Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Előfordul, hogy az idős és beteg örökhagyót halála előtt olyan közeli hozzátartozók ápolták, gondozták, akik arra a jogszabály erejénél fogva, családjogi alapon is kötelesek, ugyanakkor más közeli hozzátartozók nem nyújtanak ilyen, vagy ehhez fogható segítséget.
A Ptk. 7:94 § c. pontja szerint hagyatéki hitelezői igényként az örökössel szemben az örökhagyó tartozásait lehet érvényesíteni, e tartozások közül pedig a joggyakorlat az ápolás-gondozás ellenértékét sem zárja ki. A Ptk. 6:496. § (2) bekezdése szerint ugyanakkor „ha a körülményekből más nem következik, a közeli hozzátartozók között létrejött tartási szerződésből folyó kötelezettségek teljesítéséért ellenszolgáltatás nem jár.”
A vélelem tehát a közeli hozzátartozók esetében akkor is az ingyenesség, ha a felek között létrejött tartási szerződés. E körben utalni szeretnénk a BH 2005.141. sz eseti döntésre, amely rögzíti, hogy „az élettársi jogviszony tartalmát kitevő támogatási kötelezettséget meg nem a haladó gondoskodás és ápolás nem tekinthető olyan szolgáltatásnak, mely az élettárs hagyatéki hitelezői igényét megalapozza.” (Nyilvánvaló, hogy ha az élettárs nem érvényesíthet ilyet, akkor az egyébként tartásra kötelezett egyenesági hozzátartozó sem.)
A BDT2018.3827. még ennél is tovább megy, amikor rögzíti, hogy a „tartásra nem köteles hozzátartozó által az örökhagyónak nyújtott ingyenes támogatást, gondozást önmagában az a körülmény, hogy meghaladja a tőle elvárható mértéket, nem teszi visszterhessé. Az ingyenesen, önként nyújtott és ekként elfogadott szolgáltatások utóbb egyoldalúan visszterhessé nem tehetők.”
A bírói joggyakorlat szerint a szokásos mértékű támogatás eleve nem alapozhat meg hitelezői igényt, de az azt meghaladó gondoskodás is legfeljebb akkor, ha a felek kifejezetten visszterhes megállapodást kötöttek egymással, és ez a szolgáltatás az örökhagyó életében nem lett rendezve – ezért is vált belőle a hagyaték megnyíltával hagyatéki tartozás.
Ilyen tartalmú megállapodás hiányában a vélelem közeli hozzátartozók esetében az ingyenesség, ha pedig az örökhagyó nem tartozott a hozzátartozónak, akkor a másik hozzátartozó örökösi minőségben szintén nem tartozhat neki.
Az örökhagyó „eltartásával” kapcsolatos hagyatéki tartozások tekintetében a bírósági ítéletek alapját egyébként – némiképp elvonatkoztatva a kifejezett tartási szerződésektől – jellemzően a PK. 89. sz. állásfoglalás képezi.
Az állásfoglalás összefoglaló megállapítása szerint:
a) ha az örökhagyó a Csjt. szerint az őt eltartani köteles és valóban el is tartó rokona javára végrendelkezett, és végrendeletében a juttatások okául a nyújtott eltartást jelölte meg, vagy ha egyéb körülmények alapján megállapítható, hogy a végrendeleti juttatást a tényleg teljesített tartás ellenértékének szánta, akkor az arra jogosultak kötelesrész-igényének elbírálásánál a végrendeleti juttatást úgy kell figyelembe venni, hogy a köteles rész alapja a hagyatéki lista értékének és tényleg teljesített tartás ellenértékének a különbözete;
b) ha az örökhagyó végintézkedés hátrahagyása nélkül halt meg, és hagyatékában a törvényes öröklés rendje érvényesül, a perbeli adatok alapján azonban akadálytalanul megállapítható, hogy az örökhagyót a tartásra köteles hozzátartozói közül csak az egyik tartotta, és a tartás örökségi juttatás ígérete ellenében történt, akkor az örökhagyót ténylegesen eltartó rokon a tartásból származó igényét a hagyatékkal szemben hagyatéki hitelezőként érvényesítheti.
Az a) pont szerint tehát az olyan rokont (általában gyermeket, esetleg unokát), aki az arra rászorult örökhagyó eltartására köteles volt, és azt ténylegesen el is tartotta, az örökhagyó végrendeletében gyakran örökösévé teszi, és az is előfordul, hogy végrendelkezésének okául a nyújtott tartást jelöli meg.
Ha ilyen esetben az örökhagyó halála után arra jogosult más rokonok jelentkeznek kötelesrész iránti igénnyel, akkor a végrendeleti örökös sokszor arra való hivatkozással nem ismeri el az igényt, hogy az örökhagyót eltartotta.
Alaposan feltehető, hogy az eltartásra szoruló és eltartója között a többi tartásra köteles rokon tartózkodó magatartása folytán bizonyos egyetértés alakult ki. Még bizonyosabban lehet erre következtetni akkor, ha az örökhagyó az öt eltartó rokon javára végrendelkezett, s a bizonyosság teljessé válik, ha a végrendelkezés okául a nyújtott eltartást jelöli meg.
A megjelölés ugyan gyakran el is szokott maradni, minthogy azonban ennek oka elsősorban az lehet, hogy a végrendelet fogalmazója vagy az ilyen ügyekben járatlan örökhagyó azt szükségtelennek tartotta, tudatában annak a fontossága fel sem merült, ezért a végrendelkezés okának a kutatása más módon is megengedhető.
Idetartozik mindenekelőtt annak a helyzetnek a feltárása, hogy kik lettek volna kötelesek az örökhagyó eltartásáról gondoskodni, s ki gondoskodott arról ténylegesen, továbbá, hogy méltányolta-e az örökhagyó már életében a tartásról gondoskodónak a kötelességtudatát, áldozatkészségét, kifejezte-e azt a szándékát, hogy eltartójának a magatartását valami módon, így esetleg végrendeleti juttatással is viszonozza.
Egyéb körülmények is következtetési alapot nyújthatnak az örökhagyó elgondolásaira, eltartójának bíztatására, az azzal való egyetértésre. Ezek a végrendeleti juttatás okának a kifejezett megjelölése nélkül is bizonyossá tehetik, hogy az örökhagyó végrendelkezésével az őt eltartó rokont a nyújtott tartás ellenértékéhez kívánta juttatni.
Ilyenkor tehát a helyzet az, hogy az örökhagyó a családjogi alapon több eltartásra köteles rokon közül a róla gondoskodótól nem várta el az ingyenes tartást, hanem vagyoni erejéhez képest ellenértéket akart annak nyújtani, nehogy a többi rokonnal szemben hátrányos helyzetbe kerüljön. Az ilyen felismerés és elhatározás meg is felel az igazságnak, és ezért azt a lehetőséghez képest jogi oltalomban kell részesíteni.
A b) pont szerint előfordulnak olyan esetek is, amikor az örökhagyót csak egy rokon tartotta el, bár családjogi alapon arra többen is kötelezettek lettek volna, és az örökhagyó ebben a helyzetben szintén úgy akarta eltartóját kielégíteni, hogy annak ígérte, kilátásba helyezte: hagyatékából megfelelően részesíti, kárpótolja, de a végrendeleti intézkedés elmaradt.
Az eltartást nyújtó s az ígéretben bízó rokon helyzete ilyenkor hátrányosabb, viszont a többi érdekelt öröklési jogának sérelméről sem lehet szó, mert a hagyaték a törvényes örökösökre az öröklés általános rendje szerint száll át. Mivel azonban ettől eltekintve az eltartó igényének az alapja ugyanaz, mint amikor végrendeleti juttatásban részesül, ezért az eltartónak magával a hagyatékkal szemben támad igénye az örökhagyó kifejezett ígérete alapján.
A fentiek alapján tehát legfeljebb akkor érvényesíthető ápolásból-gondozásból származó igény a hagyatékkal szemben, ha ténylegesen tartásról volt szó, és ez a tartás örökségi juttatás ígérete ellenében történt!
A PK. 89. sz. állásfoglaláson alapul a BH1997.25. sz. eseti döntés is, melynek összefoglaló megállapítása a következő:
„A családjogi alapon tartásra kötelezett személy által az örökhagyó részére nyújtott szolgáltatásokon nyugvó hitelezői igényt csak örökségi juttatás ígérete alapozhatja meg. A „remélt” ellenszolgáltatásnak ilyen hatása nincs.”
Ha lehet, még tovább megy a BH2001.476. sz. eseti döntés, amely arra helyezi a hangsúlyt, hogy „az ápolási, gondozási szolgáltatásokért remélt ellenszolgáltatás – az örökhagyó konkrét ígérete hiányában a hagyatéki hitelezői igényt nem alapozza meg.”
Az ítélkezési gyakorlatot tehát azzal lehet összefoglalni, hogy az örökhagyónak nyújtott tartási jellegű szolgáltatások ellenértéke közeli hozzátartozók esetén csak abban az esetben érvényesíthető hagyatéki hitelezői igényként az örökössel szemben a hagyaték terhére, ha
E feltételek hiányában hagyatéki hitelezői igényről főszabály szerint nem beszélhetünk.
A cikk szerzője dr. Jean Kornél irodavezetõ partner ügyvéd és dr. Garadnai Tibor Ecovis társult ügyvéd. Az Ecovis Hungary Legal a Jogászvilág.hu szakmai partnere.
