Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
„A rendszerváltás után negyed századdal úgy tűnik, inkább visszafelé megyünk az időben, semmint előre. Mivel egyszerre vagyok magyar patrióta és elkötelezett európai polgár, valódi citoyenként azt szeretném, hogy a hazám egyszer igazi, a szó nemes értelmében európai ország legyen” – fogalmazza meg a közéleti és az egyéni szabadságjogok iránti mély polgári elkötelezettségét dr. Szlávnits László Eötvös-díjas ügyvéd, akit a budapesti szakmai kamara 2010-ben a száz legjobb közé ajánlott. Elsőgenerációs értelmiségiként sokáig koncertzongoristának készül, ám szorgalma kevesebb a tehetségénél, így önként és időben vált: a székesfehérvári zenei szakiskolai érettségi után az ELTE jogi karán köt ki. Széles körű, tárgyalószintű nyelvtudásának, irodalmi és zenei műveltségének alapjait szüleitől kapja meg.
A neves európai, arab s más nemzetközi cégeket képviselő, apai részről szerb származású gazdasági-kereskedelmi szakjogász rajong a zenéért, leginkább az olasz operáért, tágabb értelemben az itáliai művészetért, irodalomért. Hobbiműfordítóként mostanában is egy olasz ügyvédkollégája regényének magyarra ültetésén dolgozik. Egy 1990-es dallasi jogi továbbképzésnek, majd a rendszerváltás utáni Magyarország egyik legnagyobb gazdasági perének köszönhetően sikerül megalapoznia későbbi, máig sikeres előmenetelét. Az általa kezdeményezett és a BÜK égisze alatt működő Szalay Művészeti Szalon koncertjei az ügyvédség rangos társadalmi eseményévé váltak.
Ügyvédi tevékenységét a Budapesti Ügyvédi Kamara (BÜK) 2007-ben Eötvös Károly-díjjal ismerte el, a Gentleman Magazin – a BÜK elnökségének javaslatára – 2010-ben a 100 legjobb magyar ügyvéd közé választotta. De mégsem ezzel teljes az élete, hanem a zenével: szépen berendezett irodájának enteriőrje is a muzikalitást tükrözi, hiszen nem csak egy gyönyörű zongora áll a hallban, hanem dolgozószobája falán függ például Verdi arcképe. Vajon ha jogásznak kiváló, nem sajnálja, hogy zenészként nem próbált meg vagy nem tudott érvényesülni?
Azt hiszem, mostanra tökéletes harmóniába és helyére került bennem ez a két dolog. A zene miatt nincs hiányérzetem, hiszen pontosan olyan módon művelem, ahogy az a tehetségemből, az adottságaimból fakad. Fiatalkorom nagy álma volt, hogy koncertzongorista legyek. Az érettségit is a székesfehérvári zenei szakközépiskolában tettem le 1976-ban. De még időben beláttam, ehhez nincs elég tehetségem, de ami még fontosabb, nem volt elég szorgalmam. Márpedig e nélkül senki sem válhat igazi, nagy zenésszé. Amikor mindez nyilvánvalóvá vált, abbahagytam az iskolán kívüli zongoraórákat, már nem volt kitartásom a napi hat órás gyakorláshoz. Ráadásul, mivel akkoriban Móron laktunk, számba vettem a Székesfehérvárra be- és az onnan való visszautazást is, nagyjából semmi szabad- vagy másra, akár tanulásra fordítható időm nem maradt volna. Ekkor a tanáromnak, Irma néninek bejelentettem: nem jövök többet. Szegény, nem örült neki, le akart beszélni, de végül tudomásul vette. Nos, ott álltam hát a szertefoszlott zongorista-álmokkal, s döntenem kellett az életem felől. Mivel a nyelveket szerettem, s a középiskolában latinul tanultam, végiggondoltam: mi lehetne belőlem. Így esett a jogra a vá-lasztás. Úgy, hogy erre nem volt családi példa, ugyanis elsőgenerációs értelmiségiként kerültem be az ELTE Állam- és Jogtudományi Karára. Édesanyám egyszerű falusi asszony, de a szíve aranyból volt, amivel emberségre tanított, és a zeneszeretet is tőle örököltem. Édesapám, bár diplomája nem volt, olvasott, művelt ember volt. Emellett szépen beszélt franciául, amire ő tanítgatott gyerekkorom óta. Amikor eljött a pályaválasztás ideje, azt mondta, ha ügyvéd akarok lenni, hát legyen. De ettől függetlenül mind a ma napig nagy zene- és irodalomrajongó vagyok; azon belül is az olasz operáé, a XIX. századi bel-cantótól a veristákig. Imádom és csodálom Verdit és Puccinit, de nem kevésbé fontos számomra Ciléa, Giordano, Leoncavallo és Mascagni, vagy épp a csodálatos nápolyi dalok. Gimnazistaként egyébként a móri Mosoly presszóban voltam bárzongorista, egy dobos kísérővel játszottunk esténként. Aztán, ahogy említettem, alábbhagyott az aktív zenélési kedvem, ami 40 éves korom környékén, szinte váratlanul jött vissza újra. Akkora már a lakáskörülményeim is lehetővé tették, hogy saját zongorám legyen otthon, ami mellé ma is gyakran, hetente kétszer-háromszor biztosan leülök. És ahogy látta, itt, az irodában is van egy gyönyörű Förster zongorám, melyen szintén szoktam olykor játszani, még a megbecsült ügyfeleknek is. Ilyenkor megváltozik, bensőségesebbre fordul a hangulat. Amúgy mindebből az is látható, nem véletlen, hogy az irodám egyik specialitás szakterülete a zene-karoknak, előadóművészeknek és kulturális intézményeknek nyújtott jogi tanácsadás.
Ön az egyik ötletgazdája, mindenes szervezője a BÜK égisze alatt most már több éve működő Szalay Művészeti Szalonnak is. Büszke rá?
Nagyon örülök, hogy három évvel ezelőtt néhány kollégával sikerült megalapítanunk a Szalay Művészeti Szalont, melynek koncertjei az ügyvédség, s persze a külső közönség igazán rangos társadalmi eseményévé vált. Számos neves művész lépett már föl, rangos előadások születtek. Amikor elkezdődött a Zeneakadémia felújítása, az átépítés idejére az intézmény két nagyon értékes zongoráját kapta meg a kamara megőrzésre és használatra. Ez óriási megtiszteltetés, különösen, hogy az egyik a Kossuth-díjas, nemzetközi hírű operaénekesé, Orosz Júliáé volt, a másik pedig a kiváló zenetudós, Batta András rektor irodájának az állandó darabja. Valójában a rektor úrnak tartozunk köszönettel azért, hogy ezeket a remek hangszereket évek óta használhatjuk, minden zeneszerető ügyvéd kolléga nagy örömére.
Az olaszok világa tehát a mindene, de, gondolom, ez nyilván nem csak a zenét jelenti?
Persze, ez így van, rajongok Itáliáért, az olasz kultúráért. Bár épp ezért meglepő lehet, hogy ehhez képest igencsak későn, 48 évesen kezdtem el olaszul tanulni. De még időben. A tanárnőm, akivel már szinte baráti viszonyban vagyunk, egyszer megjegyezte: én vagyok az egyetlen tanítványa, akit sikerült valóban megtanítania olaszul. Hát hogyne, feleltem, hiszen engem az akaratom, a kitűzött célom motivált. Még most is időről időre felkeresem, egyszerűen „csak” olaszul beszélgetni bármiről: szakmáról, művészetről, közéletről, családról, egyszóval mindenről, ami az ember életében fontos lehet. A nyelvekhez amúgy kissé ambivalensen állok hozzá. Az angol például nekem csupán munkanyelv, olyasmi, mint egy kalapács. Csak használom, de nem érdekel különösebben, sem a brit, sem az amerikai történelem nem tudott úgy megérinteni, mint az olaszoké. Az itáliai művészet egyszerűen csodálatos, az irodalom különösen. Dantéért és Petrarcáért például éppúgy rajongok, mint a kortárs olasz irodalomért. Sokat és rendszeresen olvasok olasz regényeket, nézek régi és kortárs filmeket. Már hosszabb ideje dolgozom a La puttana del tedesco (A német kurvája) című háborús regény fordításán. Csodálatos írás: a szikár szöveg sokszor könnyekig megható, máskor komikus. A szerző, Giovanni d’Alessandro – a pisai adóhatóság egykori jogtanácsosa – e regényével robbant be igazán a kortárs olasz irodalomba, s már nem sokkal kisebb névként jegyzik, mint például Umberto Ecot.
Keres rá kiadót?
Azt hiszem, nagyon más a kedvtelésből való, s a hivatásos műfordítás. Az utóbbihoz jóval több időre és elhivatottságra lenne szükség, mint ahogy a koncertszerű zenéléshez is. Ezért, legalábbis egyelőre, a műfordítás és a zongorázás marad egyszerűen csak szépséges hobbinak.
Mielőtt a valódi hivatására, az ügyvédségre kanyarodnánk, engedjen meg egy személyesebb kérdést. Mégpedig nevének az eredetét firtatnám… Van-e esetleg szláv kötődése, vagy egyszerűen csak egy „magával hozott” családi névről van szó?
Édesapám révén részben szerb származású vagyok, a családja eredetileg Nisből való, de ő már a Vajdaságból került át Magyarországra, a háború alatt. Aztán eltelt egy-két emberöltő, majd megint jött egy háború, a délszláv. Az unokatestvérem családja is Nisben élt 1991-ben, a fia pedig épp 17 éves volt, s mindannyian attól féltünk, hamarosan behívják katonának. Az apját, az unokatestvéremet, jóval túl a 40-en, már besorozták, s Dél-Koszovóban állomásozott. Szerencsére sikerült engedélyt szereznie, amivel még 1991-ben elhozhatta mindkét gyermekét a horgosi határállomásra, köztük a még épp nem sorköteles fiát, akiket én hoztam át Magyarországra, s nálunk vészelték át a bombázásokat. Az unokaöcsém így megúszta, hogy katonaszökevénnyé nyilvánítsák. Szerencsére a családból senki nem sérült meg a háború alatt, megúszták anyagi áldozatokkal, de mindenki egészségesen, épségben vészelte át azt a szörnyűséget, ami Jugoszlávia szétesése után szakadt rájuk. Ez mindannyiuk számára tragédia volt. Nekem ezért is borzasztó az a fajta közhangulat, ami Magyarországon egyre inkább érezhetően terjed: a demagóg nacionalizmusra, a minden áron való magyarkodásra, az „egész világ a magyarokat bántja” attitűdre gondolok. Ugyanez a mentalitás vezetett ugyanis a dél-szláv tragédiához is. A már rég halott Szlobodan Milosevics 1989-ben Rigómezőn, a csata 600. évfordulóján mondott egy hihetetlenül demagóg és populista beszédet, ami visszafordíthatatlanul elindította Jugoszláviát a romboló nacionalizmus és a széthullás útján. Én ezt a rokonaim révén és saját tapasztalatként éltem át. Szörnyű volt: a kocsmákban, a boltokban és az utcákon videokazettáról játszották folyamatosan, újra és újra a beszédet, egyre csak tüzelve a népharagot, ami a Balkánon egyébként sem hiánycikk. Amikor hasonló hangokat hallok Magyarországon, csak imádkozom, nehogy nálunk is ez legyen a vége. Sokszor az a határozott benyomásom, mintha sajnos mégis efelé haladnánk, húsz évvel a dél-szláv háború után, az Európai Unió tagjaként. Mi most megyünk afelé, ami ott már húsz éve lezajlott. Bárcsak hamis lenne a közhely, ami szerint a történelem ismétli önmagát.
Önálló praxisának 1993-as megalapításáig is elég sokszínű volt a jogi pályája. Hol kezdett az ELTE után?
Egy percre hadd maradjak még az egyetemi éveknél, hiszen nagyban megalapozta a jövőmet, a későbbi pályafutásomat, s nem csak szakmai értelemben. Egy év kötelező kalocsai katonai kitérő után végeztem el a jogi kart. Akkoriban ment a televízióban Az iszlám című sorozat és lenyűgözött az a különleges kultúra. Falni kezdtem a nagy magyar orientalisták, így például Vámbéri Ármin, Goldzicher Ignác, Germanus Gyula török-arab világot bemutató könyveit, így nem csoda, hogy én is arabul szerettem volna tanulni, mint akkori nagy példaképem, Germanus. Ez nem sokkal később, igaz, javarészt nem iskolai úton, meg is történt. A jogi kar mellett párhuzamosan a bölcsészkarra is beiratkoztam, ahol törököt kezdtem tanulni, majd belekóstoltam a klasszikus, „irodalmi” arabba is. Így ismertem meg a feleségemet is. Ő még ugyanabban az évben az Émexport kiküldöttjeként Tripoliban kapott állást, ahol a magyarok lakásokat építettek, s én vele mentem. Két évet töltöttünk Líbiában, ahol mintegy 700 magyar építőmunkás hivatalos líbiai irataiért egyedül voltam a felelős, s ahol fél év alatt a mindennapi arabot is jól megtanultam. Én intéztem a vízumügyeket, eljártam a rendőrségnél és a be-vándorlási hivatalnál, intéztem a jogosítványok honosítását, repülőjegyeket vásároltam a szabadságra hazautazóknak is, s tartottam a kapcsolatot a líbiai hatóságokkal. A naponta tízesével, kézzel kitöltött hosszú, cikornyás kérdőíveknek, a sok hivatali ügyintézésnek hála hamar jól megtanultam a tripoli arab dialektust és megkedveltek a kinti partnerek, a hatósági emberek. Nagyra becsülték, hogy néha idéztem nekik a Koránból – persze célzatosan kerestem éppen a helyzethez illő mondatokat –, azzal minden vita el volt döntve, nem kellett tovább érvelni, még ha egy frengi, azaz egy hitetlen európai hozta is elő a szent szentenciát. Érdekes, hogy később, ügyvédként soha nem használtam az arab nyelvet, bár volt egy libanoni ügyfelem, egy élelmiszerkereskedelmi cég.
Jóllehet ez már jogászi munka volt, de az igazi, önálló, pályáját mégiscsak ezután kezdte meg. Szívesen emlékszik vissza arra az időszakra?
Ó, igen, az egyik legszebb szakasza volt a pályámnak! Ekkor, 1985-ben jogi előadóként kezdtem dolgozni a GANZ-DANUBIUS Hajógyárban, ahol két csodálatos emberrel, principálisaimmal hozott össze a sors. Az egyik Bihary Ferenc, a hivatali főnököm, a másik Gyárfás Kálmán volt, aki az üzleti-kereskedelmi jog világába vezetett be. Ő még ma, 83 évesen is praktizál. Egészen rendkívüli ember, aki érdemes a szakmai megbecsülésre, amiben eddig – sajnos – nemigen volt része. Ezekben az években, mint mindenki, bejártam a szakmai lépcsőfokokat, lettem a jogi szakvizsgát, majd külkereskedelmi jogi másoddiplomát szereztem, s közben kitartóan tanultam a nyelveket. Ma tárgyalóképes szinten beszélek angolul, olaszul, s persze szerb-horvátul, de franciául és oroszul sem tudnak eladni. 1987-től vagyok ügyvéd és külkereskedelmi jogtanácsos, szakterületem a polgári jog, ezen belül a széles értelemben vett gazdasági, üzleti, kereskedelmi-külkereskedelmi jog. Emellett hangsúlyt kap az európai közösségi jog. Utóbbit a londoni King’s College-ban folytatott tanulmányaimmal sikerült megalapoznom. Sokat segített, hogy 1990-ben Soros-ösztöndíjjal részt vehettem egy továbbképzésen Dallasban, egy nemzetközi és amerikai kereskedelmi jogi kurzuson. Ha jól emlékszem, ötven országból 73-an tanultunk ott, köztük hét magyar ügyvéd, akikkel mind a mai napig megtartottuk a jó kollegiális, baráti kapcsolatot, s évente egyszer összejövünk egy vacsorás beszélgetésre. Sőt 1995-ben még világtalálkozót is tartottunk Pesten, itt köszönthettük ausztrál, brazil, olasz, német és angolai kollégáinkat, akikkel annakidején együtt tanultunk Dallasban. Nagyon jó emlékeim maradtak Amerikából, a texasiak jó emberek. Viszonzásul én is dolgoztam a texasi-magyar kapcsolatok fejlesztéséért, csekélyke részem volt abban is, hogy a texasi Fort Worth és Budapest testvérvárosok lettek. Talán ennek is köszönhetem, hogy 1992-ben megkaptam a várostól a Dallas Tiszteletbeli Polgára címet, melyet a polgármestertől vehettem át. Jóval később, 2006 és 2010 között a Budapesti Ügyvédi Kamara elnökségi tagjaként vettem részt a BÜK nemzetközi kapcsolatainak ápolásában, fejlesztésében. És igen, az amerikai kitüntetés mellett hasonlóan büszke vagyok a kollégáim elismerésére, akik 2007-ben méltónak találtak a legrangosabb, a szakma által adományozott kitüntetésre, az Eötvös-díjra.
Az interjú második, befejező részét az ügyvédvilág.hu-n október 28-án, hétfőn olvashatják. A cikket az Ügyvédvilág novemberi számában egyben közöljük.
