Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
E dolgozat, mely a végrendelet visszavonásának jogi megítéléséről értekezik, a Lakatos, Köves és Társai Ügyvédi Iroda, az Új Jogtár és az Ars Boni jogi folyóirat által kiírt 2014. évi cikkíró-pályázat keretében született, és 16. helyezést ért el.
A végrendelet visszavonásának jogi megítélése a jogtudomány legvitatottabb területei közé tartozik. Egyes szerzők utólagos érvénytelenségről, mások hatálytalanságról, esetleg a végrendelet megdőléséről beszélnek. Az értékelés nehézségét az érvénytelenség és hatálytalanság fogalmának különböző értelmezései és a végrendelet sajátos, mortis causa jellege fokozza. Fontos megjegyezni, hogy azokban a jogrendszerekben, ahol elmosódik az érvénytelenség és hatálytalanság közötti különbségtétel (ilyen például a német Unwirksamkeit – koncepció), értelemszerűen nincs létjogosultsága a problémafelvetésnek. A hazai szakirodalom viszont különbséget tesz a két kategória között, továbbá a dogmatikai letisztultság követelménye is releváns feladattá teszi a végrendelet visszavonásának megfelelő minősítését.
A hatályos Polgári Törvénykönyv (Ptk.) – amely átvette az 1959. évi Ptk. és a hatályba nem lépett 2009. évi Ptk. szövegét – úgy fogalmaz, hogy „A végrendelet a visszavonással hatálytalanná válik.” Földi András – aki az utólagos érvénytelenség koncepciójának a híve – rámutatott: ez a megközelítés implikálja, hogy az érvényes végrendelet már a létrejöttekor hatályba lép, holott az örökhagyó halála előtt nem lehet szó öröklésről. Tovább bonyolítja a problémát, hogy a végrendelet is tartalmazhat felfüggesztő, illetve (a hagyományos terhére) bontó feltételt, valamint időtűzést is, így a végrendelet vagy annak egyes részei még az örökhagyó halálával sem „lépnek hatályba”. Ezek mellett aggályos hatályosságról beszélni olyan esetekben, mikor a végrendelet léte vagy tartalma a külvilág számára egyáltalán nem ismeretes. Látható tehát, hogy a Ptk. megfogalmazása korántsem problémamentes, ám e megközelítésnek a hazai jogirodalomban komoly hagyományai vannak. Az 1900. évi Ptk.-tervezetben a végrendelet visszavonása a „végrendelet hatálytalanítása” cím alatt, az 1913. és 1916. évi tervezetekben „A végrendelet hatálytalansága”, majd az 1928. évi Magánjogi Törvényjavaslatban a gyökerekhez visszatérve ismét „A végrendelet hatálytalanítása” című fejezetben szerepel. Szladits Károly némileg ellentmondásosan leszögezi, hogy „A végintézkedés csak az örökhagyó halálával válik hatályossá”, ugyanakkor a végrendelet visszavonását hatályvesztésnek minősíti. Szladits tanítványa, Világhy Miklós – elődeitől eltérően – ugyan világosan szembeállította az érvénytelenség és hatálytalanság fogalmát, a végrendeleteknél mégsem szakított a korábbi hagyományokkal. Földi a hatálytalanság-koncepciót a múlt lerázni kívánt „béklyóinak” tartja és – mondván, hogy a jogrendszer belső logikáját mint értéket nem kell minden esetben feláldozni a quieta non movere elvének oltárán – az utólagos érvénytelenség pártjára áll. Mint ismeretes, érvénytelenséget a jogügylet alapvető fogalmi elemeinek, az akaratnak, a nyilatkozatnak vagy a joghatásra irányulásnak a hibája okozhat. Földi András álláspontja szerint ezek az elemek az érvényesen létrejött szerződéseknél utólag már nem sérülhetnek, azonban a végrendelet visszavonása esetében az (eredeti) akarat megszűnik, amelynek hiányában nem lehet érvényességről beszélni. Kiemeli továbbá, hogy a végrendelet érvényessége az örökhagyó haláláig pusztán feltételes érvényesség, hiszen az akarati elem a visszavonhatóság miatt bizonytalan, ahogy Ulpianus megfogalmazta: ambulatoria enim est voluntas defuncti usque ad vitae supremum exitum (az örökhagyó akarata ugyanis egészen életének utolsó pillanatáig változó). Ez a megközelítés azonban több okból is aggályos.
Visszavonás esetén a végrendelet az örökhagyó akaratnyilatkozata, mint utólagos ténybeli körülmény következtében nem váltja ki a célzott joghatásokat, így a joghatás kiváltásának képtelensége nem érvénytelenségi, hanem hatálytalansági okra vezethető vissza. Siklósi Iván meglátása szerint egy magánjogi jogügyletnek nem szűnhet meg az „érvénye”, mert ezzel a jogrend minősítené utólagosan érvénytelenné a nem általa létrehozott jogügyletet, amely ellenkezne a jogbiztonság elvével. Nézetem szerint sem egyeztethető össze az utólagos érvénytelenség a jogbiztonsággal, azonban eltérő okból: a végrendelet visszavonása esetén nem a jogrend, hanem az örökhagyó minősíti érvénytelenné a végrendeletet (az akaratnyilatkozatával), holott ezt nem tehetné meg. A felvetés abszurditása abban rejlik, hogy az érvénytelenségről való „döntés” a jogrend „privilégiuma”, ezért az örökhagyó mint magánfél nem élhet ezzel, csupán egyfajta „hatálytalanítás” állhat rendelkezésére. Tehát azért sérelmes a jogbiztonságra az előbb említett minősítés, mert ezáltal az örökhagyó egy, a kompetenciáján kívül eső eszközzel (a visszavonással megvalósított „érvénytelenné minősítéssel”) érné el a joghatások beálltának elmaradását, így gyakorlatilag a végrendelkező a jogrend „helyébe lépne”. Továbbá ki kell emelni, hogy a szerződő felek akarata is életük végéig változó, az viszont mégsem vitás, hogy az érvényesen létrejött szerződés utóbb nem válhat érvénytelenné.
Bessenyő András rámutatott, hogy a végrendelkező a végrendelet készítésekor ugyanúgy akarja a végrendeletet, mint ahogyan a szerződő fél a szerződéskötéskor a szerződést, tehát a végrendelkező nem feltételesen készíti el végrendeletét, hanem feltétlenül akarja a végrendeletében rögzített, halála esetére szóló vagyoni rendezést. Így a visszavonás egy végrendelettől különböző, külön ügyletnek tekintendő, amely kifejezi az örökhagyó megváltozott akaratát, vagyis a célzott joghatások elmaradása ennek köszönhető, nem pedig a végrendelet készítésekor fennálló feltételes akaratának. Bessenyő Földivel ellentétben úgy véli, hogy a Ptk. megfogalmazása, mely szerint a végrendelet visszavonással hatálytalanná válik, nem tételezi fel logikai szükségszerűséggel, hogy a végrendeletnek már a visszavonás előtt hatályba kell lépnie (szellemesen megjegyzi, hogy pénzét, állását, jó hírnevét, szüzességét kétségtelenül csak az veszítheti el, aki korábban rendelkezett vele, azonban egy norma hatálytalanná válhat, mielőtt hatályba lépett volna). Leszögezi továbbá, hogy a végrendelet visszavonásának problémája „egy tökéletesen mondvacsinált álprobléma.” Bessenyő rámutat, hogy a jogügylet fogalmát azonosíthatjuk annak jogkövetkezményével, joghatásával (normativista szemlélet) vagy a jogi ténnyel, mint a joghatás kiváltó okával (institucionalista szemlélet), valamint a jogi tények rendelkeznek közvetlen (elsődleges) és közvetett (másodlagos) joghatással, és ezek fényében az érvényesség és hatályosság két-két módon értelmezhető. Elsődleges joghatásnak nevezzük a tárgyi jog releváns normáinak a konkrét esetben való aktualizálódását (mikor a jogi tény mozgósítja a jogrendszer normáit, hogy adott konkrét esetben fejtsék ki a joghatásukat), másodlagos joghatásnak (vagy alanyi joghatásnak) pedig az érintett személyek joghelyzetének a megváltozását, alanyi jogok és kötelezettségek keletkezését, módosulását és megszűnését. Mind az érvényesség, mind a hatályosság vonatkoztatható egyrészt az ügyleti cselekményre, mint jogi tényre, másrészt az elsődleges joghatásra.
Végrendeleti kérdőjelek. „Új dogmatikai kategóriák – pontosabban kategóriapárok – megalkotására lenne szükség. Indokolt distinkciót tenni a hatálytalanságon és hatályosságon belül az időleges és végleges hatálytalanság illetve hatályosság között”
Ennek megfelelően két koncepció rajzolódhat ki előttünk: az első szemlélet szerint az érvényességet az ügyleti cselekményre (mint jogi tényre), míg a hatályosságot az elsődleges joghatásra vonatkoztatjuk, a második lehetőség, hogy az érvényességet az elsődleges joghatásra, a hatályosságot a másodlagos (alanyi) joghatásra értjük. Az első megközelítés szerint megállapítható, hogy egy érvényesen létrejövő jogügylet szükségképpen hatályos is, hiszen ha maga az ügyleti cselekmény hibátlan, akkor nincs akadálya, hogy működésbe hozza a jog releváns normáit (amelyet jelen esetben hatályosságnak tekintünk). A második koncepció alapján azonban egy érvényesen létrejövő jogügylet nem feltétlenül hatályos, mivel az elsődleges joghatás érvényessége nem jelenti azt, hogy egyből alkalmazni is kell a felekre, azaz, hogy azonnal alanyi joghatással bír és megváltoztatja a felek joghelyzetét. Speciálisan a végrendeletekre vonatkoztatva megállapítható, hogy az első típusú szemlélet alapján az érvényes végrendelet az elkészülte után nyomban hatályba lép, ugyanis a végrendelkezés, mint ügyleti cselekmény, szükségképpen elsődleges hatályt hoz létre, amely nem más, mint a végrendelet tartalma. A második értelmezés szerint viszont az érvényes végrendelet csak az örökhagyó halálával lép hatályba, hiszen az öröklés – mint a felek joghelyzetét megváltoztató alanyi joghatás – csak ekkor következhet be. Következésképpen, ha a végrendelet visszavonását az első verzió szerint értelmezzük, akkor a végrendelet utólagos érvénytelenné válása nem következhet be, csak a tárgyi hatálya elenyészéséről beszélhetünk, így a Ptk. szóban forgó rendelkezése helyesnek tekinthető. A második interpretáció szerint viszont a végrendelet a visszavonással érvénytelenné válik, mielőtt alanyi hatályt fejthetett volna ki, tehát ebben a vonatkoztatási rendszerben Földi nézete helytálló. Bessenyő András eszmefuttatásának az elfogadásával akár lezártnak is tekinthetnénk a végrendelet visszavonása jogi megítélésének problémáját, hiszen kielégítő magyarázattal szolgál, azonban ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy a Ptk. szövege mindenképpen következetlennek nevezhető, mivel a feltételes és időtűzéshez kötött szerződések hatályosulásáról szóló rendelkezései az előbb említett második koncepciót, míg a végrendelet visszavonásáról szóló szakasza az első koncepciót tükrözi.
A magam részéről a második szemléletet tartom helyesnek, hiszen az ügylet hibátlansága óhatatlanul maga után vonja az elsődleges hatályt, így értelmetlen lenne e törésvonal mentén különbséget tenni érvényesség és hatályosság között. Azonban ebből még nem következik, hogy a végrendelet utólagosan érvénytelenné válna és a hatálytalanság gondolatát el kellene vetni, hiszen hatálytalanságot nem csak hatályvesztés okozhat. Nyitva marad tehát a probléma, hogy magánjogi kódexünk eltérő hatályosság-fogalmakat használ, amely a letisztult fogalomrendszer ellen hat és dogmatikai zűrzavarhoz vezet. Kérdésként merül fel, hogy nem lehetne-e olyan dogmatikai kategóriát találni, amely a végrendeletek és a feltételhez illetve időtűzéshez kötött szerződések esetében egyaránt megállja a helyét? Mielőtt megválaszolnám a kérdést, röviden kitérnék egy újabb lehetséges értelmezésre. Siklósi Iván a Ptk. vonatkozó rendelkezésében nem a hatálytalanság (mint állapot), hanem a hatálytalanná válás (mint folyamat) minősítését tartja kifogásolhatónak, tekintve, hogy a visszavonással a végrendelet nem hatálytalanná válik, hanem pusztán eredetileg is konstatálható hatálytalansága erősödik meg. Nézete szerint nem lenne értelme kimondani, hogy az eredetileg is hatálytalan végrendelet utóbb hatálytalanná válna, így helyesebb az a megfogalmazás, hogy a végrendelet a visszavonás következtében hatálytalanabbá válik (tudniillik elveszíti azt a képességét, hogy az örökhagyó halálával hatályba lépjen), e folyamatra nézve pedig be kell vezetni a végrendelet megdőlésének kategóriáját. Siklósi okfejtésével alapvetően egyetértek, azonban más végkövetkeztetést vonnék le.
|
Kluwer International
Nemzetközi jogi e-könyvek
Egy kattintásra Öntől!
|
 |
A végrendelet megdőlésének koncepciója – bár közelebb áll az igazsághoz, mint a Ptk. megközelítése – kissé mesterkélt, elfogadásával nem jutunk közelebb a végrendelet visszavonása jogi lényegének megértéséhez. A hatálytalanabbá válik kifejezés alkalmazása nem adekvát, hiszen sem a visszavont végrendelet, sem a vissza nem vont végrendelet – az örökhagyó haláláig – nem váltja ki a célzott joghatásokat, így (a legfontosabb szempont tekintetében) mindkettő egyformán hatálytalan. Meglátásom szerint az a képesség, hogy a vissza nem vont végrendelet majdan hatályba léphet, nem testesít meg alacsonyabb szintű hatálytalanságot, hiszen pontosan arról van szó, hogy csak a hatályba lépés lehetőségét hordozza magában, de maga sem hatályos, amíg a végrendelkező meg nem hal. Álláspontom szerint új dogmatikai kategóriák – pontosabban kategóriapárok – megalkotására lenne szükség. Indokolt distinkciót tenni a (szűkebb értelemben vett) hatálytalanságon és hatályosságon belül az időleges és végleges hatálytalanság illetve hatályosság között. E sorok írója szerint a végrendelet a visszavonásig az időleges hatálytalanság állapotában van, amely a visszavonással válik véglegessé. Ez a megközelítés nemcsak a végrendeleteknél mint egyoldalú jogügyleteknél, hanem a kontraktuális szférában is létjogosultsággal bír, hiszen a felfüggesztő feltételhez kötött szerződés a feltétel bekövetkeztéig időleges, annak meghiúsulásával a végleges hatálytalanság állapotába kerül. A bontó feltételhez kötött szerződéseknél értelemszerűen ezek ellenpárjaként a szerződés a bontó feltétel bekövetkeztéig az időleges hatályosság, meghiúsulása esetén a végleges hatályosság állapotában van, míg a feltétel bekövetkeztével az időleges hatályossága (végleges) hatálytalansággá transzformálódik.
Tehát nézetem szerint Polgári Törvénykönyvünknek úgy kellene fogalmaznia, hogy a végrendelet a visszavonással véglegesen hatálytalanná válik. E kategóriák alkalmazása érthető, világos képet festene a végrendelet visszavonásának milyenségéről. Látható, hogy több álláspont létezik a végrendelet visszavonásának megítélésére, amelyek közül egyik sem tekinthető feltétlenül előrébb valónak, mint a másik. Az általam javasolt megoldást sem tartom – nem tarthatom – abszolút igazságnak, és miután egy lehetséges általánosan elfogadott megközelítésnek a körvonalai sem látszódnak, azt mondhatjuk, hogy a jövőben is az egyes magyarázatok sokszínűsége lesz jellemző.
A tanulmány szerzője: Erdős Gergely
| Források, felhasznált irodalom |
|---|
| Monográfiák Földi András (szerk.): Összehasonlító Jogtörténet, Budapest, 2012, ELTE Eötvös Kiadó Folyóiratok Földi András: Érvényesség és hatályosság a végrendeleteknél. In: Közjegyzők Közlönye, 1998, 7-8. sz., Budapest Bessenyő András: A jogügyletek érvényessége és hatályossága. In: JURA, 2001, 2.sz., Pécs Siklósi Iván: A végrendelet visszavonásának dogmatikai megítélése, különös tekintettel az utólagos érvénytelenség elméleti problematikájára. In: Jogtörténeti tanulmányok, 2008, IX.sz., Pécs Jogszabályok 2013. évi V. törvény a Polgári Törvénykönyvről |
