerintem mindenképp el kell végezni. Amikor megvan, akkor pedig muszáj ezzel dolgozni, és nem kell azt gondolni, hogy rögtön jön is a lehetőség. De ha látod, hogy megvan, akkor tudni kell, hogy mikor nem szabad tovább várni – van egy ilyen Pál Feris idézet is, hogy ha túl sokat vagy mind a kettőben (mind a két munkádban), akkor az eléget, és elkezded megutálni azt a másikat is, amit egyébként szeretnél csinálni.

Hogyan tovább, mit szeretnél elérni még?

Nem akarok teljesen felhagyni az idegenvezetéssel – pont ennek a járványos évnek az elején bekerültem egy top utazási irodához mint idegenvezető. Hatalmas élmény volt, hogy a jogban sosem éltem meg azt, hogy végzett jogászként bekerüljek egy top ügyvédi irodához, az idegenvezetésben pedig sikerült elérnem ezt a szintet. De az az utazási iroda is, ahol kezdtem, sokkal jobb volt, mint amit én előtte bármikor is remélni mertem, és nagyon hálás vagyok, hogy ott tanulhattam és dolgozhattam. Most kis szünetet vettem ki – mert az elmúlt 4 évben kb. 120-150 napot utaztam évente, és ez azért kivesz az emberből, de biztos, hogy visszatérek.

Az elmúlt hónapokban sokat gondolkoztam, hogy mi az, amit még ki szeretnék próbálni, amit még szeretnék csinálni, és elkezdtem egy vendéglátásszervező OKJ-t. Ez ahhoz kell, hogy ha egyszer egy pubot vagy éttermet akar az ember nyitni, akkor kell egy üzletvezetői képesítés. Nekem az a célom, mondjuk így 5-10 éven belül, hogy nyitok egy kultúrkocsmát, ahol este ilyen jellegű rendezvények vannak.
Voltam korábban kvízmester is egy rövid ideig, ott találkoztam az esti kocsmarendezvényekkel, impróestekkel, koncertekkel stb. Mellette szeretem a jó kávékat és borokat – ezeket és az ezzel járó életérzést az olasz utaimon, például Amalfiban, Toszkánában, Milánóban tapasztaltam meg. Az az álmom, hogy egyszer ezt a sok műfajt, amit szeretek, egy helyen működtessem. Nem élek álomvilágban, tudom, hogy ez nem egyszerű. Most önmagában csak a stand-upból sem élnék meg – de szeretnék oda eljutni. Nem azért, mert pénzéhes lennék, hanem mert ha azt csinálod rendszeresen, amit szeretsz, az a leggyönyörűbb dolog, és ha ezért még jutalmaznak is, az a legjobb elismerés.

Olvassa el sorozatunk korábbi részeit is:

Jogászból szoftverfejlesztő

Jogászból UX designer


Kapcsolódó cikkek