Keleti küzdősportok

Bármilyen nehéz elképzelni, számos ügyvédkolléga hódol valamilyen keleti küzdősportnak. Ennek valószínűleg az egyik oka az, hogy irtózik a konditermektől – jelen sorok írója is így van ezzel – de a felgyülemlett stresszt, mozgáshiányt szeretné valami értelmesnek, előremutatónak tűnő tevékenységgel levezetni.

Mindenekelőtt tévedés azt hinni, hogy ezt csak kamaszkorban lehet elkezdeni, bár sokan érettebb fejjel úgymond újrakezdik az egyetemi bulizások miatt korábban abbahagyott edzésre járást. Tény az, hogy 30 év felett már nehezebben lazíthatók ki az ízületek, de óvatos és türelmes edzésekkel ezt a problémát is meg lehet oldani. Az is csak legenda, hogy ha valaki lemegy idegenként egy edzőterembe, beavatási szertartásként jól elagyabulálják, és ha ezek után is lemerészkedik, akkor talán maradhat. Ez állítólag a boksztermekre igaz volt korábban, de ha alapul vesszük, hogy például a legtöbb karateirányzat nem full kontaktos (tilos teljes erővel bevinni az ütéseket és a rúgásokat), ez már kizárja az alapos verést.

Mit kell tenni, ha valaki ilyen hobbira adja a fejét? Először végig kell gondolni, mit is szeretnénk. Ha csak verekedni megtanulni, akkor tényleg egy boksz, vagy egy kickboksz edzőtermet érdemes felkeresni. Ha mélyebb mozgáskultúrára vágyunk, akkor választhatunk a számtalan karate vagy kung-fu iskola között, de a klasszikus dzsúdó mellett egyre inkább divatos az aikido is, amely iskola az ellenfél támadó mozgásenergiáját használja fel és alakítja át a támadás semlegesítésére. Klasszikus küzdősport a szamuráj kardvívás hagyományain alapuló kendo (nem összetévesztendő a karatéhoz hasonló kempo-val).

Első lépésként legszerencsésebb keresni egy ismerőst, akivel lemegyünk végignézni egy edzést, ami alapján eldönthetjük, egyáltalán van-e esély, hogy az állóképességünket ismerve végig tudjuk csinálni. Utána, ha a következő edzésen beálltunk, érdemes várni még egy-két hetet, hogy az edzőruhánkat megvásároljuk, vagy esetleg körbenézzünk máshol is, ugyanis az edzőruhák (japánul gi-k) nem kompatibilisek egymással a különböző sportágaknál. A legfontosabb azt letesztelni, bírjuk-e a monotonitást, a látszólag értelmetlennek tűnő mozgáskombinációk, állások, formagyakorlatok folyamatos gyakorlását, csiszolását, mert minden keleti küzdősport ezeken a gyakorlatokon alapszik. Tanácsos az elején megismerni az úgynevezett dojoetikettet, ami az udvariassági magatartásformákon kívül a hierarchián alapuló tiszteletet tartalmazza: kinek kell köszönni először, mit kell tenni, ha belépünk az edzőterembe, vagy elhagyjuk azt. Sok kellemetlen meglepetéstől kíméljük meg magunkat, ha ezekkel a finomságokkal már a legelején tisztában leszünk. Utána már csak az edzésekre kell lejárni rendszeresen, és négy-öt év múlva már elmondhatjuk, hogy a csíráját esetleg megértettük annak a mélységnek, amit egy felépített keleti küzdősport rendszer tartalmaz.

Mindez azért éri meg, mert ha valakit már megérintett a szellemisége, filozófiája, nagyon sok pluszt tud hozzátenni az életéhez. A heti minimum két edzésre járás, már eleve valami rendszerességet visz a mindennapokba, önfegyelemre, türelemre tanít, nem utolsósorban erősítve az állóképességet és a tárgyalóteremben elengedhetetlen küzdőszellemet, továbbá rendkívül jó érzés és visszacsatolás egy sikeres övvizsga letétele, és az első színes öv megkötése edzés előtt.

És persze az akaraterőt is karbantartja, a legnagyobb kihívás, főleg az első időszakban, otthagyni az aktuális készülő beadványt, felkászálódni, és rávenni magunkat, hogy nekiinduljunk az edzésnek.

dr. Bodolai László