Alternatív vitarendezés 2.0 – Az online változat múltja, jelene és jövője (2)

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Sorozatunkban az MNB Pénzügyi Békéltető Testülete által az alternatív vitarendezés tárgykörében, tudományos kutatás támogatására kiírt, 2018-as pályázatán díjazott tanulmányokat közöljük – szerkesztett formában. Ezúttal a szerző az online vitarendezés irányait, a technológiai innovációs megoldásokat és a sikeresség alapjait (megfizethetőség, rugalmasság, érthetőség, megbízhatóság) ismerteti.

AVR 2.0: Online vitarendezés

Alapvetések

Az online vitarendezés azért tekinthető az AVR-eljárások egy speciális válfajának, mert az e körben kimunkált különböző metódusok online térbe – azaz fizikaiból a virtuálisba – való átültetése jelenti annak fundamentumát. Vagyis az 1990-es években elterjedő alternatív vitarendezés 21. századi megfelelőjéről van szó, köszönhetően ugyanis az e századra jellemző technológiai forradalomnak és az elektronikus kommunikáció exponenciális növekedésének, ezek az innovációt jelentő fejlődési tendenciák megkezdték begyűrűzésüket a társadalom egyes alrendszereibe, megcélozva köztük a jogrendszer – az ilyen újításoknak alapvetően masszívan ellenálló – struktúráit is. Az OVR egy széles gyűjtőfogalmat takar, felölelve minden olyan alternatív vitarendezési mechanizmust, amelynek hangsúlyos részét képezi az IT-szektor és az internetnek a használata: így segítségül hívva például adott weboldalakat és kapcsolódó szolgáltatásukat, az e-mailen keresztül történő kommunikációt, a streaming média általi folyamatos és azonnali adatátvitelt, stb. A technológia tehát, mint „negyedik fél” van jelen az eljárásban. Az OVR az AVR tapasztalataira és előnyeire kíván építkezni, ezért az online vitarendezésre vonatkozó rendelkezések összessége ilyen megközelítésben lex specialis-ként jelentkezik az alternatív vitarendezés viszonylatában.

Az alternatív vitarendezés fent már kifejtett előnyein túlmenően, az online vitarendezés is számos, a jellegadó sajátosságából adódó pozitívumot tudhat magáénak. Ezek között említhető elsőként az eljárás még gyorsabb és hatékonyabb alapokra helyezése azáltal, hogy – a földrajzi távolságokat átívelve, a felek kényelmét szolgálva – az egyes szolgáltatások azonnali hozzáférést és elérhetőséget biztosítanak a nap huszonnégy órájában, illetőleg az egyazon időben való, együttes részvétel szükségessége esetén felmerülő eljárás-ütemezés is célravezetőbb és egyszerűbb módon történhet meg. Ez pedig találkozik a felek ama kívánalmával, hogy a vitájukat minél előbb, a lehető legcsekélyebb anyagi és időbeli ráfordítással zárhassák le. Egy további érdekes és hasznos tulajdonsága az ilyen eljárásoknak, hogy azok hatással lehetnek a felek között meghúzódó hatalmi viszonyoknak a dinamikájára, ugyanis az online kommunikáció gyakran elősegíti azt a párbeszédet, amit a felek személyesen nem tudnának egymással produktívan lefolytatni, következésképp a vita megoldásához eljutni. Az online diskurzus sokat emlegetett elszemélytelenedése ekképpen egy számunkra praktikus konnotációval is rendelkezik. Ha pedig a felek úgy döntenek, hogy harmadik személy közreműködését veszik igénybe a konfliktusuk feloldása végett, ezentúl nem jelenthet problémát az ügy szakkérdésében leginkább járatos mediátor vagy arbitrátor megtalálása, hiszen a földrajzi tényezők kikerülnek a képletből. A felek között lezajló információ- és dokumentum-csere lényeges nóvuma, az e folyamatok teljes transzparenciája és nyomon követhetősége, visszakereshetősége.

Az előnyök sorát még hosszasan lehetne taglalni, azonban e sort zárva azt mindenképp ki kell emelni, miszerint egy adott konstrukciónak csakis az OVR-eljárást megálmodó elképzelése és a technológiai fejlődés éppen aktuális szintje szabhat határt. Megfordítva ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy egy konkrét OVR-eljárás sajátos megvalósításától válik függővé az, hogy a gyakorlatban az elméleti előnyök milyen súllyal képesek realizálódni.

Az OVR mechanizmusok ennélfogva szinte végtelen formában ölthetnek testet, érdemes azonban – a sajátosságokból fakadva egy minél magasabb absztrakciós szinten – különbséget tenni ezek között, árnyalva ezzel a meglehetősen sokrétű és szerteágazó összképet. Ennek megvalósítása érdekében az AVR kapcsán már megismert fogalmakat használom fel, és az alábbiakban bemutatom az e-Tárgyalásban, az e-Mediációban és az e-Arbitrációban rejlő lehetőségeket, szemléltetve azokat különböző gyakorlati példákon keresztül.

e-Tárgyalás

A Cybersettle elnevezésű szolgáltatás 1998-ban látta meg a napvilágot, és már az első verziója is több mint kétszázezer lezárt ügyet számlált. A rendszer a blind bidding (vak licitálás) elvén alapul, aminek lényege, hogy a felek a Cybersettle irányába megadják külön-külön a vitát lezárandó ajánlatukat, amely ajánlatok a felek előtt rejtve maradnak. Főszabály szerint, ha az ajánlatok találkoznak, megszületik a megállapodás, ugyanakkor jellemzően 30%-os eltérés esetén is egyezséget kötnek a felek, a különbözetet elfelezve egymás között. Az ajánlatok megtétele történhet több körön keresztül, körönként azonban a feleknek növelniük/csökkenteniük kell a korábban megadott összeget. A blind bidding mechanizmus több szempontból is kedvező a felek számára. Egyrészt, ha az ajánlatok nem találkoznak, az adott összeg nem jut a másik fél tudomására, ebből következően pedig másrészt ez arra szorítja a feleket, hogy precízen és őszintén határozzák meg a végső (bottom line) ajánlatukat képező összeget.

2006-ban a Cybersettle stratégiai kapcsolatot alakított ki az Amerikai Arbitrációs Társasággal (American Arbitration Association; AAA), kvázi egyesítve vitarendezési eszköztáraikat. Az összefogás lényegét az fenti folyamatábra rögzíti

e-Mediáció

Az e-Tárgyalás ismertetett automatizált szolgáltatása természetesen kiegészülhet az online térben történő, a felek általi kommunikációval és annak számos lehetőségével. Az e-Mediáció vonatkozásában ezzel szemben eme aspektus jelenti a kérdéskör talpkövét, ha a hagyományos mediációt – annak alapvetéseivel és lényegét adó funkcióival – át akarjuk ültetni az online dimenzióba.

Az e-Mediáció két fő színterét az e-mail által történő kommunikáció, illetőleg a különböző virtuális chat szobákban zajló eszmecsere jeleníti meg. Utóbbi megjelenhet egyszerűen írásos dialógus képében, de az érdemi ilyen szolgáltatások leginkább a kép és hang folyamatos továbbítására alkalmas technikai eszközökön alapulnak, azaz videokonferenciákon. A mediátor szempontjából kulcsfontosságú, hogy lehetősége legyen a felekkel való együttes és a különálló információcserére egyaránt.

Szingapúrban éppen idén vezették be a bíróságok által megvalósított mediáció kapcsán az e-Mediáció intézményét, egyelőre a szomszédjogi vitákra korlátozva azt. Az igényét érvényesíteni akaró félnek ehhez mindenekelőtt ellenőriznie kell az online rendszer segítségével, hogy a követelése a szolgáltatást biztosító bíróság hatáskörébe esik-e. Ez után ugyancsak online nyílik lehetőség arra, hogy a felek: (1) csatolhassák dokumentumaikat egymás és a mediátor/bíróság számára; (2) kiválasszák a mediáció dátumát; (3) a felmerülő költségeket megfizessék; (4) az ügy fejleményeit nyomon kövessék. A természetes személyek a SingPass, a jogi személyek a CorpPass rendszeren keresztül – kvázi az Ügyfélkapu és Cégkapu eme országbeli megfelelőjéről van szó – érhetik el a szolgáltatást, amit megtehetnek akár a mobiltelefonjukat használva is az erre létrehozott, egyszerűen kezelhető applikáció segítségével.

e-Arbitráció

A 2001-ben alapított Virtual Courthouse (VCH) a mediációs tevékenységen túlmenően már e-Arbitrációt is megvalósít. A VCH rendszere lényegében arra épül, hogy egy rendszerezett adatbázisban rögzíti azokat a mediátorokat/arbitrátorokat, akik közül a felek választhatnak például földrajzi elhelyezkedés, szakterület vagy a megoldott ügyszám alapján. A felület ezt követően szintén lehetőséget biztosít a vonatkozó dokumentumok feltöltésére, illetőleg az online vitarendezés virtuális térben való lefolytatására, végezetül a költségekkel való elszámolásra.

A videokonferenciák általi közös egyeztetés ezáltal az arbitráció kapcsán is megoldást jelenthet, mindazonáltal itt nem mutatkozik olyan szinten szükségesnek, mint a mediáció tekintetében. Éppen ezért a legtöbb e-Arbitrációs eljárásban döntés hozható a felek által feltöltött dokumentumok alapján, illetve esetlegesen az arbitrátor egyes feleket célzó, egyirányú kérdéseinek megválaszolását követően. A vitarendezés e módja azonban csak az elméleti megközelítés által tűnik egyszerűbbnek, a gyakorlatban a fentiekhez mérten az e-Arbitráció – a döntéshozatal végett – egy komplexebb, szigorúbb és drágább folyamat, ezért kevesebb is az ilyen szolgáltatás nyújtásával foglalkozó felület.

Az e-Arbitráció mentén indokolt megemlékezni az elektronikus kereskedelmet lebonyolító szervezetek OVR-megoldásairól, azon belül is annak leginkább releváns szegmenséről, a B2C (business to consumer), azaz a vállalkozás és a fogyasztó között jelentkező vitás helyzetek kezeléséről. Az eBay aukciós weboldal kitűnő példának mutatkozik, hiszen évente hozzávetőleg 60 millió ilyen egyet nem értés adódik az oldalt egyik vagy másik oldalról igénybe vevők között. Az eBay OVR-mechanizmusa két rétegből tevődik össze. Az első megfeleltethető az e-Tárgyalásnak, a második pedig az e-Arbitrációnak. A képlet tehát viszonylag egyszerű. Ha a felek nem jutnak dűlőre meghatározott időn belül, az eBay egy munkatársa becsatlakozik a párbeszédbe, miután pedig meghallgatta a két oldal érvelését: döntést hoz. Az eljárás viszonylag rövid határidőkkel dolgozik, az igényét érvényesíteni akaró félnek 30 nap áll a rendelkezésére – a kézbesítéstől számítva –, hogy megindítsa a vitarendezést. A tárgyalás és az arbitrációs szakasz között azonban 8 napnak el kell telnie, ezáltal előremozdítva azt, hogy a felek valóban kíséreljék meg az ellentétet saját maguk által elsimítani.

Legal Tech innovációk az OVR szolgálatában

A Legal Tech kifejezés olyan jogi szolgáltatásokra utal, amelyek nagyban támaszkodnak a különböző innovációs technológiai és az IT- (information technology; információtechnológia) szektor nyújtotta lehetőségekre. Az ilyen eszközök funkciójukat és komplikáltságukat tekintve széles spektrummal rendelkeznek, így egy részük mindössze arra irányul, hogy segítse, hatékonyabbá tegye például egy ügyvédi iroda mindennapi munkáját, emellett pedig léteznek olyan is, amelyek mesterséges intelligenciát (artificial intelligence; AI) és azon belül is machine learninget, azaz gépi tanulást alkalmaznak. Az alábbiakban mindkét terrénum irányába ki fogunk tekinteni.

Az expert system (szakértői rendszer) egy decision tree (döntési fa) grafikus modell alapján működő technológia, amely egy jogi kérdésben való döntéshozatal esetén lehet a segítségünkre. A rendszer kérdéseket tesz fel a felhasználónak, több választási lehetőséget felsorakoztatva. A válasz függvényében újabb kérdések jelennek meg, mindaddig, amíg eljutunk a modell valamely végpontjához. Lássunk erre egy egyszerű példát:

Az ilyen szakértői rendszerek alapvetően nem számítanak innovatív megoldásnak – hiszen már évtizedek óta jelen vannak –, azonban egy ezt lebutító felhasználói felület mögé „rejtve” a mechanizmust már egy értékes automatizált komponensét képezheti egy jogi szolgáltatásnak. Visszautalva a Szingapúrban működő e-Mediációra, a fél általi bírósági hatáskör-ellenőrzés az online rendszerben vélhetően ilyen alapon történik meg.

A következő kisegítő jellegű technológia a document automation (dokumentum-automatizálás) nevet viseli. A rendszer itt lényegében előre elkészített sablonokkal dolgozik, azokat egy adott ügyre vonatkozóan személyre szabja. Differenciálni az ehhez szükséges adatok megadásának módja mentén lehet. Ez egyrészt elképzelhető a már említett döntési fa mechanizmus alapján, azaz egy kitöltött online kérdőív alapján fogja a rendszer elkészíteni számunkra a kívánt dokumentumot. Másrészt olyan szolgáltatásokkal is találkozhatunk, ahol magában a sablonban végezhetünk módosításokat, az előre kijelölt, szükséges részletek vonatkozásában. Így épül fel például a Legito rendszere. Egy harmadik opcióként jelennek meg azok a megoldások, amelyek a már előre feltöltött egyes dokumentumokból válogatják ki a releváns információkat – ez pedig átível a document review, dokumentum-feldolgozás területére –, kitöltve azokkal a sablonokat. Magától értetődően ezek kombinálása egymással ugyancsak további lehetőségeket szülhet. Ez a működés meglátásom szerint mindenekelőtt egy e-Tárgyalás tekintetében lehet rendkívül érdekes, hiszen harmadik fél hiányában és egy teljesen automatizált szolgáltatással az egyezségkötés pusztán előzetes adatok megadásával/vonatkozó dokumentumok feltöltésével és az ajánlat/ajánlatok megtételével be is fejeződhet; ezen túlmenően ugyanis a rendszer értékeli az ajánlatokat, elkészíti az esetleges megállapodást, illetve továbbítja is például e-mailen keresztül a felek részére, mindezt tizedmásodpercek eltelte alatt.

Egy sokkal komplexebb téma az eddigieknél a quantitative legal prediction (jobb fordítás hiányában: mennyiségi jogi előrejelzés), amely technológiában már sokkal erőteljesebben és látványosabban jelenik meg a mesterséges intelligencia. Összefoglalva ennek lényegét azt mondhatjuk, hogy mindössze egy konkrét céllal rendelkezik: egy modell megalkotásával. A modell lényege, hogy valamilyen gyakorlati jellegű probléma megoldása érdekében készítsen megalapozott jóslatokat, prognózisokat. A probléma esetünkben a jogi konfliktus, a vita, amely rendezésre szorul, és amelynek a lehető legpontosabb és legegyszerűbb rendezése érdekében előre kívánjuk jelezni annak lehetséges kimenetelét.

A modell legfontosabb építőeleme az adat. Ha tehát azt kívánjuk megjósolni, hogy a bíróság vajon milyen ítéletet hozna az előttünk lévő jogvitában, akkor minél több olyan bírósági határozatot kell betáplálnunk a rendszerbe, amely jogvitánkkal analóg kapcsolatot mutat. A rendszer ezt követően összeveti a korábbi BH-kat a jelenlegi üggyel, amiből már levonhatók szerencsés esetben azok az információk, amelyekből az előrejelzés és az egyes tendenciák megállapítása megtörténik. A modell így annál pontosabbá válik, minél több adat áll rendelkezésünkre, azaz minél több olyan sarokponti kérdést tudunk előre jelezni és elemezni a jogvitában, ami hatással lehet annak kimenetelére. Ehhez kapcsolódik hozzá a gépi tanulás. A tanulás itt azt takarja, hogy a felépített rendszer a következő hasonló szituációbeli teljesítménye jobbá válik, az javulást ér el. Magyarán: a következő előrejelzés pontosabb lesz. A tanulási folyamat akként valósul meg, hogy a rendszer sikeres és sikertelen predikcióit is utólag betáplálják, folyamatosan fejlesztve ezáltal a technológia nyújtotta lehetőségeket.

Blockchain-alapú arbitráció

E kérdéskör ismertetését távolabbról szükséges megközelíteni, meghatározva röviden olyan fogalmakat, mint a blockchain (blokklánc) és a smart contract (okosszerződés).

Először is a következőt kell előrebocsátani: a blockchain és az e fogalom mögött rejlő technológiai innováció nem azonos a sokak által ezzel azonosított bitcoinnal. Utóbbi ugyanis maga is egy blockchain alapon működő rendszer, amelynek történetesen saját pénzneme is van. A blokklánc – talán nem meglepő módon – blokkoknak a láncolata. A blokkokba különböző adatok foglalása történik, egy blokkba pedig maximált mennyiségű adat tehető be. Egy adott blokk – amely tehát blokkosított adatok halmaza – csak egy erre a konkrét adathalmazra jellemző ellenőrző kóddal rendelkezik, amely ellenőrző kód a következő blokk elejére beépítésre kerül, ezután következhet csak a többi adat betöltése. Így keletkezik a rendszer lánc jellege, így válik a láncolatban szereplő adat visszamenőleg megváltoztathatatlanná. Ez a mechanizmus valójában egy elosztott főkönyvi rendszer (distributed ledger technology; DLT), a főkönyv pedig egy olyan adatbázis amely nyilvántartást vezet adott tranzakciókról, a következő módokon: (1) a nyilvántartás végleges, azaz a rögzített adatok észrevétlenül nem módosíthatók; (2) a nyilvántartás egy hálózatban, és az ahhoz kapcsolódó csomópontok között történik meg, ezzel elkerülve egy központi szerv – amely felülről „vezérelné” a kommunikációt – és egyéb közvetítők részvételét a rendszerben. Ez adja a technológia decentralizált és peer-to-peer jellegét, aminek lényege, hogy bárki csatlakozhat az adott blockchainhez egyenrangú félként, nem kell ezt megelőzően beregisztrálni / bejelentkezni valamilyen központilag igazgatott rendszerben, hiszen a központ maga nem létezik. Ezek a tulajdonságok különösen hasznosak a bizalom, a nyomon követhetőség és a biztonság biztosításában. Az elosztott főkönyvi rendszer megvalósulhat publikus és privát formában egyaránt. Ezért például egy vállalkozás is létrehozhat egy olyan vállalatirányítási rendszert, amely egy saját, belső DLT alapon működik.

Az okosszerződés egy blokkláncra épülő szoftver, algoritmus. A blokkok ugyanis futtatható kódok tárolására is alkalmasak. Az okosszerződések lényegét absztrahálva egy viszonylag egyszerű összefüggéshez jutunk el: ha bizonyos feltételek adottak, a rendszer automatikusan végrehajt egy következményt. Ezt elképzelhetjük úgy, mint például az étel- és italkiadó automatákat. Egy gyakorlatiasabb jogi szemléltetésen keresztül: ha az ingatlan-nyilvántartás blockchain technológia alapján működne, a vételár eladó részére történő megfizetésére és a vevő tulajdonjogának bejegyzésére azonos időpontban, automatikusan kerülhetne sor, szükségtelenné téve a köztes bizalmi szereplőket, az ügyvédi letétet vagy a függőben tartás jogintézményét. A kvintesszenciája a kérdéskörnek tehát az automatizált végrehajtásban, a szerződés önmagát végrehajtani képességében és a nem-teljesítés lehetőségének kizárása általi bizalom megteremtésében keresendő. Ennek következményeként pedig a szerződések kikényszerítésében részt vevő költséges eljárások – perek, végrehajtás – kiiktathatók. Furcsa helyzettel állunk szemben: az okosszerződések vázolt tulajdonságai sok olyan jogi konfliktusnak, jogvitának a lehetőségét előre kizárják, amelyekből könnyen eljuthatnánk egy alternatív vitarendezési/bírósági eljárásig.

A teljes automatizáltság azonban vissza is üthet, az ilyen szituációkban fogalmazódik meg a konfliktus kezelése iránti igény, azaz az arbitráció általi döntéshozatal kívánalma. Itt tulajdonképpen két alapvető helyzet merülhet fel: (1) szerződésszegés; (2) a clausula rebus sic stantibus elve, vagyis ha a szerződés megkötését követően, utóbb lényeges körülményváltozás áll be, amely változás valamelyik fél lényeges jogos érdekét sérti. Megállapítható, hogy e téren olyan jogkérdésekről beszélünk, amelyek eldöntése intuitív készségeket, érzékelést és értelmezést kívánnak meg a pontos eldöntésük érdekében. Magyarán, egy okosszerződés kódjába belefoglalni ilyen tényezőket jelenleg kvázi lehetetlen, a jövőben a korábban részletezett gépi tanulás fejlődése hozhat ebben netalán változást.

A blockchain alapú arbitráció a következőképpen alakulna. Az ábrán látható türelmi idő/időszak (grace period) jelenti az arbitrációs folyamat központi elemét. Ez ugyanis egy olyan meghatározott időintervallum, amelyen belül bármely fél élhet az arbitráció eszközével. Értelemszerűen adott szerződés függvényében dönthető el ezen időszak mértéke, határozatlan időre szóló szerződés esetén akár elképzelhető annak a szerződés teljes életszakaszára történő kiterjesztése is. Maga az arbitrációs folyamat az általános eljárástól legfeljebb annyiban különbözik, hogy az arbitrátornak rendelkeznie kell a vonatkozó technológiai ismeretekkel. A sarkalatos változást inkább magának a döntésnek a realizálódása fogja jelenti. A döntés ugyanis három alapvető formában ölthet testet: (1) az okosszerződés változatlan módon történő futtatása; (2) az okosszerződés végrehajtásának módosítása; (3) az okosszerződés végleges megszüntetése és az eredeti állapot helyreállítása. A blockchain alapú arbitráció előnye ekkor mutatkozik meg: az okosszerződések logikájából fakadóan az arbitrátor döntése automatikusan együtt jár a döntés végrehajtásával is. Természetesen a végletekig automatizált végrehajtás így is kvázi gyengül, de a megoldás összességében ezt a negatívumot bőségesen kárpótolja

Nézzünk egy gyakorlati példát. Adott egy vállalkozási szerződés, amelynek tárgya egy weboldal létrehozása, pontosan körülírt paraméterek szerint. A megrendelő megfizeti a vállalkozói díjat – a türelmi időn belül a vállalkozó ehhez nem férhet hozzá, addig az az okosszerződésben marad, kis túlzással virtuális letétben –, így automatikusan hozzáfér a megrendelt weboldalhoz, ami azonban nem felel meg a lefektetett paramétereknek. A megrendelő ekkor felhívhatja az arbitrációs eljárást a türelmi időn belül, az arbitrátor pedig hozzáférve az okosszerződéshez és ezáltal a vállalkozói díjhoz, az eljárás lefolytatása által meghozza az ügyben megfelelő döntést: ennek mentén pedig a vállalkozói díj rögtön visszakerül a megrendelőhöz.

Elgondolkodtató kérdés, hogy egy hagyományos szerződést érdemes-e a fenti előnyök miatt áttranszformálni okosszerződéssé. Ennek mérlegelésénél mindenekelőtt azt kell figyelembe vennünk, hogy ekkor egy szerződés alkufolyamata és annak szerkesztése sokkal nagyobb körültekintést és hosszabb munkavégzést igényelhet. Ennél fogva szerződése válogatja, hogy adott esetben az automatizálással elérhető pozitívumok milyen arányban állnak az említett többlet-tevékenységekkel.

Befejezés, záró gondolatok

A tanulmány és a gondolatmenetek sokaságának zárásaképpen egy rövid szinopszis által kívánok reflektálni az eddig elhangzottakra, ezáltal megkísérelve egy koherensebb összképet kialakítani.

Richard Susskind oxfordi professzor – aki a nyolcvanas évek óta kutatja a technológia jogra gyakorolt hatását – a korábban már hivatkozott, a jogászság jövőjéről szóló könyvében tűpontosan mutat rá az innovációs forradalom jogrendszerre gyakorolt hatásaira, összegzően a folyamatot az igazságszolgáltatás frissítésének (upgrading justice) nevezve. A munka végére érve – és áttekintve az egyes, a professzor fejtegetéséhez szorosan kapcsolódó témaköröket – úgy gondolom, hogy az általa említett forradalom tagadhatatlan. Az igazságszolgáltatás mechanizmusa, a jogrendszer egyes struktúráiról alkotott fogalmaink átalakuláson mennek keresztül. A jogalkotás feladata e téren tehát, hogy a vonatkozó normarendszer minél inkább adaptívabb lehessen e változások tükrében, hiszen – Darwin közkedvelt tézisével élve – nem a legerősebb és nem a legokosabb marad életben, hanem az, aki a legfogékonyabb a változásokra.

Az alkalmazkodás szükségességének másik dimenziója a jogi piac. A versenyszféra működését meghatározó törvényszerűségek okán itt a változás sokkal erőteljesebben kézzelfogható már napjainkban is. A tanulmány során érintett különböző online vitarendezési szolgáltatást nyújtó platformok mind a változásokra való fogékonyságot szimbolizálják, külön kiemelve azokat, amelyek az egyes legal tech innovációs megoldásokat is sikeresen integrálták már a rendszerükbe.

Ugyanakkor a kutatás elkészítésének folyamán több olyan OVR-szolgáltatást nyújtó vállalkozással találkoztam, amelyek azért voltak kénytelen megszüntetni az általuk végzett tevékenységet, mert azok nem vonzották be a kívánt számú ügyfelet. Ebből adódóan megállapítható, hogy az online vitarendezés előtt álló elsődleges kihívás – az AVR-el megegyező módon – e konfliktusfeloldási lehetőségnek a tudatosítása a vitás felek irányába.

Az OVR elterjedésének megvalósításához és egyben egy adott OVR-szolgáltatás sikerességéhez a következő – az abban rejlő potenciál ismertetőjegyeiből levezetve – támpontokat tartom dominánsnak: (1) megfizethetőség és ügyhöz való arányosság; (2) hozzáférhetőség és rugalmasság; (3) érthetőség és felhasználóbarát felület; (4) következetesség és megbízhatóság.

Úgy gondolom, hogy e támpontok mentén eredményes alkalmazkodás valósítható meg a jelenleg zajló innovációs hullámra reagálva. Másképpen megfogalmazva: a megfelelő eszközök és módszerek által az igazságszolgáltatás frissítéséhez való csatlakozás bárki részéről lehetséges.