Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az EJEB az emberi méltóság alapvető szempontjait is elemezve egyhangúlag egyezménysértőnek találta az egyedi mérlegelést nélkülöző, általános koldulási tilalmat, amely nincsteleneket kötelez pénzbírság megfizetésére.
A cikk a Strasbourgi Figyelő blogon jelent meg.
Az alapügy
Az ügy kérelmezője egy roma származású román állampolgár. Miután a hölgy Svájcban sikertelenül keresett munkát, Genfben kéregetéssel tartotta fenn magát. 2011-ben a hatóságok 100 svájci frank (ekkor kb. 21.000 forint) bírságot szabtak ki rá a genfi büntetőjogszabályok alapján, amelyek tiltották a közterületen kéregetést. Az intézkedés során őt a helyszínen a rendőrök megmotozták és a nála talált 16,75 frankot elkobozták. A következő két évben ugyanezen jogsértés miatt még nyolc alkalommal szabtak ki rá ugyanilyen bírságot, kétszer pedig elő is állították. A 100 frankos bírság nemfizetés esetén egy nap elzárásra volt átváltható.
A kérelmező ügyvédje útján fellebbezett a kiszabott bírságok ellen. 2014-ben a genfi rendőrbíróság (tribunal de police) bűnösnek találta és 500 frank öt nap elzárásra átváltoztatható bírság megfizetésére kötelezte, valamint helyben hagyta a 16,75 frank vagyonelkobzást. A kérelmező e döntés ellen a genfi fellebbviteli bírósághoz fordult. Jogorvoslati kérelmében a és az Egyezmény 10. cikkében védett kommunikációs jogok megsértésére, az Egyezmény 14. cikkének hatálya alá tartozó közvetett hátrányos megkülönböztetésre és a 8. cikk alá tartozó személyes szabadságjogainak megsértésére is hivatkozott, felhívva a svájci alkotmány megfelelő passzusait is. Kérte ezen felül az elkobzott pénz és kamatainak visszaszolgáltatását is.
A fellebbviteli bíróság a kérelmet elutasította. Határozatában kifejtette, hogy a támadott bírságok nem akadályozták a kérelmezőt abban, hogy szorult helyzetét kommunikálja a közösség felé. Hátrányos megkülönböztetés sem állt fenn, mert a kéregetést tiltó szabályok nem a kérelmező roma származásán vagy egyéb védett tulajdonságon alapultak. Korábbi saját gyakorlatára utalva a kantoni bíróság a magánélet sérelmét sem állapította meg. A kérelmező ezután a Szövetségi Bírósághoz is folyamodott, de kérelmét e fórum is megalapozatlannak találta. Arra tekintettel pedig, hogy a motozáskor nála talált pénz szabálysértésből származott, a vagyonelkobzást is jogszerűnek ítélte a végső hazai jogorvoslati fórum is.
A kérelmező nem tudta befizetni a bírságot, ezért őt öt napra a Champ-Dollon büntetés-végrehajtási intézetbe szállították.
A kérelmező az Egyezmény magán- és családi élet, valamint levelezés szabadságát védő 8. cikkére hivatkozva az EJEB-hez fordult. Kérelmében előadta, hogy a közterületen kéregetés betiltása a magánéletébe történő aránytalan beavatkozás, mert az megfosztja őt a létfenntartás lehetőségétől. Az, hogy a tilalom miatt nem kommunikálhatta a társadalom felé nehéz sorsát és nem kérhetett adományokat, álláspontja szerint a véleménynyilvánítás szabadságát védő 10. cikket is sértette. A 8. cikkel összefüggésben a megkülönböztetést tiltó 14. cikkre alapított panasza szerint pedig a tiltás a társadalmi, vagyoni helyzete és származása alapján hozta őt hátrányos helyzetbe.
Az EJEB döntése
A kérelem befogadhatósága kapcsán (amelyet az EJEB hivatalból vizsgál), a héttagú Kamara többek között a Glor-ügyre mutatva felidézte, hogy a 8. cikkben foglalt “magánélet” kifejezésnek nem adható kimerítő definíció. E fogalom hatálya alá tartozhat adott esetben az érintett fizikai és társadalmi identitása is. Az Evans-ügyben a Nagykamara már azt is kimondta, hogy e cikk védelmi körébe tartozik a kapcsolatteremtés és társadalmi kapcsolatok fenntartásának joga is. Az Egyezmény alapvető értéke, az emberi méltósághoz való jog pedig a 8. cikk szempontjából is alapvető jelentőségű (lásd pl. a nagykamarai El-Masri-ügyet).
Az emberi méltóság súlyosan sérül, amikor valakinek a létminimuma sincs meg. A kéregető életmóddal az ember e helyzetből igyekszik szabadulni.
Jelen ügy kérelmezője mélyszegénységben él, munkanélküli, írni, olvasni nem tud. Állami támogatást nem kap, a kéregetésen kívül egyéb jövedelemforrása nincs. A koldulás tehát az egyetlen gyakorlatban is rendelkezésére álló eszköz arra, hogy a létfenntartását biztosítani tudja. Mindezekre tekintettel az EJEB a 8. cikk hatálya alá tartozó beavatkozásnak értékelte e tevékenység megtiltását és büntetését.
Az érdemi vizsgálat első lépéseként az EJEB a fentiekre is figyelemmel rögzítette, hogy a kérelmező magánéletébe beavatkozást jelentett a kéregetés tiltása és szankcionálása. A magánéletbe pedig az Egyezmény szerint az állam csak törvényben meghatározott, olyan esetekben avatkozhat be, amikor az egy demokratikus társadalomban az Egyezményben felsorolt valamely legitim cél védelmére tekintettel szükséges.
A kérelmezővel szembeni fellépés törvényen alapult, így e szempontnak a beavatkozás megfelelt. Az EJEB a svájci Szövetségi Bíróság megállapításait is figyelembe véve azt állapította meg, hogy a kéregetés elleni szabályok két fő célt szolgáltak. Egyrészt a közrend fenntartását, másrészt a sokszor kiszolgáltatott embereket, gyakran gyerekeket kizsákmányoló koldushálózatok felszámolását. Az EJEB elfogadta, hogy e célok érdekében az állam jogosult fellépni, adott esetben akár a magánéletbe való beavatkozás árán is. Ugyanakkor e beavatkozásnak minden esetben szükségesnek kell lennie egy demokratikus társadalomban.
Az irányadó szempontok teljesebb feltárása érdekében az EJEB összehasonlító jogi elemzésben vizsgálta, hogy az Európa Tanács 47 országában milyen szabályok vonatkoznak a kéregetésre. E körben a magyar Alkotmánybíróság gyakorlatát is figyelembe vette. Az 1087/B/1994. AB határozat a zaklató módon folytatott, “agresszív” koldulás elleni szabálysértési tényállást minősítette alkotmányosnak, míg az EJEB által citált másik magyar döntés, a 19/2019. (VI. 18.) AB határozat – Czine Ágnes, Hörcherné dr. Marosi Ildikó, Juhász Imre, Schanda Balázs, Stumpf István és Szalay Péter alkotmánybírók különvéleményével – a kéregetés kriminalizálását találta az Alaptörvénnyel összeegyeztethetőnek.
Az EJEB az összehasonlítás során figyelembe vette az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének európai romákkal kapcsolatos ajánlásán és az ENSZ Rendkívüli Szegénységre és az Emberi Jogokra Vonatkozó Iránymutatásán felül az Amerikák közötti emberi jogi bizottságnak a szegénység és emberi jogok kapcsolatával foglalkozó jelentését is.
Annak, hogy az ügy tárgyát képező jogkorlátozást az EJEB szükségesnek minősítse egy demokratikus társadalomban, a Pretty-ügy alapján előfeltétele, hogy a beavatkozást valamilyen kényszerítő társadalmi szükséglet (pressing social need) indokolja. További követelmény az e társadalmi szükséglet és a jogkorlátozás közötti arányosság. Az egyezményben részes államokat ugyanakkor megilleti bizonyos mérlegelési mozgástér (margin of appreciation). A nagykamarai Von Hannover (no. 2)-ügy alapján a Bíróság jellemzően csak akkor bírálja felül e nemzeti mérlegelést, ha az önkényes vagy nyilvánvalóan megalapozatlan.
Mindezen szempontokat mérlegelve a konkrét ügyben úgy ítélte meg az EJEB, hogy a végső soron szabadságelvonással is fenyegető szabály alkalmazása során semmiféle valódi, az ügy egyedi szempontjait figyelembe vevő mérlegelésre került sor.
A svájci tilalom valójában olyan általános, hogy az eljárásban nem kell vizsgálni, és a jogkövetkezmény szempontjából nincs is jelentősége annak, hogy a kéregető agresszívan lép-e föl, sem annak, hogy egy koldushálózat tagja-e, vagy saját létfenntartása a célja. A kérelmező ráadásul különösen sérülékeny csoport tagja, akikkel szemben a jogkorlátozás fokozott óvatosságot követel az állam részéről.
A konkrét ügyben az EJEB nem látta igazoltnak azt a kényszerítő érdeket, amivel a kérelmezővel szembeni fellépés arányban állna. Ahhoz pedig, hogy a jogkorlátozás valóban szükséges legyen egy demokratikus társadalomban, igazolni kell, hogy enyhébb, hasonlóan hatékony eszköz nem állt volna rendelkezésre a cél eléréséhez. Az EJEB e körben mutatott vissza az összehasonlító elemzésre, amelynek tanúsága szerint az Európai Tanács tagállamainak többsége a svájci általános tiltásnál árnyaltabb szabályozást alkalmaz.
Összességében tehát sem a jogi környezet, sem a jogalkalmazó nem vett figyelembe valamennyi szempontot, amelyek kiegyensúlyozása az egyezménnyel összeegyeztethető megoldás érdekében elvárható egy államtól. Minderre tekintettel a hét fős Kamara egyhangúlag megállapította az Egyezmény 8. cikkének sérelmét. Nem-vagyoni kártérítésként a kérelmező által kért 1.000 svájci frankot az EJEB az őt ért sérelemmel arányosnak értékelte és teljes egészében megítélte.
Az egyezménysértés megállapítására tekintettel a kérelem 10. és 14. cikkre vonatkozó részének érdemi vizsgálatát az EJEB nem tartotta szükségesnek.
