Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az EUB azt vizsgálta, hogy ellentétes-e az uniós joggal, ha a kollektív szerződés kizárja a fizetett szabadság időtartamát a ledolgozott munkaidőért járó túlórapótlék számításából és ezzel potenciálisan visszatartja a munkavállalót a szabadság kivételétől.
DS, a Koch teljes munkaidőben foglalkoztatott kölcsönzött munkavállalója 2017 augusztusában, 23 munkanap alatt 121,75 órát dolgozott a hónap első 13 munkanapján, majd a fennmaradó 10 munkanapra fizetett éves szabadságot vett ki, amely 84,7 munkaórának felelt meg.
Mivel DS úgy ítélte meg, hogy a teljesített munkaórák számának megállapításához figyelembe kellett volna venni a fizetett éves szabadság napjait, keresetet nyújtott be a német bíróságokhoz, amelyben azt kérte, hogy kötelezzék a Kochot 22,45 túlóra tekintetében – amely a 184 órás küszöbértékét meghaladó teljesített munkaórák számának felelt meg – a 25%‑os túlmunkapótlék, azaz 72,32 euró felperes számára történő megfizetésére.
Keresetét első‑ és másodfokon elutasították, ezért DS felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a kérdést előterjesztő bírósághoz.
Bundesarbeitsgericht (szövetségi munkaügyi bíróság, Németország) megjegyzi, hogy a kölcsönzött munkavállalókra vonatkozó kollekítv szerződés (a továbbiakban: MTV) 4.1.2. §‑ának szövege értelmében kizárólag a munkával töltött órákat lehet figyelembe venni annak megállapítása során, hogy a munkavállaló túllépte‑e a rendes havi munkaidő munkaóráinak küszöbértékét. A „ledolgozott órák” kifejezés ugyanis a ténylegesen teljesített munkaórák fogalmára utal, a szabadságon töltött időszakok kizárásával.
Ezenkívül az MTV értelmében a túlmunkapótlék célja az olyan különleges munkateher ellentételezése, amely nem a fizetett éves szabadság igénybevétele alatt merül fel, ily módon a túlmunkapótlék célja a szerződéses kötelezettségeit meghaladó munkát végző munkavállaló jutalmazása. Az említett díj tehát olyan jog, amely munkával szerezhető meg és a szabadságok időtartamának figyelembevétele nem lehetséges.
A Bundesarbeitsgericht megállapította ugyanakkor, hogy az MTV rendelkezései arra indíthatják a munkavállalókat, hogy inkább ne vegyék igénybe a fizetett éves szabadság minimális időtartamát. A jelen ügyben, ha DS az általa igénybe vett fizetett éves szabadságra eső időben dolgozott volna, túllépte volna a rendes munkaidőt 22,45 órával, és e túlórák tekintetében 25%‑os túlmunkapótlékra lett volna jogosult.
Így a kérdést előterjesztő bíróság kétségeit fejezi ki azzal kapcsolatban, hogy az MTV által létrehozott rendszer, amely végeredményben a túlmunkapótlékhoz való jog korlátozását vonja maga után, összeegyeztethető‑e az EUB azon ítélkezési gyakorlatával, amely szerint a munkavállalókat nem lehet visszatartani a fizetett éves szabadság minimális időtartamához való joguk gyakorlásától.
A Bundesarbeitsgericht ezért felfüggesztette az eljárást és előzetes döntéshozatal céljából a következő az EUB-hoz fordult.
Előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésével az előterjesztő bíróság arra várt választ az EUB-tól, hogy az Európai Unió Alapjogi Charta 31. cikkének (2) bekezdését, valamint a 2003/88 irányelv 7. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy azokkal ellentétes a kollektív szerződés olyan rendelkezése, amelynek értelmében nem veszik figyelembe ledolgozott munkaóraként a munkavállaló által igénybe vett fizetett éves szabadság időtartamának megfelelő óraszámot annak megállapítása során, hogy a teljesített munkaórák száma elérte‑e a túlmunkapótlékra jogosító küszöbértéket.
Az EUB megítélése szerint a fizetett éves szabadság időszaka során a rendes munkabérhez jutás célja, hogy a munkavállaló számára lehetővé tegye azon szabadságnapok tényleges kivételét, amelyekre jogosult. Márpedig, ha a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdésében előírt fizetett éves szabadsághoz való jog címén fizetett munkabér a munkavállaló által a rendes munkavégzési időszakokban kapott rendes munkabérnél alacsonyabb, az a munkavállalót arra ösztönözheti, hogy ne vegye ki a fizetett éves szabadságát, legalábbis az ilyen munkavégzési időszakok alatt, mivel ez ezen időszakokban a munkabérének csökkenését eredményezheti.
Az EUB kiemelte, hogy a munkaórák olyan beszámítási mechanizmusa, mint amely az alapügyben szerepel, amelynek értelmében a szabadság igénybevétele a munkavállaló díjazásának csökkenését okozhatja, ugyanis lehasítja belőle a ténylegesen teljesített túlórák után előírt díjat, alkalmas arra – aminek a vizsgálata az alapügyben kérdést előterjesztő bíróság feladata –, hogy visszatartsa a munkavállalót a fizetett éves szabadsághoz való jogának gyakorlásától abban a hónapban, amelyben túlmunkát teljesített.
Márpedig, amint arra a jelen ítélet 32. pontja emlékeztetett, a fizetett éves szabadsághoz való jog céljával összeegyeztethetetlen a munkáltató minden olyan gyakorlata vagy mulasztása, amely potenciálisan visszatartó hatással van arra, hogy a munkavállaló éves szabadságot vegyen igénybe.
Az EUB arra a következtetésre jutott, hogy 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdését a Charta 31. cikkének (2) bekezdésével összefüggésben úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes a kollektív szerződés olyan rendelkezése, amelynek értelmében nem veszik figyelembe ledolgozott munkaóraként a munkavállaló által igénybe vett fizetett éves szabadság időtartamának megfelelő óraszámot annak megállapítása során, hogy a teljesített munkaórák száma elérte‑e a túlmunkapótlékra jogosító küszöbértéket.
