A személyre szabott multifunkcionális bankkártya


Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az EUB döntése szerint készpénz‑helyettesítő fizetési eszköznek minősül az érintésmentes fizetést lehetővé tevő bankkártya NFC‑funkciója.


Az Európai Bíróság ítélete a DenizBank AG kontra Verein für Konsumenteninformation ügyben

1. Bevezetés

A DenizBank AG kontra Verein für Konsumenteninformation ügyben az osztrák jog szerinti DenizBank AG társaság és a szintén osztrák fogyasztótájékoztatási egyesület a Verein für Konsumenteninformation (VKI) közötti, – a különösen közeltéri kommunikációs (Near Field Communication) funkcióval, általánosan „érintéses fizetésnek” nevezett funkcióval (NFC‑funkció) ellátott, személyre szabott, multifunkcionális bankkártyák használatával kapcsolatos szerződési feltételek érvényessége  tárgyában keletkezett –  jogvita keretében  az osztrák legfelsőbb bíróság, az Oberster Gerichtshof előzetes döntéshozatal iránti kérelmet nyújtott be az Európai Bírósághoz (a továbbiakban: EUB).

Miként az ügyben eljáró főtanácsnok indítványában rögzítette, a technológiai innovációnak óriási hatása van a belső piaci pénzforgalmi szolgáltatásokra. Erről tanúskodik a 2007/64/EK irányelv[1] elfogadása, és néhány évvel később annak a 2015/2366 irányelvvel[2] való felváltása. E frissítés az új fizetési rendszerekre, az elektronikus fizetések növekvő számára és az ezekkel összefüggő biztonsági kockázatok növekedésére tekintettel nélkülözhetetlen volt [3].

A kérelem a 2015/2366 irányelv egyes rendelkezésinek illetve egymással való összefüggéseinek értelmezésére irányult.

A jelen üggyel összefüggő  egyik említett innováció az un. közeltéri kommunikációs funkció (NFC), amelyet bizonyos fizetési kártyákba építenek be.  E funkcióval kis összegű fizetések teljesíthetők névtelenül és erős hitelesítés szükségessége nélkül.

Az NFC‑technológiának az érintésmentes (contactless) kártyákba történő beépítése lehetővé teszi, hogy a kompatibilis terminálhoz való érintéssel vezeték nélküli kapcsolat jöjjön létre bármilyen egyéb, szükséges művelet nélkül.

Az NFC‑funkcióval ellátott kártyákat kiállító pénzintézetek célja a tömeges szerződéskötés felgyorsítása, és e kártyák kezelésének megkönnyítése, azonban a kártyák használatával szemben támasztott feltételek a fogyasztók jogainak csorbításához vezethetnek. A kérdést előterjesztő bíróság kérdései mögött e két cél közötti feszültség húzódik meg[4].

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a belső piaci pénzforgalmi szolgáltatásokról szóló 2015/2366 irányelv 4. cikke 14. pontjának, 54. cikkének (1) bekezdésével együttesen értelmezett 52. cikke 6. pontja a) alpontjának, valamint 63. cikke (1) bekezdése a) és b) pontjának értelmezésére irányult.

Az irányelv 4. cikk 14. pontja szerint készpénz‑helyettesítő fizetési eszköz: „a pénzforgalmi szolgáltatást igénybe vevő és a pénzforgalmi szolgáltató közötti megállapodás tárgyát képező, fizetési megbízás kezdeményezésére használt, személyre szabott eszköz(ök) és/vagy eljárások” 54. cikkének (1) bekezdése szerint:: „A keretszerződés, valamint az 52. cikkben meghatározott információk és feltételek bármilyen módosítására a pénzforgalmi szolgáltatónak az 51. cikk (1) bekezdésében foglaltakkal azonos módon kell javaslatot tennie, legkésőbb két hónappal a módosítás bevezetésének javasolt időpontja előtt. A pénzforgalmi szolgáltatást igénybe vevő a módosítás bevezetésének javasolt időpontját megelőzően elfogadhatja vagy elutasíthatja a módosítást.

Az 52. cikk 6. pontja a) alpontja szerint, a pénzforgalmi szolgáltatónak tájékoztatnia kell a pénzforgalmi szolgáltatást igénybe vevőt arról, hogy ha a módosítás hatálybalépésének javasolt időpontját megelőzően nem jelzi a pénzforgalmi szolgáltatónak, hogy a módosítást nem fogadja el, akkor úgy kell tekinteni, hogy elfogadta azt. A pénzforgalmi szolgáltatónak arról is tájékoztatnia kell a pénzforgalmi szolgáltatást igénybe vevőt, hogy ha az elutasítja az említett módosítást, akkor a pénzforgalmi szolgáltatást igénybe vevőnek bármikor jogában áll díjmentesen, azonnali hatállyal felmondani a keretszerződést, egészen addig az időpontig, amikor a javasolt módosítás hatályba lépett volna.”

A hivatkozott 52. cikk kimondja hogy: „A tagállamok biztosítják, hogy a pénzforgalmi szolgáltatást igénybe vevő tájékoztatást kapjon a következő információkról és feltételekről:

6)      a keretszerződés módosítását és felmondását illetően:

  1. a)      amennyiben a felek arról megállapodnak, arra vonatkozó információ, hogy a feltételeknek az 54. cikk szerinti módosítását elfogadottnak kell tekinteni a pénzforgalmi szolgáltatást igénybe vevő részéről, ha a pénzforgalmi szolgáltatást igénybe vevő a hatálybalépés tervezett időpontját megelőző napig nem értesíti a pénzforgalmi szolgáltatót arról, hogy a módosítást nem fogadja el;[…]”

A 63. cikk (1) bekezdése a) és b) pontjának rendelkezése szerint: „„Az olyan készpénz‑helyettesítő fizetési eszközök esetében, amelyek a keretszerződés értelmében kizárólag 30 [eurót] meg nem haladó összegű egyedi fizetési műveletekre terjednek ki, illetve vagy 150 [euró] fizetési korláttal bírnak, vagy 150 [eurót] semmilyen időpontban meg nem haladó pénzösszeg tárolására alkalmasak, a pénzforgalmi szolgáltatók megállapodhatnak a pénzforgalmi szolgáltatásokat igénybe vevőkkel a következőkről:

a)      a 69. cikk (1) bekezdésének b) pontja, a 70. cikk (1) bekezdésének c) és d) pontja, továbbá a 74. cikk (3) bekezdése nem alkalmazandó, amennyiben a készpénz‑helyettesítő fizetési eszköz letiltása vagy további használatának megakadályozása nem lehetséges;

b)      a 72. és a 73. cikk, valamint a 74. cikk (1) és (3) bekezdése nem alkalmazandó, amennyiben a készpénz‑helyettesítő fizetési eszközt névtelenül használják, vagy a pénzforgalmi szolgáltató kizárólag a készpénz‑helyettesítő fizetési eszköz jellegéből szervesen következő egyéb okokból nincs abban a helyzetben, hogy bizonyítsa, hogy a fizetési műveletet engedélyezték;[…]”

A tényállás [5]

A Verein für Konsumenteninformation (VKI) ausztriai székhelyű egyesület, amely az osztrák jogszabályoknak megfelelően a fogyasztók érdekeinek védelme érdekében keresetindítási joggal rendelkezik.

A DenizBank tevékenységét Ausztria területén folytató bank amely, – többek között az NFC‑funkcióval ellátott fizetési kártyák használata vonatkozásában is – általános szerződési feltételeket alkalmaz. E  funkció, amelyet a kártya ügyfél általi első használata során automatikusan aktiválnak, lehetővé teszi a fizetésenként 25 euróig terjedő kis összegeknek a kártyának valamely fizetési terminálba való behelyezése és a személyi azonosító szám (PIN‑kód) megadása nélküli, az erre a célra kialakított berendezéssel ellátott pénztáraknál történő megfizetését. Ezzel szemben a magasabb összegek kifizetése PIN‑kóddal történő hitelesítéshez kötött.

A jelen ügyben releváns általános szerződési feltételekben szereplő egyes kikötések tartalma a következőképpen foglalható össze:

  • a 14. cikk különösen azt írja elő, hogy a betéti kártyákra vonatkozó általános feltételek módosításait legkésőbb két hónappal a tervezett hatálybalépésük kell javasolni az ügyfélnek, és amennyiben az ügyfél ezen időpontot megelőzően kifejezetten nem tiltakozik, úgy kell tekinteni, hogy az ügyfél e módosításokat elfogadta, azzal, hogy a fogyasztónak minősülő ügyfélnek fel kell kínálni a szabad felmondás lehetőségét, amelyről az ügyfelet a DenizBank által a részére küldött módosítási javaslatban tájékoztatni kell;
  • a 15. cikk kimondja, hogy a DenizBank nem köteles bizonyítani, hogy a kis összegű, a személyi azonosító szám megadása nélkül, tehát NFC‑funkció révén teljesített kifizetéseket engedélyezték, sem pedig azt, hogy ezeket a műveleteket nem befolyásolta műszaki hiba vagy egyéb zavar;
  • a 16. cikk mentesíti a DenizBankot a felelősség és bármely visszafizetési kötelezettség alól abban az esetben, ha a kártyatulajdonos ilyen fizetési műveleteket nem engedélyezett;
  • a 17. cikk kimondja, hogy a bankszámla‑tulajdonos viseli a kártya ilyen típusú fizetésekre történő visszaélésszerű használatának kockázatát;
  • a 18. cikk megemlíti, hogy a készpénzfelvételre jogosító kártyának például elvesztés vagy lopás miatt történő eltűnése esetén műszakilag lehetetlen a kártya letiltása a kis összegű fizetések tekintetében, és hogy az ilyen kifizetések még a letiltás után is összesen 75 euróig teljesíthetők, anélkül, hogy azokat a DenizBank visszafizetné;
  • a 19. cikk előírja, hogy a kártyaszolgáltatásokra vonatkozó rendelkezéseket főszabály szerint a kis összegű fizetésekre is alkalmazni kell.

2016. augusztus 9‑i beadványában a VKI jogsértés megszüntetése iránti keresetet indított a bécsi kereskedelmi bíróság, a Handelsgericht Wien előtt annak érdekében, hogy a DenizBank részére e kikötések semmissége miatt tiltsák meg azok alkalmazását. Védekezésében a DenizBank arra hivatkozott, hogy a 14. cikk jogszerű, és hogy az NFC‑funkcióval ellátott kártyák különböző fizetési funkcióit külön‑külön kell értékelni.

Az elsőfokú bíróság 2017. április 28‑i ítéletével, – mivel úgy ítélte meg, hogy az 14. cikk súlyosan hátrányos, és hogy az NFC‑funkció nem tartozik a kis összegű fizetésekre szolgáló készpénz‑helyettesítő fizetési eszközökre vonatkozó, eltérést engedő rendelkezések hatálya alá, mivel a kártya más típusú fizetésekre is használható, és az NFC‑funkció önmagában nem tekinthető fizetési eszköznek- a VKI keresetének helyt adott.

A fellebbezés alapján eljáró bécsi regionális felsőbíróság, az Oberlandesgericht Wien ítéletében az elsőfokú ítéletet részben helybenhagyta. Álláspontja szerint, az NFC‑funkció használata nem minősül készpénz‑helyettesítő fizetési eszköz használatának, hanem hasonló a postai küldemény vagy telefonhívás útján végrehajtott hitelkártya‑műveletekhez.

A másodfokú ítélettel szemben a VKI és a DenizBank is felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a kérdést előterjesztő osztrák legfelsőbb bírósághoz, az Oberster Gerichtshofhoz, amely   az üggyel kapcsolatos kérdéseivel kereste meg az EUB-t

III. Az EUB értékelése és ítélete

III.1    Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság arra várt választ, hogy a 2015/2366 irányelv 54. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett 52. cikke 6. pontjának a) alpontját úgy kell‑e értelmezni, hogy az a pénzforgalmi szolgáltató, amely e szolgáltatások igénybe vevőjével keretszerződést kötött, megállapodhat az utóbbival abban, hogy vélelmezhető, hogy a keretszerződésük módosítását az e rendelkezésekben előírt feltételek mellett elfogadta, ideértve azt az esetet is, amikor az igénybe vevő fogyasztói minőséggel rendelkezik, és függetlenül attól, mely szerződéses kikötések tartoznak e vélelem körébe[6].

Az irányelv 52. cikke szerint a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy a pénzforgalmi szolgáltatás igénybe vevője tájékoztatást kapjon arról, hogy a keretszerződés feleinek megállapodása esetén úgy kell tekinteni, hogy a vevő elfogadta e szerződés feltételeinek a szolgáltató által javasolt módosítását, kivéve ha  a módosítást elutasítását az érintett módosítás hatálybalépésének tervezett időpontja előtt  a szolgáltatóval közölte.   A hallgatólagos elfogadás vélelme, azonban csak a keretszerződés feltételeinek „módosításaira” vonatkozott. Így a rendelkezés mind a pénzforgalmi szolgáltatások fogyasztói minőséggel rendelkező igénybe vevőire, mind pedig az e minőséggel nem rendelkező igénybe vevőkre alkalmazandó[7]. E két rendelkezés azokat a pénzforgalmi szolgáltatásokra vonatkozó információkat érinti, amelyeket – kifejezetten engedélyezett eltérés hiányában – a pénzforgalmi  szolgáltatónak kell nyújtania.  Az előírt információkat és feltételeket tartós adathordozón, valamint világos és érthető formában kell rendelkezésre bocsátania, még azt megelőzően, hogy a pénzforgalmi szolgáltatás igénybe vevőjét valamely keretszerződés vagy ajánlat kötelezné, annak a felhasználó számára történő lehetővé tétele érdekében, hogy a megalapozott döntést hozzon. Az ettől való eltérés lehetősége csak akkor biztosított, ha szolgáltatók az azt igénybe vevőknek kedvezőbb feltételeket biztosítanak.

A pénzforgalmi szolgáltatások „fogyasztónak” minősülő igénybe vevői tekintetében a keretszerződés módosításának hallgatólagos elfogadására vonatkozó, kikötés tisztességtelen jellegének felülvizsgálatát a 93/13 irányelv rendelkezései szabályozzák. Ezen irányelv az általa szabályozott területen csak minimális harmonizációt valósít meg, és ezáltal a Szerződéssel összeegyeztethető szigorúbb nemzeti intézkedések elfogadását vagy fenntartását teszi lehetővé annak érdekében, hogy a fogyasztóknak magasabb szintű védelmet biztosítsanak[8]. Az EUB emlékeztetett arra, hogy a szerződések egyoldalú kiigazítását lehetővé tévő szabványfeltételek kapcsán korábbi ítéletében már kimondta, hogy azoknak meg kell felelniük a 93/13 irányelv által előírt jóhiszeműség, egyensúly és átláthatóság követelményének[9].

Az EUB első kérdésre adott válasza szerint, a 2015/2366 irányelv 54. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett 52. cikke 6. pontjának a) alpontját úgy kell értelmezni, hogy – jóllehet annak hatálya kiterjed az olyan pénzforgalmi szolgáltató által nyújtandó információkra és javasolt feltételekre, amely az ilyen szolgáltatás igénybe vevőjével a közöttük létrejött keretszerződés módosítására vonatkozó, a fenti rendelkezésekkel összhangban lévő elfogadási vélelemről kíván megállapodni,- nem ír elő korlátozásokat az igénybe vevő minőségével vagy az esetlegesen ilyen megállapodás tárgyát képező szerződési feltételek típusára vonatkozóan, annak sérelme nélkül azonban, hogy ha az igénybe vevő fogyasztói minőséggel rendelkezik, e feltételek tisztességtelen jellege a 93/13 irányelv rendelkezéseire tekintettel felülvizsgálható[10].

III.2 Második kérdésének a) pontjával a kérdést előterjesztő bíróság azt kívánta megtudni, hogy a 2015/2366 irányelv 4. cikkének 14. pontját úgy kell‑e értelmezni, hogy az e rendelkezésben meghatározott „készpénz‑helyettesítő fizetési eszköznek” minősül‑e az az NFC‑funkció, amellyel valamely személyre szabott multifunkcionális bankkártya rendelkezik, és amely az e kártyához kapcsolódó bankszámla terhére kis összegű fizetések teljesítését teszi lehetővé.

A belső piaci pénzforgalmi szolgáltatásokról szóló ezen irányelv alkalmazásában a „készpénz‑helyettesítő fizetési eszköz” a „pénzforgalmi szolgáltatást igénybe vevő és a pénzforgalmi szolgáltató közötti megállapodás tárgyát képező, fizetési megbízás kezdeményezésére használt, személyre szabott eszköz(ök) és/vagy eljárások Ezzel azonosan határozza meg a „készpénz‑helyettesítő fizetési eszköz” ezen irányelv fogalmát a 2007/64 irányelv 4. cikkének 23. pontja is.

Az EUB korábbi ítéleti megállapítása szerint, ahhoz, hogy valamely készpénz‑helyettesítő fizetési eszköz e rendelkezés értelmében véve „személyre szabottnak” minősüljön, lehetővé kell tennie, hogy a pénzforgalmi szolgáltató megbizonyosodjon arról, hogy a fizetési megbízást az arra jogosult igénybe vevő kezdeményezte[11]. Úgy ítélte meg, hogy a nem személyre szabott készpénz‑helyettesítő fizetési eszközök létezéséből szükségszerűen következik, hogy a „készpénz‑helyettesítő fizetési eszköz” fogalma egy sor olyan, nem személyre szabott eljárást is magában foglalhat, amelyben a pénzforgalmi szolgáltatás igénybe vevője és a pénzforgalmi szolgáltató megállapodnak, és amelyet az igénybe vevő fizetési megbízás kezdeményezése érdekében vesz igénybe[12].

Az EUB ítéleti megállapításai szerint, valamely egyéni bankszámlához kapcsolódó bankkártya NFC‑funkciójának használata olyan nem személyre szabott eljárások összességét jelenti amelyekről a pénzforgalmi szolgáltatás igénybe vevőjének és a pénzforgalmi szolgáltatónak meg kell állapodnia, és amelyeket fizetési megbízás kezdeményezése céljából alkalmaznak, így e funkció „készpénz‑helyettesítő fizetési eszköznek” minősül[13]. Az NFC‑funkciót, miután azt az ilyen kártyához kapcsolódó bankszámla tulajdonosa aktiválta, a kártya birtokában lévő személy használhatja az e számlára terhelt kis összegek fizetésére az említett szerződés által engedélyezett maximális összeg erejéig, anélkül hogy a fizetési megbízásnak a „hitelesítése” vagy akár „erős ügyfél‑hitelesítése” céljából meg kellene adnia az érintett számlatulajdonos saját személyes hitelesítési adatait.

E funkció a sajátosságaira tekintettel jogilag elválaszthatatlan az azt hordozó bankkártya által betöltött azon többi funkciótól, amelyek személyes biztonsági adatok használatát teszik szükségessé, különösen az NFC‑funkció használatára megállapított felső összeghatárt meghaladó összegek fizetése érdekében.

Az EUB-nak a második kérdés a) pontjára adott válasza szerint a 2015/2366 irányelv 4. cikkének 14. pontját úgy kell értelmezni, hogy az e rendelkezésben meghatározott „készpénz‑helyettesítő fizetési eszköznek” minősül az az NFC‑funkció, amellyel valamely személyre szabott, multifunkcionális bankkártya rendelkezik, és amely az e kártyához kapcsolódó bankszámla terhére kis összegű fizetések teljesítését teszi lehetővé[14].

III.3 Második kérdésének b) pontjával a kérdést előterjesztő bíróság arra várt választ, hogy a 2015/2366 irányelv 63. cikke (1) bekezdésének b) pontját úgy kell‑e értelmezni, hogy egy személyre szabott multifunkcionális bankkártya NFC‑funkciójának használatával történő, kis összegű, érintéses fizetést az eltérést engedő fenti rendelkezés értelmében a szóban forgó készpénz‑helyettesítő fizetési eszköz „névtelen” használatának kell tekinteni?

Az ezen irányelvben meghatározott, kis összegű fizetésekre szolgáló készpénz‑helyettesítő fizetési eszközöket illetően a pénzforgalmi szolgáltató megállapodhat a pénzforgalmi szolgáltatások igénybe vevőjével abban, hogy eltérnek az e b) pontban felsorolt rendelkezésektől, amennyiben „a készpénz‑helyettesítő fizetési eszközt névtelenül használják”, vagy „a pénzforgalmi szolgáltató kizárólag a készpénz‑helyettesítő fizetési eszköz jellegéből szervesen következő egyéb okokból nincs abban a helyzetben, hogy bizonyítsa, hogy a fizetési műveletet engedélyezték”.

A 2015/2366 irányelv 63. cikke (1) bekezdésének b) pontjából az következik, hogy bizonyos készpénz‑helyettesítő fizetési eszközöket névtelenül használnak, amely esetben a pénzforgalmi szolgáltatók nem kötelesek bizonyítani az irányelv 72. cikkében meghatározott feltételek szerint – a szóban forgó művelet hitelesített voltát[15]. E rendelkezés lehetővé teszi a pénzforgalmi szolgáltató és a szolgáltatásainak igénybe vevője számára, hogy megállapodás útján eltérjenek

  • először az irányelv 72. cikkétől, amely előírja a szolgáltató számára a fizetési műveletek hitelesítésének és teljesítésének bizonyítását,
  • másodszor az irányelv 73. cikkétől, amely a nem hitelesített fizetési műveletek esetében a szolgáltató felelősségének elvét állapítja meg,
  • harmadszor az irányelv 74. cikkének (1) és (3) bekezdésétől, amely ettől az elvtől való részleges eltérést enged annak szabályozásával, hogy a fizető fél milyen feltételek mellett kötelezhető arra, hogy legfeljebb 50 euró értékig viselje az ilyen fizetési műveletekkel összefüggő károkat, kivéve, ha erre azt követően kerül sor, hogy a készpénz‑helyettesítő fizetési eszköz elvesztéséről, ellopásáról vagy jogosulatlan használatáról a szolgáltatót értesítették. E rendelkezést eltérést engedő jellege miatt szigorúan kell értelmezni.

A jelen ügyben azon kérdés kapcsán, hogy egy személyre szabott, multifunkcionális bankkártya NFC‑funkciójának használatával teljesített fizetés az irányelv értelmében vett „névtelen” használatnak minősíthető‑e, figyelembe kell venni  egyrészt azt, hogy a kártya „személyre szabott”, – mivel egy meghatározott ügyfél „fizető” bankszámlájához kapcsolódik, és e számlát az NFC‑funkció révén teljesített fizetést követően megterhelik, – másrészt azt, hogy az ilyen típusú, kis összegekre korlátozott fizetés kizárólag e kártya birtoklását teszi szükségessé, miután e funkciót az ügyfél aktiválta, nem pedig a személyes biztonsági adatok – mint például PIN‑kód vagy aláírás – felhasználásával történő hitelesítést.

Ebből következően, minden olyan személy, aki ehhez a kártyához hozzáfér, az engedélyezett felső határ keretein belül ilyen fizetést teljesíthet, a számla birtokosának hozzájárulása nélkül, a kártya elvesztése, ellopása vagy a kártya jogosulatlan használata esetén történő fizetést is beleértve.

Ebben az összefüggésben- miként az EUB rámutatott,- különbséget kell tenni a megterhelt számla jogosultjának azonosítása – amely közvetlenül az érintett kártya személyre szabottságából következik – és az e birtokos által esetlegesen adott fizetési engedély között, amely nem igazolható a kártya egyszerű használatával abban az esetben, ha a szóban forgó fizetést az NFC‑funkció révén teljesítik. A jogosult ilyen kifizetéshez való hozzájárulására ugyanis nem lehet az e funkcióval ellátott kártya egyszerű fizikai birtoklásából következtetni.

Ezért, az NFC‑funkciónak a kis összegek kifizetése céljából történő használata „névtelen” használatnak minősül, még akkor is, ha az e funkcióval ellátott kártya egy meghatározott ügyfél bankszámlájához kapcsolódik.

Ilyen helyzetben a pénzforgalmi szolgáltató objektíve képtelen azonosítani azt a személyt, aki ezzel fizetett, és ennélfogva azt ellenőrizni vagy akár bizonyítani azt, hogy a számlatulajdonos az ügyletet megfelelően engedélyezte. Ezért, azt az ügyfelet, aki úgy döntött, hogy egy egyszerűsített, és a kis összegű fizetések esetén azonosítást nem igénylő készpénz‑helyettesítő fizetési eszközt használ, úgy kell tekinteni, mint aki elfogadta, hogy adott esetben kihassanak rá a szolgáltató felelősségének szerződésen alapuló, a fenti rendelkezés által megengedett korlátozásai[16].

Az EUB által a második kérdés b) pontjára adott válasza szerint, a 2015/2366 irányelv 63. cikke (1) bekezdésének b) pontját úgy kell értelmezni, hogy egy személyre szabott, multifunkcionális bankkártya NFC‑funkciójának használatával történő, kis összegű, érintéses fizetést az eltérést engedő fenti rendelkezés értelmében a szóban forgó készpénz‑helyettesítő fizetési eszköz „névtelen” használatának kell tekinteni[17].

III.4   Harmadik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság arra várt választ, hogy a 2015/2366 irányelv 63. cikke (1) bekezdésének a) pontját úgy kell‑e értelmezni, hogy az a pénzforgalmi szolgáltató, amely az e rendelkezésben előírt eltérésre kíván hivatkozni, annak állítására szorítkozhat, hogy lehetetlen az érintett készpénz‑helyettesítő fizetési eszközt letiltani vagy annak további használatát megakadályozni, jóllehet a rendelkezésre álló műszaki ismeretek objektív állására tekintettel ennek lehetetlenségét nem lehet bizonyítani[18].

A kis összegű fizetésekre szolgáló készpénz‑helyettesítő fizetési eszközöket illetően a pénzforgalmi szolgáltató megállapodhat a pénzforgalmi szolgáltatások igénybe vevőjével abban, hogy bizonyos kölcsönös, kötelezettségek alól mentesülnek, ha az általuk megkötött keretszerződés tárgyát képező „készpénz‑helyettesítő fizetési eszköz” „letiltása” vagy „további használatának megakadályozása nem lehetséges”.

Az eltérést engedő szabályozás alkalmazásának feltétele annak megállapítása, hogy a szóban forgó készpénz‑helyettesítő fizetési eszköz lényegéből adódóan lehetetlen annak letiltása vagy későbbi használata megakadályozása. Hasonlóképpen, az e rendelkezéssel megegyező 2007/64 irányelv 53. cikke (1) bekezdésének a) pontja szerint, az eltérés abban a konkrét esetben alkalmazandó, ha „a fizetési eszköz letiltása vagy további használatának megakadályozása nem lehetséges”.

Vagyis, azon a pénzforgalmi szolgáltató, amely élni kíván a 2015/2366 irányelv 63. cikke (1) bekezdésének a) pontjában biztosított lehetőséggel, a saját kötelezettségei alól való mentesülés érdekében nem elégedhet meg azzal, ha az érintett készpénz‑helyettesítő fizetési eszközre vonatkozó keretszerződésben megemlíti, hogy nem képes ezen eszköz letiltására vagy további használatának megakadályozására.

E szolgáltatónak állítania, és jogvita esetén bizonyítania kell, hogy a fizetési eszköz – műszaki okokból – semmilyen módon nem teszi lehetővé annak letiltását vagy későbbi használatának megakadályozását. Ha az eljáró bíróság úgy ítéli meg, hogy – a rendelkezésre álló műszaki ismeretek objektív állását figyelembe véve – az ilyen letiltás vagy a használat ilyen megakadályozása ténylegesen lehetséges volt, de a szolgáltató nem használta fel ezeket az ismereteket, javára a mentesülésre vonatkozó rendelkezés nem alkalmazható.

Összességében megállapítható, hogy a 2015/2366 irányelv a pénzforgalmi szolgáltatások igénybe vevőinek védelmére, és különösen arra irányul, hogy magas szintű védelmet biztosítson azoknak, akik fogyasztónak minősülnek[19]. Ha valamely pénzforgalmi szolgáltató mentesülhetne a felelőssége alól egyszerűen azt állítva, hogy nincs lehetősége a fizetési eszköz letiltására vagy annak későbbi használatának megakadályozására, egy műszaki szempontból középszerű ajánlat felajánlásával könnyedén a szolgáltatásainak igénybe vevőjére háríthatná a nem engedélyezett fizetésekhez kapcsolódó kockázatokat. E kockázatok és az azokhoz kapcsolódó káros következmények ilyen átruházása nem egyeztethető össze sem a pénzforgalmi szolgáltatások igénybe vevőinek és különösen a fogyasztók védelmére irányuló céllal, sem azzal a szabállyal, amely szerint a pénzforgalmi szolgáltatók felelősek a megfelelő biztonsági intézkedések meghozataláért, amelyek mind a 2015/2366 irányelv által létrehozott rendszer alapját képezik.

A fentiekre tekintettel az EUB harmadik kérdésre adott válasza szerint, a 2015/2366 irányelv 63. cikke (1) bekezdésének a) pontját úgy kell értelmezni, hogy az a pénzforgalmi szolgáltató, amely az e rendelkezésben előírt eltérésre kíván hivatkozni, nem szorítkozhat annak állítására, hogy lehetetlen az érintett fizetési eszközt letiltani vagy annak további használatát megakadályozni, ha a rendelkezésre álló műszaki ismeretek objektív állására tekintettel ennek lehetetlenségét nem lehet bizonyítani.

[1] A belső piaci pénzforgalmi szolgáltatásokról és a 97/7/EK, a 2002/65/EK, a 2005/60/EK és a 2006/48/EK irányelv módosításáról és a 97/5/EK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2007. november 13‑i európai parlamenti és tanácsi irányelv

[2] Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2015/2366 irányelve (2015. november 25.) a belső piaci pénzforgalmi szolgáltatásokról és a 2002/65/EK, a 2009/110/EK és a 2013/36/EU irányelv és a 1093/2010/EU rendelet módosításáról, valamint a 2007/64/EK irányelv hatályon kívül helyezéséről (a továbbiakban: Irányelv).

[3] Manuel Campos Sanches-Bordona főtanácsnok DenizBank AG kontra Verein für Konsumenteninformation C‑287/19. sz. ügyben tett indítványa (a továbbiakban: Indítvány) 1. pont.

[4] Indítvány 3. pont.

[5] Ítélet 35-42. pont.

[6] Ítélet 45. pont.

[7] Ítélet 49. pont.

[8] 2020. április 2‑i Condominio di Milano, via Meda ítélet, C‑329/19, EU:C:2020:263, 33. pont.

[9] 2013. március 21‑i RWE Vertrieb ítélet, C‑92/11, EU:C:2013:180, 47. pont.

[10] Ítélet 66. pont.

[11] 2014. április 9‑i T‑Mobile Austria ítélet C‑616/11, EU:C:2014:242 31. pont.

[12] T‑Mobile Austria ítélet 34. és 35. pont.

[13] Ítélet 75. pont.

[14] Ítélet 70. pont.

[15] 2014. április 9‑i T‑Mobile Austria ítélet, C‑616/11, EU:C:2014:242, 34. pont.

[16] Ítélet 89. pont.

[17] Ítélet 93. pont.

[18] Ítélet 94. pont.

[19] 2017. január 25‑i BAWAG ítélet, C‑375/15, EU:C:2017:38, 45. pont; 2020. április 2‑i PrivatBank ítélet, C‑480/18, EU:C:2020:274, 66. pont.




Kapcsolódó cikkek