Jogrendszerek a Digitális Társadalomban – XI.


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Sorozatunk összegzéseképp három innovációs gyakorlatról, az úgynevezett adaptációs, a transzformációs és a szakítás modelljéről beszélhetünk. Dönteni ezek között, vagy ezekben együttesen gondolkodni – ez a jövő nagy kérdése. Ám megválaszolása már egy új jogász generációra vár.

Szétnézve a jogi szabályozás rendszerei között, és lezárva eddigi elemzéseinket, alapvetően három innovációs modellről beszélhetünk. Az első az úgynevezett „Adaptációs modell”, a második a „Transzformációs modell” és végül a „Szakítás modellje”.

Az adaptációs modellbe tartoznak mindazok a változások, melyek a digitális társadalom jogi kihívásait a létező jogrend keretén belül válaszolják meg. Akár jogalkotói, akár jogalkalmazói e törekvés, nem mozdulnak el a működő jogrend talapzatáról. E modell népszerű, lényegében az innováció uralkodó mintázata.

A transzformációs modell ama törekvések gyűjtőfogalma, amelyek az adaptációs minták sikertelensége vagy hiánya esetén új jogalkotási és joggyakorlati szabályokkal oldják fel a patthelyzetet. A modell számos pontos támaszkodik a működő jogrendre, így nyelvezetében és annak alapelveiben, ám az új szabályok és jogi normák már nem követik pontról pontra az egzisztáló jogrend logikáját. A modell dinamikáját a jogi tudás adja, erősen támaszkodik a jogirodalom, a szakmai elemzések, a jogtudományi innovációk eredményeire, sokszor mellőzi a hagyományos jog rendszerében fellelhető értelmezési kereteket.

A szakítás modellje egy teljesen új jogi rendszert és jogi rendet feltételez. A tradicionálisan kiépített jogrendből alig-alig emelhető át ide jogi norma, de ezen túlmenően sajnos jelenleg nem bővelkedik impulzív, szélesen elfogadott megoldásokkal. Aktuális formájában inkább ideáltípus, elképzelés (vágyálom egyesek szerint), mintsem realitás, jóllehet e modell hordozza és összefogja a jövő követelményeit, mivel a digitális társadalom alapvető szabályozási kérdései e modellben rendeződhetnek. Alapvetően a szakításra épül, így viszonya az első két modell eredményeivel problematikus, holott már régen egyeduralkodóvá kellett volna válnia.[1]

Az adaptáció vagy a szakítás kérdése megosztja a jogi szakirodalmat. A korábbi írásokban felmerült az internet kódjai és architektúrája közötti szabályozási feszültség, a nemzetállami vagy internacionális (netán transznacionális) szabályozó autoritás eldönthetetlen kérdése. A szabályozás tárgyára összpontosítva pedig az IT-rendszerek belső alakulásának, technika mozgásának jogi lekövetése volt az egyik csomópont. A másik a jog hagyományai köré szerveződött, rákérdezve arra, milyen emberi magatartást (milyen szintű, rendszerű magatartást, társadalmi kapcsolatot) lehet egyáltalán szabályozni a digitális társadalom jogi normáinak előállítása során?

Egy hagyományos válasz szerint a jog az emberi (társadalmi) viszonyokat szabályozza, a technika (és a technológia) nem tartozik szabályozásának illetékességi körébe. A technikának nincs joga, esetleg a technikával kapcsolatot tartó környezet lehet a jogszabályok tárgya. Nem zárják ki, hogy esetleg a jogi normák a technikai standardok alapjait képezhetik, ezért javasolják a technikai-technológiai folyamatokra érzékenyebb szabályok megalkotását.[2] Elképzelhetőnek tartják a különböző, célzott szabályozási sávok kiépítését, amelyekkel elébe tudnának menni a technikai – technológiai fejlődésnek, kisegítve, előmozdítva annak bevezetését.[3]

A technika versus emberi magatartás szabályozási dilemmája a fentieknél sokkal mélyebb kérdéseket vet fel. Jóllehet a dichotonomikus nézetek szerint a technika (technológia) és a társadalom két különböző (elkülönült) terület, egymásban fel nem oldható világ, a platformtársadalom azonban olyan online „ökoszisztéma”, ahol egymással együttműködő és egymással kapcsolatban lévő web-oldalak, webes infrastruktúrák rendszere található. Ezen oldalak, elemek „közösségi interakcióját” algoritmusokkal vezérelt adatfolyamok szervezik.[4] Zödi Zsolt hozzáteszi, esetükben nem egyszerű technikai képződményekről van szó, hanem az adatáramlás, az algoritmusok, üzleti modellek, irányítás, ellenőrzés keveredéséről.

A felmerülő problémákat a filozófia, különösen a technika filozófiája már régen nyomon követi. Ropolyi László az internetfilozófiát megalapozni szándékozó monográfiájában a posztmodern társadalom körébe tartozó információs technológiák egyik sajátosságának éppen azt tekinti, hogy e technológiákban „az értelmezés, a technológia működtetőjének és használójának az adott interpretációs folyamatba való személyes részvétele nélkülözhetetlen.” Az információs technikákban megjelenő uralom így az egyénnek vagy a közösségnek saját viszonyai feletti uralma.[5] Az internet korában, ami a „késő-modern” társadalom bevezető időszakának része, az ember a technikai szituáció elemévé válik, „a technika olyan emberi termék, amelynek terméke maga az ember” – írja.[6]

E filozófiai állásponttal összhangban van a hagyományos jogi szabályozás lehetetlenségét kimondó szerzők véleménye. Ők úgy látják, a hagyományos jogi kategóriákat felül kell vizsgálni, a hatályos jogi szabályozásból fakadó jogi érvelési rend egyáltalán nem segíti elő az új jelenségek megértését. Többségi egyetértés mutatkozik abban, miszerint a klasszikus (római jogi alapokon nyugvó) szerződési rendszer elvesztette jelentőségét, intézményei és normatív szabályozó ereje erodálódott.[7] A jog szabályozó szenzora előtt megjelenő új jelenségek azonban oly mértékig komplex és összetett kérdéseket vetnek fel, hogy még a különböző – korábban egymástól analitikusan megkülönböztetett – szabályozási modellek maguk is problematikussá válhatnak. A példát a robotok és az önvezető autók szűnni nem akaró népszerűségnek örvendő világa szolgáltatja.

A robotok gyártása (építése) régóta foglalkoztatja az emberiséget, a szépirodalmat. Aszimov robotikájának törvényei visszaköszönnek a különböző jogalkotási platformok anyagaiban, vonatkoztatási pontok. Aszimov törvényei azonban olyanok, melyek a robotok irányítási rendszerébe kódoltatnak bele, ezzel máris a nagy vita kellős közepén találjuk magunkat, a külső – működési – környezet, avagy a program maga tárolja-e az irányítási parancsokat. A válasznak messzemenő következményei vannak, a belsővé tett – kvázi motivációs rendszerbe emelt – viselkedési előírás feltételezi a robotok (akár mesterséges intelligenciára épülő) önállóságát, netán jogalanyiságát, a determinista álláspont azonban a robot önállóságát esetleg csak részleges autonómiaként (pl. hálózatba kötött autók) kezeli.[8] A probléma azonban egy és ugyanaz, a mesterséges intelligencia alapján működő rendkívül fejlett információs technikai alakzatokat a jog miként kezelje? Az aktuális válaszokból kiolvasható az innovációs modelljeink kölcsönhatása éppúgy, mint összeütközése.

A robotokra összpontosítva[9], az adaptációs modell alkalmazhatóságának körébe tartozik a robotok önállóságának (személyiségének?) kezelése. Az Európai Unió parlamentje elhíresült állásfoglalásában „elektronikus személyként” definiálta a robotokat, bevallottan a magasan fejlett humanoid robotokra gondolva.[10] Az állásfoglalás a hazai jogi szakirodalomban heves elutasítást váltott ki, mondván az európai jogi hagyományok nem fogadják be az emberi személyiséghez nem kötött jogalanyiság koncepcióját.[11] A jogalanyisághoz kapcsolódó problémák megoldását ezért a hagyományos jogi keretek között kell elképzelni, e rendszerben célszerű kidolgozni például a robotok cselekedetei (nem magatartásuk, viselkedésük) következményeként felmerülő kártérítési felelősséget. A német jogászok szintén ezt az álláspontot vallják, szerintük a robotokhoz és a mesterséges intelligenciához kapcsolódó jogi kérdések – a fejlettség jelenlegi szintjén – gond nélkül megoldhatók a német civilisztika keretein belül. [12]

Éppen a felelősség kidolgozása veti aztán fel a második, a transzformációs modell létjogosultságát. Az teljesen világos volt, hogy a robotok (és a mesterséges intelligenciával vezérelt technikai rendszerek) olyan magas „kockázaton alapuló” (risk-based) rendszerek, ahol éppen e kockázatok képezik a szabályozás tárgyát. Ennek oka, hogy a szóban forgó információs technikai rendszerek működésük során jó részt maguk állítják elő a társadalmi rizikó faktorát, így a kockázat csökkentése, kezelése elsőrendű (társadalomvédelmi) feladat. A szabályozásnak rangsorolnia kell a kockázatok alapján a különböző infotechnikai rendszereket, és e rangsornak megfelelően kell dönteni a szükséges szabályozás lépéseiről.[13] A kockázati elemek tehát a felelősség rendszerének olyan új megoldásait indokolnák, melyekre a hagyományos modellben fogant polgári jogi felelősségi rendszer már nem kínál fel megoldási mintákat. Az ötletek tárháza kifogyhatatlan, ebben a római jog rabszolgákra vonatkozó szabályainak felújítása éppúgy szerepel, mint a kártérítési kaucióval útjukra engedett robotok hadserege. Létezik olyan álláspont is, amely a robotok gyártóinak (hardver és szoftver előállítói), üzemeltetőinek felelőssége mellett teszi le a voksot (az adaptációs modellből kiindulva az üzemben tartó felelősségi szabályaira épít). A robot azonban önálló tanulási és cselekvési síkkal rendelkezik, ahogy önálló döntéseket kell meghozniuk az önvezető autóknak is.

A publikációkban megjelenő vélemények jelentős része így a robotok speciális típusánál, az önvezető autóknál találja meg a sürgető szabályozási feladatot. Nem időszerű még a robotkérdés – érvelnek –, az önvezető autók ellenben már itt kopogtatnak (vagy fordulnak be) a sarkon. Amennyiben ez igaz, akkor éppen az önvezető autók vetik fel a szakítás modelljének alkalmazhatóságát, mivel nem csak a járművezető jogi meghatározása (fogalma), hanem a közlekedési jelzések nagy része válik kérdőjelessé, egyúttal alkalmazhatatlanná. Számos KRESZ-jelzés vagy -tábla nem értelmezhető a mesterséges intelligenciára alapított robotautó esetében, illetve a képi jelek mintázatának üzenete kezelhetetlen egy szenzorokkal konstruálódó világ számára. Valószínű, és ez a megállapítás mind a robotokra, mind az önvezető autókra igaz, mindez a „teljes jogi ökoszisztéma átalakítását igényli, és nem néhány új szabállyal történő kiegészítést.” [14]

Dönteni tehát a szabályozási modellek között, vagy ezekben együttesen gondolkodni, ez a jövő nagy kérdése. Kijelentésünk általános egyetértéssel találkozik, amint az is, hogy e feladatok egy új jogász generációra várnak.

A cikk első részét itt, a másodikat itt, a harmadikat itt, a negyediket itt, az ötödiket itt, a hatodikat itt, a hetediket itt, a nyolcadikat itt, a kilencediket itt, a tizediket pedig itt olvashatja el.

Lábjegyzetek:

[1] Az empirikus kutatásaink alapján összeálló kategória-rendszer nagyjából megegyezik Zödi Zsolt által leírt jogi szabályozási modellekkel. A hasonlóság csak ennyiben a véletlen műve, a vizsgált problémák voltak közösek. Zödi Zsolt: Platformok, Robotok és a Jog. Új szabályozási kihívások az információs társadalomban. Gondolat, Budapest, 2018. 21.

[2] Luisa Specht: Zum Verhӓltnis esines Dualismus von techniksensitivem Recht und reschtssensitiven technischen Durchsetzingsbefugnissen. GRUR, 2019.253. https://beck-online.beck.de/Print/CurrentMagasine. 2019. 06. 04-ei letöltés

[3] Udvary Sándor írja a robotok szabályozásáról: a „… ma megalkotandó szabályozás inkább arra kell irányuljon, hogy miként lesz a technológiát a piacra bevezetve (sic – Gy.T.) , különösen is fogyasztóvédelmi szempontból; hogyan lesz az szabványosítva, engedélyeztetve, milyen szerződési, szavatossági kellékeknek kell megfelelnie.” Udvary Sándor: Fémrabszolga vagy rivális életforma? A robotok jogi szabályozásának első lépései. Gazdaság és Jog, Budapest, 2018/12. 16.

[4] José van Dijk megfogalmazása, idézi Zödi Zsolt. Zödi Zsolt: Platformok, Robotok és a Jog. Új szabályozási kihívások az információs társadalomban. Id. mű. 60.

[5] Ropolyi László: Az Internet természete. Internetfilozófiai értekezés. Typotex, Budapest, 2006. 80.

[6] Uo. 57. Külön fejezet megnyitása nélkül utalunk arra, hogy az emberi kultúra történetének vizsgálata is e következtetésekhez vezet. A digitális korban domináns „kommunikációs gépek” részei a digitális társadalom szövetének, elemei, és szituációformáló aktorai

[7] Technológia jog – Robotjog – Cyberjog. (Szerk.: Klein Tamás – Tóth András). Wolters Kluwer, Budapest, 2018. 214. o. (Robotjog. írta: dr. Klein Tamás),  Dr. Justin Grapentin: Die Erosion der Vertraggestalltungsmacht durch das Internet und den Einsatz Küstlicher Intelligenz. NJW. 2019.181. http://beck-online.bech.de/Print/CurrentMagazine. 2019. 06. 04-ei letöltés

[8] Udvary Sándor: Az önvezető gépjárművek egyes technikafüggő szabályozási kérdései. Im.: Gellén, Klára (szerk.) Jog, innováció, versenyképesség. CompLex Wolters Kluwer, Budapest,  2017. 75-88.  A szerző kétféle önvezető járművet különböztet meg, az egyik az SSDV (Singular Self-Driving Vehicle) a másik a LSDV (Linked Self-Driving Vehicle). Az SSDV (ennek is különböző technikai lehetőségei vannak) fejlett változata önmagától oldja meg a közlekedési problémákat, a másik típus egy hálózat részeként tevékenykedik, ugyanakkor a közlekedés rendszerszintű szervezésében és működésében sokkal hatékonyabb

[9] Gyakorlatilag az önvezető autókat a robotok egyik típusának tekinti a szakirodalom. Az ilyen megközelítésekben sokféle igazság van, minthogy tévedés is

[10] A robotikára vonatkozó polgári jogi szabályok. Az Európai Parlament 2017. február 16-i állásfoglalása a Bizottságnak szóló ajánlásokkal a robotikára vonatkozó polgári jogi szabályokról (2015/2103(INL)

[11] A vita összefoglalója és az álláspont kifejtése: Udvary Sándor: Fémrabszolga vagy rivális életforma? A robotok jogi szabályozásának első lépései. Id. mű. Meg kell jegyezni, hogy a technikai fejlődés elemzésében egyébként élen járó német szociológia sem rajong ezért az álláspontért, az ember szocialitásának (társadalmiságának) beszűkítését olvassa ki belőle. Florian Muhle: Sozialitӓt von und mit Robotern? Drei soziologische Antworten und eine kommunikationstheoretische Alternative. Zeitschrift für Soziologie 2018. 47(3) 147–163.

[12] Abschlussbericht zum Projekt ZivilRiT. Intelligente Techniksysteme – Ausgewählte zivilrechtliche Fragen

im Auftrag des Bundesministerium der Justiz und für Verbraucherschutz. Forschungsgruppe ZivilRiT. Bielefeld, Universitӓt Bielefeld. 9. oktober, 2017.

[13] Guihot Michael- Matthew Anne F. – Suzor, Nicolas P. : Nudging robots: Innovative solutions to regulate artificial intelligence. Vanderbilt Journal of Entertainment and Technology Law, 20(2), 385-456. https://eprints.qut.edu.au/109926/. Letöltés: 2020. január 16.

[14] Zödi Zsolt: Platformok, Robotok és a Jog. Új szabályozási kihívások az információs társadalomban. Id. mű. 203.


Kapcsolódó cikkek

2024. július 9.

Olaszországban jogvita lett a strandolásból

Az olasz tengerpart elképzelhetetlenek strandfürdők nélkül. Az önkormányzatok évtizedekig átláthatatlanul adták ki az üzemeltetési jogokat, megsértve az uniós versenyjogot. A következőkben a szerző egy bizarr jogi és politikai vitát tár a Jogászvilág olvasói elé.

2024. június 24.

Mi köze a kékúszójú tonhalaknak a keresetek befogadhatóságához?

Cikkünkben az Európai Unió Működéséről Szóló Szerződés („EUMSz”) 263. cikkének (4) bekezdése alapján benyújtott közvetlen keresetek (megsemmisítési keresetek) egyes befogadhatósági feltételeit vizsgáljuk, elsődlegesen az Európai Unió Bírósága által kialakított esetjog alapján.