Géppisztolyropogás a Partizán étteremben

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Ukrajna még mindig úgy él a többség szemében, mintha egy élhetetlen, kopasz maffiózókkal teli posztszovjet ország lenne, honfitársaink maximum Kárpátaljáig merészkednek, mintha a Vereckei emlékmű után véget érne Európa. Pedig, ha valaki eljut Kijevbe, biztos megdöbben, hogy a belvárosi utcák sokkal tisztábbak mint Budapest legtöbb belső kerületében, az itthoninál nagy átlagban mérsékeltebb árú vendéglők, bárok találhatók a belvárosban is, ahol nem verik át a külföldieket, még akkor sem, ha éjszaka tér be, a gyönyörű épületekről, templomokról nem is beszélve. És bármilyen furcsa, Ukrajna sokkal biztonságosabb helynek tűnik egy turista számára, mint néhány Nyugat-Európai nagyváros – bár jelen sorok írójának minden tárgyalótermi tapasztalatát igénybe kellett venni egyszer, hogy leszereljen néhány belékötő sírásót a beregszászi Sörkert fogadó kerthelyiségében, így a beígért temetőárki elkaparás elmaradt, és az este barátságos sörözésbe fulladt –, de ez az incidens bármely magyar falu kocsmájában is előfordulhatott volna. De most nem Kijevről, hanem egy másik ukrán nagyvárosról, Lvovról, Lvivről, vagy közismertebb nevén Lembergről szeretnék írni.

Egy ukrajnai újságírói munka során jutottam el tavaly ősszel a galíciai városba, Ungvárról indultunk kora reggel autóval. Előző nap Sydor atyával készítettünk interjút, aki az ukrajnai ruszin közösség egyik fő vezetője, félelmetes történelmi tudással felvértezve. A monumentális bazilika parókiáján az interjú végén egy szintetizátoron az atya – klasszikus pópa szerelésben, szakállal – előadott egy saját szerzeményű popdalt, amit aznap írt. Ezzel a képpel vágtunk neki a Kárpátoknak, nem mindennapi vezetési élményekkel gazdagodva útközben, valószínű csak Sydor atya áldásának köszönhetően úsztunk meg egy-egy kamionos szembe előzést szakadék, vagy frontális ütközés nélkül.

Lemberg nagyjából 5 órányi autóút Ungvártól. A város döbbenetesen gyönyörű. Aki járt már Krakkóban, és szereti is a nem mindennapi hangulatú lengyel várost, akkor próbálja elképzelni Krakkót háborús pusztítások nélkül. Lemberg ugyanis valahogy megúszta mindkét világháborút rombolás nélkül. Számos olyan épület található az óvárosban, amelynek a falai még a város 1200-as években történt alapításakor épültek. Lemberg magán hordozza a Monarchia, a cári idők, és a lengyel befolyás minden jegyét.

A várost a Wikipédia információi szerint Danyilo ruszin nemzetiségű halicsi fejedelem alapította a 13. században, és fiáról, Lev hercegről nevezte el a várost latinul Leopolisnak. Más források szerint maga Leo herceg alapította a várost.

Lviv első említése 1256-ból származik. A város kedvező fekvésének köszönhetően (a Krakkó–Kijev nyugat–keleti, illetve a Visztula folyótól a Fekete-tengerhez menő észak–déli kereskedelmi út találkozásánál) hamar átvette a környéken lévő Halics városnak szerepét, a hercegség központjává vált.

A város 1349-ben kerül lengyel kézbe. Magdeburg német város mintájára szabad királyi városi jogokat biztosít a lengyel Lwów számára, így óriási lendületet adva a város fejlődésének, Lwów többször is koronázási ceremónia színhelyévé válik.

Lengyelország első, 1772-es felosztása során Lviv Ausztriához kerül. Habár a német nyelv vált hivatalossá, a főbb tisztségeket német származásúak töltötték be, egy viszonylagos szabadságban Lemberg megmaradt ukrán, illetve lengyel kulturális központnak. 1784-ben II. József császár újranyitotta a Lembergi Egyetemet, ahol a diákok latin, német, lengyel, 1786-tól ukrán nyelven tanulhattak. A kis történelmi áttekintés után – szintén a Wikipédia információira hagyatkozva – a városnak számos magyar vonatkozásával is találkozhatunk:

Báthory István erdélyi fejedelem, a lengyel trón várományosa, átutazóban Lengyelország felé, megszállt a városban, ahol három napot töltött el. Ekkor készült róla a Wojtech Stefanowski által festett portré.

Vengrin János, Máramarosszigetről származó mester készítette 1277-ben a város egyik legfontosabb ereklyéjének számító díszkardot, mely napjainkban a Városi Történeti Múzeumban található.

1711 februárja és szeptembere között Lvivben, illetve Galíciában tartózkodott II. Rákóczi Ferenc.

Martinovics Ignác, a magyar jakobinusok 1795-ben kivégzett vezére 1783-tól 1790-ig a Lembergi Akadémián a természettan rendes tanára és a bölcsész kar dékánja volt.

Bem József, az 1848–1949-es forradalom és szabadságharc résztvevője mérnökként részt vett Lvivben az Osolinski palota (ma az Ukrán Tudományos Akadémia könyvtára) építésében.

Bolyai János matematikus 1831–1832-ben az Osztrák Császárság hadseregének kapitányaként szolgált a városban. Ennek emlékét őrzi a Lviv-i Állami Egyetem épületén az LMKSZ kezdeményezésére 1993-ban felavatott emléktábla.

Nekünk a városban eltöltött rövid időt Szarvas Gábor építész, a Lembergi Magyarok Kulturális Szövetségének elnöke gyorsította fel. Egy sajátos, galéria pincéjébe berendezett étterembe invitált vacsorára, ami korábban, a középkorban egy apátság étkezdéjeként üzemelt. A lengyel–ruszin–ukrán ételspecialitásokat egy Svejkre emlékeztető lengyel nemzetiségű pincér szolgálta fel. A vacsorát követően Gábor megmutatta még a Zsidó éttermet (itt az a vicces szokás alakult ki, hogy az ételek árában meg kell alkudni) és a Partizán éttermet. A Partizán étterembe csak előzetes bejelentkezés után, jelszóval lehet bejutni. Az étkeket csajkában szolgálják fel. Az étterem egy búvóhelyhez hasonlít, durva tölgyfaasztalok, háborús relikviák, és kölcsönözhető színházi fegyverek, amivel néha evés közben a levegőbe lehet ereszteni egy sorozatot. A nem mindennapi programok viszonylag mérsékelt áron elérhetők.

A másnapi séta a belvárosban az estét is felülmúlta. A város tényleg egy időutazás, minden szeglete rejt valami kincset. A főtér egy kicsit Krakkó főterére hasonlít, csak nem annyira tágas, mint a lengyel városé. Nehéz elképzelni, hogy úszta meg ez a város a háborúkat és a szovjet időszak szokásos rombolását. Napokat el lehet tölteni a műemlékek közt bolyongva.

A visszaút, hasonlóan izgalmasan telt vezetéstechnikai szempontból, mint az odafele. A Vereckei hágó lejáratánál felvettem egy stoppos srácot egy hatalmas csomaggal. A hátsó ülésen ülve megkérdezte, hogy a nála lévő tangóharmonikával játszhat-e nekünk, ugyanis zenetanár. Rábólintottunk, és mint valami Kusturica filmben, harmonikaszóra száguldoztunk a Kárpátok szerpentinjein egész Munkácsig, kizárólag az volt a zavaró, hogy zenészünk csak három dalt ismert, a Keresztapa zenéjét, az Egy szál harangvirágot és a Katyusát. Munkács előtt megkísérelte rám sózni 100 dollárért a hangszerét, de nem nagyon bántódott meg, hogy visszautasítottam az üzletet. Vidáman integetett utánunk a Munkácsi vár alatt, amikor kiraktuk egy kereszteződésben…

Dr. Bodolai László

---