Az angolszász kártérítési jog sajátosságai

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A duty of care (gondossági kötelezettség) intézményének jelentőségét az adja az angol jogban, hogy – míg a kontinentális jogban általában jogszabályban rögzítik a jog által védett értékeket, és a bírák ezekhez igazodva döntenek kártérítési ügyekben – az angol jogban a duty of care megsértésének bizonyítási kötelezettsége áll a kártérítés megállapításának középpontjában.

Az angolszász jogrendszer sajátosságai

Az angolszász jogrendszer, vagyis a common law egy olyan jogrendszer, mely jogszokásokon és bírói döntéseken alapul, jelentős része íratlan, szokásjog jellegű, amelynek alapjai a hagyományokban, tradíciókban, szokásokban gyökereznek. Esetjognak is nevezik, mivel egyes jogesetekben született döntések képezik a jog alapját.

A common law alapja a „stare decisis” doktrínája. Eszerint az egyedi döntések nem változtathatók meg, viszont precedenssé válhatnak, ha olyan eset merül fel, amelyhez hasonlított a korábbi jogeset.

Az angolszász jogrendszerek további különlegessége az esküdtszékek nagy szerepe, melynek következménye az volt, hogy nagyon sokáig hiányoztak a kártérítési jogi alapelvek és szabályok, ami kiszámíthatatlansághoz és jogbizonytalansághoz vezetett. Ez az egyre növekvő jogbizonytalanság, és a következetesség hiánya vezetett 1966-ban a Ward v. James-ügyeben[1] annak kimondásához, hogy a kártérítés nagyságának megállapítása nem tartozhat az esküdtszék hatáskörébe.

A másik meghatározó jellegű ítélet a kártérítési jog szempontjából a Jefford v. Gee-ügy[2], melyben kimondták, hogy a bírónak külön kell meghatározni a pénzbeli, nem vagyoni és jövőbeli keresetveszteség kártérítést. A George V. Pinnock-ügyben[3] az is kimondatott, hogy a feleknek jogukban áll megtudni, a bíró pontosan hogyan határozta meg a kártérítési összeget. Ez a gyakorlat azonban ahhoz is vezetett, hogy nagyon sok esetben az a fellebbezés alapja, hogy a bíró nem megfelelően osztotta fel jogcímekre a kártérítési összeget.[4]

Kártérítési jog

A kártérítési jog központi eleme a vétkesség. A vétkesség fogalma viszonylag új keletű az angolszász jogrendszerben, a 19. század végén, 20. század elején kezdték el használni, nagyban köszönhetően az esküdtszék intézményének. A vétkesség megállapításához a károsultnak először is bizonyítania kell a gondossági kötelezettség (duty of care) megszegését. A duty of care koncepciója a Donoghue v. Stevenson[5]-ügyben született ítélet után vált általánossá: „megfelelő gondosságot kell tanúsítani, hogy elkerülhető legyen minden olyan cselekedet vagy mulasztás, amely megfelelő előrelátás tanúsítása mellett valószínűsíthetően megsértené a másik felet”.

A duty of care intézménynek jelentőségét az adja az angol jogban, hogy – míg a kontinentális jogban általában jogszabályban rögzítik a jog által védett értékeket, és a bírák ezekhez igazodva döntenek kártérítési ügyekben – a duty of care megsértésének bizonyítási kötelezettsége áll a kártérítés megállapításának középpontjában.

A vétkesség meghatározása egy két lépcsőből álló folyamat. Először is a bíróságnak meg kell határoznia a gondosság mértékét, mellyel a károkozó a károsulnak tartozott. Ennek általános mértéke az a gondosság, mellyel általában elvárható a kérdéses cselekedet gyakorlásakor.

A következő lépésben a károsultnak bizonyítania kell, hogy a károkozó magatartása okozta a kárát. Ezt az úgynevezett „but-for” teszttel lehet bizonyítani: ha nincs a károkozó magatartása, akkor bekövetkezett-e volna a károsult kára. Ha az oksági teszt megáll, akkor a károsultnak azt kell bizonyítani, hogy az elszenvedett kár és a károkozói magatartás között összefüggés áll fent.

Ha a károsult mindezeket bizonyítani tudja, akkor teljes kártérítésre jogosult, vagyis olyan helyzetbe kell hozni, mintha a károsodás meg sem történt volna. A károsult igényt tarthat vagyoni kárai – úgy mint keresetveszteség, gyógyászati költségek, tulajdonban esett károk, egyéb felmerült költségek, valamint nem vagyoni kárai – és nem vagyoni kárai (fájdalom és a kellemetlenségek) pénzbeli értékére.

Az angol kártérítési jog különleges eleme az exemplary damages kategóriája. Ez egy olyan büntető kártérítési fajta, mely meghatározott, súlyosan elítélendő esetekben a károkozó megbüntetésére szolgál az általa elkövetett káresemény előidézéséért. A károsult pedig azért a mentális aggodalomért kapja a többletkártérítést, amelyet a fenti súlyosan elítélendő káresemény során kellett átélnie. Így a károkozó szempontjából ez egy büntető kártérítési fajta, míg a károsult gazdagodik. Az exemplary damage alkalmazásának köre azonban jelentősen leszűkített, és mint a Lordok Háza a Rookes v. Barnard-ügyben[6] is kimondta, egyéb esetekben, legyen az bármilyen módon kirívó, nem lehet alkalmazni.

Az alkalmazásának feltételei:

az állam vagy valamely szervének elnyomó, alkotmányellenes, vagy zsarnoki magatartásával előidézett káresemény; ebben az esetben a súlyosan elítélendő cselekedet a hatalommal való visszaélés,
amikor a jogsértő fél azzal a célzattal követte el a jogsértést, hogy abból vagyoni haszna származzon; ebben az esetben mintegy tanító célzata van ennek a kártérítési formának, a károkozó a vagyoni haszon visszatérítésén felül még a károsult részére is mintegy büntetést kell fizessen,
olyan jogsértés esetén, ami nem jár vagyoni hátránnyal, mégis társadalmilag elítélendő magatartási formát takar, például egy vagyontárgy jogellenes lefoglalása.

A három feltétel bármelyikének megvalósulása – és csak ezek – szolgálhat alapul az exemplary damages megítélésére.

A nem vagyoni kártérítés

Kommentár a polgári perrendtartáshoz Szerkesztő: dr. Wopera Zsuzsa
Részletesen bemutatja a polgári eljárásjog hazai bírósági gyakorlatát, a magyar szabályozásra szerves hatással bíró uniós szabályozást, valamint a perek elhúzódósára tekintettel az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatát is. Előrendelés 20% kedvezménnyel! Megrendelés >>

Az angol jog sajátossága, hogy negatív megközelítéssel határozza meg az általános károk (nem vagyoni károk) fogalmát. Lényegileg tehát nem vagyoni károk fogalmába tartozik minden olyan hátrány, amely a vagyoni károk körén kívül esik. Vagyoni kárnak minősül mindaz a kár, amely egy személyt vagyonában ér, illetve pénzben kifejezhető, ingó és ingatlan dolgokban okozott károk, illetve immateriális javakban – pl. értékpapírok – okozott károk. Minden más bizonyítható hátrány a nem vagyoni károk körébe esik. Nem szükséges tehát olyan elismert személyiségi jog, melynek megsértése maga után vonhatná a kártérítés megállapítását, nincs felsorolása azon jogvédett érdekeknek, melyek megsértése esetén nem vagyoni kártérítést lehetne igényelni, a károsultnak lényegileg azt kell bizonyítania, hogy a vagyoni hátrányok körén kívül eső hátrány érte a károkozó magatartással összefüggésben. Így a bíróságok számára nagy a mozgástér, illetve a szabad mérlegelés lehetősége.

A nem vagyoni kártérítés fogalmához legközelebb az általános kártérítés áll (general damages), mely magában foglalja az elmúlt, jelenlegi és jövőbeni fájdalmat és szenvedést, melyet a károsodás okozott (pain and suffering) – beleértve a pszichológiai jellegű károkat is – és azon kellemetlenségeket, melyeket magában foglalják az élet élvezetének elveszítését (loss of amenity). Mindezen jogcímeket összefoglalva az eljáró bíróság egy összeget állapít meg general damages jogcímen.

A pain and suffering jogcímen megítélt kártérítés mindazon fájdalmat és szenvedést kárpótolja, mely a baleset következménye. Ezen a jogcímen kell megtéríteni minden olyan jelenlegi és jövőbeni szenvedést, mely a balesettel összefüggésbe hozható, vagy annak következményeként keletkezett (pl. orvosi beavatkozás). Nem jár azonban kártérítés ezen a jogcímen, ha a károsult nincs eszméleténél, és nem érzékeli a fájdalmat[7], illetve ha a halál azonnal bekövetkezett[8].

A loss of amenity fogalmát már egy kicsit nehezebb meghatározni. Ahogy Lord Reid mondta a West&Son Ltd v. Shepard-ügyben[9]: „Két megközelítés létezik ezzel a kártérítési formával kapcsolatban. Az egyik, hogy a károsultat az elveszített végtagjáért, vagy emésztési problémájáért kompenzáljuk. A másik, hogy az igazi veszteség nem a sérült fizikai sérülése, hanem azon lehetőségeknek az elveszítése, melyek szükségesek lennének ahhoz, hogy teljes és normális életet éljen, és amitől most fizikai állapota őt megfosztja, és itt még a kis kellemetlenségeket is tolerálnunk kell.”

A loss of amenity jogcímen kompenzálható például a sportos életmód feladásának kényszere, valamelyik érzékszerv elveszítése, szexuális életre való képesség elveszítése, házasságkötési esélyek csökkenése, nyaralás meghiúsulása.

A pain and suffering és loss of amenity közötti különbséget Lord Scarman fejtette ki a Lim Poh Choo v. Camden and Islington Area Health Authority-ügyben[10]. Eszerint a pain and suffering megítélése attól függ, hogy a sérült képes-e a fájdalom érzékelésére. A loss of amenity a lehetőségek elveszítését kompenzálja, így nem függ attól, hogy a károsult az érzékeli-e vagy sem.

Ezt az 1998-ban a Law Commission riportjában[11] is megerősítette, mikor kimondta, hogy a pain and suffering jogcímet mindig egyénenként, szubjektíven kell vizsgálni – azon keresztül, hogy a károsult mit érzékel a sérülésből, és nem objektíven. Tehát, ha a károsult személy nincs tudatánál, nem jogosult pain and suffering-re. A loss of amenity tekintetében a riport a legnagyobb kihívást a kártérítés mértékének megállapításában látja. Mivel ezt a jogcímet – szemben a pain ans suffering-el – objektíven szükséges megállapítani, így egy tartósan öntudatlan, illetve agykárosult sérült az irányelvekben lefektetett legmagasabb mértékű loss of amenity-re jogosult. Természetesen egyéb körülmények értékelését sem lehet mellőzni, és csökkenteni lehet például a kártérítés mértékét, ha a sérült várható élettartama jelentősen megrövidült.[12]

Lábjegyzetek:

[1] (1966) QB 273 at 299-300 [2] (1970) 2QB 130. [3] (1973) 1WLR 118. [4] Basil Markensinis, Michael coester, Guido Alpa and  Augusztus Ullsetin: Compensation for Personal Injury in English, German and Italian Law , Cambridge University Press 2005., 10. o [5] (1932) AC 562 [6] (1964) AC 1129 [7] Wise v. Kaye (1962) 1 QB 638 [8] Hicks v. Chief Constable of South Yorkshire Police(1992) 2 All ER 65. [9] (1964) AC 326 at 341                                   [10] (1980) AC 174. [11] The Law commission, Law co. 257: Damages for personal Injury: Non Pecuniary Loss, 1998, 6.o [12] The Law commission, Law co. 257: Damages for personal Injury: Non Pecuniary Loss, 1998, 9.o

---