Spekulálni jó, de nem mindig érdemes – interjú Lattmann Tamás nemzetközi jogásszal
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Valóban csak a baltás gyilkosként elhíresült Szafarov miatt nyitott Azerbajdzsán nagykövetséget Budapesten? Miért nem sértett jogot Szlovákia azzal, hogy Sólyom Lászlót köztársasági elnökként nem engedte be a területére? Milyen jövő várhat a jelenleg Ecuador londoni nagykövetségén élő Julian Assange-ra? Lattmann Tamás nemzetközi jogász szerint a külpolitikai folyamatok megértéséhez a spekuláció mellett a tényeket is ismerni kell.
Az Európai Unió Bírósága szerint Szlovákia nem követett el jogsértést azzal, hogy Sólyom Lászlót államfőként nem engedte belépni az országba. Hogyan értelmezhető ez a döntés?
A bíróság igazából nem azt mondta ki, hogy Szlovákiának igaza volt, hanem csupán azt, hogy a vita maga nem az uniós jog szintjén dől el. Sőt, arra konkrétan kitért a luxembourgi testület, hogy Szlovákia hivatkozásai az uniós jogra hibásak voltak. Ami miatt viszont nem állapította meg az uniós kötelezettségek megszegését, az az egyszerű tény, hogy értelmezése szerint a konkrét helyzetre nem álltak fenn uniós jogi kötelezettségek, azaz megsérteni sem volt mit. A magyar álláspont abból indult ki ugyanis, hogy az államfő ugyanolyan uniós polgár, mint mindenki más, ezért rá is alkalmazni kell az uniós szabályokat – fontos megjegyezni, hogy maguk ezek az uniós szabályok sehol nem említették kivételként az államfőt. Ezzel szemben a szlovák értelmezés, amihez később a Bizottság is csatlakozott, az volt, hogy az államfőre, mint a szuverén államok első számú vezetőjére nem vonatkoznak ezek, hiszen az ő esetükben továbbra is azokat a nemzetközi jogi normákat kell alkalmazni, amelyek az államok közötti kapcsolattartást szabályozzák. Igazából a bírói döntés szerintem az Európai Unió jogi természete szempontjából válik fontos döntéssé, nem is az elé vitt vita érdemi szempontjából, ami lássuk be, elég színvonaltalan torzsalkodás volt. Az ítészek egyértelművé tették, hogy az Unió továbbra sem föderális állam, a szuverén államok vezetői tekintetében a nemzetközi jogi normák szerepét nem vették át az uniós jog szabályai. Mind a magyar, mind a szlovák álláspont azért volt érvelhető, mert ebben a kérdésben ténylegesen a bíróság állásfoglalása kellett, ilyen állásfoglalás a mai napig nem született az Unó legfőbb bírói fóruma részéről.
(Fotó: Balkányi László)
Nemzetközi jogi szempontból hogy értékeli a Szafarov-ügyet?
Szerintem ez az ügy sokkal inkább szól politikáról, politikai döntésekről, mint a nemzetközi jogról. Az államok között a személyek kiadatásával vagy a büntetések átadásával kapcsolatban a nemzetközi jog nem igazán tartalmaz kötelező normákat, azaz nincs olyan, hogy valakit ki kell adni vagy át kell adni a büntetésének a végrehajtását. Ez egy lehetőség, amelyet az államok gyakorlata kialakított az elmúlt évszázadokban, majd nemzetközi szerződésekbe foglalták az ilyen ügyekkel kapcsolatos legtöbbször felmerült vitatott kérdéseket. A személyek kiadatására nem az Európa Tanács kiadatásról szóló 1957-es, a büntetés végrehajtásának átadására pedig nem az 1983-as egyezménye léte miatt van lehetőség, hanem mert a nemzetközi jog rendjén belül az államok azt teszik, amit akarnak. Az említett egyezmények ennek csak a mikéntjét és a hogyanját határozzák meg. A Szafarov-ügyben gyakran hangzik el, főleg kormányzati oldalról, hogy át kellett adni a büntetés végrehajtását, mert az egyezmény erre kötelez. Ez nem igaz. Hallottunk olyat is, hogy azért adtuk át, mert eddig mindig átadtuk az ilyeneket. Ez sem igaz – Magda Marinkót például nem adtuk ki és a mai napig nem adtuk át a büntetésének a végrehajtását sem, pedig ő is az életfogytig tartó szabadságvesztését tölti. Még egyszer hangsúlyozom, semmilyen kötelezettség nincs a kiadásra vagy az átadásra. A nemzetközi jog csak nagyon ritkán teremt kiadatási kötelezettséget – például olyankor, ha egy terrorista cselekményekkel vádolt személyt az az állam nem akarja megbüntetni, amelyik fogva tartja. Ilyen esetben ki kell adni egy olyan államnak, amelyik ezt meg akarja tenni. Szafarovot annak idején nemcsak Azerbajdzsán, de Örményország is kérte. Azzal, hogy nem adta ki egyik államnak sem, véleményem szerint Magyarország nemzetközi jogi szempontból legitim, politikai szempontból pedig helyesen járt el. Utána is legitim módon döntött úgy, hogy nem adta át a büntetés végrehajtását, hiába kérték az azeriek, majd legitim módon döntött úgy most is, hogy átadja, mert ez alapvetően nem egy jogi kérdés.
Mint mondta, ez politika.
A politika dolga, hogy létező és egymással konkuráló érdekek között válasszon, letegye a voksát, majd képviselje azt. Amennyiben ezt a jogi keretek között teszi, akkor nincs azzal semmi gond. Jelen helyzetben úgy érzem, nem mérték fel teljes mértékben, hogy az átadásról szóló döntésnek milyen következményei lehetnek. Az ugyanis, hogy Azerbajdzsán mit csinál majd Szafarovval, egy percig sem volt kérdéses. 2004 óta, amikor az emberölés történt, az azeriek változatlanul álltak az ügyhöz. Eleinte agresszív fellépéssel, majd taktikát változtattak, de tény, hogy 2004 óta ez a kérdés uralta a magyar–azeri bilaterális kapcsolatokat. Egyes vélemények szerint Szafarov miatt nyitottak nagykövetséget is. Ha abból indulunk ki, amit tudunk, akkor az átadásról szóló döntés egy hihetetlenül téves értelmezése volt a helyzetnek. Azt minden ügyvéd tudja, hogyha valamilyen kötelezettségvállalást szeretne kihajtani a másik félből, akkor az arról szóló dokumentumnak egyértelműnek kell lennie. A Magyar Nemzetben lehozott egyoldalas azeri fax nem az, nincs benne semmilyen kötelezettségvállalás. Sokkal egyértelműbb garanciavállalást kellett volna kihajtani, függetlenül attól, hogy mit tudunk most utólag összegondolkodni. Külpolitikai szempontból Azerbajdzsánt lehet már egy ideje ismerni – olyan állam, amelyik bármikor gátlás nélkül kihasználja a gazdasági-politikai-diplomáciai erőfölényét. Egy ilyen állammal szemben nem lehet bizalomra játszva külpolitizálni. Érthető, hogy fontos a keleti nyitás politikája, de akkor sem. A külpolitikában minden magukon a feleken múlik, márpedig Azerbajdzsán külkapcsolatai szempontjából Magyarország igen távol áll attól, hogy elsődleges fontosságú legyen, ezért sem kell elhinni, hogy ők mindig mindenben a tökéletes igazat mondják. Mi történik, ha hazudnak? Semmi. A kormányzati nyilatkozatokban mindenki azt kommunikálja, hogy Magyarország jogot nem sértett, de a probléma többi részére nem térnek ki, a 12. cikkelyhez fűzött fenntartásról sincs szó. Nem derül ki belőlük az sem, hogy mit az ország stratégiája, mit kíván Magyarország az elkövetkezőkben tenni. Néha van egy olyan érzése az embernek, hogy leginkább semmit.
Említette a 12. cikkhez fűzött fenntartást – az miről szól, és miért lenne fontos? Egyáltalán, milyen jogi anomáliák vannak még ebben az ügy-ben?
Jogi szempontból ez csak egy a rengeteg érdekesség közül, amelyek az 1983-as Európa Tanácsi egyezménnyel állnak kapcsolatban. Úgy gondolom, hogy soha senki nem gondolta volna, hogy ezeknek a kérdéseknek nagyon komoly jelentősége támad az elkövetkező időszakban. Ez az egyezmény lényegében az államok átadási gyakorlatának a becsatornázását szolgálta. Azt, hogy mit tehet az átadó állam által átadott személy tekintetében az átvevő állam, az egyezmény 9. cikke írja le. Például átalakíthatja az ítéletet vagy elfogadhatja úgy az ítéletet, ahogy az átadó állam igazságszolgáltatási rendszere maga meghozta. Hozzáteszem: az, hogy ezek közül a lehetőségek közül mi fog megvalósulni, meg hogyan, annak jelentős része azon múlik, hogy a két állam a konkrét átadás tekintetében miben állapodik meg egymással.
De hogy lehet, hogy át is alakíthatja a büntetést?
Elméletben van rá lehetőség. Amikor egy állam átveszi egy büntetés végrehajtását egy másik államtól, lehet, hogy fennállnak különbségek a belső jogrendjeik között. Előfordulhat, hogy egy cselekmény egy adott államban bűncselekmény, míg egy másikban nem, vagy egyszerűen másképpen minősül. Az is lehet, hogy bizonyos cselekmények esetén az egyik államban más eljárási cselekmények szükségesek a büntető vagy egyéb jogi felelősség megállapításához. Ilyenkor egyes államok belső joga alapján szükséges lehet, hogy az átvevő állam az elfogadott ítéletet átalakítsa saját jogrendjének megfelelő ítéletté vagy döntéssé. Ezek azok a kérdések, amelyeket a nemzetközi jog nem tud az államok belső joga helyett eldönteni és nem is lenne szerencsés, hiszen az államok szuverének, tehát azt csinálnak a belső jogukban, amit akarnak. A nemzetközi jog nem alkalmas arra, hogy minden belső jogi normát egységesítsen, nem is feladata. Tehát elméletben elképzelhető, hogy egy adott átvevő állam átalakít egy ítéletet, hogy az a belső jogszabályainak is megfeleljen. Ott van a kegyelem kérdése is: minden állam mint szuverén saját maga fenntartja azt a jogot, hogy kegyelmet gyakoroljon, ha akar, minden államnak megvannak erre a belső jogi rendelkezései. Egy ítélet végrehajtásának átadása esetén komoly kérdésként jelentkezhet, hogy gyakorolhatja-e az átvevő állam a kegyelmezés jogát vagy nem. Szóval az 1983-as egyezmény 12. cikke kifejezetten kimondja, hogy az államok fenntartják maguknak e jogot. Ez egy opció, lehetőség, ettől függetlenül a konkrét átadásról való tárgyalás során természetesen az államok külön kitérhetnek erre a kérdésre, az átadó állam kikötheti az átadás feltételeként, hogy az átvevő állam ne gyakorolja a kegyelmet. A dolog ott válik izgalmassá, hogy Azerbajdzsán annak idején fűzött egy fenntartást a 12. cikkhez. Ilyen jellegű fenntartást rajta kívül egyébként az Európa Tanács az egyezményt megerősítő államain kívül egyedül Németország tett még. Az azeri fenntartás kimondja, hogy az Azerbajdzsán részéről átadott személyek fölött kegyelem csak akkor gyakorolható, hogyha ahhoz Azerbajdzsán hozzájárul.
Mi következik ebből?
Ha belegondolunk, ez egy olyan általános fenntartás, ami valahol teljesen felesleges, mert ha ez az azerieknek annyira fontos lenne, akkor minden egyes átadás tekintetében letárgyalhatná az átvevő állammal. Azerbajdzsán lényegében egy általános átadási feltételként helyezte el a rendszerben, ő úgy értelmezi a 12. cikket, hogy a kegyelem gyakorlása az átvevő állam részéről csak Azerbajdzsán előzetes hozzájárulásával érvényes. Ez egy nemzetközi jogilag nagyon érdekes fenntartás, mert ezzel tulajdonképpen kifordítjuk a kifordított szabályt, ami elég fura értelmezéshez vezet. A nemzetközi szerződésekhez fűzött fenntartásnak a szerződések jogáról szóló bécsi egyezmény és az államok gyakorlata alapján is van egy olyan hatása, hogy ez mindig kölcsönösen érvényesül a szerződéses viszonyokban. Ennek alapján Azerbajdzsán csak úgy adhatott volna kegyelmet egy Magyarországtól átvett személynek, ha előtte Magyarország hozzájárul ehhez. Ez egy kicsit megbolygatja a képet, hogy most tulajdonképpen ebben az átadással kapcsolatos jogviszonyban ki mennyire járt el jogsértő vagy jogszabálytisztelő módon.
Ezek szerint, ha elfogadjuk az azeri fenntartás érvényességét, akkor ez azt jelenti, hogy a 83-as egyezménynek a magyar–azeri viszonyban is van egy olyan eleme, hogy Azerbajdzsán akkor hivatkozhat csak a 12. cikkre, azaz akkor gyakorolhatja csak a kegyelmet, ha ahhoz Magyarország hozzájárul.
Ez így van. Hogyha ők fenntartást fűztek hozzá, akkor ennek kölcsönösnek kell lennie. Ha Magyarország venne át valakit, akkor mi csak akkor kegyelmezhetnénk meg, ha ők hozzájárulnak. A fenntartásnak pont az a lényege, hogy az államok között fennálló szerződéses kapcsolatot, ami jogi kötelezettségeket jelent, kölcsönössé is teszi. A fenntartásról a nemzetközi szerződésekről szóló bécsi egyezmény azt mondja ki, hogy a fenntartás a fenntartást tevő állam és a szerződésben részes többi állam között kölcsönösen módosítja a szerződés tartalmát. Elvileg egy fenntartást nem szükséges elfogadni, viszont amikor 2002-ben Azerbajdzsán megerősítette ezt a 83-as egyezményt és hozzáfűzte ezt a fenntartást, akkor Magyarország, vagy bármelyik másik, a szerződésben részes állam mondhatta volna, hogy én ezt nem akarom és akkor a helyzet más lenne – ám senki nem mondott ilyet, mindenki elfogadta. Lassan tíz év elteltével viszont már igen nehéz lenne vitatni, emiatt a fenntartás miatt most előáll egy olyan érdekes kérdés, hogy vajon Azerbajdzsánnak nem kellett-e volna beszereznie a magyar hatóságok hozzájárulását a kegyelem gyakorlásához. Itt elég érdekes érvelések lehetségesek, pl az azeri fenntartás érvényességével kapcsolatban is, hogy ez most egy érvényesnek tekinthető fenntartás-e vagy sem. Ha ez a fenntartás egyébként nem érvényes, akkor Azerbajdzsán minden további nélkül hivatkozhat a 12. cikkre, és akkor ő jogszerűen járt el. Tehát jelenleg egy olyan helyzet van, hogy az azerieknek a saját fenntartásuk érvénytelenségért kellene érvelnie, ha mondjuk egy nemzetközi jogi ítélő fórum elé kerülne ez az egész ügy.
Ha Azerbajdzsán tette a fenntartást, hogy hivatkozhatna annak érvénytelenségére?
Ha érvénytelen, akkor érvénytelen tíz éve is, de ők ezt eddig nem is vonták vissza. Érvelhető az azeri fenntartás érvénytelensége, hiszen olyan alapkérdéseket érint, amiben nem biztos, hogy Azerbajdzsán tehetett volna fenntartást, ugyanis ezzel korlátozza más államok olyan, a szuverenitásából fakadó jogosultságait, amelyek esetében ez nem biztos, hogy jogszerű. A másik, hogy a Szerződések jogáról szóló bécsi egyezmény azt is kimondja, hogy érvénytelenek azok a fenntartások, amelyek az egyezmény célja ellen hatnak általánosságban. A nemzetközi jogi szakirodalmi értelmezés, illetve az ENSZ nemzetközi jogi bizottságának értelmezése még azt is tartalmazza, hogy a nemzetközi jog alapvető normáit sértő fenntartások is alapvetően érvénytelenek. Szóval ez egy nagyon érdekes kérdés, amit alaposan körül kellene járni. De van más jelentős bizonytalanság is: amit nem tud senki sem, hogy pontosan miről is szóltak a magyar–azeri tárgyalások. Ezek nem egyik napról a másikra történtek, eleve hosszas előkészítés kellett hogy megelőzze Szafarov átadását. Sok tárgyalásra kerülhetett sor, nagyon sok részletkérdésben állapodhattak meg a felek, de ezekről nem tudunk semmit. Nem tudjuk azt sem, hogy Azerbajdzsán egészen konkrétan milyen kötelezettségvállalásokat tett az ügyben – a Magyar Nemzet által közzétett egyoldalas azeri faxot nyugodtan komolytalannak tekinthetjük e tekintetben, mert abban sem kötelezettségvállalás, sem semmiféle garancia nincsen. Miközben különböző kormányzati szintről érkező vélemények kész tényként kezelik, hogy volt kötelezettségvállalás, csak sajnos mind a mai napig nem látjuk, hogy miféle és honnan. Én az ügy kipattanásának másnapjától mindent nyilvánosságra hoztam volna, letenni a szakmai és legszélesebb közvélemény elé, hogy mindenki láthassa a döntéshozatali folyamatot. Nagyon fontos kérdéssé válhat az, hogy a tárgyalások folyamán egyáltalán szó volt-e a kegyelmezés kérdéséről, felvetették-e az azeriek azt, hogy megkegyelmeznének Szafarovnak, és hogy erre a magyar tárgyalófél milyen választ adott, van-e erről bármilyen feljegyzés vagy felvétel. Mondott-e valaha bármi olyat a magyar fél, amire az azeri fél bármikor rásüthette, hogy hát ez, kérem, hozzájárulás – ezt sem tudjuk. Amit most látunk, hogy az azeriek kitartóan mondogatják, hogy ők semmilyen garanciát, illetve kötelezettségvállalást a kegyelmezés tekintetében nem adtak. Ha ők valamilyen módon azt is tudnák bizonyítani, hogy Magyarország ehhez hozzájárult, baj van, mert ebben az esetben a fenntartásban foglaltak teljesültek és Azerbajdzsán teljesen jogszerűen adhatott kegyelmet. Ami ennek az esetleges megtámadhatóságát illeti, a Szerződések jogáról szóló bécsi egyezmény előírja ugyan a Nemzetközi Bíróság előtti eljárás lehetőségét, ám Azerbajdzsán nem ratifikálta ezt az egyezményt, ennek hiányában pedig e lehetőség nincs nyitva.
Gondolom ez nem annyira természetes, hogy minden kiadatásról, illetve büntetés-végrehajtás átadásáról a legmagasabb állami szinteken tárgyalnak. Egyáltalán, hogyan, milyen mechanizmussal működnek ezek az ügyek?
A kiadatás és a büntetés végrehajtásának átadása két különböző jogintézmény, de vannak közös elemeik. A két államnak az illetékességgel felruházott minisztériuma dönt erről az ügyről: Magyarországon ez jelenleg a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, Azerbajdzsánban pedig az Igazságügyi Minisztérium hatáskörébe tartozik. Az ilyen jellegű eljárásokat az általános szabályok szerint többen is kezdeményezhetik. A büntetés végrehajtásának az átadását kérheti maga a fogvatartott személy, a fogva tartó állam, illetve az az állam is, amelyik szeretné átvenni. Ezt nemcsak a nemzetközi jog, hanem a belső jog is szabályozza. Magyarországon is van erre törvény, a nemzetközi bűnügyi együttműködésről szóló törvény, ami meghatározza azt, hogy milyen magyar szabályok vonatkoznak az ilyen eljárások lefolytatására. Amikor egy büntetés végrehajtásának átadásáról van szó, akkor az egyén jogi sorsa már eldőlt, ítélet született az ügyében – onnantól kezdve már csak az a kérdés, hogy hol töltse le azt a büntetést amit kirótt rá az állam bírósága. Ennek mindenféle emberiességi és gyakorlati okai vannak. Az emberiességi lehet az, hogy olyan környezetben töltse le a büntetését, ahol könnyebb a kapcsolattartás a családjával a látogatási időnek megfelelően, amit egy Magyarországon fogvatartott azeri állampolgár esetében nagyon nehéz lenne biztosítani. Gyakorlati ok, hogy a büntetés végrehajtásával felmerülő költségek nem a fogva tartó államot terhelik a továbbiakban, hanem a saját államot, ezen kívül pedig a büntetésnek vannak bizonyos funkciói, amelyek ugyan egy életfogytiglannál nem anynyira érvényesülnek (így pl. a reszocializáció, a nevelés, hogy visszavezethető legyen az ember a társadalomba), de ettől még fontosak, és egy idegen államban nem tudnak érvényesülni. A különbség tehát, hogy elvileg az államok az átadás esetében egy kész helyzetet vesznek át, míg egy kiadatásnál ennek még előtte vagyunk, ott még bármi lehet. A büntetés végrehajtásának átadásánál az egyén már egy eldöntött sorssal rendelkezik, ilyenkor az átvevő államnak bizonyos mértékig meg van kötve a keze, mert itt a büntetés végrehajtását veszi át, egy kész jogi helyzetet, nem pedig csupán magát az érintett egyént.
Nemzetközi jogi szempontból van-e bárkinek bármilyen lehetősége, hogy köteleztesse Azerbajdzsánt Szafarov börtönbe küldésére?
Figyelembe véve minden lehetséges akadályt, számomra nyitott lehetőségnek nem egy magyar–azeri jogvita tűnik, hanem az, ha a meggyilkolt örmény katona hozzátartozói fordulnának a Strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósághoz, ahol Azerbajdzsánnal szemben az Emberi jogok európai egyezményébe foglalt élethez való jog sérelmét tehetnék panasz tárgyává. Az érvelés az lenne, hogy azzal, hogy Szafarovot maga az állam ahelyett, hogy végrehajtotta volna az emberölési cselekmény miatt megfelelően kiszabott büntetését, ahelyett hősnek állítja be, s minden egyéb módon pozitív színben tünteti fel a cselekményét, azzal nem teljesíti az élethez való jog védelmi kötelezettségét. Az egyezmény és a strasbourgi bíróság gyakorlata az élethez való jogot legfontosabb emberi jogként értelmezi, és utóbbi különösképpen arra mutat, hogy amennyiben egy állam az élethez való jog sérelme esetén nem lép fel, nem gyakorolja a büntetőjogi hatalmát, azzal az élethez való jogot sérti. A strasbourgi bíróság az emberöléssel kapcsolatos esetek ki nem vizsgálását vagy az azokban tanúsított nem megfelelő állami eljárást az élethez való jog sérelmének tekinti és megállapítja az egyezmény megsértését és az érintett állam jogi felelősségét. Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy ennyire abszurd ügy még nem volt a strasbourgi bíróság előtt, már amennyiben magát az azeri magatartást nyugodtan minősíthetjük abszurdnak. Nincs kétségem afelől, hogy a bíróság ne állapítaná meg Azerbajdzsán felelősségét ebben az esetben.
Mi történne?
A bíróság megítélne kártérítést és kötelezhetné az államot a jogsértő tevékenység abbahagyására, ami számomra azt jelentené, hogy adott esetben le kell ültetniük Szafarovot.
És ha nem teszik meg? Milyen eszközük marad még?
Ez ahhoz a kérdéshez vezet, hogy általában a különböző nemzetközi bírói döntéseknek milyen hatása lehet a belső jogra. Az azeri belső jogot ilyen mélységében nem ismerem, de Magyarországon az alkotmányos gyakorlat szerint a strasbourgi bíróság döntései kötelezőek és mindennemű kormányzati vagy egyéb cselekvés nélkül is a magyar igazságszolgáltatási rendszer végrehajtja. Ezt láthattuk a vörös csillag viselése miatt a Fratanoló-ügyben hozott ítélet után is, amikor a politikai szféra szinte mindennel megpróbálkozott, de az igazságszolgáltatás ettől függetlenül működött. Így tudnak érvényesülni ezek a nemzetközi bírósági döntések is, feltéve, hogy az állam igazságszolgáltatási rendszere ezeket felhasználja és adott esetben mer olyan döntéseket hozni, amelyekről tudja, hogy a politikai szféra nem fog örülni. Ez elvileg még Azerbajdzsánban is megtörténhet. Megtörténhet persze az is, hogy egy ország olyan törvényt hoz, vagy módosítja akár a saját alkotmányát is, amely a strasbourgi bíróság döntésével ellentétes, de ebben az esetben ez már messze túlmutat egy baltás gyilkos problémáján. Utolsó lehetőségként Azerbajdzsán elvileg még védekezhetne azzal, hogy ez egy háborús cselekmény volt, de ez minden szempontból védhetetlen, attól az még jogellenes marad. A hadviselés jogát szabályozó genfi egyezmények ugyanis világosan kimondják, hogy a konfliktusban semleges állam területén semmilyen katonai művelet nem hajtható végre, ha pedig erre mégis sor kerül, akkor a semleges állam jogosult az ellen büntetőjogi eszközökkel fellépni. Tehát maguk a hadijogi szabályok is kizárják e konkrét emberölési cselekmény jogszerű mivoltát. Innentől kedve Azerbajdzsán erre sem hivatkozhat, nekik is bűncselekményként kell kezelniük.
Említsünk meg más vonatkozású eseményeket is. Mit kereshetett a TEK Szíriában, kiszabadíthatták-e ők az ott elrabolt magyar állampolgárokat?
Azt mindenki tudja, hogy ez nem úgy működik, hogy előáll a politikai döntéshozó és azt mondja, hogy mi most odamegyünk egy idegen országba és kimentjük őket. Amikor egy állam katonai-rendészeti akciót akar végrehajtani egy másik országban, azt a legritkább esetben szokás a tévében bejelenteni. Érzésem szerint – de megint nem tudunk sok mindent – ebben az esetben egy, a nemzetközi joggal és az államok közötti gyakorlattal egyébként összhangban lévő együttműködési akcióra kerülhetett sor, ha odament valaki az illetékes magyar hatóságoktól. Persze, érdekes kérdés, hogy mit csinálhatott az a magyar illetékes egy másik állam területén. Elvonatkoztatva a konkrét esettől, az együttműködések részleteit nem szokás nyilvánosságra hozni. Itt úgy vélem, hogy bármit is tettünk, nem az érintett állam háta mögött tettük azt, hanem annak beleegyezésével.
Mi a helyzet Julian Assange menedékjogügyével? Jól van ez így?
Ami jogilag érdekes, az ennek a menedéknyújtásnak a módja és a mikéntje. Főszabály szerint az államok azon személyek számára nyújthatnak menedékjogot, akik annak az államnak a területére léptek, és ekkor születhet meg az állam saját döntése, hogy megadja-e a menekültstátuszt. Ebben az esetben Ecuador úgy döntött, hogy megadja a menekültstátuszt Assangenak, ami első körben azzal válik érdekes nemzetközi jogi kérdéssé, hogy egy állam megadhatja-e a menekült státuszt olyan személynek, aki esetében nem teljesülnek az 1951-es genfi menekültjogi egyezményben foglaltak, amik elég szigorú kritériumokat állítanak fel. Ennek értelmében – leegyszerűsítve –, menekültstátuszra az jogosult, aki bizonyos mértékű üldöztetés alanya, és veszélyben van, ám Assange esetében ez azért nem egyértelmű. Ugyanakkor az országok változtathatnak ezeken, adhatnak az egyezményben foglaltaknál könnyebb feltételeket, ezzel szigorítva saját kötelezettségeiket, igaz, hogy ezzel politikai konfliktusokat vállalhatnak fel más államokkal. A másik érdekes probléma az, hogy Assange tulajdonképpen nem lépett Ecuador területére, hanem annak nagykövetségén tölti az idejét. A közvéleményben elterjedt tévhittel szemben nemzetközi jogi szempontból egy nagykövetség épülete nem minősül az azt fenntartó állam területének, hanem továbbra is annak az államnak a területe, ahol a nagykövetség fizikailag van. A nemzetközi gyakorlatban a diplomáciai menedék intézménye, azaz a lehetőség, hogy egy állam a nagykövetségén adhat menedéket, finoman szólva sem elismert, pontosabban ilyet a nemzetközi jog főszabály szerint nem ismer, ilyen nincs. Lehet mondani, hogy de már hányszor előfordult, ott van Mindszenty József példája is, de ettől az még nem lesz jogszerű. A nemzetközi jog a diplomáciai képviseletek funkciójaként a Diplomáciai kapcsolatokról szóló bécsi egyezményben felsorolja, mi a diplomáciai képviselet funkciója és a menedéknyújtás nincs ezek között. A diplomáciai jog önmagában nem teszi lehetővé, hogy a diplomáciai helyiségeket menedéknyújtásra használják. Érdekes, hogy megjelent azért ettől eltérő értelmezés is: a dél- és közép-amerikai államok egy része például úgy tekinti, hogy van olyan, hogy diplomáciai menedék, az ő gyakorlatuk ezt ismeri. Ezek az államok az Amerikai Államok Szervezete keretében kötöttek is erről egy nemzetközi egyezményt, amely közvetlen előzménye az ötvenes évek elején egy komoly jogvita volt, ahol azon vitatkozott két állam a Nemzetközi Bíróság előtt, hogy van-e diplomáciai menedékjog. A bíróság akkor azt mondta, hogy nincs, amivel egyes államok nem értettek egyet, és emiatt megkötötték az egyezményt, hogy közöttük legyen. Hangsúlyozom ennek ellenére, a nemzetközi jog általános szintjén nincs olyan, hogy diplomáciai menedékjog, Ecuador viszont most úgy csinál, mintha lenne. Ugyanakkor a nemzetközi diplomáciai jog szerint a brit oldalon nincs más lehetőség, legfeljebb megszüntetni a diplomáciai kapcsolatokat Ecuadorral, hogy a nagykövetség mentessége megszűnjön. Viszont még akkor is megfelelő határidőt kell biztosítania arra, hogy a diplomáciai küldöttség elhagyja az országot. Assange nem tagja annak – ugyan hirtelen megkaphatná az ecuadori állampolgárságot, de ahhoz, hogy annak diplomatájává is válhasson, a fogadó államnak is hozzá kellene járulnia, szóval ez a lehetőség nem működne. Tehát jelenleg patthelyzet állt elő, aminek a fenntartása senkinek nem jó. Hozzáteszem, Assage leginkább attól tart, hogy előbb-utóbb kiadják az Egyesült Államoknak, ahol a félelmek szerint akár halálbüntetést is kaphatna, de hogy valóban ez lenne az Egyesült Államok szándéka, még semmi sem igazolta. Sokkal inkább tűnik ez egyfajta önigazolásnak, illetve a sztori sajátos értéknövelőjének. Már eleve az a vád, hogy Svédországban nemi erőszakot követett volna el, sem tűnik teljesen életszerűnek, ennek ellenére ő már a nyomozás alatt elmenekült, és nem akar visszatérni. Melyik állam nézné ezt jó szemmel?
Milyen szerepe van most a nemzetközi jognak, mennyire törekszenek az államok betartani a szabályokat?
A békés vitarendezésre mindig is van igény, ez egy általános, filozófiai jellegű igénye is az életünknek. A kényszerítés, különösen ha fegyveres erő alkalmazásával is jár, nagyon komoly kockázatokat hordoz magában. Szerintem a nemzetközi kapcsolatok mai komplex rendszerében egyértelmű, hogy az illúziókkal le kell számolni. Nem érzésre kell külpolitizálni, és nem szabad azt politikai kuruzslók, tisztánlátók és egyéb ezoterikus szereplők terrénumának tekinteni. Minden külpolitikai cselekmény eltérő pályákat nyit meg, amelyeket képesnek kell lenni előre felmérni. Mindenekelőtt persze tisztában kell lenni azzal, hogy mik a külpolitikai eszközökkel elérendő célok, és azok érdekében milyen kompromisszumokra vagyunk képesek, és mit sikerülhet esetleg „erőből” vagy egyéb módon elérni. Ám tudni kell, hogy az érdekek kölcsönös fel- és elismerésén nyugvó, szövetségépítő komplex külpolitika sokkal hatékonyabb és hosszú távon sokkal kevesebb bekerülési költséggel jár, még akkor is, ha a fenntartása bonyolultnak tűnik. A nemzetközi szabályok betartása az ilyen rendszerek fenntartását segíti, nem véletlen, hogy a társadalmak fejlődésével párhuzamosan a nmezetközi kapcsolatok rendszere is egyre bonyolultabbá vált. Az az állam, ami erre nem reagál, vagy ennek figyelmen kívül hagyásával próbál részt venni a nemzetközi kapcsolatokban, szükségképpen magára marad, elszigetelődik, és kudarcot vall. Persze egy nagyhatalom esetében más szempontok is megjelennek, de a szabályok betartása alapvetően annak is érdeke. Összességében tehát spekulálni jó, de öncélúan, a tények ismerete és felmérése nélkül nem érdemes.
Az interjú az Ügyvédvilág 2013 januári számában jelent meg.