Csak azt a pert nem lehet megnyerni, amit az ember nem indít el

Gyakran találkozni dr. Strasser Tiborral különféle partikon, kulturális rendezvényeken, a legváltozatosabb eseményeken. Mint mondja, társasági ember, szeret sok helyen ott lenni, beszélgetni. Akivel beszélget – ha úgy hozza a sors – úgyis vagy az ügyfele lesz vagy ügyfelének ellenfele. A nyolcvanas években folytatott „filléres perei” révén, ahogy mondja, „a hülyeség és bürokrácia” elleni állhatatos küzdelmei kapcsán, országos ismertségre tett szert, csakúgy, mint a köztelevízió népszerű műsorának jogi szakértőjeként. Nem tartja magát ma sem sztárügyvédnek, legfeljebb ismertnek. Bár évfolyamtársai közül jó néhányan ott vannak a politikai élet sűrűjében, őt nem érdekli a politika. Inkább azon szomorkodik, hogy a köztévéből fájóan hiányzik a jogi ismeretterjesztés, pedig ráférne az emberekre a mainál kicsivel több jogi ismeret, ráadásul a saját érdekükben. Különösen az új Ptk. küszöbön álló elfogadása idején.

Dr. Strasser Tibor
1947-ben Budapesten született. 1965-ben érettségizett a Kölcsey Ferenc Gimnáziumban. Miután sikertelenül jelentkezett a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakára és az ELTE bölcsészkarára, két éven át mechanikai műszerésznek tanult. Sikerrel szakvizsgázott, de munkába már nem állt, mert 1967-ben sikerült felvételije az ELTE Állam- és Jogtudományi karára. 1972 márciusában cum laude fokozattal végzett. Ezt követően a Pest Megyei Ügyvédi Kamara ügyvédjelöltje lett, a Szentendrei Ügyvédi Irodánál töltötte le ügyvédjelölti időszakát, majd itt jegyezték be a Kamara tagjai közé. Több mint húsz éven át dolgozott Szentendrén. 1993-ban ügyvédi irodája székhelyét Budapestre helyezte át. Ügyvédi pályafutása során elsősorban polgári, gazdasági ügyekkel foglalkozott. A nyolcvanas években két olyan, sokakat érintő kérdésben indított peres eljárást, úgynevezett próbapert felperesként, saját személyében, melyek kapcsán szakmai körön kívül is ismertté vált. Az egyik a gépkocsi-előbefizetéssel kapcsolatos helytelen kamatszámítással volt összefüggésben, a másik a jogszabályban előírt útlevél-ügyintézést végző idegenforgalmi vállalkozás kezelési költségével volt kapcsolatban. A nyolcvanas években, a kilencvenes évek elejéig a közszolgálati televízió több műsorában vett részt rendszeresen jogi tanácsadóként. Az utóbbi másfél évtizedben munkájában előtérbe kerültek a sajtóperek, melyek részben a helyreigazítás körében, részben a személyhez fűződő jogok – becsület- és jóhírnév-sértés, hangfelvétellel és képmással való visszaélés, magán- és üzleti titok megsértése – merülnek fel. A kilencvenes évek második felétől rendszeresen oktatott e témakörben kommunikációt tanuló hallgatókat, így az ELTE Szociológiai Intézetében, a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem posztgraduális szakán, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége, valamint a Népszabadság újságíró iskolájában. A Tőzsdei Választottbíróság megválasztott bírójaként is tevékenykedett több évben keresztül. Nős, felesége Magyar Judit újságíró, fiuk, a 29 éves András marketing-kommunikációs menedzser.

Túlzás lenne azt állítani, hogy mindig is jogászpályára készült, hiszen a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakára és az ELTE bölcsészkarára jelentkezett, mielőtt a jogi egyetemre gondolt volna. Ezek szerint a családban sem volt jogász, akinek hivatását követte volna?

Nem, édesapám méteráru-kereskedő volt a háború után, majd az ötvenes évek első felében vascsiszoló lett egy szövetkezetben, 1955-től pedig alkalmazott egy kendőkészítő iparosnál. Édesanyám az ötvenes évektől a MÉH-nél dolgozott, pénzügyi osztályvezetőként ment nyugdíjba. Az érettségi előtt egy-két évvel gondoltam arra, hogy humán érdeklődésű lévén, vagy magyar–történelem szakos tanár leszek, vagy filmrendező. A bölcsészkarra több százan jelentkeztünk tíz helyre. A sikertelen felvételik után mechanikaiműszerész-tanulónak álltam két évre, padtársam a később énekesként ismertté vált Leblanc Győző volt. Onnan jelentkeztem az ELTE jogi karára és ekkor felvettek.

Miért az ügyvédi pályát választotta, miért nem lett Önből bíró vagy ügyész?

Mert a kötöttségeket az alkatomnál fogva kevéssé tudnám elviselni. Az ügyészség lineáris elven működik, a felettes ügyész utasíthatja a lejjebb lévő ügyészeket, a bíróságnál pedig túlzottan kötöttnek érezném, hogy bemenjek egy hivatalba, és ott legyek reggeltől estig. Nagyon szép a bírói pálya, minden tiszteletem a bíróké, de én elég mozgékony vagyok ahhoz, hogy egy helyben üljek egész nap. Szinte élvezem, ha három tárgyalás három különböző helyen van, és kényelmesen el lehet érni a helyszíneket. Persze gyakran ez a kényelem nem adatik meg, mert a tárgyalásokat nem ahhoz igazítva tűzik ki, hogy az ember mikor ér rá. Olykor vicces helyzetek is előfordulnak. Nemrégiben a Fővárosi Bíróságon egy nap két tárgyalásom is összejött, egymáshoz nagyon közeli tárgyalókban. Az egyik egykor, a másik fél háromkor. De az egy órásat csak negyedhárom után öt perccel tudták elkezdeni, így aztán a szó szoros értelemben pendliztem a két terem között. Az elsőnél tanúkat hallgattak meg, aztán míg jegyzőkönyvezték a tanúkat, átrohantam a másik terembe, majd vissza. Ez kétszer is megismétlődött és egyszerre ért véget a két tárgyalás. Ha pontosan kezdődött volna az első, mindez nincs, hiszen pont akkor kellett volna befejeződnie, amikor a másik kezdődött.

Miért éppen Szentendrén, és nem Budapesten állt munkába ügyvédjelöltként, az egyetem elvégzését követően?

Mert éppen végzésem idején, 1972-ben született egy döntés, hogy a munkaközösségekbe egyenlő arányban kell felvenni ügyvédjelölteknek nőket és férfiakat, mondván, hogy így lesz rendjén a nemek közötti egyenlőség. Csakhogy jóval többen voltak a jelentkező fiúk, mint a lányok. Budapesten pedig semmi esélyem nem lehetett, mert a helyeket betöltötték a protekciósok és az ügyvédgyerekek. Pest megyébe jelentkeztem, és szerencsémre Szentendrére kerültem, közel Budapesthez. Kis város volt, kis bírósággal, így mindenféle üggyel foglalkoztam, nem volt lehetőség szakosodásra. Az ügyek egy része azért Budapesthez kapcsolódott.

A hetvenes-nyolcvanas években játékos emberként ismerhette meg a nyilvánosság, több értelemben is. Részben szerepelt rádiós és televíziós műveltségi vetélkedőkben, részben meghökkentő pereket indított a lakosság érdekében, a bürokráciával szemben, melyeket ma próba- vagy precedenspereknek is nevezhetnénk. Honnan volt ez a játékosság, ez a bátorság?

Nem állt távol tőlem a nyilvánosság, mert már a hatvanas években tagja voltam a Magyar Rádió, de a Televízió riporterőrsének is. Aztán valóban legalább húsz évig egy sor vetélkedőben vettem részt. A rádióban Szepesi György műsorába, a 139–660-ba telefonáltam be sokszor, indultam a Ki nyer ma? komolyzenei vetélkedőn, a televízióban pedig többek között Vitray Tamás Tizenkét szék című műsorában játszottam. Mindig szerettem kipróbálni magam. Van bennem egyfajta játékos hajlam és valahol játéknak fogtam fel e pereket is, melyeket a köz érdekében, de a magam nevében indítottam. Emlékszem, az elsőt még 1974-ben. Az egyik külföldön élő rokonomtól ajándékba kaptam egy kis Fiatot. Az ügyletet a Konsumex nevű cégen keresztül kellett intézni, háromezer forint átadással felmerülő díjként, de kiderült, a garanciára kérték a díjat, ami viszont kötelezően járt a gépjárművel. Jogfenntartással kifizettem, de aztán bepereltem őket. Első fokon vesztettem, de másodfokon már a Konsumex veszített.

Legemlékezetesebb perei azonban az útlevélhez és az IBUSZ-hoz, illetve a gépkocsi-igényléshez és az OTP-hez fűződtek a nyolcvanas években!

Még a nyolcvanas években is Magyarországon csak úgy lehetett gépkocsihoz jutni, hogy aki a Merkur vállalatnál autót igényelt, annak előre ki kellett fizetnie az OTP-nél az autó árának bizonyos százalékát – akkoriban már ötven százalékát – és az összeget a bankban kellett elhelyezni. Erre csak látra szóló kamatot fizettek. Amikor a hivatalos papírost áttanulmányoztam, kiszámítottam az én esetemben a kamatokat, és 24 forinttal többet számoltam, mint az OTP. Beírtam a bank nyilvános panaszkönyvébe, de írásban azt a választ kaptam, hogy nem károsítottak meg, mert ez egy letét. Ezután pert kezdeményeztem, ami háromszáz forintomba került, és nyertem: nekem volt igazam, mert a látra szóló kamatra is járt volna kamatos kamat. Ki is fizették a nekem járó 24 forintot plusz a perköltséget. 1985. január elsejétől már minden befizetőnek járt a kamatos kamat, de a múltat is el kellett rendezniük, vagy négyszázezer vevőnek kellett összesen 50–60 millió forintot kifizetni. Nagy pénz volt az még akkor.

Egy mai fiatalnak már az IBUSZ és az útlevélhez jutás kapcsolatát is el kell magyarázni…

Az útlevélkérelmet a nyolcvanas években az IBUSZ utazási irodához kellett benyújtani, amely a Belügyminisztérium megbízásából végezte ezt a feladatot. A cég a 350 forintos illetéken felül még további 45 forint eljárási költséget is felszámolt, meg megcímzett borítékot kellett vinni 18 forintos bélyeggel. Az volt a kérdés, hogy ha ez egy államigazgatási eljárás illetékkötelesen, miért kell az állampolgárnak még külön megfizetnie a cég költségeit is, miért nem fér az bele az illeték összegébe? Ez ügyben hosszasan leveleztem a Pénzügyminisztérium „illetékes elvtársával” és mindenkivel, aki érintett lehetett a kérdésben. Ennek dokumentumai az Élet és Irodalomban is megjelentek. A per 1985 és 1988 között zajlott több menetben, de végül nyertem. Igaz ekkor már szinte túlhaladta az idő a kérdést, mert bevezették a világútlevelet. Később hallottam, hogy a világútlevél előkészületei során a döntéshozók egymás közt úgy érveltek: ne kérjenek pénzt se borítékra, se bélyegre, mert jön a Strasser.

Népszerűvé tették Önt e sajtóban is nagy visszhangot kiváltott ügyek, emellett pedig rendszeresen hívták jogászként televíziós műsorokba is. Tudatosan kereste a népszerűséget vagy az újságírók között volt Ön a legnépszerűbb ügyvédek egyike?

A nyolcvanas évek második felében a Magyar Televízió szerkesztője, Ilkei Csaba keresett meg, hogy Reflektor című műsorában indítsunk sorozatot jogi kérdésekről. Ez lett a Guruló fillérek, melyben például olyan dolgokról esett szó, miért van az, hogy a különböző árú felvágottak alá tett papír értékesebb az ártól függően, vagy miért abszurdak a bírósági költségviselések a tanúk esetében. Majd következett az Ablak című műsor, ahová szintén nem ügyvédként hívtak, hanem mint gyakorló jogászt.

Használt a munkájában a népszerűség, a szakmai hírnév vagy inkább ártott?

Az, hogy ismert lettem, jó is volt, meg nem is. Sok olyan ügyben is megkerestek, amelyekben már nem volt mit tenni, és én nem szeretek senkit elküldeni, így ezek az ügyek sok időt vesznek el.

1994-ben a jobb sorsra érdemes Köztársaság Párt országgyűlési képviselőjelöltje lett. Miért nem lett folytatása e politikai kirándulásnak?

A Köztársaság Pártban az volt a szép, hogy ideológiamentes párt volt. Többek között ezért is bukott el. A pártokról megvan a véleményem: az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. A politikánál a cél néha szentesíti az eszközt, és én ezt jogászként nagyon nem szeretem. De egykori évfolyamtársaim, kollégáim közül többen is magasra vitték a politikában. Akad közöttük miniszter, parlamenti alelnök, országgyűlési képviselő. Ad abszurdum, miért ne lehetett volna belőlem miniszter, de én erre nem pályáztam.

Hány ügye van egy esztendőben?

Meg nem tudnám mondani. Mint ahogy arra a kérdésre sem tudnék válaszolni, hány ügyet nyerek meg és veszítek el. Ez amúgy is helytelen statisztika lenne, mert nem lehet minden ügyet így besorolni. Köztes állapotok is vannak: természetes, és egyébként is ahol fát vágnak, ott mindig van forgács. Az ember kapacitásától függ, mit lehet vállalni, és egy időben nem tudok három helyen lenni – igaz, kettőn már voltam, amiről meséltem is. Az ügyeim részben sajtóperek, részben személyhez fűződő jogok és a polgárjog minden területe. Az öröklési jogot például nagyon szeretem, érdekes dolog, meg lehet találni benne a szépségeket.

A televíziós jogi ismeretterjesztést már feladta?

Egyáltalán nem szakadtam el a tévétől. 1993–’94 körül még volt jogi műsor a köztelevízióban, próbálkoztunk egy másikkal is, A törvény kötelez címmel pár éve. De a sorozatos elnökváltások elsöpörtek műsorokat, ötleteket, terveket. A köztévében ma sincs általános jogi ismeretterjesztő műsor, pedig igencsak elkelne egy havi magazinműsor a polgárjogról. Most a földi sugárzású Főnix Televízióban már kilencedik éve fut egy – ismétlésekkel – hetente jelentkező műsorom, péntek esténként. Kitaláltam egy módszert: jogszabályokat ismertetek úgy, hogy például a Polgári Törvénykönyv első hét paragrafusáról kétszer fél órát beszélgettem a moderátorral. Kértem, szerezzék meg az új Ptk.-tervezetet, hogy arról is beszélgessünk majd, mi lesz az újban, milyen változások várhatók. Ez a közszolgálati televíziónak kifejezetten feladata lenne. Ha 1959 után 2010-re végre átdolgozzák a Polgári Törvénykönyvet és a családjogi törvényt beleteszik, érdemleges változások történhetnek, érdekes lenne beszélni róla, hogy minél többen megismerhessék.

Sztárügyvédnek tartja magát?

Nem, legfeljebb ismert ügyvédnek. Sztárok például a színészek, valamint a celebnek nevezett emberek, akik hatszor már feltűntek a tévé képernyőjén, valahogy kinéznek és elmentek az őserdőbe bogarakat enni. Ha megnézzük, kik ma az ismert ügyvédek, akkor közöttük elég egyedinek számítok. Az ismertek egyike sem polgárjogász, hanem büntetőjogász, és védenceiket, akiket nagy hírt felverő büntetőügyekben védenek, általában sok évre rács mögé teszik. Talán a már elhunyt Orosz Balázs kollegánk volt kivétel, mert az úgynevezett szolnoki gyerekgyilkosperben felmentették védencét.

Hogyan él egy ismert ügyvéd?

Elég nagy a munkabírásom. Most, hogy már idősödöm, elég a hat órai alvás, így általában már reggel fél hét, hét óra között itt vagyok az irodában. Akkor legalább nyugalom van, kevesebbet csöng a telefon, igaz, aki viszont tudja, hogy ilyenkor is benn vagyok, már keres. Aztán megyek a tárgyalásra, majd visszajövök az irodába, ha kell, újra útnak indulok. Általában nap közben nem kocsival közlekedem, bérletem van, sokkal gazdaságosabb. Ráadásul innen, a Csanády utcai irodámtól egy-másfél kilométernyi távolságra lévő Markó utcai bíróságra gyalog járok. Néha még a 15-ös buszt is lehagyom, nem azért, mert olyan gyors vagyok, hanem mert olyan ritkán jár. Engem a pénz, akármilyen furcsa, sosem érdekelt. Viszonylag nem élek rossz módban, de messze nem tartok ott, ahol kollégáim egy része. Már csak azért sem, mert a büntetőjog, amelyben az emberek életéről van szó, anyagilag is más kategória, mint a polgári per. Ugyan 24 forintos perek már nincsenek, de én még a tízezres nagyságrendű ügyet is elvállaltam, ha láttam ügyfelem igazát. De ha a 100–200 ezer forintos értékű pereket említem, még azok az ügyek is teljesen gazdaságtalanok a szónak abban az értelmében, hogy általában a perérték öt százaléka az ügyvédi munkadíj. Az esetek kilencven százalékában nem a tényállást lobogtatjuk, hogy ennyi és ennyi díjat kötöttünk ki, hanem elfogadjuk az állam által valamikor kitalált díjat. Az ítélőtáblán például 24 ezer forintot kérnek illetékként egy meg nem becsülhető sajtóüggyel összefüggő másodfokú eljárásban egy helyreigazítási perben, de a bíróság ügyvédi munkadíjként csak hatezret adhat. Szerintem ez a bíróságnak is rossz, mert egyben a saját munkáját is leértékeli, függetlenül attól, hogy az ítélőtábláknál a bíráknak megvan a nyilván tisztességes fizetésük.

Híres arról, hogy ott van szinte minden jelentősebb partin, rendezvényen, eseményen!

Igen, ezzel kapcsolódom ki. Ha meghívást kapok egy programra, szívesen el is megyek. Mivel keveset alszom, elég, ha este tizenegykor, éjfélkor érek haza. Társasági ember vagyok, sok ismerőssel lehet találkozni, beszélgetni. Nagyritkán az is előfordul, hogy egy nap két eseményre is elmegyek.

Gyakran látni Önt moziban, ami feltételezi a film iránti különös vonzalmát, annak ellenére, hogy egyetlen film elején sem olvashatjuk, rendezte: Strasser Tibor…

Ha két tárgyalás között van egy kis időm, akkor eljárok a délelőtti sajtóvetítésekre, idestova már harminc éve. Akkoriban még csak egy forgalmazó volt, a Mokép, és a Gorkij moziban tartották ezeket a vetítéseket. Sajnos manapság már jóval ritkábban fér bele az életembe a délelőtti film, így esténként járok moziba. Legutóbb A felolvasó című filmet láttam, amit már rég terveztem, tekintettel a témára is.

A filmek egyik kedvenc témája a jog, külön alműfajt jelentenek a tárgyalótermi filmek. Az említett A felolvasó című alkotás egy része is tárgyalóteremben játszódik. Lehet tanulni e filmek fordulataiból, logikáiból vagy inkább csak érdekességként tekint az amerikai és az európai jog, igazságszolgáltatási rendszer különbözőségére?

A nyomozós filmeket, krimiket már nem nézem, leszoktam róluk, de ifjú koromból nagyon szívesen emlékezem vissza A vád tanúja című műre. Azt a bírósági gyakorlatot, amit az angolszász filmekben látunk, össze sem lehet hasonlítani a mienkével. A jogrendszert a maga precedensrendszerével, esküdtszékével. Egyébként nem buta megoldás a tárgyaló ügyvéd és az előkészítő ügyvéd rendszere. Mert valaki ékesen tud szólni, másvalaki pedig össze tudja állítani számára az anyagokat. Ebben a munkamegosztásban nagyon sok ráció van.

Mikor mondja egy ügyvéd, hogy elég a munkából? Mikor vonul nyugdíjba? Hogy lesz ez Önnél?

Amíg az egészségem rendben van, addig folytatom. Szerencsére nemigen voltam beteg, egy vesekőkivételtől eltekintve. Amíg az embernek megvan a munkabírása, addig dolgozik. De azért el tudnám tölteni az időmet másként is. Ott van az otthoni könyvtáram, melynek jó részét még nem olvastam el. A munka mellett követem a napi sajtót, az internetes híreket, így nem marad időm a könyvekre, csak szabadság idején. Majd nyugdíjas koromban – szoktam mondani. De hol vannak még az igazi nyugdíjas évek?

Falus Tamás

Dr. Strasser Tibor szállóigéiből:

„A legbizonytalanabb pert is meg lehet nyerni,
a legbiztosabbnak tűnőt is el lehet veszíteni,
csak azt nem lehet megnyerni, amit az ember nem indít el.”

„Ahogy nálunk az igazságszolgáltatás folyik, úgy a szolgáltatás
nem éri utol az igazságot.”