A részben szolgáltatásból vagy termékből álló ellenértéket magukban foglaló ügyletek héa kérdései

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az EUB megállapította, hogy amennyiben a szolgáltató a szétszerelésre, bontásra és a hulladék elszállítására vonatkozó szerződéses kötelezettségeit teljesíti, azt a héa szempontjából részben adóköteles termékértékesítésnek, részben adóköteles szolgáltatásnyújtásnak kell tekinteni.

I. Bevezetés

Az A Oy kontra Veronsaajien oikeudenvalvontayksikkö ügyben az az előzetes döntéshozatal iránti kérelem, amelyet a finn legfelsőbb közigazgatási bíróság, a Korkein hallinto‑oikeus terjesztett az Európai Bíróság (a továbbiakban: EUB) elé, a közös hozzáadottértékadó‑rendszerről szóló, 2006/112/EK irányelv[1] (a továbbiakban: héa irányelv) egyes cikkeinek[2] értelmezésére vonatkozott.

E kérelem fő kérdése, hogy az A Oy ügyében a hozzáadottérték‑adó (héa) szempontjából hogyan kell kezelni azt a helyzetet, amelyben:

– egyrészt bontási szerződés alapján – amely olyan bontási hulladék szolgáltatásnyújtó általi elszállításának kötelezettségét foglalja magában, amely fémtörmelék tartalma miatt e szerződés értelmében e szolgáltatásnyújtó által továbbértékesíthető –,

– másrészt olyan, szétszerelési célú vételről szóló szerződés alapján teljesített ügyleteket, amely az e termékek bontására vagy szétszerelésére (a továbbiakban együtt: szétszerelés) és elszállítására, valamint az így keletkező hulladék elszállítására vonatkozó, vevőt terhelő kötelezettséget rögzíti.

II. A tényállás[3]

Az eljárás felperese az „A” nevű gazdasági vállalkozás, az iparban és az építőiparban nyújtott környezetvédelmi szolgáltatásokra szakosodott társaság. Különböző iparágakban, az ingatlan‑ és az építőiparban végzi tevékenységét, valamint Finnországban és Svédországban nyújt környezetvédelmi szolgáltatásokat. Ipari és ingatlanszolgáltatások, bontási szolgáltatások, valamint újrafeldolgozási és hulladékkezelési szolgáltatások tartoznak tevékenységi körébe.

Tevékenysége keretében „A” bontási szerződés alapján bontási munkákat végez ügyfelei részére. E szerződés feltételei az építőipari vállalkozások által az építési szolgáltatások tekintetében közösen meghatározott általános szerződési feltételeken alapulnak. Ennek értelmében e társaság ügyfelei régi gyárépületeinek lebontására, valamint a fővállalkozó és az építési helyszínnel kapcsolatos szolgáltatásokért, illetve az építésvezetésért felelős vállalkozó feladatainak ellátására. Az építési szolgáltatásokra vonatkozó általános szerződési feltételek szerint az A kötelezettségei közé tartozik a lebontandó anyagok és a hulladék szakszerű elszállítása és hasznosítása is vállal kötelezettséget.

Az anyag és a hulladék egy része a 2006/112 irányelvet a finn jogba átültető a hozzáadottérték‑adóról szóló AVL törvény[4] 8d. § ‑ ában felsorolt fémtörmelékek és hulladék körébe tartozik, amelyek értékesítése esetén az adókötelezettség a vevőt terheli. A termékek egy része olyan, hogy azokat A tovább tudja értékesíteni újrahasznosítható fémtörmeléket felvásárló vállalkozásoknak. Ennek során arra törekszik, hogy előre megbecsülje e termékek mennyiségét és az értük előreláthatóan kapható árat, és a bontási munkákra adandó ajánlat elkészítésekor figyelembe vegye ezeket az ár megállapítása során, hogy az ügyfélnek e munkákra ajánlott ár a lehető legversenyképesebb legyen. E termékek becsült árát azonban A nem tárgyalja meg a bontási szerződés keretében a másik féllel, illetve nem vele együtt állapítja meg azt, hanem az ügyfélnek mindig a bontási munkák teljes árára tesz ajánlatot.

Ezenkívül tevékenységei keretében „A” ügyfeleitől régi gépeket és berendezéseket is vásárol, amelyeket a szétszerelési célú vételről szóló szerződés alapján köteles a szerződésben meghatározott feltételek mellett lebontani vagy szétszerelni és az érintett ügyfél üzeméből vagy telephelyéről, – csak úgy, mint az így keletkezett hulladékot is – elszállítani. Ilyen jellegű szerződés például a valamely gyártelepen található meghatározott épületek adásvételéről kötött szerződés. E szerződés szerint „A”, a földfelszínig megvásárolja a telepen található épületeket és építményeket, valamint a gépeket, berendezéseket és egyéb ingóságokat, és az általa megvásárolt termékeket maga szereli szét és távolítja el.

A vásárolt termékek szétszerelése, elszállítása és szakszerű kezelése, valamint az így keletkezett hulladék elszállítása költségeket okoz, amelyeket A megpróbál előre megbecsülni, és vételi ajánlata árának kialakítása során – mint a vételárat csökkentő tényezőket – figyelembe venni. A szerződő felek azonban nem állapodnak meg e költségekben a tárgyalásaik során, vagy nem rögzítik azok összegét a szerződésben, mivel a szándék mindig az, hogy ezen összeg sose jusson az eladó tudomására.

Az adóhatóság, a Veronsaajien oikeudenvalvontayksikkö [  ] előzetes állásfoglalását kérte arról, hogy hogyan kell számítani a bontási szerződés keretében a bontási munkák után, valamint a szétszerelési célú vételről szóló szerződés keretében a vas‑ és fémhulladék vásárlása után fizetendő héa összegét[5].

E hatóság, a 2015. június 11. és 2016. december 31. közötti időszakra vonatkozó 2015. június 11‑i előzetes állásfoglalásában egyfelől kimondta, hogy a bontási szerződés keretében A‑t úgy kell tekinteni, mint amely bontási szolgáltatást nyújt ügyfelének, és fémtörmeléket vásárol attól. Az adóhatóság ebből arra a következtetésre jutott, hogy az ügyfelének nyújtott szolgáltatás, valamint a fordított adózás alapján az ügyféltől vásárolt fémhulladék után A köteles a héa megfizetésére.

Másfelől az adóhatóság ugyanebben az előzetes állásfoglalásában kimondta, hogy szétszerelési célú vételről szóló szerződést illetően A‑t úgy kell tekinteni, mint aki bontási szolgáltatást nyújt ügyfelének, és fémtörmeléket vásárol tőle. Ebből az adóhatóság azt a következtetést vonta le, hogy „A‑nak” héát kell fizetnie az ügyfele részére nyújtott szolgáltatás után és – fordított adózás keretében – az ügyfelétől vásárolt fémtörmelék után.

Mivel az adóhatóság az ellenszolgáltatás árának képzésével kapcsolatban előzetes állásfoglalásban szereplő egyik eset kapcsán sem foglalt állást, „A” ezért, a 2015. június 11‑i előzetes állásfoglalással szemben keresetet indított a Helsingin hallinto‑oikeus (helsinki közigazgatási bíróság, Finnország) előtt, amely  2015. december 16‑án kelt ítéletével e keresetet elutasította. Megállapította, hogy mind a bontási szerződés, mind pedig a szétszerelési célú vételről szóló szerződés esetében „A‑t” úgy kell tekinteni, mint amely az ügyfelével csereszerződést köt, amelynek keretében bontási szolgáltatást nyújt és fémtörmeléket vesz, így az ügyfélnek nyújtott szolgáltatás és az attól vásárolt fémtörmelék után egyaránt héát köteles fizetni.

„A” ezen ítélettel szemben fellebbezést nyújtott be a finn legfelsőbb közigazgatási bíróság, a Korkein hallinto‑oikeus-hoz.

E bíróság úgy vélte, hogy a bontási szerződés esetében „A” ellenérték fejében nyújtott szolgáltatást, a szétszerelési célú vételről szóló szerződés esetében pedig ellenérték fejében vásárolt terméket. Az ügyben így az a kérdés merül fel, hogy az „A” az első esetben is ellenérték fejében szerez‑e be terméket, és a második esetben is ellenérték fejében nyújt‑e szolgáltatást. Az eljárás során „A” vitatta e szerződések csereszerződésnek való minősítését, mivel e társaság szerint a bontási szerződés esetében a fémtörmelék nem minősül a bontási szolgáltatás ellenértékének, és a szétszerelési célú vételről szóló szerződés esetében a bontási szolgáltatás nem minősül a fémtörmelék vásárlása ellenértékének, mivel a szolgáltatásnyújtás vagy termékértékesítés és a kapott ellenérték között nincs közvetlen kapcsolat.

E körülményekre tekintettel a finn legfelsőbb közigazgatási bíróság a Korkein hallinto‑oikeus, az eljárást felfüggesztette és előzetes döntéshozatal céljából kérdéseket terjesztett az EUB-hoz.

III. Az EUB értékelése és ítélete

 III.1.  Az előterjesztő bíróság első kérdésével kapcsolatban

Első kérdésével a Korkein hallinto‑oikeus arra keresett választ, hogy a 2006/112 irányelv 14. cikke (1) bekezdésével és 24. cikke (1) bekezdésével együttesen értelmezett 2. cikke (1) bekezdésének a) és c) pontját úgy kell‑e értelmezni, hogy ha bontási szerződés értelmében a szolgáltatásnyújtó, vagyis a bontási munkákat végző társaság, bontási munkák végzésére köteles, és, amennyiben a bontási hulladék fémtörmeléket tartalmaz, továbbértékesítheti e fémtörmeléket, e szerződés a héa szempontjából egy, avagy két ügyletet foglal magában.

A héa-irányelv irányelv 2. cikke (1) bekezdésének a) és c) pontja alapján a héa hatálya alá tartozik az „egy tagállamon belül az adóalanyként eljáró személy vagy szervezet ellenszolgáltatás fejében teljesített termékértékesítés” és az „egy tagállamon belül az adóalanyként eljáró személy által ellenérték fejében teljesített szolgáltatásnyújtás”.      Az irányelv 14. cikkének (1) bekezdésében a termékértékesítés meghatározása: „a materiális javak feletti tulajdonjog átengedése”, míg a szolgáltatásnyújtást ezen irányelv 24. cikkének (1) bekezdése így határozza meg: „minden olyan tevékenység, amely nem minősül termékértékesítésnek”.

Az EUB ítélkezési gyakorlatából megállapítható, hogy a 2006/112 irányelv 2. cikke (1) bekezdésének a) és c) pontja értelmében vett „ellenszolgáltatás fejében” teljesített termékértékesítés vagy szolgáltatásnyújtás kizárólag a termékértékesítés vagy a szolgáltatásnyújtás és az adóalany által ténylegesen kapott ellenszolgáltatás közötti közvetlen kapcsolat fennállását feltételezi. Az ilyen közvetlen kapcsolat akkor áll fenn, ha a szolgáltatásnyújtó és a szolgáltatást igénybe vevő között olyan jogviszony van, amelynek keretében szolgáltatások kölcsönös nyújtása történik úgy, hogy a szolgáltatásnyújtó által kapott juttatás képezi a szolgáltatást igénybe vevő számára nyújtott szolgáltatás tényleges ellenértékét[6].

A 2006/112 irányelvet a finn jogba átültető a hozzáadottérték‑adóról szóló AVL törvény 1. §‑a első bekezdésének 1. pontja szerint: „… a törvény rendelkezéseivel összhangban héát kell fizetni az államnak: kereskedelmi tevékenység keretében minden, Finnországban teljesített termékértékesítésért és szolgáltatásnyújtásért”.

A törvény 2. §‑ának első bekezdése értelmében eltérő rendelkezés hiányában az e törvény 1. §‑a értelmében vett értékesítés után  a héa megfizetésére köteles személy, vagyis az adóalany a termék értékesítője vagy a szolgáltatás nyújtója. Az eltérő rendelkezések között szerepel többek között az AVL 8d. §‑a, mely értelmében a fordított adózás a fémtörmelék és hulladék vevőjére alkalmazandó, ha a héaalanyok nyilvántartásába felvett kereskedőről van szó.

Az AVL 17. §‑a értelmében a „termékek” a birtokba vehető dolgok, valamint a villamos energia, a gáz‑, a hő‑ és hűtési energia és a hasonló energiatermékek. „Szolgáltatás” minden más, ami gazdasági tevékenység keretében értékesíthető. E törvény 18. §‑a értelmében a „termékértékesítés” a termék feletti tulajdonjog ellenérték fejében történő átengedése, a „szolgáltatásértékesítés” pedig az ellenérték fejében teljesített szolgáltatásnyújtás.

A jelen ügyben a Korkein hallinto‑oikeus határozatából kitűnik, hogy a bontási szerződés értelmében a szolgáltatásnyújtó, vagyis a bontási munkákat végző társaság, bontási munkák végzését vállalta, amely magában foglalta az elszállítandó anyagok és hulladék megfelelő elszállítását és kezelését is az ár ügyfél általi megfizetéséért. E tevékenység keretében a szolgáltatásnyújtó megkísérli előre megbecsülni az elszállítandó anyagok és hulladék mennyiségét, valamint a későbbi továbbértékesítéskor értük kapható árat, annak érdekében, hogy a bontási munkák árának meghatározásakor figyelembe vegye azokat. E szerződés alapján, amennyiben a bontási hulladék fémtörmeléket tartalmaz, a szolgáltatásnyújtó e fémtörmeléket tovább tudja értékesíteni újrahasznosítható fémtörmeléket felvásárló vállalkozásoknak.

A felek között nem volt vitatott, hogy a bontási munkákat végző társaság az ügyfeleinek ellenérték fejében bontási munkákat végzett valamely tagállamban, és ezért a 2006/112 irányelv 2. cikke (1) bekezdésének c) pontja értelmében véve ellenérték fejében nyújtott szolgáltatásokat.

A kérdést előterjesztő bíróság kérdései arra vonatkoztak, hogy e szolgáltatásért cserébe terméket – azaz a hulladékban és használt anyagokban található újrahasznosítható fémtörmeléket – is értékesítenek‑e, úgy hogy az említett szolgáltatás adóalapja az ügyfél által fizetett árból és e termékértékesítés árából tevődik össze[7].

Az EUB ítélkezési gyakorlatából megállapítható, hogy valamely szolgáltatásnyújtás ellenértéke állhat termékértékesítésből, és a 2006/112 irányelv 73. cikke szerint képezheti annak adóalapját, feltéve azonban, hogy közvetlen kapcsolat áll fenn a termékértékesítés és a szolgáltatásnyújtás között, és hogy az utóbbi értéke készpénzben kifejezhető[8]. Ugyanez vonatkozik arra az esetre, amikor terméket értékesítenek valamely szolgáltatásnyújtás ellenében, amennyiben teljesülnek ugyanezek a feltételek[9].Mindebből következik, hogy azon csereszerződések, amelyekben az ellenértéket lényegéből fakadóan természetben fizetik meg, és azon ügyeletek, amelyekben az ellenértéket készpénzben fizetik meg, gazdasági és kereskedelmi szempontból két azonos helyzetet jelentenek[10].

A tényállásból következően a szolgáltatásnyújtó, bontási munkákat végző társaság, – azon felül, hogy a bontási munkák elvégzéséért az ügyfelétől pénzbeli ellenszolgáltatást kap, – a bontási szerződés értelmében megszerzi az ügyfele újrahasznosítható fémtörmelékét, amelyet később továbbértékesíthet. Így, ebben a helyzetben a 206/112 irányelv 14. cikkének (1) bekezdése értelmében vett termékértékesítésről van szó[11].

Az „ellenszolgáltatás” kérdésében, az  EUB állandó ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy valamely ügylet adóalapjaként szolgáló ellenérték szubjektív érték. Ha nem a felek megállapodása szerinti pénzösszegről van szó, ennek az értéknek – ahhoz hogy szubjektív legyen – azzal az értékkel kell megegyeznie, amelyet a termékértékesítés ellenértékeként nyújtott szolgáltatásnyújtás kedvezményezettje az igénybe veendő szolgáltatásnak tulajdonít, és meg kell felelnie azon összegnek, amelyet e célra fordítani hajlandó[12].

Mivel megállapítható, hogy az újrahasznosítható fémtörmelék értékesítése ellenérték fejében történik, mivel a vevő, vagyis a bontási munkákat végző társaság, ezen értékesítéshez valamely értéket rendel, amelyet figyelembe vesz a bontási munkák elvégzéséért ajánlott ár meghatározásakor, e tényeket és az ezzel kapcsolatos körülményeket a kérdést előterjesztő bíróságnak kell megvizsgálnia. Ezzel nem áll szemben az a körülmény, miszerint a bontási hulladékban fellelhető fémtörmelék mennyiségéről és értékéről nem állapodtak meg a bontási szerződésben[13].

Az EUB ítélkezési gyakorlatából az következik, hogy az ellenérték összegének meghatározása során felmerülő esetleges technikai nehézségek önmagukban nem vezethetnek annak megállapításához, hogy az nem létezik[14].

Az EUB szerint, a tényállás szerinti esetben meg lehet határozni az újrahasznosítható fémtörmelék értékét, ítélkezési gyakorlatára tekintettel ezen értéket úgy kell tekinteni, hogy az a bontási munkák árában a szolgáltatásnyújtó által alkalmazott csökkentés összegével egyezik meg[15].

Az újrahasznosítható fémtörmelék értékesítése ellenérték fejében történő értékesítésével kapcsolatos következtetéssel az a körülmény sem ellentétes, hogy a bontási szolgáltatás igénybevevőjének nincs tudomása az újrahasznosítható fémtörmelék értékének pontos összegéről, amelyet a szolgáltatásnyújtó határoz meg. Az ilyen esetben kölcsönös ügyletek cseréjére kerül sor ugyanazon szerződés keretében, a szolgáltatásnyújtó és az ügyfele között, az ítélkezési gyakorlat értelmében vett közvetlen kapcsolat áll fenn a bontási munkák elvégzése és az újrahasznosítható fémtörmelék értékesítése között[16].

A tényállás szerinti újrahasznosítható fémtörmelék értékesítési ügylet adóköteles voltát illetően az EUB rámutatott, hogy az 206/112 irányelv 2. cikke (1) bekezdésének a) pontja értelmében az ellenérték fejében történő termékértékesítés csak akkor héa köteles, ha „adóalanyként eljáró személy vagy szervezet” teljesíti. E kérdést az előterjesztő bíróságnak kell megvizsgálnia.

Ilyen esetben az olyan bontási szerződés tárgyát képező szolgáltatásnyújtások adóalapja, az ügyfél által ténylegesen megfizetett árból és a szolgáltatásnyújtó által az újrahasznosítható fémtörmeléknek tulajdonított értékből tevődik össze, ahogy azt a szolgáltatás számlázott árát érintő csökkentés összege tükrözi.    Bebizonyosodhat azonban, hogy alkalmanként ezen érték nem tükrözi azon gazdasági és kereskedelmi tartalmat, amely az EUB ítélkezési gyakorlata szerint viszont a közös héa rendszer alkalmazásának alapvető kritériuma. Ilyen esetben a nemzeti bíróságnak kell megbizonyosodnia arról, hogy – figyelembe véve minden releváns körülményt – semmilyen visszaélés nem történt[17].

Az EUB az első kérdésre adott válasza szerint, a 2006/112 irányelv 14. cikke (1) bekezdésével és 24. cikke (1) bekezdésével együttesen értelmezett 2. cikke (1) bekezdésének a) és c) pontját úgy kell értelmezni, hogy ha bontási szerződés értelmében a szolgáltatásnyújtó, vagyis a bontási munkákat végző társaság, bontási munkák végzésére köteles, és, amennyiben a bontási hulladék fémtörmeléket tartalmaz, továbbértékesítheti e fémtörmeléket, e szerződés magában foglal egy ellenérték fejében nyújtott szolgáltatást, azaz a bontási munkák elvégzését, és ezenkívül egy ellenérték fejében történő termékértékesítést, vagyis az említett fémtörmelék értékesítését, ha a vevő, vagyis e társaság ezen értékesítéshez egy értéket rendel, amelyet figyelembe vesz a bontási munkák elvégzéséért ajánlott ár meghatározásakor; az említett értékesítést csak akkor terheli héa, ha adóalanyként eljáró személy vagy szervezet teljesíti[18].

III.2. Az előterjesztő bíróság második kérdésével kapcsolatban

Második kérdésével az előterjesztő bíróság arra keresett választ, hogy a 2006/112 irányelv 14. cikke (1) bekezdésével és 24. cikke (1) bekezdésével együttesen értelmezett 2. cikke (1) bekezdésének a) és c) pontját úgy kell‑e értelmezni, hogy ha szétszerelési célú vételről szóló szerződés értelmében a vevő, vagyis a bontási munkákat végző társaság, szétszerelendő terméket vásárol, és kötbér kikötése mellett kötelezettséget vállal arra, hogy e terméket a szerződésben meghatározott határidőn belül szétszereli és eltávolítja, valamint az így keletkezett hulladékot elszállítja, e szerződés a héa szempontjából egy, avagy két ügyletet foglal magában.

Az EUB szerint megállapítható, hogy a szétszerelési célú vételről szóló szerződés keretében a vevő, a bontási munkákat végző társaság gyártelepeken földfelszín felett található régi épületeket és építményeket, valamint gépeket, berendezéseket és egyéb ingóságokat vásárol, amelyeket a szerződés alapján kötbér kikötése mellett köteles meghatározott határidőn belül szétszerelni és eltávolítani, valamint az így keletkező hulladékot elszállítani az üzem vagy telep területéről továbbá, hogy a vevő megpróbálja előre megbecsülni a szétszerelendő termékek szétszerelése, elszállítása és szakszerű kezelése során felmerülő költségeket annak érdekében, hogy az ajánlott vételárban figyelembe vegye azokat[19].

A tényállás megállapításai szerint, az ilyen szerződés a 2006/112 irányelv 2. cikke (1) bekezdésének a) pontja értelmében vett, valamely tagállamban ellenérték fejében történő termékértékesítést tartalmaz, vagyis szétszerelendő termék vételár fizetése ellenében történő értékesítését. Ha e termékértékesítést e rendelkezés értelmében vett „adóalanyként eljáró személy vagy szervezet” teljesíti, adóköteles ügyletről van szó. E kérdést is az előterjesztő bíróságnak kell megvizsgálnia.

A kérdést előterjesztő bíróság kérdései arra vonatkoztak, hogy a termékértékesítésért ezenkívül cserébe szolgáltatást – azaz bontási és szállítási munkákat – is nyújtanak‑e, úgy hogy ugyanezen termékértékesítés adóalapja a jelen ítélet előző pontjában említett árból és e szolgáltatásból tevődik össze.      E tekintetben az ügy tényállásából megállapítható, hogy a vevő, vagyis a bontási munkákat végző társaság, a szétszerelendő termék értékesítéséről szóló szerződésben megállapított vételár megfizetésén felül e szerződés alapján kötbér kikötése mellett köteles meghatározott határidőn belül szétszerelni és eltávolítani e terméket, valamint az így keletkező hulladékot elszállítani. Ha a vevő köteles szétszerelni és eltávolítani e terméket, valamint az így keletkező hulladékot elszállítani, ezzel konkrétan az eladó igényét elégíti ki, és e helyzetben a 2006/112 irányelv 24. cikkének (1) bekezdése értelmében vett szolgáltatásnyújtásról van szó. E helyzetet az EUB szerint, a kérdést előterjesztő bíróságnak kell megvizsgálnia.

A tárgyi ügyben a szétszerelési és szállítási munkákat ellenérték fejében végzik el, ha a vevő, vagyis a bontási munkákat végző társaság, ezen szolgáltatásnyújtáshoz egy értéket rendel, amelyet a vételárat csökkentő tényezőként figyelembe vesz az általa ajánlott vételárban. A kérdést előterjesztő bíróságnak e körülményt is meg kell vizsgálnia.

Az EUB szerint az újrahasznosítható fémtörmelék értékének meghatározására figyelemmel rá kell mutatni, hogy e következtetést nem cáfolja sem az a körülmény, hogy a szétszerelési és szállítási szolgáltatások költségében a felek nem állapodtak meg, sem az, hogy az eladónak nem volt tudomása azon költségekről, amelyeket az ajánlott vételár meghatározásakor figyelembe vesznek.     Az újrahasznosítható fémtörmelék értékének vételárat csökkentő tényezőként történő meghatározása során meg lehet határozni a szétszerelési és elszállítási szolgáltatások értékét. Ezt az értéket egyenlőnek kell tekinteni azzal az összeggel, amelyet a vevő, vagyis a bontási munkákat végző társaság a szétszerelendő termékek vételárát csökkentő tényezőként figyelembe vesz.

Ilyen esetben kölcsönös ügyletek cseréjére kerül sor ugyanazon szerződés keretében, a vevő, vagyis a bontási munkákat végző társaság és az igénybevevő, vagyis a szétszerelendő termék értékesítője között, jóllehet közvetlen kapcsolat áll fenn a szétszerelendő termék értékesítése, valamint a szétszerelési és elszállítási munkák elvégzése között[20]. Így a szétszerelendő termék értékesítésének adóalapja az e termék vételéért ténylegesen megfizetett árból, valamint az ajánlott vételár csökkentése érdekében a vevő által megállapított tényezőnek megfelelő összegből tevődik össze.

E körben lehetséges azonban, hogy alkalmanként ez az érték nem tükrözi azt a gazdasági és kereskedelmi tartalmat, amely a közös héa rendszer alkalmazásának alapvető kritériuma. Ez esetben az ítélkezési gyakorlat értelmében a nemzeti bíróságnak kell megbizonyosodnia arról, hogy – figyelembe véve minden releváns körülményt – semmilyen visszaélés nem történt[21].

A fentiek figyelembevételével az EUB az előterjesztő bíróság második kérdésére azt a választ adta, hogy a 2006/112 irányelv 14. cikke (1) bekezdésével és 24. cikke (1) bekezdésével együttesen értelmezett 2. cikke (1) bekezdésének a) és c) pontját úgy kell értelmezni, hogy ha szétszerelési célú vételről szóló szerződés értelmében a vevő, vagyis a bontási munkákat végző társaság, szétszerelendő terméket vásárol, és kötbér kikötése mellett kötelezettséget vállal arra, hogy e terméket a szerződésben meghatározott határidőn belül szétszereli és eltávolítja, valamint a hulladékot elszállítja, e szerződés ellenérték fejében történő termékértékesítést, vagyis szétszerelendő termék értékesítését tartalmazza, amely csak akkor héaköteles, ha adóalanyként eljáró személy vagy szervezet teljesíti, amit a kérdést előterjesztő bíróságnak kell megvizsgálnia. Ha a vevő köteles szétszerelni és eltávolítani e terméket, valamint az így keletkező hulladékot elszállítani, ezzel konkrétan az eladó igényét kielégíteni – amit a kérdést előterjesztő bíróságnak kell megvizsgálnia –, e szerződés ezenkívül ellenérték fejében nyújtott szolgáltatást, vagyis a szétszerelési és szállítási munkákat is magában foglal, ha e vevő ezen szolgáltatásnyújtáshoz egy értéket rendel, amelyet a szétszerelendő termék vételárát csökkentő tényezőként figyelembe vesz az általa ajánlott árban, amit a kérdést előterjesztő bíróságnak kell megvizsgálnia[22].

[1] A közös hozzáadottértékadó‑rendszerről szóló, 2006. november 28‑i 2006/112/EK tanácsi irányelv

[2] A  2006/112/EK irányelv 2. cikk (1) bekezdése a) és c) pontjának, 14. cikke (1) bekezdésének, valamint 24. cikke (1) bekezdésének értelmezésére vonatkozott

[3] Ítélet 14-27.pont.

[4] 1993. december 30‑i arvonlisäverolaki (1501/1993) a hozzáadottérték‑adóról szóló AVL törvény (1501/1993) ügyben szereplő tényállásra alkalmazandó változata.

[5] A finn adófizetők adóztatással kapcsolatos jogait és az adójogi és egyéb közigazgatási jogban felsorolt ​​egyéb jogorvoslati kérelmeket az Adó Végrehajtó Egység a Veronsaajien oikeudenvalvontayksikkö felügyeli.

[6]  2013. szeptember 26‑i Serebryannay vek ítélet, C‑283/12, EU:C:2013:599, 37. pont.

[7] Ítélet 34. pont.

[8] 2012. december 19‑i Orfey ítélet, C‑549/11, EU:C:2012:832, 36. pont.

[9]  2013. szeptember 26‑i Serebryannay vek ítélet, C‑283/12, EU:C:2013:599, 38. pont.

[10] Serebryannay vek ítélet, 39. pont.

[11] Ítélet 37. pont.

[12] Orfey ítélet, 44. és 45. pont.

[13] Ítélet 39-40 pont.

[14] 1998. július 14‑i First National Bank of Chicago ítélet, C‑172/96, EU:C:1998:354, 31. pont.

[15] Ítélet 42. pont.

[16] First National Bank of Chicago ítélet, 49. pont.

[17] 2013. június 20‑i Newey ítélet, C‑653/11, EU:C:2013:409, 39., 46. és 52. pont.

[18] Ítélet 48.pont.

[19] Ítélet 50. pont.

[20] Ítélet 57. pont.

[21] Newey ítélet, hivatkozott 39, 46. és 52. pont.

[22] Ítélet 60. pont.

---