A diszpozitív szabályozás uniós joggal való összhangja

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az EUB döntése értelmében a fogyasztóvédelmi irányelv nem alkalmazandó, ha jogszabály megengedi az eltérést a feleknek.

Az alapügy

Az alapeljárás felperese két, görögországi lakóhellyel rendelkező fogyasztó, akik euróban szereznek jövedelmet. Az alapeljárás felperesei 2004. szeptember 3‑án 30 évre szóló, ingatlanvásárlási célú kölcsönszerződést kötöttek az e tagállamban székhellyel rendelkező Trapeza Peiraiosszal. E kölcsönszerződést euróban határozták meg, és arra 360 napos Euribor kamatlábhoz kötött változó kamatláb vonatkozott.

A Felek 2007. március 26‑án és 2007. június 25‑én a felek két szerződésmódosítást írtak alá annak érdekében, hogy az eredetileg euróban meghatározott kölcsönszerződést svájci frankra váltsák át. E módosító záradékok előírják egyrészt, hogy a fennmaradó összeg visszafizetésére svájci frankban kerül sor, másrészt pedig, hogy a kamatokat az első három évben rögzített kamatláb alapján, majd 360 napos bázis alapulvételével, a svájci frank LIBOR bankközi kamatlába alapján kiszámított változó kamatlába alapján számítják ki.

Az Európai Unió Bíróságának (a továbbiakban: EUB) rendelkezésére álló iratokból kitűnik, hogy ez utóbbi szerződésmódosítás 4.5. pontja szerint „[a] hitelfelvevő a hitelt vagy svájci frankban, vagy a svájci frank bankközi valutapiacon a törlesztőrészlet megfizetése napján érvényes kamatláb alapján kiszámított árfolyamának megfelelő euróösszegben törleszti. Ezen árfolyam meghaladja azt az árfolyamot, amelyen a bank az adott időpontban svájci frankot ad el, és amelyet a bank az adott napon átváltási árfolyamként közzétesz.”

Az említett módosító záradék 8.1. pontjának (3) bekezdése értelmében „[a] hitelszerződés megszűnése esetén a bank a jelen megállapodásban említett jogkövetkezmények mellett arra is jogosult (azonban nem köteles), hogy a fennmaradt tartozás teljes összegét euróra váltsa át a svájci franknak az átváltás napján a Bank által alkalmazott eladási árfolyamán, amely a Bank által közzétett napi árfolyamtájékoztatóban szerepel, és hogy a fennmaradt tartozás után késedelmi kamatot számítson fel, melynek mértéke a bank által a lakáshitelekre alkalmazott aktuális kamatláb és a 128/1975. sz. törvényben meghatározott haszonkulcs 2,5 százalékponttal növelt összege. Amennyiben magasabb kamatláb van érvényben, úgy azt a kamatlábat kell alkalmazni.”

Az alapeljárás felperesei 2018-ban keresetet indítottak a Trapeza Peiraios ellen a kérdést előterjesztő bíróság, a Polymeles Protodikeio Athinon (athéni helyi bíróság, Görögország) előtt, elsődlegesen az említett módosító záradékok megsemmisítése, másrészt az eredeti állapot helyreállítása iránt. Kérelmeik alátámasztása érdekében az alapeljárás felperesei többek között arra hivatkoznak, hogy a fent említett 4.5. pont és a 8.1. pont (3) bekezdése (a továbbiakban: vitatott kikötések) tisztességtelenek, tehát a 2251/1994. sz. törvény 2. cikke értelmében semmisek. Álláspontjuk szerint a bank arra ösztönözte őket, hogy módosítsák a kölcsönszerződést, anélkül hogy tájékoztatta volna őket a felmerülő árfolyamkockázatról, miközben ők nem rendelkeztek az e kockázat észleléséhez szükséges ismeretekkel.

Az EUB döntése

A diszpozitív törvényi rendelkezés vizsgálata

Elsőként vizsgálandó negyedik kérdésével az előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 93/13 irányelv 1. cikkének (2) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy az kizárja ezen irányelv hatálya alól az eladó vagy szolgáltató és a fogyasztó között létrejött szerződésben szereplő olyan feltételt, amely diszpozitív törvényi vagy rendeleti rendelkezést tükröz, vagyis amely a felek közötti eltérő megállapodás hiányában automatikusan alkalmazandó, még akkor is, ha az említett feltételt egyedileg nem tárgyalták meg.

Az EUB emlékeztetett arra, hogy a 93/13 irányelv 1. cikkének (2) bekezdése kizárja az irányelv hatálya alól azokat a szerződési feltételeket, amelyek „kötelező érvényű törvényi vagy rendeleti rendelkezéseket” tükröznek, amely fordulat az említett irányelv tizenharmadik preambulumbekezdése fényében egyaránt magában foglalja azokat a nemzeti jogszabályi rendelkezéseket, amelyek a szerződő felek között azok választásától függetlenül alkalmazandók, valamint azokat, amelyek diszpozitív jellegűek, vagyis amelyek alapértelmezés szerint, a felek közötti eltérő megállapodás hiányában alkalmazandók (2021. szeptember 2‑i OTP Jelzálogbank és társai ítélet, C‑932/19, EU:C:2021:673, 28. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

A 93/13 irányelv általános rendszerét illetően az EUB kimondta, hogy ezen irányelv 1. cikkének (2) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az olyan szerződési feltétel, amelyet nem tárgyaltak meg egyedileg, azonban olyan szabályt tükröz, amelyet a nemzeti jog szerint akkor kell alkalmazni a szerződő felek között, ha ők e tekintetben másban nem állapodtak meg, nem tartozik ezen irányelv hatálya alá (2020. július 9‑i Banca Transilvania ítélet, C‑81/19, EU:C:2020:532, 37. pont).

Az uniós jog átültetésének terjedelme

Együttesen vizsgálandó második és harmadik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy a 93/13 irányelv 1. cikkének (2) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy a tagállami bíróságok kötelesek kizárni az irányelv hatálya alól az ezen 1. cikk (2) bekezdésében említett feltételeket, még akkor is, ha az említett rendelkezést nem ültették át formálisan ezen állam jogrendjébe, és ilyen esetben e bíróságok tekinthetik‑e úgy, hogy az említett 1. cikk (2) bekezdését közvetetten átvették a nemzeti jogba ezen irányelv 3. cikke (1) bekezdésének és 4. cikke (1) bekezdésének átültetése révén.

Az EUB megállapította, hogy az átültetés hiánya nem módosíthatja a 93/13 irányelv hatályát, amelynek főszabály szerint az összes tagállamban azonosnak kell lennie, az uniós jog által engedélyezett eltérésekre is figyelemmel. Ez utóbbi tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a tagállamoknak továbbra is lehetőségük van arra, hogy az említett irányelv rendelkezéseit nemzeti jogszabályként olyan helyzetekre alkalmazzák, amelyek nem tartoznak ezen irányelv hatálya alá, feltéve hogy ez összeegyeztethető az irányelv célkitűzéseivel és a Szerződésekkel (lásd ebben az értelemben: 2020. április 2‑i Condominio di Milano, via Meda ítélet, C‑329/19, EU:C:2020:263, 32–38. pont).

Egyébiránt, ahogyan azt az EUB már kimondta, az uniós jog bármely jogforrása csak annyiban alkalmazandó egy adott helyzetre, amennyiben e helyzet e jogforrás hatálya alá tartozik (2021. április 14‑i Credit Europe Ipotecar IFN és Credit Europe Bank végzés, C‑364/19, EU:C:2021:306, 32. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2021. október 14‑i NSV és NM végzés, C‑87/21, nem tették közzé, EU:C:2021:860, 37. pont). Továbbá magának a 93/13 irányelvnek a szerkezetéből világosan kitűnik, hogy valamely szerződési feltétel tisztességtelen jellegének az ezen irányelv rendelkezéseire – és különösen annak 3. és 4. cikkére – tekintettel történő esetleges értékelése megköveteli annak előzetes meghatározását, hogy az érintett feltétel ezen irányelv hatálya alá tartozik‑e, különösen az említett irányelv 1. cikkének (2) bekezdésében kimondott kizárásra tekintettel (lásd ebben az értelemben: 2021. június 10‑i BNP Paribas Personal Finance ítélet, C‑609/19, EU:C:2021:469, 23. és 26. pont; 2021. április 14‑i Credit Europe Ipotecar IFN és Credit Europe Bank végzés, C‑364/19, EU:C:2021:306, 33. pont; 2021. október 14‑i NSV és NM végzés, C‑87/21, nem tették közzé, EU:C:2021:860, 38. pont).

A tisztességtelen szerződési feltételekre vonatkozó szigorúbb szabályozás

Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy a 93/13 irányelv 8. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal nem ellentétes olyan nemzeti jogi rendelkezések elfogadása vagy hatályban tartása, amelyek hatására az ezen irányelvben előírt fogyasztóvédelmi rendszert az ezen irányelv 1. cikkének (2) bekezdésében említett feltételekre alkalmazzák.

Az EUB rögzítette, hogy a kérdést előterjesztő bíróság és az alapeljárás felperesei egyetértenek abban, hogy a 93/13 irányelv 1. cikkének (2) bekezdésében előírt kizárásnak a 2251/1994. sz. törvény által a görög jogba való átültetésének hiánya hallgatólagosan – az irányelv 8. cikke alapján – a fogyasztóvédelem szintjének az ezen irányelv által biztosított szinthez képest történő növelésére irányul. Mindazonáltal írásbeli észrevételeikben a Trapeza Peiraios és a görög kormány cáfolja, hogy a nemzeti jogalkotónak ilyen szándéka lett volna.

A 93/13 irányelv tizenkettedik preambulumbekezdése szerint ezen irányelv a tisztességtelen feltételekre vonatkozó nemzeti jogszabályoknak csak részleges és minimális harmonizációját végzi el, meghagyva a tagállamok számára azt a lehetőséget, hogy az EUM‑Szerződés rendelkezéseinek tiszteletben tartásával saját nemzeti jogszabályaikban az ebben az irányelvben előírtaknál szigorúbb rendelkezésekkel biztosítsanak magasabb szintű védelmet a fogyasztók számára.

(curia.europa.eu)

---