Társadalmi felelősség és a tulajdonhoz való jog

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az Alaptörvény hatálybalépésével a tulajdonhoz való jog szabályozása a korábbi Alkotmányhoz képest, minimális mértékben, de változott. Kérdés, hogy a változás hogyan hathat a későbbiekben a polgárok tulajdonára, valamint hogy mit jelenthet a társadalmi felelősség.

Alaptörvény XIII. cikk (1) Mindenkinek joga van a tulajdonhoz és az örökléshez. A tulajdon társadalmi felelősséggel jár. (2) Tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben meghatározott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet. XI. Fejezet Polgári Törvénykönyv 5:43. § [Kisajátítás] (1) Kisajátítással ingatlan tulajdonjoga kivételesen, közérdekű célra, azonnali, teljes és feltétlen kártalanítás ellenében szerezhető meg. (2) A kártalanítás nyújtására az köteles, aki a kisajátítás alapján a tulajdont megszerzi.

Mivel a tulajdonhoz való jog elemzése nem végezhető el a polgári jogi dimenzió áttekintése nélkül, érdemes megnézni, hogy az új Polgári Törvénykönyvben változott-e a kisajátítás szabályozása. A Ptk. 5:43. §-ból látszik, hogy az megfelel mind a korábbi szabályozásnak, mind az Alaptörvény megfogalmazásának, így annak vizsgálatát elhagyom, és csupán az Alaptörvény XIII. cikkének (1) bekezdését elemzem.

A bekezdés első mondata alapvető emberi jogként deklarálja a tulajdonhoz (és örökléshez) való jogot. A második mondatában azonban sajátos, eddig nem konkretizált – így bizonytalanságot ébresztő – korlátozást említ, a „társadalmi felelősség” kategóriáját. Az Alaptörvény rendelkezéseiben kerestem a választ arra, mit foglalhat magában a „társadalmi felelősség” kifejezés. Tekintve, hogy ez egyfajta „szociális kötöttséget” is jelenthet, azon rendelkezéseket vizsgáltam, amelyek önmagukban is társadalmi felelősségi mozzanatot hordoznak magukban, de egyúttal a tulajdont is korlátozhatják. Ezek a rendelkezések a következők:

• a Nemzeti hitvallásban szereplő megsegítési kötelezettség,
• az Alapvetés O) cikke, amely az egyén önmagáért való felelősségéről és a közösségi hozzájárulásról szól,
• a XVI. cikk (4) bekezdése, amely a gyermek gondoskodási kötelezettségét írja elő a szülei irányába,
• a XXX. cikk, amely a közös szükségletekről rendelkezik,
• a XXXI. cikk (6) bekezdés, amely honvédelmi és katasztrófavédelmi feladatok ellátása érdekében korlátozza a tulajdonhoz való jogot, valamint
• a 37. cikk (4) és (6) bekezdése, amely az Alkotmánybíróság jogainak korlátozása a költségvetés állásához igazítva, és az esetlegesen az államra kiszabott fizetési kötelezettségek „közös szükségletekhez való hozzájáruláskénti” meghatározásáról rendelkezik.

„Valljuk az elesettek és a szegények megsegítésének kötelességét.”

Az Alaptörvény által megfogalmazott megsegítési kötelezettség meglehetősen tág megfogalmazásban szerepel, emiatt kötelező ereje vitatható, annak ellenére, hogy az Alaptörvény szerint a Nemzeti Hitvallás minden eleme jogértelmezési alap. Meglátásom szerint e bizonytalan státusú „alamizsna-kötelezettség”, illetve a kötelezettség „vallása” tekintetében nehezen elvárható a polgároktól, hogy azt magukra nézve kötelezőnek ismerjék el. A polgárokban ugyanis felmerülhet a kérdés, hogy miként kéne segíteniük a szegényeken, milyen mértékben kéne ezt megtenniük, és milyen körben kéne adakozniuk. Mindazonáltal, konkretizálása esetén ez a szabály elsőként kerülhet be a tulajdonjogot korlátozó, és társadalmi kötelezettséget megfogalmazó rendelkezések körébe.

„Mindenki felelős önmagáért, képességei és lehetőségei szerint köteles az állami és közösségi feladatok ellátásához hozzájárulni.”

Leszögezném, hogy a rendelkezés jogpolitikai alapja érthető. A jogalkotó célja, hogy mindenki önmagáért vállaljon felelősséget, valamint járuljon hozzá az állami feladatok ellátásához. Az értelmezés során azonban két probléma is felvethető. Egyrészt a korábban említett megsegítési kötelezettség keretében épp azt emelte ki a törvényalkotó, hogy másokért is legyen mindenki felelős. Másrészt, az állami feladatokhoz való hozzájárulás is bizonyos szempontból a közteherviselési kötelezettség előírásának fölösleges megduplázása, tekintettel arra, hogy az állami feladatok ellátásához a polgárok befizetett adójukból szolgáltatják a „lehetőségeik szerinti hozzájárulást”.

Az előbbi ellentét feloldható azzal, hogy azokon kell segíteni, akik önmagukért képtelenek felelősséget viselni, a rendelkezés második felét azonban csak felhatalmazási alapnak látom közteher megállapítására nézve, amelyhez kapcsolódóan megemlíthető az Alaptörvény közös szükségletekről szóló XXX. cikke, amely a következő:

„Teherbíró képességének, illetve a gazdaságban való részvételének megfelelően mindenki hozzájárul a közös szükségletek fedezéséhez.” „A közös szükségletek fedezéséhez való hozzájárulás mértékét a gyermeket nevelők esetében a gyermeknevelés kiadásainak figyelembevételével kell megállapítani.”

Ennél a rendelkezésnél kifejtésre szorulna a teherbíró képesség, gazdaságban való részvétel, és a közös szükségletek fogalma, és hogy ezeket hogyan mérjük. Bár az Alaptörvényben, mint a hatályos alkotmány a jogrendszer alapját alkotó normában nem kell mindent pontosan meghatározni, ám a tényleges jogi kötelezettséget – nem csupán morális kötőerőt – tartalmazó rendelkezések esetében a jogalkotónak célszerű a tágan és homályosan megfogalmazott előírások helyett konkrét és egyféleképpen értelmezhető szabályokat alkotnia.
A cikk homályossága ellenére úgy vélem, a „társadalmi felelősség” indokán ez is alap lehet a tulajdonhoz való jog korlátozására.

37. cikk (4) Mindaddig, amíg az államadósság a teljes hazai össztermék felét meghaladja, az Alkotmánybíróság a 24. cikk (2) bekezdés b)-e) pontjában foglalt hatáskörében a központi költségvetésről, a központi költségvetés végrehajtásáról, a központi adónemekről, az illetékekről és járulékokról, a vámokról, valamint a helyi adók központi feltételeiről szóló törvények Alaptörvénnyel való összhangját kizárólag az élethez és az emberi méltósághoz való joggal, a személyes adatok védelméhez való joggal, a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához való joggal vagy a magyar állampolgársághoz kapcsolódó jogokkal összefüggésben vizsgálhatja felül, és ezek sérelme miatt semmisítheti meg. Az Alkotmánybíróság az e tárgykörbe tartozó törvényeket is korlátozás nélkül jogosult megsemmisíteni, ha a törvény megalkotására és kihirdetésére vonatkozó, az Alaptörvényben foglalt eljárási követelmények nem teljesültek.
(6) Mindaddig, amíg az államadósság a teljes hazai össztermék felét meghaladja, ha az Alkotmánybíróság, az Európai Unió Bírósága, illetve más bíróság vagy jogalkalmazó szerv döntéséből az állam által teljesítendő olyan fizetési kötelezettség fakad, amelynek teljesítésére a központi költségvetésről szóló törvényben e célra rendelkezésre álló összeg nem elegendő, tartalmában és elnevezésében is kizárólag és kifejezetten az e kötelezettség teljesítéséhez kapcsolódó, a közös szükségletek fedezéséhez való hozzájárulást kell megállapítani.

A (4) bekezdés az Alkotmánybíróság hatásköreit korlátozza, akként, hogy felsorolja – megjegyzendő, hogy egy teljesen AB-től független, közgazdasági, pénzügyi célhoz kapcsolva – milyen alapvető jogok szűrőjén keresztül vizsgálódhat az AB. Az AB hatásköreinek korlátozása tehát azért aggályos, mert így bizonyos jogszabályok esetén nincs olyan szerv, amely – a jogállami fékek és ellensúlyok működésének jegyében – bizonyos kontrollt gyakorolhatna a jogalkotó felett. Végül, ha már bizonyos alapjogok tekintetében kivételt teszünk, és azokra hivatkozással lehetővé tesszük az alkotmánybírósági kontrollt, akkor e jogok között mindenképp helyet kell kapnia a tulajdonhoz való alapvető, emberi jognak, ha maga a jogszabály éppen ezt a jogot korlátozza.

A (6) bekezdés valójában példát ad a közös szükséglet fogalmára. Mivel e rendelkezés visszautal a XXX. cikkre, ez is a tulajdonhoz való jog társadalmi felelősségen alapuló korlátozásaként értelmezhető.

Tajti Zsuzsanna a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának végzős hallgatója. Szakmai érdeklődése az alkotmányjogi és ezzel kapcsolatban az alapjogi kérdések felé irányul, ezen kívül polgári jogi területeket érint, különösen kötelmi, valamint öröklési jogi kérdéseket, a jövőben pedig még az Európai Unió jogával kíván alaposabban foglalkozni.   A 2013. évi XXXI. Országos Tudományos Diákköri Konferencián alapjogi tagozatban indult, „A társadalmi felelősség, mint a tulajdonhoz való alapvető jog újabb korlátja” című dolgozatával.

Érdemes röviden foglalkozni a XXXI. cikk (6) bekezdésével is. Ez ugyanis határozott tartalommal bír, teljesen közérthető módon állapít meg tulajdonelvonásra alapot adó szabályt. „Honvédelmi és katasztrófavédelmi feladatok ellátása érdekében – sarkalatos törvényben meghatározottak szerint mindenki gazdasági és anyagi szolgáltatás teljesítésére kötelezhető.” Eszerint bármely polgár csak kétharmados többséggel meghozott törvényben meghatározott esetben és módon kötelezhető gazdasági, anyagi hozzájárulásra, Ezzel a rendelkezéssel tehát jogalkotói szinten nehéz visszaélni.

„A nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni.”

Végezetül érdemes foglalkozni a nagykorú gyermek szüleivel szembeni gondoskodási kötelezettségével. Ez az erőteljesen morális ihletettségű szabály sok fontos aspektust hagyott figyelmen kívül. Elsőként azt, hogy Magyarországon nemcsak a klasszikus családmodell létezik, amelynek lényege, hogy a gyermek teljes családba születik, édesanyja és édesapja pedig legalább nagykorúságáig támogatja őt.

A rendelkezés nem veszi figyelembe azt az esetet, ha a szülők elválnak, ez azonban esetleg aggályos lenne a gyermeket nem gondozó-nevelő szülőre nézve, akkor később nem jogosult gyermeke támogatására? Vagy azt, ha a gyermeket (akár kényszerűségből) elhagyják szülei.

Ez utóbbi esetben lehetséges, hogy a gyermek nem tudja, kivel szemben áll fent a gondoskodási kötelezettsége, esetleg mentesülhet is alóla. Másrészt a gyermeknevelés költségei kiszámolhatatlanok, így azt a „közös szükségletekhez való hozzájárulásnál” valamint a gyermek későbbi gondoskodási kötelezettségénél is nehéz figyelembe venni.

Végül problémásnak tartom annak meghatározását, hogy mikortól áll fenn a gyermek felelőssége szülei, és meddig tart a szülők felelőssége a gyermekük irányába. Mindezekre tekintettel ezt a rendelkezést inkább tartom a Nemzeti Hitvallásba illő morális, semmint kötelező érvényű, esetleg a szülők számára követelési alapot jelentő rendelkezésnek.

Reményeim szerint, ha a későbbiekben folytatódik az Alaptörvény módosítása, figyelemmel lesznek a törvényhozók arra, hogy megfoghatatlan megfogalmazású szabályt betartatni nehéz, érdemesebb határozott tartalmú jogszabályokat alkotni. Ha a már meglévő rendelkezéseket módosítják, akkor pedig mindenképpen a homályos tartalommal bírók konkretizálására lenne szükség, nem pedig újabbak beemelésére. Meglátásom szerint a társadalmi kötöttség körébe röviden ezek a rendelkezések vonhatók, azonban itt is szükség lenne az AB értelmezésére, mivel az a jogalkalmazók számára is sokat segíthetne a közeljövőben.

 

---