A Róma I rendelet egyetemes alkalmazást kimondó szabálya
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A Wolters Kluwer Hungary gondozásában megjelenő, Dr. Palásti Gábor által írt Nagykommentár a Róma I. rendelethez c. mű a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló 593/2008/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (Róma I.) szabályait értelmezi és magyarázza jogeseteken, példákon és jogtudományi kategóriákon keresztül a jogszabály szerkezetét követve. Az alábbiakban a Róma I. rendelet 2. cikkéhez fűzött kommentárból olvashatnak egy részletet.
A Róma I. rendelet 2. cikke az egyetemes (univerzális) alkalmazás szabályát tartalmazza. Ennek értelme az, hogy akkor is a Róma I. rendelet alapján kell megállapítani az alkalmazandó jogot, ha az végül valamely EU-n kívüli ország jogára mutatna. Más szóval akkor is a Róma I. rendelet alapján kell megállapítani az alkalmazandó jogot, ha a kapcsolóelv kivezet az EU területéről, vagy – megint más szóval – a lényeges külföldi elem az EU-n kívül valósul meg. Ez azt jelenti, hogy a Róma I. rendelet tulajdonképpen lefedi az egész világon bárhol bekövetkező lényeges külföldi elemet. Például ha egy orosz és egy török honosságú (beleértve a szokásos tartózkodási helyet is) cég Kisinyovban, Moldova fővárosában köt egymással szerződést, amit Moldovában kell teljesíteni, és a cégtulajdonosok mindkét oldalról német befektetők, ezért német joghatóságot kötnek ki jogválasztás nélkül, akkor annak ellenére a Róma I. rendelet alapján kell meghatározni az alkalmazandó jogot, hogy a szerződések jogának lehetséges kapcsolóelvei mind kivezetnek az EU területéről (a szerződő felek tulajdonosainak személyes joga nem kapcsolóelv a szerződések jogán belül; sőt, a személyes jogban is csak az ún. kontrollelvben van jelentősége, lásd az ún. embargós szabályozást).
Az egyetemes alkalmazás szabálya ugyanebben a megfogalmazásban szerepelt a Római Egyezmény 2. cikkében is – azzal a kivétellel, hogy nemzetközi egyezmény lévén a tagállam kifejezés helyett ott a szerződő állam jogára hivatkozott a szabály.
[…] A fenti rendelkezés a nemzetközi magánjog logikus működése szempontjából szükségszerű. Egy olyan circulus vitiosus (ördögi kör) típusú helyzetet van hivatva megelőzni, amely helyzet egy ellenkező értelmű szabály esetében nem lenne kezelhető. Ennek az oka az, hogy a kapcsolóelv alkalmazásának pillanatában még nem ismerjük az alkalmazandó jogot. Ha kiderül, hogy az alkalmazandó jog nem EU-tagállam joga, és emiatt a Róma I. rendelet nem lett volna alkalmazandó, akkor felmerül a kérdés, hogy mi alapján jutottunk el az adott nem EU-tagállam jogáig (ha már egyszer eleve nem lehetett volna alkalmazni a Róma I. rendeletet). Ha viszont nem alkalmazzuk a Róma I. rendeletet, akkor honnan tudjuk, hogy a
lex causae a Róma I. rendelet értelmében a konkrét ügyben nem EU-tagállam joga lenne. A helyzetet tovább bonyolítaná, ha – a kapcsolóelvek eltérősége miatt – ugyanarra a tényállásra a tagállam saját kapcsolóelve – például az
Nmjtv. valamely szabálya – viszont EU-tagállam jogához vezetne. Ebben az esetben ugyanis nem a tagállam nemzetközi magánjogi szabályát, hanem a Róma I. rendeletet kellene alkalmazni, ami épp azért nem alkalmazható, mivel a saját kapcsolóelve viszont nem EU-tagállam jogára mutat. Végül a két jogforrás közötti oda-vissza utalgatások miatt nem lehetne eldönteni, hogy melyik ország joga alkalmazandó a tényállásra. Az ilyen helyzetek kialakulását az egyetemes alkalmazás szabályával lehet megelőzni, melynek értelmében a Róma I. rendelet alkalmazásának nem feltétele az, hogy az alkalmazandó jog valamely EU-tagállam joga legyen, hanem az lehet bármely harmadik állam joga is.
Az egyetemes alkalmazás szabályának egyéb előnye is van: például ha egy jogviszony lényeges külföldi elemei részben kimutatnak az EU területéről, részben azonban az EU területén maradnak, az alkalmazandó jog megállapításának kérdését nem kell megbontani a Róma I. rendelet és más kollíziós jogforrás között, hanem az egész jogviszonyt a Róma I. rendelet alapján kell elbírálni.
Az egyetemes alkalmazás szabályának az a következménye, hogy önmagában az a körülmény, hogy a lex causae nem EU-tagállam joga lesz, nem vezet el a tagállam saját nemzetközi magánjogi jogszabályának (vagy más nemzetközi magánjogi jogforrásnak) az alkalmazásához. Magyarország esetében például az, hogy a jogviszonyban szereplő lényeges külföldi elem Ukrajna területén valósul meg, és az ukrán jog alkalmazását teszi szükségessé, nem vezet el az az Nmjtv.-hez, hanem az alkalmazandó jogot továbbra is a Róma I. rendelet alapján kell elbírálni, noha Ukrajna nem tagja az EU-nak.
Az univerzális alkalmazás szabályának csak a nemzetközi kollíziós jogban van értelme: az eljárási kérdéseknél főszabályként feltételként kell szabni az EU-hoz kötődést. Így a Brüsszel Ia. rendelet joghatósági szabályait főszabályként csak az EU valamely tagállamában lakóhellyel rendelkező alperessel szemben lehet alkalmazni (Brüsszel Ia. rendelet 4–6. cikkek), és a külföldi határozatok elismerésének és végrehajtásának szabályai a valamely tagállamban hozott határozatokra vonatkoznak (Brüsszel Ia. rendelet III. Fejezet). Az eljárási kérdések területén a kollíziós jog circulus vitiosusa nem fenyeget, mivel itt territoriális jellegű kérdésekről van szó. Fontos látni ugyanakkor, hogy a Róma I. rendelet univerzális alkalmazásra vonatkozó szabálya sem jelenti azt, hogy a jogviszonynak ne lenne szükségszerűen EU-s vonatkozása. A Róma I. rendelet alkalmazása során az EU-s vonatkozás az, hogy a Róma I. rendeletet csak azokban az ügyekben lehet alkalmazni, ahol a joghatóság az EU valamely tagállama területén van. Ez a kívánalom ugyan nem a Róma I. rendelet szövegéből következik, azonban logikusan következik abból, hogy a Róma I. rendelet címzettjei az EU tagállamai; az EU-s jogalkotó EU-n kívüli országok bíróságai számára kollíziós szabályokat nem írhat elő. Konkrét ügyben pedig ez a feltétel akkor valósul meg, ha a joghatóság az EU területén marad. Ilyen értelemben tehát a Róma I. rendelet sem válik el teljesen az EU-tól, azonban az EU-s kötődés nem az alkalmazandó jog, hanem a joghatóság területén valósul meg. Megjegyzendő, hogy kivételes jelleggel nem EU-tagállam bírósága is alkalmazhatja a Róma I. rendeletet, amennyiben saját kollíziós szabálya elfogadja a vissza- vagy továbbutalást (renvoi, lásd a Róma I. rendelet 20. cikkéhez tartozó kommentárt), és az alkalmazandó jog valamely EU-tagállam joga lenne, amelynek kollíziós szabályát a Róma I. rendelet adja.
[…] Az univerzális alkalmazás szabályát néha a
loi uniforme – egységes jog – fordulattal is illetik. Ez a megjelölés azonban nem pusztán a Róma I. rendelet 2. cikkéből következik; az csak egy összetevője annak, hogy mit értünk a Róma I. rendelet egységes szabályozási jellege alatt. A Róma I. rendelet loi uniforme, azaz egységes szabályozása elsősorban abból a tényből következik, hogy a rendelet az EU jogában kötelező erejű jogforrás, amely ráadásul belső jogi közvetítő aktus – például kihirdetés, a belső jogba való átültetés – nélkül, közvetlenül alkalmazandó. Ugyanakkor valóban egységes a szabályozás abban az értelemben is, hogy nem lehet párhuzamos kollíziós rendszereket létrehozni attól függően, hogy az alkalmazandó jog tagállam vagy nem tagállam joga. Az egységes szabályozásnak ettől függetlenül további összetevői is vannak: például hogy a Róma I. rendelet tartalmazza a szerződésekre vonatkozó összes kapcsolóelvet, nagyrészt megszüntetve a széttagolt – például irányelvi szintű – kollíziós szabályozás rendszerét; ehhez lásd például a biztosítási szerződések kapcsán a Róma I. rendelet 7. cikkének kommentárját, a kivételekhez pedig a Róma I. rendelet 23. cikkére vonatkozó kommentárt. Az egyetemes alkalmazás szabálya egyébként a Róma I. rendelet 2. cikkének megfelelő tartalommal érvényesül az egységes európai kollíziós jog más rendeleteiben is.
A cikk a Wolters Kluwer Hungary Kft. termékeire/szolgáltatásaira vonatkozó reklámot tartalmaz.
