A „kéretlen” ivóvízszolgáltatás

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az alábbiakban a szerző az Európai Unió Bíróságának ítéletét elemzi, mely a Stichting Waternet kontra M. G.-ügyben[1] született.

I. Bevezetés

Jelen ügyben az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet Hollandia legfelsőbb bírósága, a Hoge Raad der Nederlanden a Stichting Waternet (Waternet) egy vízszolgáltató társaság és M. G., egy fogyasztó között az e társaság által szolgáltatott ivóvíz fogyasztására vonatkozó számlák megfizetése iránti jogvita keretében terjesztette az Európai Unió Bírósága (EUB) elé.

Hollandiában a vízszolgáltató kizárólagos helyzetben működik a szabályozott díjakkal rendelkező és a piac törvényeinek érvényesülése nélküli piacon, ami miatt főszabály szerint nem állhat fenn agresszív kereskedelmi gyakorlat. Ezen kívül az is jelentőséggel bír, hogy a vízszolgáltatónak nincs valódi lehetősége a vízhasználat megakadályozására[2].

Az ügy alapjául szolgáló eljárás tárgyát a „kéretlen (ivóvíz-) szolgáltatás” fogalmának az értelmezése képezte, amelyben kérdéses volt, hogy kéretlen szolgáltatásnak minősül-e a Waternet társaság általi ivóvízszolgáltatás, és ha igen, ez azzal jár-e, hogy M. G.-t nem terheli fizetési kötelezettség.

Az ilyen szolgáltatás tiltott tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatnak minősül. A kérelem tárgyát másrészt az a kérdés képezte, hogy a vonatkozó irányelvi rendelkezések kizárják-e szerződés létrejöttét.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a 97/7/EK irányelv[3] 9. cikkének, továbbá a 2011/83/EU irányelv[4] 27. cikkének, és a 2005/29/EK irányelv[5] 5. cikke (5) bekezdésének és I. melléklete 29. pontjának értelmezésére irányult.

A pontosítás kedvéért emlékeztetni kell arra, hogy a 97/7 irányelv 2014. június 13-án hatályát vesztette, ugyanakkor, figyelembe véve azt az időszakot, amelynek során az ügy tényállási elemei megvalósultak, az EUB-nak válasz szempontjából figyelembe kellett vennie mind a 97/7 irányelv, mind pedig a 2011/83 irányelv rendelkezéseit.

• A 97/7/EK irányelv „Nem kért értékesítés” című 9. cikke értelmében:

„A tagállamok meghozzák a szükséges rendelkezéseket azért, hogy

–        megtiltsák olyan áru szállítását, illetve szolgáltatás nyújtását, amely a fogyasztó számára fizetési kötelezettséggel jár és ő előzetesen nem rendelte meg,

–        mentesítsék a fogyasztót minden ellenszolgáltatás alól, amennyiben kérése nélkül szállítanak számára árut, illetve nyújtanak szolgáltatást, a válasz hiánya nem jelent beleegyezést.”

• A 2005/29/EK irányelv 5. cikkének (1) és (5) bekezdése így rendelkezik:

„(1)     Tilos tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatokat alkalmazni. […]

(5)      Az I. melléklet tartalmazza azoknak a kereskedelmi gyakorlatoknak a felsorolását, amelyek minden körülmény között tisztességtelennek minősülnek. Ugyanezt a felsorolást kell alkalmazni minden tagállamban, és a felsorolás csak ezen irányelv felülvizsgálata révén módosítható.”

• A 2011/83/EU irányelv 27. cikke szerint:

Nem kért értékesítés. Az áruk, víz, gáz, villamos energia, távfűtés vagy digitális tartalom nem kért szállítása, illetve szolgáltatások nem kért nyújtása esetében a fogyasztó mentesül bármely ellenszolgáltatás nyújtása alól a 2005/29/EK irányelv 5. cikkének (5) bekezdésében és I. mellékletének 29. pontjában szereplő tilalom értelmében. Ilyen esetekben a fogyasztói válasz hiánya az ilyen kéretlen szállítást vagy szolgáltatásnyújtást követően nem jelent beleegyezést.

Az ügyben a holland, a cseh, az osztrák kormány valamint az Európai Bizottság terjesztett elő észrevételeket.

II. A tényállás[6]

Hollandiában, a gyakorlatban a fogyasztó elköltözésekor nem kapcsolják le (azonnal) a lakást az ivóvízhálózatról, még akkor sem, ha a kiköltöző lakó felmondta az ivóvíz-szolgáltatóval kötött szerződését, a beköltöző lakó pedig (még) nem kötött szerződést az ivóvíz-szolgáltatóval. E gyakorlat többek között az ivóvízszolgáltató azon jogszabályi kötelezettségéből fakad, hogy politikájának annak elkerülésére kell irányulnia, hogy a fogyasztók el legyenek vágva a közüzemi ivóvízellátástól[7].

A Stichting Waternet vízszolgáltató társaság, amely kizárólagos jelleggel gondoskodik az ivóvíz‑szolgáltatásról Amszterdam városában, ahol az M. G. által 2012 szeptembere óta lakott lakás található.

M. G. nem jelentette be e vízszolgáltató társaságnak, amikor új lakóként beköltözött e lakásba. Az előző lakó szintén nem jelezte a kiköltözését, 2014. január 1-jéig pedig továbbra is fizette az említett lakásra vonatkozó vízszolgáltatási számlákat. A Waternet továbbra is szolgáltatott ivóvizet erre a címre.

2014. november 12-én a Waternet üdvözlőlevelet intézett M. G.-hez, 2014. november 18-ától pedig a 2014. január 1-jével kezdődő időszakra kiállított vízszolgáltatási számlákat küldött neki. M. G. a 2014. január 1-je és 2016. november 18. közötti időszak vonatkozásában e számlák közül egyet sem fizetett ki.

A Waternet ezért keresetet indított a körzeti bíróság, a kantonrechter előtt az iránt, hogy M. G.-t kötelezzék 283,79 euró, valamint az ezen összeg vonatkozásában járó törvényes kamatok és költségek megfizetésére, másodlagosan pedig az iránt, hogy engedélyezzék az említett lakás vízellátásának megszüntetését. E bíróság a Waternet fizetés iránti kérelmét azzal az indokkal utasította el, hogy az ivóvízszolgáltatás a holland polgári törvénykönyv, a BW értelmében[8] vett „nem kért értékesítésnek” minősül. Ezzel szemben helyt adott a Waternet másodlagos kereseti kérelemnek, feltéve hogy M. G. az ítélet kézbesítésétől számított tizennégy napon belül nem jelzi kifejezetten azt a szándékát, hogy lássák el őt vízzel. M. G. 2016. november 18-án e szolgáltatóval vízszolgáltatási szerződést kötött.

A Waternet a körzeti bíróság ítéletével szemben fellebbezést nyújtott be az amszterdami fellebbviteli bírósághoz, a Gerechtshof Amsterdamhoz, amely azt az indokkal utasította el, hogy nem létezett semmilyen vízszolgáltatási szerződés, amely az eljárás felei között a 2014. január 1-je és 2016. november 18. közötti időszakra vonatkozóan jött volna létre, és hogy ezen időszak folyamán a vízszolgáltatás a BW rendelkezése szerint[9] „nem kért értékesítésnek” minősül, továbbá az a körülmény, hogy M. G. vizet fogyasztott, nem vezethet eltérő értékeléshez.

Ezen indokainál fogva felülvizsgálati kérelmet terjesztett a kérdést előterjesztő bíróság, Hollandia legfelsőbb bírósága, a Hoge Raad der Nederlanden elé. E bíróság felvetette azt a kérdést, hogy a Hollandiában bevett gyakorlatot és a közüzemi vízellátásra vonatkozó holland jogszabályokat figyelembe véve meg lehet-e állapítani, hogy a Waternet kereskedelmi gyakorlata nem minősül az ivóvíz olyan „nem kért értékesítésének”, amelyet a 2005/29 irányelv 5. cikkének (5) bekezdése és I. mellékletének 29. pontja, valamint a 97/7 irányelv 9. cikke és a 2011/83 irányelv 29. cikke tilt.

Kiemelte, hogy mivel Hollandiában a közüzemi vízellátást a közhatalmi szervek alapvető feladatának tekintik, ebben az ágazatban nem létezik versengő piac, ami azt jelenti, hogy minden vízszolgáltató társaság egyrészt kizárólagos jelleggel jogosult vizet szolgáltatni a részére kijelölt vízellátási körzetben, másrészt köteles arra, hogy felajánlja a hálózathoz való csatlakozást mindazoknak, akik ezt kérik, valamint arra, hogy valamely fogyasztó lakásának vízellátását ne szüntesse meg amiatt, hogy a fogyasztó elmulasztja a fizetést. Pontosította továbbá, hogy az ilyen társaságok a közhatalmi szervek felügyelete mellett kötelesek költségfedezeti alapú, átlátható és hátrányos megkülönböztetéstől mentes díjszabásokat alkalmazni.

Hangsúlyozza, hogy Hollandiában az átlagos fogyasztótól elvárható, hogy tudomása legyen arról, hogy az a lakás, amelyben lakik, csatlakoztatva van az ivóvíz‑szolgáltatási közhálózathoz, és hogy az ivóvízszolgáltatás nem térítésmentes.

E körülmények között Hollandia legfelsőbb bírósága eljárását felfüggesztette és előzetes döntéshozatal céljából kérdésekkel kereste fel az EUB-t.

III. Az EUB értékelése és ítélete

III.1 Az EUB által elsőként vizsgált második kérdésével az előterjesztő bíróság azt kívánta megtudni, hogy a 97/7 irányelv 9. cikke és a 2011/83 irányelv 27. cikke – együttesen értelmezve a 2005/29 irányelv 5. cikkének (5) bekezdésével és I. mellékletének 29. pontjával – szabályozza‑e a szerződések létrejöttét, különösen pedig akként kell-e azokat értelmezni, hogy valamely szerződés egy vízszolgáltató társaság és egy fogyasztó között az utóbbi kifejezett beleegyezésének hiányában is létrejöttnek tekinthető.

Másként fogalmazva, ellentétes-e ezen irányelvi rendelkezések együttes, összefüggő értelmezésével az az álláspont, hogy az ivóvízszolgáltató és a fogyasztó között ivóvízszolgáltatási szerződés jön létre, ha

i. a fogyasztó –ahogyan a holland átlagfogyasztó is–tudja, hogy az ivóvíz-szolgáltatás költségekkel jár,

ii. a fogyasztó ennek ellenére hosszú időn át rendszeresen ivóvizet fogyaszt,

iii. a fogyasztó azt követően is folytatja a vízfogyasztást, hogy az ivóvíz-szolgáltatótól üdvözlőlevelet, számlákat és fizetési felszólításokat kapott, és

iv. a fogyasztó, miután a bíróság engedélyezte a lakás ivóvízhálózatról történő lekapcsolását, közli, hogy mégis szerződést kíván kötni az ivóvíz-szolgáltatóval[10]?

Az ügy tényállása szerint M. G. tudomással bírt a felől, hogy az ivóvízszolgáltatás költségekkel jár; ennek ellenére közel négy évig rendszeresen fogyasztott ivóvizet, azt követően is folytatta a vízfogyasztást, hogy megkapta a Waternet üdvözlőlevelét, majd a számlákat és a fizetési felszólításokat, és miután a bíróság engedélyezte a lakás ivóvízhálózatról történő lekapcsolását, közölte, hogy mégis szerződést kíván kötni a Waternettel[11].

Az EUB megállapítása szerint, e kérdés csak akkor releváns, ha a Waternet és az M. G. közötti jogviszonyt nem rendezik teljes egészében a nemzeti jogszabályok, mind a kereskedő általi vízszolgáltatást, mind pedig az e szolgáltatással összefüggésben a fogyasztóra háruló díjakat illetően. E feltétel teljesülésének vizsgálata a jelen ügyben kérdést előterjesztő bíróság feladata[12].

Miként az EUB kiemelte, a 97/7 irányelv célja a távollevők között kötött szerződések esetén a fogyasztók védelme, különösen pedig azon kötelezettségek terjedelmének meghatározása, amelyeknek a kereskedők kötelesek eleget tenni a fogyasztókkal közlendő tájékoztatás és a fogyasztók elállási joga tekintetében. Ez az irányelv azonban a távollevők között kötött szerződések létrejöttével kapcsolatos szabályokra nem terjed ki.

További megjegyzése szerint a 2011/83 irányelv 3. cikke (5) bekezdésének szövegéből egyértelmű en megállapítható, hogy ez az irányelv nem érinti az általános nemzeti szerződési jogot, így a szerződések érvényességére, létrejöttére vagy joghatására vonatkozó szabályokat, amennyiben általános szerződési jogi kérdéseket nem szabályoz, továbbá nem sértheti a szerződések megkötését vagy érvényességét, így például az egyetértés hiányának esetét szabályozó nemzeti jogot[13]. Ezt követően a 2005/29 irányelvet illetően is megállapította, ezen irányelv 3. cikkének (2) bekezdésének rendelkezése szerint, ez az irányelv sem érinti a szerződések jogát és különösen a szerződések érvényességére, létrejöttére és joghatásaira vonatkozó szabályokat.

A jelen ügyben az előterjesztő bíróság arra keresett választ, hogy a felhívott irányelvek szabályozzák-e a szerződések megkötését.

A hivatkozott rendelkezések arra vonatkoznak, hogy milyen joghatásokkal jár az, ha adott esetben a „nem kért értékesítés” fennállása megállapításra kerül, mivel e rendelkezések arra irányulnak, hogy egyrészt az irányelvek e rendelkezései alapján megtiltsák az ilyen értékesítésben megnyilvánuló kereskedelmi gyakorlatot, másrészt pedig mentesítsék a fogyasztót azon kötelezettsége alól, hogy „nem kért értékesítés” esetén bármilyen ellenszolgáltatást kelljen nyújtania.

Mivel a szerződések jogának általános vetületeire vonatkozó uniós szintű harmonizáció hiányában a szerződések létrejöttét, megkötését és érvényességét a nemzeti jogszabályok rendezik, a meghatározását, hogy valamely szerződés egy vízszolgáltató társaság és egy fogyasztó között e fogyasztó kifejezett beleegyezésének hiányában is létrejöttnek tekinthető-e[14].  E kérdésekre adott válasza szerint ‑ arra tekintettel, hogy az irányelvek a szerződések létrejöttét nem szabályozzák ‑ e bíróság feladata, hogy a nemzeti szabályozás alapján értékelje azt, hogy valamely szerződés egy vízszolgáltató társaság és egy fogyasztó között az utóbbi kifejezett beleegyezésének hiányában is létrejöttnek tekinthető-e[15].

III.2. A másodikként megválaszolt első kérdésével az előterjesztő bíróság azt kívánta megtudni, hogy a „nem kért értékesítés”  fogalmát akként kell-e értelmezni, hogy az magában foglalja azt a kereskedelmi gyakorlatot, amely abban nyilvánul meg, hogy valamely fogyasztónak egy korábban is lakott lakásba történő beköltözése során e fogyasztó erre irányuló kérelme hiányában is fenntartják az ivóvíz‑szolgáltatási közhálózathoz való csatlakozást.

Az e fogyasztói minőség értékelése mindig szerződésfüggő, vagyis, az érintett ügyben az adott szerződéses és nem a túlnyomórészt személyes jogállás elvont jellegű, vagy átfogó értékelését jelenti[16].

E körben fontos tényező, hogy a fogyasztó személyét nem általános, elvont módon, hanem minden esetben valamely „szerződéssel” összefüggésben, a szóban forgó személy adott szerződésben betöltött szerepére, illetve e szerződés jellegére és céljára figyelemmel kell meghatározni[17]. Ezért ‑ mint azt az EUB korábbi ítéletében megerősítette ‑ a „fogyasztó” fogalma „objektív jellegű, és független azon konkrét ismeretektől, amelyekkel az érintett személy rendelkezhet, vagy azon információktól, amelyekkel e személy ténylegesen rendelkezik”[18].

A 2005/29 irányelv rendelkezéseinek értelmezése szempontjából a fogyasztó fogalma alapvető jelentőséggel bír. Az irányelv azt az átlagfogyasztót veszi viszonyítási alapul, aki az EUB értelmezése szerint megfelelően tájékozott, ésszerűen figyelmes és körültekintő, figyelembe véve a társadalmi, kulturális és nyelvi tényezőket is[19]. Ezzel összhangban a kérdést előterjesztő bíróság feladata meghatározni az átlagfogyasztó adott esetben tanúsított jellegzetes viselkedését.

A kérdést előterjesztő bíróság szerint tisztázni kell, hogy a Waternet kereskedelmi gyakorlata azért tisztességtelen-e, mert kéretlen ivóvíz-szolgáltatás esete áll-e fenn. Az ilyen szolgáltatás tilos. A kéretlen szolgáltatásokat a hivatkozott irányelvi szabályozások is tiltják, a BW szabályozása ‑ mind a 2014. január 1., mind a 2014. június 12. közötti időszakra vonatkozó követelésének vizsgálata szempontjából ‑ releváns[20].

Az érintett ivóvíz-szolgáltatás jellemzői szerint:

A Waternet:

1. jogszabály alapján kizárólagos jogosultsággal rendelkezik vízellátási körzetében a vezetékes ivóvízellátás biztosítására, és köteles is erre;

2. jogszabály alapján köteles az ezt kérő személyek számára a közüzemi ivóvízellátásra való csatlakozásra és az ivóvíz-szolgáltatásra vonatkozó ajánlatot tenni;

3. fenntartotta M. G. lakásának már meglévő, közüzemi ivóvízellátásra való csatlakozását. Ennek folytán e lakásban továbbra is nyomás alatt maradtak a vízvezetékek, és M. G. ‑ ha ezt kívánta ‑ ivóvizet vételezhetett, akár azt követően is, hogy közölte, nem kíván ivóvíz-szolgáltatási szerződést kötni; és

4. kiszámlázta az M. G. által vételezett ivóvíz jogszabályban szabályozott díját.

A kérdést előterjesztő bíróság szerint arra a kérdésére, hogy kéretlen ivóvízszolgáltatás esete áll-e fenn nemleges választ kell adni. Megállapításai szerint a Waternet kereskedelmi gyakorlata nem sérti közvetlenül az átlagfogyasztó gazdasági érdekeit, és nem korlátozza e fogyasztó cselekvési szabadságát az ivóvízvételezéssel összefüggésben, versenytársainak gazdasági érdekei sem sérülnek közvetett módon, mivel az ivóvízszolgáltatással összefüggésben Hollandiában nem érvényesülnek a piac törvényei, és verseny sem áll fenn. A szóban forgó szolgáltatás ezért nem minősül a 2005/29 irányelv értelmében tiltandó kereskedelmi gyakorlatnak.

Az EUB megállapításai szerint 2005/29 irányelv célja, hogy hozzájáruljon a belső piac megfelelő működéséhez, valamint hogy a fogyasztók gazdasági érdekeit sértő tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatokra vonatkozó törvényi, rendeleti és közigazgatási tagállami rendelkezések közelítése révén magas szintű fogyasztóvédelmet valósítson meg. Ebből következően, valamely nemzeti szabályozás csak akkor tartozik ezen irányelv hatálya alá, ha a fogyasztók védelmére irányuló célokat követ[21].

Mivel azonban a tényállás szerinti ügyben a vizsgált nemzeti szabályozás célkitűzései sem az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból, sem pedig az EUB rendelkezésére álló iratokból egyértelműen nem derülnek ki, ezért a kérdést előterjesztő bíróság további feladata annak vizsgálata, hogy a Waternet gyakorlata olyan nemzeti rendelkezések alkalmazásából ered-e, amelyek a fogyasztók gazdasági érdekeinek védelmére irányuló célokat követnek, hogy egyáltalán, a 2005/29 irányelv hatálya alá tartozik-e, vagy ellenkezőleg, gyakorlata kizárólag más közérdekek védelmére irányul. Csak abban az esetben kellene megvizsgálnia, hogy e gyakorlat „nem kért értékesítésnek” minősül-e, ha megítélése a Waternet gyakorlata a 2005/29 irányelv hatálya alá tartozik.

A „nem kért értékesítés” fogalmát illetően a 2005/29 irányelv I. mellékletének 29. pontja akként rendelkezik, hogy a minden körülmények között tisztességtelennek minősülő agresszív kereskedelmi gyakorlatok kategóriájába tartozik többek között az „ azonnali, vagy halasztott fizetés követelése a kereskedő által szállított termékekért, …ha azokat a fogyasztó nem kérte … ”. Ennek minősül többek között az olyan magatartás, amely a kereskedő részéről abban áll, hogy olyan szolgáltatás megfizetését követeli a fogyasztótól, amelyet a fogyasztó nem kért[22].

E tekintetben emlékeztetett arra, hogy a 2005/29 irányelv 8. cikke az „agresszív kereskedelmi gyakorlat” fogalmát különösen azzal határozza meg, hogy e gyakorlat ténylegesen vagy valószínűsíthetően jelentősen korlátozza az átlagfogyasztónak a termékkel kapcsolatos választási szabadságát vagy magatartását. Ebből következően a szolgáltatás iránti kérelemnek a fogyasztó szabad döntésében kell megnyilvánulnia, amely annak követelményével lép fel, hogy a kereskedő által a fogyasztónak nyújtott tájékoztatás egyértelmű és megfelelő legyen[23]. Mivel az ár ‑ amikor a fogyasztónak üzleti döntést kell hoznia ‑ a fogyasztó számára meghatározó, ezért az árat a fogyasztó tájékozott döntésének meghozatalához szükséges információnak kell tekinteni[24].

A jelen ügyben az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből kitűnik, hogy az alapügyben érintett vízszolgáltató társaság köteles vízszolgáltatást nyújtani, amely szolgáltatást nem lehet a fizetésnek a fogyasztó általi elmulasztása miatt azt megelőzően megszüntetni, hogy írásbeli emlékeztetőt küldtek volna a fogyasztónak, továbbá hogy e társaság megpróbált volna személyesen kapcsolatba lépni a fogyasztóval.

A vízdíjak kiszámlázását illetően ‑ miként a kérdést előterjesztő bíróság kiemelte ‑ ahhoz, hogy díjak keletkezzenek, a fogyasztó részéről vízfogyasztásban megnyilvánuló tudatos cselekményre van szükség, vagyis, minden egyes vízszolgáltató társaság arra kötelezett, hogy a közhatalmi szervek felügyelete mellett költségfedezeti alapú, átlátható, hátrányos megkülönböztetéstől mentes és a vízfogyasztással arányos díjszabásokat alkalmazzon. Azt is jelezte, hogy az átlagos hollandiai fogyasztó, aki egy korábban is lakott lakásba költözik, tudja, hogy e lakás továbbra is csatlakoztatva van az ivóvíz‑szolgáltatási közhálózathoz, és hogy a vízszolgáltatás díjköteles.

A fentiekre tekintettel az EUB első kérdésre adott válasza szerint, a „nem kért értékesítés” fogalmát úgy kell értelmezni – fenntartva, hogy a kérdést előterjesztő bíróságnak e tekintetben vizsgálatokat kell végeznie –, hogy az nem foglalja magában valamely ivóvízszolgáltató társaság azon kereskedelmi gyakorlatát, amely abban nyilvánul meg, hogy valamely fogyasztónak egy korábban is lakott lakásba történő beköltözése során fenntartja a vízszolgáltatási közhálózathoz való csatlakozást, amennyiben e fogyasztó nem választhatja meg az e szolgáltatást nyújtó szolgáltatót, továbbá e szolgáltató a vízfogyasztástól függően költségfedezeti alapú, átlátható és hátrányos megkülönböztetéstől mentes díjakat számláz, a fogyasztó pedig tudja, hogy a lakás csatlakoztatva van a vízszolgáltatási közhálózathoz, és hogy a vízszolgáltatás díjköteles.

Lábjegyzetek:

[1] 2021. február 3-ai a Stichting Waternet és M. G. C‑922/19. sz. ügy ítélet ECLI:EU:C:2021:91 (Ítélet)

[2] a Hoge Raad der Nederlanden előzetes döntéshozatal iránti kérelme 11. pont

[3] A távollevők között kötött szerződések esetén a fogyasztók védelméről szóló, 1997. május 20-ai 97/7/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv

[4] A fogyasztók jogairól, a 93/13/EGK tanácsi irányelv és az 1999/44/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv kívül helyezéséről szóló, 2011. október 25-ei 2011/83/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv módosításáról,  valamint a 85/577/EGK tanácsi irányelv és a 97/7/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv hatályon kívül helyezéséről

[5] A belső piacon az üzleti vállalkozások fogyasztókkal szemben folytatott tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatairól, valamint a 84/450/EGK tanácsi irányelv, a 97/7/EK, a 98/27/EK és a 2002/65/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvek, valamint a 2006/2004/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet módosításáról szóló, 2005. május 11-ei 2005/29/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv („Irányelv a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatokról”)

[6] Ítélet 28-36. pont

[7] A Hoge Raad der Nederlanden előzetes döntéshozatal iránti kérelme 1. pont

[8] BW 2014. június 13-ától alkalmazandó változata 7:7. cikkének (2) bekezdése az üzleti vagy szakmai tevékenysége körén kívül eljáró természetes személlyel szemben nem keletkezik semmilyen fizetési kötelezettség abban az esetben, ha anélkül szállítanak részére árut, pénzügyi terméket, vizet, földgázt, villamos energiát, távhőt vagy nem tárgyi adathordozón rögzített digitális tartalmat, hogy ezt kérte volna, függetlenül attól, hogy a digitális tartalom egyedileg meghatározható, e tartalom felett pedig tényleges ellenőrzés gyakorolható, illetve abban az esetben, ha a BW 2014. június 13-ától alkalmazandó változatán belül a 6. könyv 193i. cikkének f) pontja értelmében vett nem kért szolgáltatást nyújtanak részére

[9] A BW 7:7. cikkének (2) bekezdés fordulata szerint: „Az ilyen nem kért áruszállítás vagy szolgáltatásnyújtás esetén az üzleti vagy szakmai tevékenysége körén kívül eljáró természetes személy részéről a válasz hiánya nem jelent beleegyezést. Amennyiben mégis ilyen árut küldenek, analógia útján alkalmazni kell a BW 2014. június 13-ától alkalmazandó változata 7:7. cikkének (1) bekezdését, amely az áru térítésmentes megtartásához való jogra vonatkozik”

[10] A Hoge Raad der Nederlanden előzetes döntéshozatal iránti kérelme 1), 2) pont

[11] A Hoge Raad der Nederlanden előzetes döntéshozatal iránti kérelme 19. pont

[12] Ítélet 39. pont

[13] Ítélet 41. pont

[14] Ítélet 45. pont

[15] Ítélet 46. pont

[16] Michal Bobek főtanácsnok Maximilian Schrems kontra Facebook Ireland Limited C‑498/16. sz. ügyben tett indítványa 30. pont

[17] 1997. július 3-ai Benincasa-ítélet C‑269/95, EU:C:1997:337, 16. pont

[18] 2015. szeptember 3-ai Costea-ítélet C‑110/14, EU:C:2015:538, 21. pont

[19] Wind Tre-ítélet, 51. pont

[20] A Hoge Raad der Nederlanden előzetes döntéshozatal iránti kérelme 14. pont

[21] Ítélet 51. pont

[22] Wind Tre-ítélet, 43. pont; 2019. december 5-ei EVN Bulgaria Toplofikatsia és Toplofikatsia Sofia-ítélet, C‑708/17 és C‑725/17, EU:C:2019:1049, 64. pont

[23] Wind Tre-ítélet, 45. pont

[24] Wind Tre-ítélet, 47. pont

---