EUB: Joghatóság nem teljesített munkaszerződés esetén

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A szerző alábbi cikkében az Európai Unió Bíróságának a B. U. kontra Markt24 GmbH-ügyben[1] született ítéletét elemzi, melynek tárgya: a munkaszerződés teljesítési helye, avagy a joghatóság megállapítása nem teljesített, egyedi munkaszerződés esetében.

I. Bevezetés

A munka- és szociális ügyi bíróságként eljáró salzburgi regionális bíróság, a Landesgericht Salzburg az ausztriai lakóhellyel rendelkező természetes személy B. U. és a német jog szerint alapított Markt24 GmbH társaság – amelynek székhelye a müncheni járás, a Landkreis München területén lévő Unterschleißheimben található – közötti, munkabérhátralék megfizetése, a rendkívüli juttatások időarányos megfizetése, valamint a ki nem vett szabadság pénzbeli megváltása tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében a 1215/2012/EU rendelet[2] („Brüsszel Ia” rendelet) értelmezéséért fordult előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel az Európai Unió Bírósághoz (EUB).

Az előterjesztő bíróság különböző kérdései annak meghatározására irányultak, hogy ő maga rendelkezik‑e joghatósággal a B. U. által indított kereset elbírálására, vagy pedig a keresetet német bíróság előtt kellett volna megindítani.

Ez először is attól függ, hogy a „Brüsszel Ia” rendeletben – különösen a munkavállalók által a munkáltatóikkal szemben indított keresetekre vonatkozó 21. cikkében – szereplő joghatósági szabályok alkalmazandók‑e az ilyen keresetekre, továbbá attól: adott esetben e cikk lehetővé teszi-e a munkavállaló számára, hogy a jelen ügy körülményei között a lakóhelye szerinti bírósághoz forduljon. Végül pedig attól, ennek hiányában e rendelettel ellentétes‑e, hogy ez utóbbi bíróság a munkavállaló számára e lehetőséget biztosító nemzeti szabályok alapján megállapítsa joghatóságát[3].

A kereset hátterét egy határokon átnyúló jogvita képezte. B. U. Salzburgban lakott, míg a munkáltató társaság, a Markt24 székhelye Németországban található – bár a felek között vita tárgyát képezte, lehetséges, hogy e társaság a munkaviszonyuk kezdetén Salzburgban irodával rendelkezett. A vitatott munkaszerződést ebben a városban kötötték meg, míg a szerződésben kikötött munkavégzést, vagyis a takarítási feladatokat Münchenben kellett volna ellátni.

A B. U. által benyújtott kereset, a „Brüsszel Ia” rendelet tárgyi hatálya alá tartozik, így az elbírálására joghatósággal rendelkező bíróságokat – a nemzeti joghatósági szabályok kizárásával – e rendelet rendelkezéseire tekintettel kell meghatározni[4].

A jelen esetben az EUB ítélkezési gyakorlatában nem állt rendelkezésre a rendelet 21. cikkének olyan esetre történő alkalmazásával kapcsolatos ügy, amelyben munkaszerződés megkötésére sor került ugyan, de munkavégzésre nem. Ezért volt szükség a „Brüsszel Ia” rendelet – különösen annak 21. cikkében foglalt joghatósági szabályok és a jogérvényesítésre vonatkozó, a munkavállaló számára kedvezőbb nemzeti szabályozás közötti viszony alapvető kérdéseit illető – értelmezésre.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a 7. cikk 1. pontjának és a 21. cikk értelmezésére vonatkozott.

E rendelet 7. cikke kimondja:

„Valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy más tagállamban az alábbiak szerint perelhető:

1. a) ha az eljárás tárgya egy szerződés, akkor a vitatott kötelezettség teljesítésének helye szerinti bíróság előtt;

b) e rendelkezés értelmében, eltérő megállapodás hiányában a vitatott kötelezettség teljesítésének helye:[…]

– szolgáltatás nyújtása esetén a tagállam területén az a hely, ahol a szerződés szerint a szolgáltatást nyújtották, vagy kellett volna nyújtani;

c) amennyiben a b) alpont nem alkalmazható, az a) alpontot kell alkalmazni; […].”

A jogszabály 21. cikkének (1) bekezdése szerint:

„Valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező munkaadó perelhető:

a) annak a tagállamnak a bíróságai előtt, amelyben lakóhellyel vagy székhellyel rendelkezik; vagy

b) más tagállamban vagy

i. annak a helynek a bíróságai előtt, ahol vagy ahonnan a munkavállaló rendszeresen munkát végez, vagy annak a helynek a bíróságai előtt ahol legutoljára rendszeresen munkát végzett; vagy

ii. amennyiben a munkavállaló egyik országban sem végez vagy végzett rendszeresen munkát, annak a helynek a bíróságai előtt, ahol a telephely, amely a munkavállalót foglalkoztatta, található vagy található volt.”

II. A tényállás[5]

Az Ausztriában lakóhellyel rendelkező B. U.-val a müncheni járás területén lévő Unterschleißheimben található székhelyű Markt24 egyik alkalmazottja lépett kapcsolatba, és B. U. e munkavállaló közvetítésével takarítási feladatokra szóló munkaszerződést írt alá e vállalkozással a 2017. szeptember 6. és december 15. közötti időszakra vonatkozóan.

A Markt24 a szóban forgó szerződéssel létrehozott munkaviszony kezdetekor egy salzburgi irodával rendelkezett. E szerződést viszont nem ebben az irodában, hanem egy salzburgi pékségben írták alá. A munkába állás megállapodás szerinti időpontja 2017. szeptember 6. volt, és a munkát Münchenben kellett végezni. A Markt24 azonban végül semmilyen munkát nem bízott B. U.-ra, így bár telefonon elérhető volt, és készen állt a munkára, semmilyen tényleges munkát nem végzett a Markt24 számára. B. U. nem rendelkezett a Markt24 azon alkalmazottjának telefonszámával, aki vele kapcsolatba lépett a szóban forgó szerződés megkötése érdekében, ám ez az alkalmazott megemlítette a Markt24 osztrák telefonszámát és e társaság német címét. B. U.-t az osztrák társadalombiztosítási szervnél 2017. december 15-éig vették munkavállalóként nyilvántartásba. A Markt24 ezt követően B. U. munkaszerződését felmondta.

Ezután 2018. április 27-én B. U. a salzburgi regionális bíróság előtt keresetet indított a Markt24 GmbH-val szemben a 2017. szeptember 6. és december 15. közötti időszakra járó munkabérhátralék megfizetése, a rendkívüli juttatások időarányos megfizetése, valamint a ki nem vett szabadság pénzbeli megváltása iránt. Arra hivatkozott, hogy 2017. szeptember 6. és 2017. december 15. között a társaságnál takarítóként dolgozott. Részmunkaidős foglalkoztatás keretében havi bruttó 753,42 euró, azaz nettó 639,15 euró munkabérben állapodtak meg. A munkaviszony az alperes általi felmondás miatt szűnt meg. Ügyének elbírálására – mivel az alperes a munkaviszony kezdetekor Salzburgban rendelkezett irodával – az eljáró bíróság rendelkezik joghatósággal.

A felperes benyújtotta továbbá a 2017 szeptemberére, októberére és novemberére vonatkozó három bérelszámolást. Ezeken az alperes volt munkaadóként feltüntetve, és azok szeptemberre bruttó 626,40 euró (nettó 531,69 euró), októberre bruttó 753,42 euró (nettó 639,50 euró), novemberre pedig bruttó 753,42 euró (nettó 628,15 euró) összeget tartalmaztak.

Mivel B. U. keresetlevelét különböző címeken tett többszöri, postai és a müncheni helyi bíróság, az Amtsgericht München általi kézbesítési kísérlet ellenére sem lehetett kézbesíteni a Markt24-nek, és e társaság képviselői ismeretlen helyen tartózkodtak, 2018 decemberi végzéssel az osztrák rendelkezéseknek megfelelően e társaságnak az eljárás keretében történő képviseletére ügygondnokot rendeltek ki. Utóbbi 2019 januári beadványában az osztrák bíróságok joghatóságát általában, különösen pedig az eljáró bíróság illetékességét vitatta.

Ebben az összefüggésben a müncheni helyi bíróság számára kérdésként merült fel, hogy olyan munkaviszonyokra is alkalmazandó-e az 1215/2012 rendelet 21. cikke, amelyben a munkavállaló – jóllehet Ausztriában munkaszerződést kötött, bár munkát nem végzett, de – készen állt a munkavégzésre. Álláspontja szerint a munkaviszony időtartama és stabilitása a 2017. szeptember 6. és december 15. közötti időszak tekintetében bizonyított volt. Hozzátéve, hogy mind a szóban forgó szerződés megkötésének előkészületeire, mind magára a szerződéskötésre Ausztriában került sor, és B. U.-t az osztrák társadalombiztosítási szervnél vették nyilvántartásba. A munkavállalók esetében, abból lehet kiindulni, hogy a személyek olyan védelemre érdemes csoportjáról van szó, amelyet a rájuk vonatkozó uniós jogi rendelkezések nem hozhatnak a nemzeti szabályozáson alapulónál hátrányosabb helyzetbe. E tekintetben különösen a munkavállaló csekély díjazás miatti pénzügyi helyzetére kell utalni, amely megnehezíti a másik tagállambeli jogérvényesítést.

E körülmények között a salzburgi regionális bíróság az eljárását felfüggesztette és előzetes döntéshozatal céljából kérdéseivel kereste meg az EUB-ot.

III. Az EUB értékelése és ítélete

III.1. Első kérdésével az előterjesztő bíróság arra kereste a választ, hogy az 1215/2012 számú rendelet II. fejezetének „Joghatóság egyedi munkaszerződéseknél” című 5. szakaszában szereplő rendelkezéseket úgy kell-e értelmezni, hogy azok alkalmazandók az egyik tagállamban lakóhellyel rendelkező munkavállaló által egy másik tagállamban székhellyel rendelkező munkáltatóval szemben indított keresetre abban az esetben, ha a munkaszerződést a munkavállaló lakóhelye szerinti tagállamban kötötték meg, és az a munkavégzés helyét a munkáltató tagállamában jelölte ki, ám munkavégzésre e munkáltatónak felróható okból nem került sor.

A kérdés annak meghatározására irányult, hogy a „Brüsszel Ia” rendelet II. fejezetének 5. szakaszában szereplő joghatósági szabályok alkalmazandók-e a B. U. által a Markt24‑gyel szemben indítotthoz hasonló keresetekre.

A rendelet 20. cikkének megfelelően az egyedi munkaszerződéseknél a joghatóságot a II. fejezet „Joghatóság egyedi munkaszerződéseknél” című 5. szakasza határozza meg, amely a rendelet 20–23. cikkét foglalja magában. E joghatósági szabályok az „egyedi munkaszerződéssel kapcsolatos” peres eljárásokra vonatkozó különös szabályokat tartalmazzák. A szóban forgó szabályok, amelyekkel kapcsolatban az EUB következetes ítélkezési gyakorlatot alakított ki[6], különösen a munkaviszonyban gyengébbnek tekintett fél, a munkavállaló védelmét szolgálják[7]. Ennek keretében a „Brüsszel Ia” rendelet 21. cikke a joghatóság tekintetében különféle lehetőségeket biztosít a munkáltatójával szemben keresetet benyújtani kívánó munkavállaló részére.

Egyrészt e cikk (1) bekezdésének

a) pontja értelmében a munkavállaló a munkáltató – azonban fontos pontosítás, hogy nem a saját – lakóhelye vagy székhelye szerinti tagállam bíróságai előtt perelheti ez utóbbit.

Másrészt e cikk (1) bekezdésének

b) pontja lehetővé teszi a munkavállaló számára, hogy keresetét vagy

i. „annak a helynek a bíróságai előtt nyújtsa be, ahol vagy ahonnan a munkavállaló rendszeresen munkát végez, vagy annak a helynek a bíróságai előtt, ahol legutoljára rendszeresen munkát végzett”, illetve

ii. „amennyiben a munkavállaló egyik országban sem végez vagy végzett rendszeresen munkát, annak a helynek a bíróságai előtt, ahol a telephely, amely a munkavállalót foglalkoztatta, található vagy található volt”.

E tekintetben az EUB emlékeztetett arra, hogy a rendelet 20. cikkében szereplő „egyedi munkaszerződés” fogalmát önállóan kell értelmezni az e rendeletben megállapított joghatósági szabályok egységes alkalmazásának biztosítása érdekében valamennyi tagállamban[8] Amint ítélkezési gyakorlatából kitűnik, e fogalom azt feltételezi, hogy a munkavállaló alárendeltségi viszonyban áll a munkáltatóval, mivel a munkaviszony lényeges jellemzője az a körülmény, hogy valaki köteles meghatározott ideig más javára és irányítása alatt tevékenykedni, amelynek ellenszolgáltatásaként díjazásra jogosult[9]. Ilyen esetben meg kell állapítani, hogy a feleket a rendelet 20. cikke értelmében vett „munkaszerződés” kötötte, függetlenül attól, hogy az e szerződés tárgyát képező munkát elvégezték‑e, vagy sem.

A főtanácsnok megállapításai szerint, a rendelet 20. cikke (1) bekezdésének megfelelően e szakasz az „egyedi munkaszerződéssel kapcsolatos” peres eljárásokra alkalmazandó. E megfogalmazásból két feltétel következik: egyrészt a jogvita felei között „egyedi munkaszerződésnek” kell fennállnia; másrészt a keresetnek e „szerződéshez” kell kapcsolódnia[10].

Az első feltételt illetően az EUB már több alkalommal kimondta, hogy az „egyedi munkaszerződés” fogalma nem az eljáró bíróság nemzeti jogában előírt (lex fori szerinti) kategóriákra utal, hanem a „Brüsszel Ia” rendeletben megállapított joghatósági szabályok valamennyi tagállamban való egységes alkalmazásának biztosítása érdekében önálló meghatározást kell kapnia.

A második feltétel a jelen ügyben nyilvánvalóan teljesül, mivel B. U. keresete a vitatott munkaszerződésből eredő kötelezettségek nemteljesítésén alapul[11].

Jelen ügyben a felek közötti szerződés alárendeltségi viszonyt hozott létre a munkáltató és a munkavállaló között, és munkaviszony keretében mindkét fél számára jogokat és kötelezettségeket keletkeztetett, az e szerződésre vonatkozó jogvita az 1215/2012 rendelet II. fejezete 5. szakasza rendelkezéseinek hatálya alá tartozik, tekintet nélkül arra, hogy e szerződést nem teljesítették.

Az EUB első kérdésre adott válasza szerint az 1215/2012 rendelet II. fejezetének „Joghatóság egyedi munkaszerződéseknél” című 5. szakaszában szereplő rendelkezéseket akként kell értelmezni, hogy azok alkalmazandók az egyik tagállamban lakóhellyel rendelkező munkavállaló által egy másik tagállamban székhellyel rendelkező munkáltatóval szemben indított keresetre abban az esetben, ha a munkaszerződést a munkavállaló lakóhelye szerinti tagállamban tárgyalták meg és kötötték meg, és az a munkavégzés helyét a munkáltató tagállamában jelölte ki, ám munkavégzésre e munkáltatónak felróható okból nem került sor.

III.2. Az EUB által együttesen vizsgált második és harmadik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság arra várt választ, hogy e rendelkezések értelmezéseként megállapítható-e, hogy azokkal ellentétes a nemzeti joghatósági szabályoknak az olyan keresetre való alkalmazása, amelyet egy tagállami lakóhellyel rendelkező munkavállaló egy másik tagállamban székhellyel rendelkező munkáltatóval szemben a munkaszerződésében megállapított díjazás kifizetése iránt indít, abban az esetben, ha e szabályok a munkavállaló számára kedvezőbbnek bizonyulnak.

Az eljárás során nem volt vitatott, hogy az osztrák munka- és szociális ügyi bíróságokról szóló törvény, a Bundesgesetz über die Arbeits- und Sozialgerichtsbarkeit (ASGG) 4. §-a (1) bekezdésének a) és d) pontjában foglalt szabályok[12] alapján a kérdést előterjesztő bíróság joghatósággal rendelkezne a B. U. által előterjesztett kereset elbírálására. Az azonban kétségtelenül megállapítható, hogy a „Brüsszel Ia” rendelettel az e nemzeti joghatósági szabályok alkalmazása ellentétes.

A „Brüsszel Ia” rendelet 4. cikke (1) bekezdésének és 6. cikke (1) bekezdésének együttes értelmezéséből ugyanis az következik, hogy a „polgári és kereskedelmi ügyekben” határokon átnyúló jogviták esetén az e rendeletben előírt joghatósági szabályokat akkor kell alkalmazni, ha az alperes valamely tagállamban rendelkezik lakóhellyel, míg a nemzeti joghatósági szabályok főszabály szerint kizárólag akkor relevánsak, ha az alperes valamely harmadik államban rendelkezik lakóhellyel. Amikor a „Brüsszel Ia” rendeletben megállapított joghatósági szabályok alkalmazandók, az eljáró bíróság nemzeti jogában előírt szabályokat azok teljesen kizárják. Ez következik e rendelet 5. cikkének (1) bekezdéséből, amely pontosítja, hogy a 4. cikk (1) bekezdésében szereplő, az alperes lakóhelye szerinti tagállam bíróságainak joghatóságára vonatkozó főszabály alól kizárólag az említett rendelet II. fejezetének 2–7. szakaszában előírt eltérések megengedettek[13]

Az EUB a nemzeti joghatósági szabályokkal kapcsolatban rögzítette, hogy a 1215/2012 rendelet 4. cikkének (1) bekezdése értelmében „valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy, állampolgárságára való tekintet nélkül, az adott tagállam bíróságai előtt perelhető”. Ebből következően, amennyiben a külföldi elemet tartalmazó jogvita e rendelet tárgyi hatálya alá tartozik, és az alperes valamely tagállam területén rendelkezik lakóhellyel vagy székhellyel, az 1215/2012 rendeletben előírt egységes joghatósági szabályoknak elsőbbséget kell élvezniük a nemzeti joghatósági szabályokkal szemben. A nemzeti joghatósági szabályok alóli elvi kizárás az 1215/2012 rendelet II. fejezetének 5. szakaszában szereplőrendelkezésekre is vonatkozik, amelyekről kimondta, hogy ezek nemcsak különös, hanem egyben kimerítő jellegűek is[14].

Következésképpen, a tagállamoknak nincs lehetőségük arra, hogy a „Brüsszel Ia” rendeletben megállapított joghatósági szabályokat a munkavállalókra nézve kedvezőbb nemzeti szabályokkal helyettesítsék vagy egészítsék ki. Az ilyen lehetőség megzavarná az uniós jogalkotó által kívánt egységesítést. Ez az értelmezés a jogbiztonságot is veszélyeztetné mivel a munkáltatók nehezebben mérhetnék fel, hogy az általuk foglalkoztatott munkavállalók által mely bíróságok előtt perelhetőek.

A „Brüsszel Ia” rendelettel ellentétes az eljáró bíróság nemzeti jogában előírt olyan joghatósági szabályok alkalmazása, amelyek lehetővé teszik a munkavállaló számára, hogy a munkaviszony időtartama alatti lakóhelye vagy szokásos tartózkodási helye szerint, illetve a díjazás megfizetésének helye szerint illetékes bírósághoz forduljon[15]. Következésképpen a rendelet II. fejezetének 5. szakaszában szereplő rendelkezések hatálya alá tartozó bírósági eljárás keretében nem alkalmazhatók az egyéni munkaszerződésekkel kapcsolatos joghatóság meghatározására vonatkozó olyan nemzeti szabályok, amelyek eltérnek az e rendelkezésekben előírtaktól, függetlenül attól, hogy az említett nemzeti szabályok kedvezőbbek‑e a munkavállaló számára.

Az EUB második és a harmadik kérdésre adott válasza szerint az 1215/2012 rendelet II. fejezetének 5. szakaszában szereplő rendelkezéseket úgy kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes a nemzeti joghatósági szabályoknak az olyan keresetre való alkalmazása, amelyet egy tagállami lakóhellyel rendelkező munkavállaló egy másik tagállamban székhellyel rendelkező munkáltatóval szemben a munkaszerződésében megállapított díjazás kifizetése iránt indít, függetlenül attól, hogy e szabályok a munkavállaló számára kedvezőbbnek bizonyulnak‑e.

III.3. Negyedik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság arra vár választ, hogy az 1215/2012 rendelet 21. cikkét úgy kell-e értelmezni, hogy az alkalmazandó az olyan keresetre, amelyet egy tagállami lakóhellyel rendelkező munkavállaló egy másik tagállamban székhellyel rendelkező munkáltatóval szemben a munkaszerződésében megállapított díjazás kifizetése iránt indít. Továbbá kérte az e cikk alapján joghatósággal rendelkező bíróság meghatározását is.

A kérdés kapcsán az EUB emlékeztetett arra, hogy valamely tagállamban székhellyel rendelkező munkáltató perelhető a székhelye szerinti tagállam bíróságai előtt, vagy annak a helynek a bíróságai előtt, ahol vagy ahonnan a munkavállaló rendszeresen munkát végez, vagy annak a helynek a bíróságai előtt ahol a munkavállaló legutoljára rendszeresen munkát végzett, vagy amennyiben a munkavállaló egyik országban sem végez vagy végzett rendszeresen munkát, annak a helynek a bíróságai előtt, ahol a telephely, amely a munkavállalót foglalkoztatta, található vagy található volt.

A jelen ügyben nem volt vitatott, hogy a Markt24 székhelye Németországban van, vagyis joghatósággal a német bíróságok rendelkeznek. A kérdést előterjesztő bíróság ezért a rendelet 21. cikke (1) bekezdése b) pontjának értelmezését kérte. E rendelkezés ugyanis lehetővé teszi a munkavállaló számára, hogy keresetét a munkáltatóval szemben:

–        i.      „annak a helynek a bíróságai előtt nyújtsa be ahol vagy ahonnan a munkavállaló rendszeresen munkát végez”, vagy „annak a helynek a bíróságai előtt, ahol legutoljára rendszeresen munkát végzett”; vagy

–        ii.      amennyiben a munkavállaló egyik országban sem végez vagy végzett rendszeresen munkát, „annak a helynek a bíróságai előtt, ahol a telephely, amely […] foglalkoztatta, található vagy található volt”.

Vagyis a szokásos munkavégzési hely jelenti az elsődleges joghatósági kritériumot míg az, hogy hol található az alkalmazó telephely, csak másodlagos kritérium.

A jelen ügyben az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból megállapítható, hogy a bíróságok, amelyek előtt a munkavállaló keresetet indított, nem a munkáltató székhelye szerinti tagállam bíróságai, amint azt az 1215/2012 rendelet 21. cikke (1) bekezdésének a) pontja lehetővé teszi. Az ügy körülményeiből az sem tűnik ki, hogy a munkavállaló keresete e rendelet 21. cikke (1) bekezdése b) pontja ii. alpontjának hatálya alá tartozna. Az EUB-nak meg kellett tehát határoznia, hogy a tényállás szerinti ügy – akkor is, ha semmilyen munkát nem végeztek – e rendelet 21. cikke (1) bekezdése b) pontja i. alpontjának hatálya alá tartozik-e, amely kimondja, hogy a valamely tagállamban székhellyel rendelkező munkáltató más tagállamban perelhető annak a helynek a bíróságai előtt, ahol vagy ahonnan a munkavállaló rendszeresen munkát végez, vagy annak a helynek a bíróságai előtt ahol a munkavállaló legutoljára rendszeresen munkát végzett.

Az EUB állandó ítélkezési gyakorlata szerint e rendelkezés alkalmazásában a szokásos munkavégzési helyet nem a szóban forgó munkaszerződésre alkalmazandó jogra (lex contractus) való hivatkozással, hanem a „Brüsszel Ia” rendelet rendszerére és célkitűzéseire tekintettel meghatározott önálló kritériumok alapján kell meghatározni, az e rendelet által előírt joghatósági szabályok valamennyi tagállamban történő egységes alkalmazásának biztosítása érdekében[16]. Ezen ítélkezési gyakorlatnak megfelelően ez a hely annak a helynek felel meg, „ahol a munkavállaló a munkáltatójával megállapodott tevékenységeket ténylegesen végzi”[17]. E hely meghatározása bizonyítás kérdése. A nemzeti bíróságoknak kell meghatározniuk ezt a helyet az előttük folyamatban lévő egyes ügyek körülményei alapján, az EUB által meghatározott kritériumok tiszteletben tartása mellett[18]. 

Az EUB megállapítása szerint „a munkavállaló szokásos munkavégzési helyének” fogalmát úgy kell értelmezni, hogy az arra a helyre vonatkozik, ahol vagy ahonnan a munkavállaló a munkáltatójával szembeni kötelezettségeinek lényegét ténylegesen teljesíti[19].

Mivel a szokásos munkavégzési hely meghatározása, lényegében ténykérdés, ez nem jelenti azonban azt, hogy a munkaszerződés feleinek az e hely megállapítására vonatkozó szándéka ne lenne releváns. Éppen ellenkezőleg, figyelembe kell venni azt, hogy e felek hogyan tervezték a szerződésük teljesítését. Az EUB e szándékot az ítélkezési gyakorlatában már figyelembe vette[20].

A főtanácsnok pontosítása szerint „nem arról van szó, hogy lehetővé kellene tenni a munkáltató számára az illetékes bíróság erőltetett meghatározását azáltal, hogy a munkaszerződésben fiktív munkavégzési helyet rögzítenek. Egyrészt ugyanis a szerződésben előírt munkavégzési hely csak annyiban releváns, amennyiben az a felek valós szándékát tükrözi. Ha a munkavállaló objektív módon igazolja, hogy tevékenységét valójában máshol kellett végeznie, ez elsőbbséget élvez. A jelen ügyben B. U. nem vitatta, hogy valójában Münchenben kellett volna dolgoznia. Másrészt, az bizonyos, hogy azokban a helyzetekben, amikor a munkaszerződést teljesítették, meghatározó, hogy az hogyan ment teljesedésbe. Abban az esetben, ha az e szerződésben kikötött munkavégzési hely eltér attól a helytől, ahol a munkavállaló a gyakorlatban tevékenységét végezte, a tények valósága a döntő, mégpedig azért, hogy megakadályozható legyen a joghatóság munkáltató általi bármiféle manipulációja, a „Brüsszel Ia” rendelet 21. cikke (1) bekezdése b) pontja i. alpontjának a munkavállaló védelmére irányuló mögöttes célkitűzésének megfelelően[21]. Azonban, ha a munkaszerződés nem ment teljesedésbe, főszabály szerint a felek által e szerződésben kifejezett szándék az egyetlen olyan elem, amely ténylegesen lehetővé teszi az e rendelkezés értelmében vett szokásos munkavégzési hely megállapítását.

Összefoglalva, a szerződés kikötései a meghatározóak, különösen amennyiben a teljesítés elmaradása vagy a teljesítés nagyon rövid időtartama megakadályozza e hely az alapján történő megállapítását, ahogyan a jogviszony a gyakorlatban végbemegy[22].

Amennyiben a munkaszerződést nem teljesítették, a szerződő felek által az e teljesítés helyére vonatkozóan kifejezett szándék főszabály szerint az egyetlen olyan tényező, amely lehetővé teszi a szokásos munkavégzési hely megállapítását. Ez az értelmezés biztosítja ugyanis a lehető legnagyobb mértékben a joghatósági szabályok kiszámíthatóságát, mivel a felek által a munkaszerződésben tervezett munkavégzési hely főszabály szerint könnyen beazonosítható. E rendelkezést úgy kell értelmezni, hogy a munkaviszonyra vonatkozó olyan keresetet – amelyet egy tagállami lakóhellyel rendelkező munkavállaló egy másik tagállamban székhellyel rendelkező munkáltatóval szemben a munkaszerződésében megállapított díjazás kifizetése iránt – azon tagállam bírósága előtt lehet megindítani, amelyben a munkavállalónak a munkaszerződés szerinti munkáltatójával szembeni kötelezettségeinek lényegét teljesítenie kellett. A jelen ügyben ez a hely, Münchenben volt.

Az egyedi munkaszerződéssel kapcsolatos ügyekben a joghatóságot e rendelet „6. cikk, a 7. cikk 5. pontjának és a munkaadó ellen indított eljárás esetén a 8. cikk 1. pontjának sérelme nélkül” a rendelet II. fejezetének 5. szakasza határozza meg. E cikk továbbá kimondja, hogy valamely tagállamban lakóhellyel rendelkező személy más tagállamban „fióktelep, képviselet vagy más telephely működéséből származó jogvita tekintetében a fióktelep, képviselet vagy más telephely helyének bírósága előtt” perelhető.

Ennek kapcsán az EUB emlékeztetett arra, hogy a rendeletben szereplő „fióktelep”, „képviselet” és „más telephely” fogalmát önállóan kell értelmezni, mint amelyek olyan tevékenységi központ fennállását feltételezik, amely a külvilág felé tartósan egy anyavállalat kiterjesztéseként jelenik meg. E központnak saját üzletvezetéssel kell rendelkeznie, és megfelelően felszereltnek kell lennie ahhoz, hogy harmadik felekkel tárgyaljon, akiknek így nem kell közvetlenül az anyavállalathoz fordulniuk[23]. E rendelkezés azonban csak akkor alkalmazható, ha a jogvita vagy ezen egységek működtetésével kapcsolatos cselekményekre, vagy az ezen egységek által az anyavállalkozás nevében vállalt, az ezen egységek székhelye szerinti államban teljesítendő kötelezettségekre vonatkozik[24].

E megfontolások összességére tekintettel az EUB negyedik kérdésre adott válasza szerint az 1215/2012 rendelet 21. cikke (1) bekezdése b) pontjának i. alpontját akként kell értelmezni, hogy egy tagállami lakóhellyel rendelkező munkavállaló egy másik tagállamban székhellyel rendelkező munkáltatóval szemben a munkaszerződésében megállapított díjazás kifizetésére irányuló keresetét e rendelet 7. cikke 5. pontjának sérelme nélkül ama hely bírósága előtt lehet megindítani, ahol vagy ahonnan a munkavállalónak a munkaszerződésnek megfelelően teljesítenie kellett a munkáltatójával szembeni kötelezettségeinek lényegét.

Lábjegyzetek:

[1] 2021. február 25-i BU kontra  Markt24 GmbH C‑804/19. sz. ügy, ítélet ECLI:EU:C:2021:134 (Ítélet)

[2] A polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 1215/2012/EU rendelet a „Brüsszel Ia” rendelet (Rendelet).

[3] Henrik Saugmandsgaard Øe főtanácsnok B. U. kontra Markt24 GmbH C‑804/19. sz. ügyben tett indítványa (Indítvány)

[4] 1979. november 13-ai Sanicentral-ítélet 25/79, EU:C:1979:255, 3. pont

[5] Ítélet 13-21. pont

[6] 2017. szeptember 14-ei Nogueira és társai-ítélet C‑168/16 és C‑169/16, EU:C:2017:688, 45. és 46. pont

[7] 2018. október 4-ei Feniks-ítélet C‑337/17, EU:C:2018:805, 34. pont; 2018. június 21-ei Petronas Lubricants Italy-ítélet (C‑1/17, EU:C:2018:478, 23. pont

[8]2017. szeptember 14-ei Nogueira és társai-ítélet, C‑168/16 és C‑169/16, EU:C:2017:688, 47. és 48. pont

[9] A 2015. szeptember 10-ei Holterman Ferho Exploitatie és társai-ítélet, C‑47/14, EU:C:2015:574, 40. és 41. pont; a 2019. április 11-ei Bosworth és Hurley-ítélet, C‑603/17, EU:C:2019:310, 25-26. pont

[10] Indítvány 26, 27, 30. pont

[11] Holterman-ítélet, 35–37, és 41. pont; Bosworth és Hurley-ítélet, 24-25. pont

[12] Az 1985. március 7-ei a munka- és szociális ügyi bíróságokról szóló törvény, a Bundesgesetz über die Arbeits- und Sozialgerichtsbarkeit ASGG 4.§-ának (1) bekezdése szerint:

„Az 50. § (1) bekezdésében felsorolt jogvitákban a felperes választása szerint illetékességgel rendelkezik

1. az 1–3. pont szerinti esetekben az a bíróság is, amelynek illetékességi területén

1. a) a munkavállaló a munkaviszony fennállása alatt lakóhellyel vagy szokásos tartózkodási hellyel rendelkezik, vagy a munkaviszony megszűnésének időpontjában rendelkezett,[…]

d) a díjazást fizetni kell, vagy – amennyiben a munkaviszony megszűnt – utoljára fizetni kellett […]”

[13] A 2013. december 19-ei Corman‑Collins-ítélet C‑9/12, EU:C:2013:860, 20–22. pont

[14] Petronas Lubricants Italy-ítélet, 25. pont

[15] Indítvány 46. pont

[16] Nogueira-ítélet 47. és 48. pont

[17] A 2003. április 10-ei Pugliese-ítélet C‑437/00, EU:C:2003:219, 19. pont

[18] Indítvány 52. pont

[19] Nogueira-ítélet, 59. pont

[20] A 2002. február 27-ei Weber-ítélet C‑37/00, EU:C:2002:122, 54. pont

[21] Nogueira-ítélet, 62. pont; 2012. október 4-ei Format Urządzenia i Montaże Przemysłowe-ítélet C‑115/11, EU:C:2012:606, 41–46. pont; 2011. december 15-ei Voogsgeerd-ítélet C‑384/10, EU:C:2011:842, 62. pont

[22] Indítvány 60. pont

[23] Ítélet 47. pont

[24] A 2019. április 11-ei Ryanair-ítélet, C‑464/18, EU:C:2019:311, 33. pont

---