Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A munkavállalók egyik legfőbb kötelezettsége a munkáltatójuk felé a munkavégzési és rendelkezésre állási kötelezettség, amiért a munkáltató a munkavállaló részére munkabért fizet. Előfordulhatnak azonban olyan esetek, amikor a munkavállalók valamilyen okból (pl. betegség) nem tudnak munkát végezni, ám ugyanúgy jogosultak a törvényben meghatározott díjazásra.
A munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (Mt.) 146-147. §-a rendelkezik azokról az esetekről, hogy a munkavállaló milyen díjazásra jogosult munkavégzés hiányában.
Az első esetkör az állásidő kérdésével foglalkozik. Az Mt. 146. § (1) bekezdése alapján a munkavállalót megilleti az alapbére abban az esetben, ha a munkáltató foglalkoztatási kötelezettségének a beosztás szerinti munkaidőben – az elháríthatatlan külső okot kivéve – nem tesz eleget. Mindez azt jelenti, hogy ha például a munkahelyen éppen elfogy a tennivaló, a munkáltató nem mondhatja azt a munkavállalójának, hogy egyben a munkaideje is véget ért.
Természetesen arra lehetőség van, hogy a munkáltató hazaküldje ilyen esetben a munkavállalóját, azonban a munkavállaló ekkor is jogosult lesz az alapbérére. Ha egy elháríthatatlan külső ok miatt nem lehetséges a munkavállaló foglalkoztatása, abban az esetben a munkavállalónak viszont nem jár bér. Ilyen eset lehet például egy természeti katasztrófa bekövetkezése, amely miatt nem lehetséges a munkavégzés. Fontos megemlíteni, hogy amennyiben a munkavállaló a munkaidő-beosztása alapján bérpótlékra lett volna jogosult, úgy az állásidő esetén meghatározott alapbéren felül további bérpótlékra is jogosult lesz (Mt. 147. §). Például, ha egy üzemzavar miatt leáll az éjszakai műszak, a kiesett időre az alapbéren felül éjszakai pótlék vagy műszakpótlék is jár.
Az Mt. 146. § (2) bekezdése rendelkezik a munkavállaló munkavégzési kötelezettség alóli mentesüléséről. A munkavállalót a kiesett munkaidőre díjazás illeti meg abban az esetben, ha a munkáltató hozzájárul ehhez a mentesüléshez. A díjazás mértékében a feleknek kell megállapodniuk.
Az Mt. nevesít egyes olyan eseteket is, amelyekben a munkavállaló számára távolléti díj jár, ezek azonban nem a felek megállapodásától függenek. A munkavállalót az Mt. 146. § (3) bekezdése alapján távolléti díj illeti meg egyrészt a szabadság időtartamára. Másrészt megillető őt az Mt. 55. § c)-g) pontjában meghatározott esetekben, így például a kötelező orvosi vizsgálat tartamára, a véradáshoz szükséges, legalább négy óra időtartamra a tanúként való kihallgatás esetén stb.
Amennyiben a munkavállaló kötelezettségszegése miatt a munkáltató úgy határoz, hogy a kötelezettségszegés kivizsgálásának időtartamáig – de legfeljebb harminc napig – mentesíti a munkavállalót a munkavégzési kötelezettsége alól, úgy a munkavállaló szintén jogosult a távolléti díjára. A betegszabadság tartamára a távolléti díj 70 százaléka jár.
Ha egy munkaviszonyra vonatkozó szabály (így például egy kollektív szerződés) akként rendelkezik, hogy díjazás jár munkavégzés hiányában, azonban annak mértékét nem határozza meg, úgy a távolléti díj mértéke lesz irányadó. Természetesen nem célszerű erre a háttérszabályra hagyatkozni, és ha a munkaviszonyra vonatkozó szabály a munkavállaló mentesüléséről rendelkezik, akkor célszerű világosan tisztázni a díjazás kérdését is.
A fentieken túl azonban a törvény más helyen is tartalmaz olyan esetköröket, amelyek esetében kötelező a távolléti díj megfizetése munkavégzés hiányában. Így például, ha a munkáltató felmondását követően felmenti a munkavállalót a munkavégzési kötelezettség alól (ami a felmondási idő fele vonatkozásában kötelező), akkor ugyanúgy távolléti díj jár a munkavállaló számára (Mt. 70. §). Továbbá az Mt. az üzemi tanács elnökének (Mt. 260. §) és a szakszervezet által megjelölt munkavállaló számára (Mt. 274. §) munkaidő-kedvezményt biztosít, amelynek tartamára szintén távolléti díj jár.
