Ismét a ki nem vett szabadság pénzbeli megváltásáról ítélt az EU Bírósága

Az EU luxembourgi bíróságát most először kérték fel annak kifejtésére, miszerint a tagállamok dönthetnek-e úgy, hogy megakadályozzák az éves fizetett szabadsághoz való jog pénzbeli megváltását, miként azt Olaszország tette a közszférában.

A szerző az alábbiakban az Európai Unió Bíróságának (EUB, Luxembourg) a B. U. és a Comune di Copertino-ügyben hozott ítéletét[1] mutatja be. A luxembourgi taláros testülethez az olaszországi Lecce bírósága (Tribunale di Lecce) fordult előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel az előtte zajló jogvita részeként.

Az alapügy felperese B. U. Copertino önkormányzatának (Comune di Copertino) köztisztviselője volt, míg az alperes maga a helyhatóság. A kettejük közötti jogvita amiatt keletkezett, hogy munkaviszonyának önkéntes lemondásból eredő megszűnésekor B. U.-tól megtagadták a ki nem vett éves fizetett szabadságának pénzbeli megváltását az előrehozott nyugdíjba vonulásának céljára.

I. Bevezetés

Joga van‑e a munkavállalónak a ki nem vett éves fizetett szabadsága pénzbeli megváltásához? Más szóval, dönthet-e úgy, hogy nem él a munkából kivehető szabadidőhöz való jogával, és ehelyett a munkaviszonya megszűnésekor felveszi annak pénzben kifejezett ellenértékét? Ellentétes-e az uniós joggal, hogy a tagállamok az ilyen dolgozói döntés megakadályozását célzó intézkedéseket vezessenek be?

E kérdések merültek fel a jelen ügyben a leccei bíróság előtt folyamatban lévő jogvitában, amelyben B. U. a munkaviszony fennállása során ki nem vett éves fizetett szabadsága pénzbeli megváltásához való jogának elismerését kérte[2].

Az EUB e kérdések kapcsán arra kereste a választ, hogy a munkaidőről szóló irányelv[3] mennyiben akadályozza az éves fizetett szabadság „pénzbeli megváltását”, azaz az éves fizetett szabadság ki nem vett részének pénzre váltását. Az ügyben kelt kérelem az olasz jogból, többek között az olasz alkotmánybíróság (Corte costituzionale) e jogot értelmező, vonatkozó ítélkezési gyakorlatából eredt.

Az előterjesztő bíróság nem értett egyet az alkotmánybíróság ama megállapításával, amely szerint az ügyben alkalmazott olasz jog megfelel a munkaidőről szóló irányelvnek. Az eset sajátossága, hogy a kifogásolt szabályozásra vonatkozó korábbi olaszországi peres eljárások egyike sem vezetett előzetes döntéshozatal iránti kérelem előterjesztéséhez. Ennek következtében Luxembourgot most először kérték fel annak kifejtésére, miszerint a tagállamok dönthetnek-e úgy, hogy megakadályozzák az éves fizetett szabadsághoz való jog pénzbeli megváltását, miként azt Olaszország tette a közszférában.

Az előterjesztő bíróság két kérdése arra irányult, hogy egyfelől a munkaidőről szóló irányelv 7. cikke tiltja-e az ilyen nemzeti jogot, másfelől egy nemleges válasz esetén kinek kell bizonyítania – a munkavállalónak vagy a munkáltatónak –, hogy a dolgozónak ténylegesen lehetősége nyílt az éves fizetett szabadság kivételére.

Az ügy kapcsán előzetesen meg kell állapítani, hogy az unión belüli megosztott hatáskörök területén – mint azon a területen, amelyen a munkaidőről szóló irányelv elfogadására sor került – az uniós jogalkotó nem szabályozta azokat a sajátosságokat, amelyekkel a munkavállalók az éves fizetett szabadság tényleges kivételére ösztönözhetők. Mindössze a szabadság kivételének egyértelmű előnyben részesítését fogalmazta meg, míg a szabadság pénzbeli megváltását csak másodlagos jogosultságnak tekintette.

E körülmények között a tagállamoknak továbbra is jogukban áll megválasztani az arra irányuló megfelelő szabályokat, hogy a munkavállalókat az éves pihenőidő tényleges kihasználására ösztönözzék. Eszerint az átviteli időszakok korlátozása nem tekinthető úgy, mint az éves fizetett szabadság abban a referenciaévben való tényleges kivételének ösztönzésére szolgáló egyetlen lehetőség, amelyben az esedékes lenne. E helyütt csak megismételni lehet, hogy a tagállamok által választott bármely jogalkotási lehetőséget a munkaidőről szóló irányelvnek az EUB által adott értelmezésével összhangban kell megvalósítani.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló 2003. november 4-ei 2003/88/EK irányelv 7. cikkének, valamint az Európai Unió Alapjogi Chartája (Charta) 31. cikke (2) bekezdésének értelmezésére vonatkozott[4].

II. A tényállás

B. U.-t 1992. február 1-jétől 2016. október 1-jéig Copertino önkormányzata foglalkoztatta, ahol Istruttore direttivo (vezető instruktor) munkakört töltött be. Beosztásáról önkéntesen lemondott annak érdekében, hogy előrehozott nyugdíjba vonuljon. Mivel úgy vélte, hogy a 2013 és 2016 között megszerzett 79 nap fizetett éves szabadság után pénzbeli juttatásra jogosult, így pénzbeli megváltásra tartott igényt. Megítélése szerint ugyanis az éves szabadságának e részét a szolgálati ideje alatt nem állt módjában felhasználni. B. U. 2016. október 1-jétől nem végzett munkát. Az önkormányzattal keletkezett jogvitája miatt a ki nem vett szabadságnapok pénzbeli megváltása iránt a leccei bírósághoz fordult.

Copertino önkormányzata e bíróság előtt a 95. számú (sz.) törvényerejű rendelet[5] 5. cikkének (8) bekezdésére hivatkozva vitatta a felperes kérelmét. Szerinte ugyanis az a tény, hogy B. U. 2016-ban szabadságot vett ki, azt bizonyítja, hogy tudomása volt az e rendelkezés szerinti ama kötelezettségéről, hogy kivegye az általa a munkaviszony megszűnése előtt megszerzett szabadságnapokat. Ráadásul lemondásakor nem vette ki a szabadsága fennmaradó részét.

A leccei bíróság kifejtette, hogy a B. U. által hivatkozott 79 ki nem vett szabadságnap a 2003/88 irányelvben előírt fizetett éves szabadságnapnak felel meg, amelyből 55 a 2016-ot megelőző évekre, a fennmaradó rész pedig e további szolgálati évre vonatkozik. Hozzátette, B. U. 2016-ban a korábbi években azoknak a megszerzett napoknak megfelelő szabadságot vette ki, amelyet 2013-ra és az azt követő évekre vittek át. E helyzet azonban nem foglal magában semmilyen visszaélésszerű magatartást B. U. részéről, amely az EUB egyik korábbi ítéletének megfelelne[6].

A leccei bíróság megjegyezte, az olasz alkotmánybíróság megállapítása szerint a 95. sz. törvényerejű rendelet 5. cikkének (8) bekezdése – bizonyos kivételektől eltekintve –megfelel az olasz alkotmányban foglalt elveknek, és nem sérti az uniós jog és a nemzetközi jog szabályait sem. Megállapításában figyelembe vette mind a közkiadások féken tartásának szükségességét, mind pedig az állami munkáltatóra háruló szervezési korlátokat, rámutatva arra, hogy e szabályozás a ki nem vett szabadságok „pénzbeli ellentételezése” ellenőrizetlen alkalmazásának megszüntetésére, valamint a szabadság tényleges kivétele elsőbbségének megerősítésére irányul. Ha a szabadságot a munkavállaló akaratától független okokból – például betegség miatt – nem vették ki, akkor nem áll fenn a pénzbeli megváltás kifizetésének tilalma, amely viszont önkéntes lemondás esetén fennáll.

Mindazonáltal az olasz bíróságnak kétségei voltak a 95. sz. törvényerejű rendelet 5. cikke (8) bekezdésének az uniós joggal való összeegyeztethetőségét illetően, annál is inkább, mivel a közkiadások féken tartása, mint cél, már eme 5. cikk címéből is kitűnik, emellett annak (8) bekezdése a közigazgatási szektorban megtakarítások elérésére irányuló intézkedések sorába illeszkedik.

E bizonytalanságaira tekintettel eljárását felfüggesztette, és előzetes döntéshozatal céljából a 2003/88/EK irányelv értelmezésére irányuló kérdéseket terjesztett Luxembourg elé.

III. Az eset értékelése

Két kérdésével, amelyeket az EUB együttesen vizsgált a leccei bíróság arra várt választ, a 2003/88 irányelv 7. cikkét és a Charta 31. cikkének (2) bekezdését akként kell-e értelmezni, miszerint azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely a közkiadások féken tartásával és az állami munkáltató szervezési szükségleteivel kapcsolatos okok miatt megtiltja, hogy a munkavállaló részére pénzbeli juttatást fizessenek az éves szabadságnak mind a munkaviszony utolsó évében, mind az azt megelőző években megszerzett ama napjai fejében, amelyeket a munkaviszony megszűnéséig nem vettek ki. Feltéve, hogy a munkavállaló a munkaviszonyát önként szünteti meg, és nem bizonyítja, miszerint az akaratától független okok miatt nem vette ki a szabadságát a munkaviszonya fennállása alatt.

A luxembourgi főtanácsnoki indítvány megfogalmazásában: az előterjesztő bíróság abbéli kételyeit fejezte ki, hogy az ügyben érintett olasz jogszabály összeegyeztethető-e a munkaidőről szóló irányelvvel. A EUB egyik korábbi ítéletet idézve rámutatott: „az állandó ítélkezési gyakorlatból következik, ahhoz, hogy a pénzbeli megváltáshoz való jog megnyíljon, a munkaidőről szóló irányelv 7. cikkének (2) bekezdése semmilyen egyéb feltételt nem támaszt az ama tényekhez kapcsolódó feltételen kívül, miszerint a munkaviszony megszűnt, továbbá a munkavállaló nem vette ki az összes, őt e munkaviszony megszűnésekor megillető éves szabadságot.”[7].

E megállapításból következik, hogy a tagállamok a pénzbeli megváltáshoz való jogosultság keletkezéséhez nem szabhatnak további feltételeket. A pénzbeli megváltás tehát nem egy olyan önálló jog, amelyet a munkavállalónak a munkaidőről szóló irányelv biztosít. A munkavállaló nem választhat úgy, hogy az éves fizetett szabadság helyett pénzbeli megváltást igényel. A munkaidőről szóló irányelv 7. cikkének (2) bekezdése csak a munkaviszony megszűnése esetén teszi lehetővé, hogy az éves fizetett szabadság helyett pénzbeli megváltás fizetésére kerüljön sor[8].

Az EUB állandó ítélkezési gyakorlata értelmében a minden munkavállalót megillető fizetett éves szabadsághoz való jogot az uniós szociális jog különleges fontossággal bíró elvének kell tekinteni, amelytől nem lehet eltérni, és amelynek az illetékes nemzeti hatóságok általi érvényesítése csak a 2003/88 irányelvben kifejezetten meghatározott korlátok között történhet[9]. Ha eme időszak végéig a szabadság kivételére a munkavállalónak fel nem róható okok miatt nem kerül sor, egy átviteli időszakot kell biztosítani[10]. Ha a munkavállaló továbbra is munkaviszonyban áll, pénzbeli megváltást nem kérhet[11].

Ha a tagállam meghozza a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy minden munkavállalót legalább négy hét fizetett éves szabadság illessen meg a nemzeti jogszabályok és/vagy gyakorlat által megállapított ilyen szabadságra való jogosultság és a szabadság megadása feltételeinek megfelelően, akkor a Charta 31. cikkének (2) bekezdésében foglalt, fizetett éves szabadsághoz való alapvető jogot tükrözi és konkretizálja [12].

Amint az magából a 2003/88 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének szövegéből és az EUB ítélkezési gyakorlatából kitűnik, a tagállamoknak a belső szabályozásukban kell meghatározniuk a fizetett éves szabadsághoz való jog gyakorlásának és alkalmazásának feltételeit, megszabva azokat a konkrét körülményeket, amelyek között a munkavállalók élhetnek ezzel a joggal[13]. A tagállamok kötelesek tartózkodni attól, hogy az e jog keletkezését – amely közvetlenül eme irányelvből következik – bármilyen feltételhez kössék[14].

Az éves szabadsághoz való jog a fizetett éves szabadsághoz való jognak, mint az uniós szociális jog egyik alapvető elvének két alkotórésze közül csupán az egyikét képezi. Eme alapvető jog magában foglalja továbbá a munkabérhez való jogot, valamint – a „fizetett” éves szabadsághoz való e jog lényegéhez tartozó jogként – a munkaviszony megszűnésekor ki nem vett éves szabadság pénzbeli megváltásához való jogot is[15].

Ha a munkaviszony megszűnt, a munkavállalót megillető fizetett éves szabadság tényleges kivételére/kiadására többé nincs lehetőség. Annak érdekében, miszerint e lehetőség hiánya ne zárja ki, hogy a munkavállaló e joggal – akár pénzbeli formában – élhessen, a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése előírja, a munkaviszony megszűnése esetén a munkavállaló jogosult a ki nem vett éves szabadságot helyettesítő pénzbeli juttatásra[16].

Miként azt az EUB korábbi ítéletében már kimondta, a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdése ahhoz, hogy a pénzbeli megváltáshoz való jog megnyíljon, semmilyen feltételt nem támaszt azon kívül, miszerint egyrészt a munkaviszony megszűnt, másrészt a munkavállaló nem vette ki az összes, őt e munkaviszony megszűnésekor megillető éves szabadságot. E jogot közvetlenül eme irányelv biztosítja, és az kizárólag az abban kifejezetten előírt feltételektől függhet[17].

Azon a követelményen túl, miszerint a munkavállalónak tényleges lehetőséget kellett kapnia az éves szabadság kivételére, az EUB hangsúlyozta annak szükségességét is, hogy a munkáltatónak tájékoztatnia kell az érintett munkavállalót a jogosultsága esetleges elvesztéséről[18].

A pénzbeli megváltáshoz való jogosultság tehát nem olyan önálló jog, amely a munkavállalónak választási lehetőséget biztosít az éves szabadság kivétele, illetve a ki nem vett szabadság helyett a pénzbeli megváltás között. Ehelyett olyan jogról van szó, amely a ki nem vett éves fizetett szabadságra való jogosultság fennállásától függ, amelynek időtartamát pedig a tagállamoknak jogukban áll korlátozniuk[19].

Ebből következik, hogy az a munkavállaló, aki munkaviszonyának megszűnése előtt nem tudta felhasználni az összes fizetett éves szabadságát, a ki nem vett éves fizetett szabadság pénzbeli megváltására jogosult. E tekintetben a munkaviszony megszűnésének oka nem releváns. Az a körülmény, hogy a munkavállaló a munkaviszonyát a saját kezdeményezésére szünteti meg, nincs hatással arra a jogára, hogy adott esetben pénzbeli megváltásban részesüljön ama fizetett éves szabadsághoz való joga után, amelyet munkaviszonyának megszűnése előtt nem tudott felhasználni[20].

Az éves szabadság céljából – ami a munkavállalók egészségét védi azáltal, hogy lehetőséget teremt a munkából való kikapcsolódásra – észszerűen következik a pénzbeli megváltás kiegészítő jellege. Ezért a munkaidőről szóló irányelv 7. cikkének (1) bekezdése értelmében az éves fizetett szabadságot elvileg ténylegesen ki kell venni[21].

E rendelkezéssel ellentétes az olyan nemzeti jogszabályozás vagy gyakorlat, amely előírja, hogy a munkaviszony megszűnésekor a ki nem vett fizetett éves szabadság után semmilyen pénzbeli megváltás nem jár annak a munkavállalónak, aki a munkaviszony megszűnése előtt nem tudta kivenni az összes őt megillető éves szabadságot, különösen azért, mert a teljes referencia-időszak vagy annak egy része és/vagy a szabadság átvitelére nyitva álló időszak során betegszabadságon volt[22]. Annak előírása révén, hogy az éves szabadság minimális időtartama – a munkaviszony megszűnésének esetét kivéve – nem helyettesíthető az annak fejében nyújtott pénzbeli juttatással, különösen annak biztosítását szolgálja, hogy a munkavállaló tényleges pihenőidővel rendelkezhessen biztonságának és egészségének hatékony védelme érdekében[23].

Az EUB korábbi megállapítása szerint a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdésével – főszabály szerint – nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely az irányelv által kifejezetten biztosított fizetett éves szabadsághoz való jog olyan gyakorlási módozatairól rendelkezik, amelyek magukban foglalják akár az e jognak a referencia- vagy a szabadság átvitelére nyitva álló időszak végével történő elvesztését. Feltéve azonban, miszerint annak a munkavállalónak, akinek a fizetett éves szabadsága elvész, ténylegesen megvolt a lehetősége arra, hogy az említett irányelv által részére biztosított jogot gyakorolja[24]. A tagállamok egyébként ösztönözhetik az éves fizetett szabadság tényleges kivételét annak pénzbeli megváltása helyett az átviteli időszak időtartamának korlátozásával úgy, hogy időbeli, az éves szabadságra szerzett jog időtartama tekintetében korlátozásokat vezetnek be.

Jelen ügyben az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik egyrészt, hogy a munkavállaló több olyan referencia-időszakban szerzett fizetett éves szabadságnapokat, amelyeket egybeszámoltak, és e 2013-ban, mind pedig 2016-ban szerzett napok egy részét, a munkaviszony 2016. október 1-jei megszűnésekor még nem használták fel. Másrészt a 95. sz. törvényerejű rendelet 5. cikkének (8) bekezdése folytán a munkavállaló pusztán azért nem jogosult az összes ki nem vett szabadságnap után járó pénzbeli megváltásra, mert a munkaviszonyt előrehozott nyugdíjba vonulással önként szüntette meg, amit előre láthatott volna.

Az olasz alkotmánybíróság szerint a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdésében foglalt rendelkezés célja, hogy véget vessen a ki nem vett szabadságok „pénzbeli ellentételezése” ellenőrizetlen igénybevételének. A közkiadások féken tartására irányuló intézkedésekkel párhuzamosan az e rendelkezés által bevezetett szabály célja, hogy megerősítse a szabadság tényleges kivételének a pénzbeli megváltás kifizetéséhez képest fennálló elsőbbségét. Az erre vonatkozó célkitűzés megfelel a 2003/88 irányelv, különösen annak 7. cikke (2) bekezdése által követett célnak, amely annak biztosítására irányul, hogy a munkavállaló tényleges pihenőidővel rendelkezhessen biztonságának és egészségének hatékony védelme érdekében.

E cél érdekében, és mivel – főszabály szerint – nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely az eme irányelv által kifejezetten biztosított fizetett éves szabadsághoz való jog gyakorlási módjait írja elő, és az e jognak a referencia- vagy a szabadság átvitelére nyitva álló időszak végén történő elvesztését is magában foglalja, az irányelv – főszabály szerint – nem tilthat olyan nemzeti rendelkezést, amely előírja, hogy eme időszak végén a ki nem vett fizetett éves szabadságnapokat már nem lehet pénzbeli juttatással helyettesíteni a munkaviszony ezt követő megszűnése esetén sem, ha a munkavállalónak lehetősége volt az eme irányelven alapuló jogai gyakorlására[25]. E tekintetben a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdésében biztosított pénzbeli megváltáshoz való jog szempontjából a munkaviszony megszűnésének oka nem releváns[26].

Az ügyben érintett – az olasz alkotmánybíróság által is értelmezett – nemzeti szabályozás azáltal, hogy a munkaviszony megszűnésekor ki nem vett fizetett éves szabadság napjai után járó pénzbeli megváltás kifizetésének tilalmát azon az alapon írja elő, miszerint a munkavállaló önként szüntette meg a munkáltatójával fennálló munkaviszonyát, olyan feltételt vezet be, amely túlmutat a 2003/88 irányelv 7. cikkének (2) bekezdésében kifejezetten előírt feltételeken. E tilalom különösen a foglalkoztatás utolsó évére, valamint arra a referencia-időszakra terjed ki, amelynek során a munkaviszony megszűnt. E nemzeti szabályozás korlátozza a munkaviszony megszűnésekor ki nem vett éves szabadság pénzbeli megváltásához való jogot, amely, a fizetett éves szabadsághoz való jog egyik alkotóeleme.

E szabályozás további célja, hogy ösztönözze az éves szabadság tényleges kivételét. Ennek érdekében, valamint az állami megtakarítások megőrzésére figyelemmel vezette be azt a szabályt, amely szerint az éves fizetett szabadság fel nem használt időszakai pénzre nem válthatók. E szabályozás megakadályozza, hogy a munkavállalók a ki nem vett éves szabadságuk fejében pénzbeli megváltást igényeljenek, ha tisztában voltak azzal, a munkaviszonyuk mikor szűnik meg, és így megtervezhették, hogy az éves szabadságot még azelőtt felhasználják. Az ilyen törvény arra ösztönzi a munkavállalókat, hogy az éves szabadságot a referenciaévben vegyék ki. A munkáltató azonban nem dönthet egyoldalúan arról, hogy a munkavállaló az éves fizetett szabadságot mikor vegye ki[27].

E tekintetben az EUB emlékeztetett arra, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jog korlátozható – feltéve, hogy teljesülnek a Charta 52. cikkének (1) bekezdésében előírt feltételek. Vagyis: e korlátozásra törvény által, e jog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával kerül sor, továbbá e korlátozás – az arányosság elvére is figyelemmel – elengedhetetlen és ténylegesen az unió által elismert általános érdekű célkitűzéseket szolgálja[28]. A jelen ügyben a Charta 31. cikkének (2) bekezdésében foglalt alapvető jog gyakorlásának vitatott korlátozását a 95. sz. törvényerejű rendelet 5. cikkének (8) bekezdése írja elő.

A nemzeti jogalkotó által követett célokat illetően megállapítható, hogy e célok nem mások, mint egyrészt a közkiadások féken tartása, másrészt pedig az állami munkáltató szervezési szükségletei, beleértve a szabadságolási időszak észszerű tervezését és a munkaviszony feleinek jóhiszemű magatartásra való ösztönzését.

Először is, a közkiadások féken tartását, mint célkitűzést illetően az EUB felhívta a figyelmet arra, hogy a 2003/88 irányelv (4) preambulumbekezdése szerint a munkavállalók biztonságának és egészségének hatékony védelme nem rendelhető alá pusztán gazdasági megfontolásoknak[29]. Másodszor, az állami munkáltató szervezési szükségleteihez kapcsolódó célt illetően jelen ítéletében megismételte, hogy az különösen a szabadságolási időszak észszerű tervezésére és a munkaviszony feleinek jóhiszemű magatartásra való ösztönzésére irányul, így az úgy értelmezhető, mint amelynek az a célja, hogy a munkavállalókat a szabadság kivételére ösztönözze, és megfelel a 2003/88 irányelv céljának[30].

A tagállamok nem térhetnek el a 2003/88 irányelv 7. cikkéből eredő és a Charta 31. cikke (2) bekezdésének tükrében értelmezett ama elvtől, miszerint a megszerzett, fizetett éves szabadsághoz való jog nem szűnhet meg a nemzeti jog által meghatározott referencia-időszak és/vagy a szabadság átvitelére nyitva álló időszak lejártakor, ha a munkavállalónak nem volt lehetősége arra, hogy kivegye a szabadságát[31]. Ellenben, ha a munkavállaló szándékosan és az abból feltételezhetően eredő következmények teljes ismeretében tartózkodott a fizetett éves szabadságának kivételétől, miután lehetővé tették számára az e szabadsághoz való jogának tényleges gyakorlását, a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) és (2) bekezdésével és a Charta 31. cikkének (2) bekezdésével nem ellentétes sem e jog elvesztése, sem pedig a munkaviszony megszűnése esetén a ki nem vett éves szabadság fejében járó pénzbeli juttatás ehhez kapcsolódó hiánya, és a munkáltató nem köteles e munkavállalót e jog tényleges gyakorlására utasítani[32].

E tekintetben a munkáltató arra köteles, hogy a fizetett éves szabadsághoz való jog kötelező jellegére tekintettel – valamint a 2003/88 irányelv 7. cikke hatékony érvényesülésének biztosítása érdekében – ténylegesen és átláthatóan ügyeljen arra, miszerint a munkavállalónak valóban lehetősége legyen a fizetett éves szabadságának kivételére, azzal, hogy – szükség esetén hivatalosan – annak kivételére ösztönzi, és egyúttal – annak biztosítása érdekében, hogy a szabadság még alkalmas legyen arra, hogy garantálja az érintett számára a pihenést és a kikapcsolódást, amelyhez e szabadságnak hozzá kell járulnia – pontosan és időben tájékoztatja arról, ha nem veszi ki a szabadságot, a referencia-időszak vagy a szabadság átvitelére engedélyezett időszak végén elveszti azt, vagy már nem helyettesíthető pénzbeli juttatással. A bizonyítási teher a munkáltatóra hárul[33].

Az EUB ítélkezési gyakorlatára figyelemmel az olasz jog a munkaidőről szóló irányelv 7. cikkével a következő feltételek teljesülése esetén lehet összhangban.

• Először is, a pénzbeli megváltás igénylésének tilalma nem vonatkozhat az éves szabadságra abban a referenciaévben szerzett jogosultságra, amelyben a munkaviszony megszűnik.
• Másodszor, a munkavállalónak a korábbi referenciaévekben – beleértve a minimális átviteli időszakot is – rendelkeznie kellett az éves fizetett szabadság kivételének lehetőségével.
• Harmadszor, a munkáltató ösztökélte a munkavállalót az éves szabadság kivételére.
• Negyedszer, a munkáltató tájékoztatta a munkavállalót arról, hogy a ki nem vett éves fizetett szabadság nem halmozható fel azzal a céllal, hogy a munkaviszony megszűnésekor pénzbeli megváltással helyettesítsék[34].

Ebből következik, ha a munkáltató nem tudja bizonyítani, hogy a megkövetelt gondosságot tanúsította ahhoz, hogy a munkavállaló ténylegesen kivehesse az őt megillető fizetett éves szabadságot, úgy kell tekinteni, miszerint a referencia- vagy a szabadság átvitelére engedélyezett időszak végén az említett szabadsághoz való jog megszűnése, illetve a munkaviszony megszűnése esetén a ki nem vett éves szabadság fejében járó pénzbeli juttatás kifizetésének ehhez kapcsolódó hiánya sérti a 2003/88 irányelv 7. cikkének (1) bekezdését, illetve 7. cikkének (2) bekezdését, valamint a Charta 31. cikkének (2) bekezdését[35].

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelemben szereplő információkból kitűnik, hogy a ki nem vett fizetett éves szabadság pénzbeli megváltásának tilalma kiterjed azokra a napokra, amelyeket a foglalkoztatás utolsó folyó évében szereztek meg.

IV. Az Európai Unió Bíróságának ítélete

Luxembourg határozata szerint a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló 2003/88/EK irányelv 7. cikke és az Európai Unió Alapjogi Chartája 31. cikkének (2) bekezdésében foglaltakkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely a közkiadások féken tartásával és az állami munkáltató szervezési szükségleteivel kapcsolatos okok miatt megtiltja, hogy a munkavállaló részére pénzbeli juttatást fizessenek a fizetett éves szabadságnak mind a munkaviszony utolsó évében, mind az azt megelőző években megszerzett ama napjai fejében, amelyeket a munkaviszony megszűnéséig nem vett ki, ha a munkavállaló önként szünteti meg e munkaviszonyt, és nem bizonyítja, hogy az akaratától független okok miatt nem vette ki a szabadságát e munkaviszony fennállása alatt.

Lábjegyzetek:

[1] A 2024. január 18-ai BU és a Comune di Copertino C‑218/22. sz. ügy ítélet ECLI:EU:C:2024:51 (Ítélet)

[2] Tamara Ćapeta főtanácsnoknak a B. U. kontra Comune di Copertino C‑218/22. sz. ügyben tett indítványa ECLI:EU:C:2023:465 (Indítvány)

[3] A munkaidő‑szervezés egyes szempontjairól szóló 2003. november 4‑ei 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv

[4] A 2003/88 irányelv „Éves szabadság” címet viselő 7. cikke szerint:

„(2) Az éves szabadság minimális időtartama nem helyettesíthető annak fejében nyújtott juttatással, a munkaviszony megszűnésének esetét kivéve.”

Charta 31. cikk. Tisztességes és igazságos munkafeltételek:

(2) Minden munkavállalónak joga van a munkaidő felső határának korlátozásához, a napi és heti pihenőidőhöz, valamint az éves fizetett szabadsághoz

[5] A közkiadásoknak a polgárok részére nyújtott szolgáltatások változatlan fenntartása mellett történő felülvizsgálatára irányuló sürgős rendelkezésekről, szóló 95. sz. rendkívüli törvényerejű rendelet – a 2012. július 6‑ai decreto‑legge n. 95‑ Disposizioni urgenti per la revisione della spesa pubblica con invarianza

[6] A 2018. november 6‑ai Max‑Planck‑Gesellschaft zur Förderung der Wissenschaften-ítélet, C‑684/16, EU:C:2018:874 (a továbbiakban: MPG ítélet) 48. pont

[7] A 2021. november 25‑ei job‑medium-ítélet, C‑233/20, EU:C:2021:960, 31. pont

[8] A 2009. szeptember 10‑ei Vicente Pereda-ítélet C‑277/08, EU:C:2009:542, 20. pont

[9] MPG-ítélet, 19. pont

[10] A 2011. november 22‑ei KHS-ítélet C‑214/10, EU:C:2011:761, 38. pont.; a 2012. május 3‑ai Neidel-ítélet C‑337/10, EU:C:2012:263, 41. és 42. pont

[11] Indítvány 27. pont

[12] job‑medium-ítélet, 25. pont

[13] A 2022. szeptember 22‑ei LB- [A fizetett éves szabadsághoz való jog elévülése] ítélet, C‑120/21, EU:C:2022:718, 24. pont

[14] LB-ítélet, 27. pont

[15] job‑medium-ítélet, 29. pont

[16] MPG-ítélet, C‑684/16, EU:C:2018:874, 22. pont

[17] A 2018. november 6‑ai Kreuziger-ítélet, C‑619/16, EU:C:2018:872, 22. pont

[18] MPG-ítélet, 45. és 61. pont; Kreuziger-ítélet, 52. és 56. pont; Fraport ítélet, 42. pont

[19] Indítvány 39. pont

[20] A 2016. július 20‑ai Maschek-ítélet, C‑341/15, EU:C:2016:576, 28. és 29. pont, job‑medium-ítélet, 32. és 34. pont

[21] Max‑Planck‑Gesellschaft-ítélet, 45. és 61. pont; Kreuziger ítélet, 52. és 56. pont; Fraport-ítélet, 42. pont; LB-ítélet, 25. és 45. pont

[22] MPG-ítélet, 24. pont

[23] MPG-ítélet, 33. pont

[24] MPG-ítélet, 35. pont

[25] Ítélet 39. pont

[26] job‑medium-ítélet, 32, 34. pont

[27] A 2006. szeptember 7‑ei Bizottság kontra Egyesült Királyság-ítélet C‑484/04, EU:C:2006:526, 43. pont; MPG ítélet, 44. pont; Kreuziger-ítélet, 51. pont

[28] LB-ítélet, 36. pont

[29] A 2019. május 14‑ei CCOO-ítélet, C‑55/18, EU:C:2019:402, 66. pont

[30] Ítélet 46. pont

[31] MPG-ítélet, 54. pont

[32] MPG-ítélet 56. pont

[33] MPG-ítélet 45. és 46. pont

[34] Indítvány 58. pont

[35] MPG-ítélet 46. és 55. pont

---