A határmenti szerencsejáték és a vállalkozás szabadsága

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az olyan körülmények, mint a szolgáltatásokat igénybe vevő külföldi ügyfelek száma, a nyújtott szolgáltatások mennyisége vagy a szolgáltatásnyújtás szabadságát érintő – akár földrajzi, akár tartalmi szempontú – esetleges korlátozás korlátozott hatálya, az EUMSZ 56. cikk alkalmazhatóságát nem érintik – állapította meg az EUB.

I. Bevezetés

A BONVER WIN a. s. cseh kereskedelmi vállalat, és a Cseh Köztársaság Pénzügyminisztériuma, a Ministerstvo financí ČR ügyben a felek közti jogvita kapcsán a cseh köztársaság legfelsőbb közigazgatási bírósága, a Nejvyšší správní soud nyújtotta be az Európai Bírósághoz (a továbbiakban: EUB) a csehországi Děčín városában működő a társaságtól a fogadási játékok működési engedély visszavonása tárgyában kelt határozat jogszerűségével kapcsolatban. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az EUMSZ 56. cikk értelmezésére, a belső piac kereteire, annak tárgyi hatályára vonatkozott[1].

Az ügy tényállása szerint a cseh-német határtól 25 km‑re található a német állampolgárok körében népszerű helynek számító Děčín városában a felperes fogadási szolgáltatónak fel kellett hagynia a kereskedelmi tevékenységével amiatt, hogy önkormányzati rendelet megtiltotta a fogadási szolgáltatások nyújtását abban a városrészben, ahol a fogadási szolgáltató található. Állítása szerint, német ügyfelei a határt annak érdekében lépik át, hogy a Cseh Köztársaságban az általa nyújtott szolgáltatások előnyeiben részesülhessenek.

Az ügy alapvető kérdése hogy ez a körülmény elegendő‑e a szolgáltatásnyújtás EUMSZ 56. cikk szerinti szabadságára vonatkozó rendelkezés alkalmazásához.

Az ügyben eljáró Maciej Szpunar főtanácsnok szerint:  „E hatály meghatározása különösen fontos kérdés; ez az uniós jog legrégebbi kérdéseinek egyike, amelyből folyamatosan új hajtások nőnek ki. Lehetnek még oly változatosak az ilyen ügyek alaptényállásai mindannyiuknak az a közös vonása, hogy a belső piacnak és az Unió gazdasági felépítésének alapvető lényegével foglalkoznak. A gazdasági szereplők és ügyfeleik is várakozással tekintenek az ilyen kérdések kimenetelére, éppen annyira, mint a tagállamok. Az alapvető szabadságok érvényesülési köre meghatározza, hogy a tagállamokat a belső piacra vonatkozó uniós joganyag milyen mértékben köti a saját (nemzeti) szakpolitikai célkitűzéseiket illetően, ennek megfelelően pedig azt is, hogy a gazdasági szereplők milyen szabadságot élveznek: amennyiben valamely tagállamot egy adott helyzetben nem köti – például – a szolgáltatásnyújtás szabadsága, potenciálisan sokkal szélesebb körben léphet fel, mint ha az kötné őt. Ezzel szemben, ha valamely tagállamot köti a szolgáltatásnyújtás szabadsága, a szolgáltatók és a szolgáltatások igénybe vevőinek potenciális cselekvési tere sokkal tágabb[2].

A kérdés másik, eljárási oldala, hogy a nemzeti bíróságoktól származó azon ügyek, amelyekben az alapeljárás tényállása teljes egészében egyetlen tagállamra korlátozódik, az alapvető szabadságok értelmezésével kapcsolatos részükben elfogadhatatlanoknak minősülnek”[3].

A felek közti jogvitára okot adó  cseh lottójátékokról szóló törvény, a tényállás megvalósulása idején 2013‑ban, hatályos változata[4] 50. §‑ának (4) bekezdése alapján valamely önkormányzat általános hatályú rendeletben kikötheti, hogy a fogadások, lottójátékok és más hasonló játékok kizárólag a rendeletben előírt helyszínen és időpontokban szervezhetők, vagy meghatározhatja, hogy az önkormányzat területén mely helyszíneken vagy időpontokban tilos az ilyen lottójátékok és más hasonló játékok szervezése, vagy teljes egészében megtilthatja az önkormányzat teljes területén a lottójátékok és más hasonló játékok szervezését.

E törvényhely alapján, Děčín városa a fogadások, lottójátékok és más hasonló játékok szabályozásáról önkormányzati rendeletet adott ki, amely a város teljes területén megtiltotta a fogadások, lottójátékok és más hasonló játékok szervezését. A rendelet 1. melléklete felsorolta Děčínben azokat a pontos címeket, ahol kaszinók üzemeltetése megengedett[5].

Az EUB előtti eljárásban a cseh, a magyar, a holland kormány és az Európai Bizottság tett észrevételeket.

1. A tényállás[6]

A cseh pénzügyminisztérium engedélye alapján a Děčínben szerencsejátékokat szervező BONVER WIN,  tevékenysége a 3/2013. sz. önkormányzati rendelet hatálybalépését követően sértette e rendeletet, mivel az annak mellékletében felsorolt címek egyikén sem rendelkezett üzlethelyiséggel. E körülményre tekintettel a pénzügyminisztérium a vállalkozás szerencsejátékok szervezésére vonatkozó engedélyét visszavonta.

A BONVER WIN közigazgatási jogorvoslat keretében e határozatot megtámadta, amelyet a pénzügyminiszter 2014. július 22‑i határozatával elutasított, majd e határozat ellen keresettel fordult   prágai városi bíróság, a Městský soud v Praze-hoz amelyet szintén elutasítottak.

Ítéletének indokolásában a bíróság egyebek mellett elutasította felperes azon állítását, hogy a nemzeti szabályok ellentétesek az uniós joggal, és megállapította, hogy az uniós jog erre a helyzetre, – mivel a felperes nem gyakorolja a szolgáltatásnyújtás szabadságát – nem alkalmazandó.

A BONVER WIN az ítélet ellen felülvizsgálati kérelmet terjesztett a legfelsőbb közigazgatási bíróság elé, amelyben azt állította, hogy a prágai városi bíróság tévedett, amikor az uniós jogot nem alkalmazta. Véleménye szerint a lottójátékokról szóló törvény rendelkezéseivel összefügésben értelmezett 3/2013. sz. önkormányzati rendelet az uniós joggal ellentétes.

A kérelmet a nemzeti eljárásjog értelmében eredetileg a legfelsőbb közigazgatási bíróság tanácsa tárgyalta, amely úgy ítélte meg, hogy alkalmazandó az ügyre a szolgáltatásnyújtás uniós jog szerinti szabadsága, mivel a BONVER WIN ügyfelei más tagállamokból származnak.

Elméletileg e tanács nem látta okát annak, hogy az ügyet az EUB elé utalják. Figyelemmel azonban arra, hogy e bíróság más tanácsai hasonló ügyekben már arra a következtetésre jutottak, hogy általában véve az uniós jog – ténylegesen, az EUMSZ szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó rendelkezése – nem alkalmazható, az eljáró tanács a nemzeti eljárásjog alapján az ügyet legfelsőbb közigazgatási bíróság kibővített tanácsa elé utalta indítványozva ez e bíróság többi tanácsa által követett, – álláspontja szerint téves – ítélkezési gyakorlatának megváltoztatását.

A kibővített tanács abból a feltételezésből indult ki, hogy a jelen ügy tárgyát olyan esetleges korlátozás képezi, amely az ügyfeleknek a szolgáltatás igénybevételével kapcsolatos szabadságára vonatkozik, nem pedig a szolgáltatásnyújtás szabadságának olyan esetleges korlátozása, amely a szolgáltatójuk, – az e tagállamban székhellyel rendelkező cseh társaság – vonatkozásában merülne fel.

Megítélése szerint, az EUB ítélkezési gyakorlatából következően azok a szolgáltatások, amelyeket egy adott tagállamban letelepedett szolgáltató helyváltoztatás nélkül, egy másik tagállamban letelepedett igénybe vevők részére nyújt, határokon átnyúló szolgáltatásnyújtásnak minősülnek, továbbá, hogy a szolgáltatás igénybe vevői között turisták vagy tanulmányi célból utazó személyek is szerepelnek.

Álláspontja szerint, a jelen ügyben szóban forgó cseh szabályozáshoz hasonló nemzeti szabályozás, – amely megkülönböztetés nélkül vonatkozik e tagállam és más tagállamok állampolgáraira, – főszabály szerint csak annyiban tartozik az EUMSZ által biztosított alapvető szabadságokkal kapcsolatos rendelkezések hatálya alá, amennyiben a tagállamok közötti kereskedelemhez kapcsolódó helyzetekre vonatkozik, és hogy az EUB, még nem állapította meg egyértelműen, hogy e cikk alkalmazandó‑e pusztán amiatt, hogy egy másik tagállam állampolgárainak csoportja egy adott tagállamban igénybe vehet vagy igénybe is vesz olyan szolgáltatást, amelyet főként belföldieknek nyújtanak. E tekintetben nem értett egyet azzal a következtetéssel, amely szerint  a tényállás szerinti ezen körülmény automatikusan maga után vonja, hogy az EUMSZ 56. cikket alkalmazni kell arra a nemzeti szabályozásra, amely általában véve erre a belföldi szolgáltatási ágazatra irányadó.

Felvetette annak kérdését is, hogy nem lenne‑e helyénvaló a szolgáltatásnyújtás szabadságának területén olyan de minimis szabályt kialakítani, amely azon alapul, hogy a szóban forgó szabályozás és a szolgáltatásnyújtás szabadsága között kellő kapcsolat áll fenn. Nézete szerint, az önkormányzati szinten alkalmazandó, nem hátrányosan megkülönböztető jellegű szabályozás, nem tartozik az EUMSZ 56. cikk hatálya alá.

A fenti kétségeire tekintettel a kibővített tanács előzetes döntéshozatal céljából kérdéseket terjesztett az EUB elé.

III. Az EUB értékelése és ítélete 

A cseh legfelsőbb közigazgatási bíróság kibővített tanácsa előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseivel, – amelyeket az EUB együttesen vizsgált, – arra kívánt választ kapni, hogy az EUMSZ 56. cikkét úgy kell‑e értelmezni, – és adott esetben mely feltételek mellett kell úgy értelmezni, – hogy az alkalmazandó a valamely tagállamban letelepedett olyan vállalkozás helyzetére, amely elveszítette a szerencsejátékok szervezésére vonatkozó engedélyét az olyan szabályozás e tagállamban történő hatálybalépése következtében, amely meghatározza azokat a helyeket, ahol ilyen játékok szervezése megengedett, és amely megkülönböztetés nélkül alkalmazandó az e tagállam területén tevékenységet folytató valamennyi szolgáltatóra, függetlenül attól, hogy e szolgáltatók az említett tagállam állampolgárai vagy más tagállamok állampolgárai részére nyújtanak szolgáltatásokat, amennyiben e vállalkozás azt állítja, hogy az ügyfeleinek egy része a székhelye szerinti tagállamtól eltérő tagállamból származik.

Megválaszolásuk érdekében az EUB emlékeztetett arra, hogy az olyan nemzeti jogszabályok, – amelyek a különböző tagállamok állampolgáraira megkülönböztetés nélkül alkalmazandók, – főszabály szerint csak annyiban tartozhatnak a EUMSZ-ben biztosított alapvető szabadságokra vonatkozó rendelkezések hatálya alá, amennyiben a tagállamok közötti kereskedelmet érintő helyzetekre alkalmazandók.[7] Másként fogalmazva, az EUMSZ szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó rendelkezései nem alkalmazandók olyan tényállásra, amelynek minden eleme egyetlen tagállamon belül valósul meg[8].

A kérdések kapcsán az EUB felhívta a figyelmet arra, hogy az EUMSZ 56. cikk megköveteli a szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó valamennyi korlátozás megszüntetését akkor is, ha az adott korlátozás megkülönböztetés nélkül vonatkozik a nemzeti és az egyéb tagállamokból származó szolgáltatókra, amennyiben az akadályozza, zavarja vagy kevésbé vonzóvá teszi egy olyan másik tagállamban letelepedett szolgáltató szolgáltatásait, ahol az jogszerűen nyújt hasonló szolgáltatásokat. Egyébként a szolgáltatásnyújtás szabadsága mind a szolgáltatás nyújtóját, mind annak igénybe vevőjét megilleti[9]. E jog magában foglalja a szolgáltatásokat igénybe vevő személyek szabadságát arra, hogy másik tagállamba utazzanak azért, hogy ott egy szolgáltatásban részesüljenek, anélkül hogy ezt bármilyen korlátozás akadályozná, azzal hogy a turistákat szolgáltatást igénybe vevő személyeknek kell tekinteni[10].

Korábbi ítéletében már kimondta, hogy az olyan szolgáltatások, amelyeket valamely tagállamban letelepedett szolgáltató e tagállam elhagyása nélkül nyújt valamelyik másik tagállamban letelepedett igénybe vevő számára, az EUMSZ 56. cikk értelmében vett határon átnyúló szolgáltatásnyújtást képeznek[11], továbbá, nincs jelentősége annak, hogy a származási helye szerinti tagállam valamely szolgáltatóval szembeni korlátozást írt elő. A szolgáltatásnyújtás szabadsága a rendeltetés helye szerinti állam által meghatározott korlátozások mellett a származási állam által meghatározott korlátozásokra is vonatkozik[12].

Miként a főtanácsnok indítványában rámutatott, „azon helyzetet illetően – amelyben a szolgáltatás igénybe vevője a szolgáltatás igénybevétele céljából átlépi a határt, – a szolgáltatóra és a szolgáltatás igénybe vevőire vonatkozó korlátozások is az EUMSZ 56. cikk hatálya alá tartoznak. A szolgáltatóra vonatkozó korlátozások e cikk hatálya alá tartozását az indokolja, hogy e korlátozások elkerülhetetlenül a szolgáltatás igénybe vevőire vonatkozó korlátozásokat eredményeznek.

A korlátozás a szolgáltató tagállamából és a szolgáltatást igénybe vevő tagállamából is eredhet.

A Szerződés mindkét korlátozást azonos módon kezeli, az áruk szabad mozgását illetően a Szerződés teljes joggal különbséget tesz behozatal és kivitel között, és az EUB ítélkezési gyakorlata alapján szigorúbban kezeli a behozatalt, -a szolgáltatásnyújtás szabadságát illetően nincs ilyen megkülönböztetés,- azon egyszerű oknál fogva, hogy fogalmilag nehezebb különbséget tenni a „behozatal” és a „kivitel” között”[13]. Következésképpen, valamely helyzet az EUMSZ 56. cikk hatálya alá kerülése esetén mind az adott szolgáltatás igénybe vevője, mind annak nyújtója e cikkre hivatkozhat.  Továbbá, a szolgáltatásnyújtás szabadságára a vállalkozások a letelepedési helyük szerinti állammal szemben akkor hivatkozhatnak, ha a szolgáltatásokat egy másik tagállamban letelepedett személyek részére nyújtják[14].

Az EUB – amelyhez a nemzeti bíróság olyan helyzettel összefüggésben fordult, amelynek minden eleme egyetlen tagállamra korlátozódik – nem állapíthatja meg azt, hogy a nemzeti bíróság előtt folyamatban lévő jogvita elbírálásához szükség van az EUMSZ alapvető szabadságokra vonatkozó rendelkezéseinek értelmezésére irányuló előzetes döntéshozatal iránti kérelemre, ha a nemzeti bíróság nem jelölt meg egyebet azon a tényen kívül, hogy a szóban forgó szabályozás a szóban forgó tagállam állampolgáraira, illetve más tagállamok állampolgáraira megkülönböztetés nélkül alkalmazandó.

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból ki kell tűnniük azon konkrét elemeknek, amelyek alapján kapcsolat állapítható meg egy minden elemében az érintett tagállam területére korlátozódó jogvita tárgya vagy körülményei, illetve az EUMSZ 56. cikk között. A határokon átnyúló helyzet fennállása nem vélelmezhető kizárólag azon az alapon, hogy az így kínált szolgáltatási lehetőségeket más tagállamokból érkező uniós állampolgárok is igénybe vehetik.

A Szerződés, mivel azonos módon kezeli a szolgáltatókkal szemben és a szolgáltatások igénybe vevőivel szemben előírt korlátozásokat, így, amint valamely helyzetre e cikk hatálya megállapítható, mind az adott szolgáltatás igénybe vevője, mind annak nyújtója erre hivatkozhat.

Ebből következően, valamely szolgáltató azon egyszerű állítása, amely szerint az ügyfeleinek egy része a székhelye szerinti tagállamtól eltérő tagállamból származik, nem elegendő olyan határon átnyúló helyzet fennállásának megállapításához, amely az EUMSZ 56. cikk hatálya alá tartozhat.  Ahhoz, hogy valamely nemzeti bíróság az említett szolgáltató helyzetével kapcsolatos előzetes döntéshozatal iránti kérelmet terjeszthessen az EUB elé, az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban igazolnia kell ezen állítás megalapozottságát[15].

A kérdést előterjesztő bíróság ezzel összefüggésben azt kívánta megtudni, hogy a szóban forgó szabályok nem hátrányosan megkülönböztető jellege és egy de minimis szabály szolgáltatásnyújtás szabadsága terén való létezése bír e relevanciával a válasz szempontjából.

A főtanácsnok megállapításai szerint, „az EUB ítélkezési gyakorlata ez idáig nem utal arra, hogy az EUMSZ 56. cikk – vagy egyébként bármely más alapvető szabadság – de minimis szabály hatálya alá tartozna abban az értelemben, hogy a szolgáltatásnyújtás szabadsága kizárólag akkor lenne alkalmazható, ha a szolgáltatásból legalább egy bizonyos számú igénybevevő részesül. Bár előfordult, hogy az EUB a szolgáltatásnyújtás szabadságát nem találta alkalmazhatónak a kérdést előterjesztő bíróság által ismertetett konkrét tényállásokra, azonban, erre inkább olyan helyzetekben került sor, amelyekben a szóban forgó nemzeti intézkedés és az alapvető szabadság között csekély kapcsolat állt fenn.

Nyomós oka van ennek az ítélkezési gyakorlatnak továbbá annak, hogy az EUB nem alkalmaz de minimis jellegű megfontolásokat: a szolgáltatásnyújtás szabadságának hatályát olyan minőségi kritériumok segítségével kell meghatározni, amelyek könnyen alkalmazhatók az Unió egész területén. Ezzel szemben mennyiségi kritériumok nem tudják meghatározni annak hatályát, és nem is kellene meghatározniuk azt. Ezenkívül pedig nem is lehetne mennyiségi küszöböt meghatározni vagy azt igazolni”[16].

A főtanácsnok szerint, az, hogy a de minimis mennyiségi meghatározása jobban kapcsolódik az ügy konkrét tényállásához, mint annak jogi aspektusaihoz, egy még alapvetőbb problémát eredményezne. Korántsem elképzelhetetlen, hogy ugyanazon intézkedést az Unió egyik tagállamában de minimisnek lehetne tekinteni, míg egy másik tagállamában nem. Ez veszélyeztetné a piaci szereplők belső piacra vonatkozó rendelkezésekben meghatározott egyenlő versenyfeltételeit. Vagy a de minimist elvontan kellene meghatározni? Ha igen, hogyan és kinek? …. olyan, nem harmonizált területről van szó, amelyen a tagállamok intézkedéseit a Szerződésben meghatározott szabadsággal kell összevetni, és hogy a belső piac továbbra is megosztott uniós hatáskörbe tartozó terület[17].

Összefoglalva hangsúlyozandó, hogy ténybeli és nem jogi kérdésről van szó. Az előzetes döntéshozatali eljárás keretében a nemzeti bíróság feladata, hogy elbírálja a tényállást. Az ilyen szabály nemzeti bíróságok általi bevezetésének lehetővé tétele a belső piac felaprózásához vezetne, és veszélyeztetné a piaci szereplők egyenlő versenyfeltételei biztosításának célját[18].

Következésképpen, – miként az EUB rámutatott – a valamely más tagállamból származó ügyfelek számának relevanciája kérdésében el kell vetni azt a megközelítést, amely szerint a szolgáltatásnyújtás szabadsága területén de minimis szabályt lenne célszerű bevezetni.

Az olyan körülmények, mint a szolgáltatásokat igénybe vevő külföldi ügyfelek száma, a nyújtott szolgáltatások mennyisége vagy a szolgáltatásnyújtás szabadságát érintő – akár földrajzi, akár tartalmi szempontú – esetleges korlátozás korlátozott hatálya, az EUMSZ 56. cikk alkalmazhatóságát nem érintik [19].  Erre olyan helyzetekben is lehet hivatkozni, amelyekben a szolgáltatásokat egyetlen személy veszi igénybe, de olyan helyzetekben is, amikor a szolgáltatásoknak olyan meghatározatlan számú igénybe vevője van, akik egy másik tagállamban letelepedett szolgáltató meghatározatlan számú szolgáltatását veszik igénybe[20].

A főtanácsnok összegző megállapításai szerint: A szolgáltatásnyújtásnak az EUMSZ 56. cikk szerinti szabadsága – amely nem tartalmaz de minimis szabályt – vonatkozik olyan helyzetre, amelyben valamely tagállamban letelepedett társaság a szolgáltatásnyújtás módját meghatározó közjogi intézkedés értelmében elveszti a tevékenységének végzésére vonatkozó engedélyt, amennyiben e társaság egyes ügyfelei a társaság letelepedésének helye szerinti tagállamtól eltérő tagállamból származnak, tekintet nélkül arra, hogy a szóban forgó nemzeti intézkedés (de iure és de facto) megkülönböztetés nélkül alkalmazandó‑e”[21].

Az EUB korábbi ítéletében már kimondta, hogy az olyan nemzeti jogszabály, amely bizonyos helyekre korlátozza a szerencsejátékok szervezését, a szolgáltatásnyújtás szabadsága korlátozásának minősülhet, amely az EUMSZ 56. cikk hatálya alá tartozik[22].

Miként az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből kitűnik, hogy Děčín városa, amely a német határtól 25 km‑re található,  a német állampolgárok  kedvelt szórakozó hely, és hogy a BONVER WIN a nemzeti eljárás keretében bizonyítékokat szolgáltatott annak alátámasztása érdekében, hogy ügyfeleinek egy részét más tagállamokból származó személyek alkották, ezért  az, hogy a külföldi ügyfélkör létezése hipotetikus jellegű, nem állítható.

E megállapítások összességéből – a BONVER WIN által benyújtott bizonyítékoknak a kérdést előterjesztő bíróság által végzett vizsgálata függvényében – az következik, hogy az EUMSZ 56. cikk a tényállás szerinti ügyben alkalmazandó[23].

E megállapítás azonban nem érinti a nemzeti szabályozás e cikkel való esetleges összeegyeztethetőségét. Az EUB megállapítása szerint nem intéztek  hozzá arra irányuló kérdést, hogy a tényállás szerinti szabályozás e cikkel ellentétes‑e, és olyan releváns információkkal sem rendelkezik, amelyek lehetővé tennék, hogy a kérdést előterjesztő bíróságnak e tekintetben hasznos útmutatást adjon[24].

A fenti megfontolásokra figyelemmel az EUB a kérdést előterjesztő bíróság kérdéseire adott válasza szerint, az EUMSZ 56. cikket úgy kell értelmezni, hogy az alkalmazandó a valamely tagállamban letelepedett olyan vállalkozás helyzetére, amely elveszítette a szerencsejátékok szervezésére vonatkozó engedélyét olyan szabályozásnak az említett tagállamban történő hatálybalépése következtében, amely meghatározza azokat a helyeket, ahol ilyen játékok szervezése megengedett, és amely megkülönböztetés nélkül alkalmazandó az e tagállam területén tevékenységet folytató valamennyi szolgáltatóra, függetlenül attól, hogy e szolgáltatók az említett tagállam állampolgárai vagy más tagállamok állampolgárai részére nyújtanak‑e szolgáltatásokat, amennyiben e vállalkozás ügyfeleinek egy része a székhelye szerinti tagállamtól eltérő tagállamból származik[25].

[1] …. tilos az Unión belüli szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó minden korlátozás a tagállamok olyan állampolgárai tekintetében, akik nem abban a tagállamban letelepedettek, mint a szolgáltatást igénybe vevő személy.

[2] Maciej Szpunar C‑311/19. sz. ügy BONVER WIN, a. s. kontra Ministerstvo financí ČR ügyben tett indítványa (a továbbiakban: Indítvány) 3. pont.

[3] Indítvány 4. pont.

[4] A sorsolásokról és más hasonló játékokról szóló 202/1990. sz. cseh törvény az o loteriích a jiných podobných hrách zákon č 50. cikkének (4) bekezdése szerint

[5] A fogadások, lottójátékok és más hasonló játékok szabályozásáról szóló, 3/2013. sz. önkormányzati rendelet az obecně závazná vyhláška č. 3/2013, o regulaci provozování sázkových her, loterií a jiných podobných hert.

[6] Ítélet 5-14. pont.

[7]  2015. június 11‑i Berlington Hungary és társai ítélet, C‑98/14, EU:C:2015:386, 24. pont.

[8] 2016. november 15‑i Ullens de Schooten ítélet, C‑268/15, EU:C:2016:874, 47. pont.

[9] 2009. szeptember 8‑i Liga Portuguesa de Futebol Profissional és Bwin International ítélet, C‑42/07, EU:C:2009:519, 51. pont.

[10]1984. január 31‑i Luisi és Carbone ítélet, 286/82 és 26/83, EU:C:1984:35, 16. pont; 1989. február 2‑i Cowan ítélet, 186/87, EU:C:1989:47, 15. pont; 2020. április 2‑i Ruska Federacija ítélet, C‑897/19 PPU, EU:C:2020:262, 52. pont.

[11] Berlington Hungary ítélet, 26. pont.

[12] 1995. május 10‑i Alpine Investments ítélet, C‑384/93, EU:C:1995:126, 30. pont.

[13] Indítvány 50-51. pont.

[14] Ullens de Schooten ítélet, 54. pont.

[15] Ítélet 25. pont.

[16] Indítvány 77-79. pont.

[17] Indítvány 80. pont.

[18] Indítvány 80-82. pont.

[19] Ítélet 27. pont.

[20] Alpine Investments ítélet, 22. pont; 2003. november 6‑i Gambelli és társai ítélet, C‑243/01, EU:C:2003:597, 54. és  55. pont.

[21] Indítvány 83. pont

[22] 2003 szeptember 11‑i Anomar és társai ítélet, C‑‑6/01, EU:C:2003:446, 65. és 66. pont.

[23] Ítélet 33. pont.

[24] Ítélet 34. pont.

[25] Ítélet 35. pont.

---