Tettazonosság a büntetőeljárásban – 4. rész

Alábbi cikksorozatunk betekintést ad a Wolters Kluwer Hungary kiadásában megjelent, dr. Tóth Géza által jegyzett Tettazonosság a büntetőeljárásban című kiadvány négy fejezetébe.

A Wolters Kluwer Hungary Kft. gondozásában megjelenő Tettazonosság a büntetőeljárásban című kötetben a szerző, dr. Tóth Géza a tettazonosság elvét vizsgálja, annak legtágabb értelmében, elemzését négy irányból megközelítve. Az első fejezetben a klasszikus tettazonosságot elemzi, amely arra a kérdésre ad választ, hogy a büntetőeljárásban miképpen érvényesül a doktrína a jogerőt megelőző terjedelmében. A második fejezetben a tettazonosság fogalmának jogerőn túli tartalmát analizálja, hogy az elv milyen körben blokkolja az új büntetőeljárás megindításának lehetőségét. Az Alaptörvénnyel a princípium alapjogi rangra emelkedett, ezért a harmadik fejezetben az alapelv alkotmányos büntetőjogi hatókörét veszi górcső alá. Az uniós bűnügyi együttműködés sarokpontját képző ne bis in idem-elv az SVE 54. cikke alapján közvetlenül alkalmazandó a magyar büntetőeljárásban, aminek hatásai a hazai jogalkalmazásban és jogalkotásban is azonosíthatók. Ennek érdekében a monográfia negyedik fejezetében a szerző az alapelv transznacionális érvényesülését vizsgálja uniós vonatkozásban, valamint a nemzeti bíróságok szemszögéből.

A monográfia az ítélkezés sarokkövét képező, a gyakorlatban kikerülhetetlen jogintézményt tárgyal, ami praktikus eligazodási pontot jelenthet a jogalkalmazók, különösen az ítélkező bírók számára, de az ügyészség és a védelem által ellátandó büntetőeljárási funkciókkal, feladatokkal összefüggésben is hasznos megállapításokat tartalmaz.

Az alábbi, utolsó részben a műnek A transznacionális azonosságfogalom című fejezetéből olvashatnak egy részletet.

2. A transznacionális ne bis in idem kapcsán megjelenő érdekek

A transznacionális ne bis in idem-elv alkalmazása során – mint az intranacionális vonatkozásában is – az individuális és az univerzális érdekkollízió fennállása állapítható meg. Emberi jogi, így a humanitás és az emberi méltóság biztosítása, továbbá speciálisan a transznacionális vetületet nézve a személyek szabad mozgásának biztosítása érdekében az individuum számára garantált azon minimum, hogy ugyanazon cselekménye miatt nem vonható felelősségre ismételten egy másik államban. Ennek érdekében a lehető legszélesebb terjedelemben kell meghatározni a ne bis in idem kizáró hatását. Míg a másik oldalról az effektív nemzetek közötti bűnügyi együttműködés érdekében minden egyes cselekménye miatt felelősségre kell vonni az elkövetőt, azaz értékelés nélkül nem maradhat sem cselekmény, sem részcselekmény [Böse (2003) 7604.].

Ebből is következően az elv elméleti alapjainál tett differenciálás mentén megállapítható, hogy a kétszeres büntetés tilalmának elkerülése érdekében alkalmazott beszámítás tana az államok büntetőigényének érvényesítését elősegítő mechanizmusként funkcionál annyiban, hogy lehetővé teszi az újabb eljárás megindítását azáltal, hogy csak a kétszeres büntetést tilalmazza,[23] míg a kétszeres eljárás tilalma az individuum érdekeit érvényesíti az egyszeri eljárás követelménye útján [Eser (2014) 644–645.].

Transznacionális szinten a kétszeres eljárást el kell kerülni ama részcselekményeket illetően, amelyekben az államok fragmentáltan eljárhatnak, de úgy, hogy az egyúttal teljes körű elbírálását jelentse az egységes cselekménynek, történeti tényállásnak, még akkor is, ha az tisztán nemzeti szinten – anyagi jogi vagy eljárásjogi okból fakadóan – egyébként kivitelezhetetlen. Ebből következően a transznacionális ne bis in idem-elv kettős célt szolgál, mégpedig annak biztosítását, hogy az eljárás alá vont személynek ugyanazért csak egyszer kelljen védekeznie, ama egy alkalommal azonban – lehetőség szerint – minden egyes számításba jövő tényt magában foglaló váddal szemben [Schomburg (2005) 829–830.].

Az itt ismertetetteknek megfelelően okkal tulajdonítható a ne bis in idem-elvnek egyfajta indikátorfunkció, illetve katalizátorszerep az európai büntetőjog, illetve bűnügyi együttműködés fejlődési szintjét illetően [Jung (1993) 498.; Hecker (2001) 307.; Dannecker (2003) 594.].

3. A transznacionális ne bis in idem előfeltétele

Az itt ismertetettek már rámutatnak egy nagyon fontos előfeltétel szükségességére. Értelemszerűen minél inkább különbözik két állam jogrendszere, annál nehezebb azokat közös nevezőre hozni, és így az állami büntetőigény korlátozását elérni. Ezért az államoknak bizonyos szintű bizalmat kell egymás jogrendszere iránt tanúsítani.

Ennek igénye az Európai Unióban a kölcsönös bizalom jogpolitikai célkitűzésétől elindulva a már jogi tartalommal is rendelkező kölcsönös elismerés elvével érvényesül, ami az európai bűnügyi együttműködés fundamentumát képezi. Eszerint az Európai Unió tagállamai egymás jogi aktusait mindenfajta külön eljárás nélkül érvényesnek, elismerhetőnek, és így végrehajthatónak tekintik [Farkas (2011) 71.]. Az Unió jogában az EUB a kölcsönös elismerés elvét először a Cassis de Dijon-ügyben mondta ki (Rewe-Zentral Ag kontra Bundesmonopolverwaltung Für Branntwein C-120/78. számú ügy). Azóta több más területet is meghatározó elvként tartható számon (pl. egységes piac képe, diplomák, foglalkozások kölcsönös elismerése).

A bűnügyi együttműködés horizontján azonban relatíve fiatal jogintézménynek tekinthető. Az 1999-es Tamperei Európai Uniós Csúcsértekezleten (Tampere European Council 15–16. 10. 1999.: Conclusions of the Presidency B. VI. 33–37. pontban) a bűnügyi együttműködés „sarokköveként” merült fel, amely aztán később több politikai dokumentumban is megjelenik, például a Hágai és a Stockholmi Program célkitűzései kapcsán. Mára a bűnügyi együttműködés körében is egyre több területet fog át az elv, és több kerethatározat is ennek szellemében fogalmazódott meg (2002/584/IB kerethatározat az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról; 2005/214/IB kerethatározat a kölcsönös elismerés elvének a pénzbüntetésekre való alkalmazásáról; stb.). A Lisszaboni Szerződés hatálybalépése óta pedig az alapító szerződések immanens részét képezi, ennek megfelelően az EUMSZ 67. cikk (1) bekezdés értelmében „az Unió egy, a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térséget alkot, amelyben tiszteletben tartják az alapvető jogokat és a tagállamok eltérő jogrendszereit és jogi hagyományait”. Az igazságügyi együttműködés körére levetítve az EUMSZ 82. cikk (1) bekezdés alapján „az Unióban a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés a büntetőügyekben hozott bírósági ítéletek és határozatok kölcsönös elismerésének elvén alapul”.

A ne bis in idem alkalmazásának nehézségei kapcsán kifejtettekre tekintettel különösen fontos az, hogy az államok kölcsönös bizalommal tekintsenek egymás jogrendszerére, „még akkor is, ha a saját nemzeti jogának alkalmazása eltérő eredményre vezetne” (Hüseyn Gözütok és Klaus Brügge elleni büntetőeljárásokban előzetes döntéshozatal iránti eljárások alapján C-187/01 és C-385/01. számú ügy, 33. pont). A kölcsönös elismerés elve ennek megfelelően a transznacionális ne bis in idem-elv alkalmazhatóságának conditio sine qua nonja [Dannecker (2003) 601.].

(Címlapképünk illusztráció.)

Lábjegyzetek:

[23] Különösképp jelentkezik ez abban az esetben, amikor a terheltet valamely tagállamban jogerősen felmentették vagy vele szemben az eljárást megszüntették, ebben az esetben ugyanis a beszámítás elve sem érvényesül. A másik ezzel kapcsolatos probléma a beszámítás elve alkalmazásának ad hoc jellege is, hiszen a tagállamok jogrendszerében a törvényi tényállásokhoz rendelt szankciókeretek közel sem egységesek, így egységes törvényi szabályozás hiánya, valamint az ezekhez társuló joggyakorlati különbözőségek okán az elv alkalmazása véletlenszerűvé válhat [Eser (2014) 644.]. Írásában az aránytalanul eltérő büntetési tételkeretekre hívja fel a figyelmet a ne bis in idem-elv alkalmazásával összefüggésében Herke [Herke (2018) 417.].

---