Maradona – Isten keze ingatag lábakon állt

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Kiváló életrajzi kötet jelent meg minden idők egyik legnagyobb futballistájáról, egy angol oknyomozó író–újságíró tollából.

2021 nyarán, olyan időszakban jelent meg Magyarországon Jimmy Burns értékes könyve Diego Maradonáról, amikor két kontinensen is rangos trófeákért küzdenek a labdarúgó nemzeti válogatottak. Miközben egyetlen hónap alatt mérkőzések tucatjai között válogathatunk az Európa-bajnokság és a Copa América találkozói közül, további kikapcsolódásként érdemes fellapoznunk a Maradona című kötetet. Magyarul A legenda mennybemenetele és pokoljárása alcímet kapta a könyv, míg angolul a The Hand of God (Isten keze) alcímet viseli.

A tragikus sorsú zseni

A kiadvány végre nem fércmunka az argentin futballgéniusz legsikeresebb alakításairól, győzelmeiről, viselkedéséről, hanem alapos kutatómunkával megírt nem hivatalos életrajz a tragikus sorsú zseniről, aki 2020. november 25-én halt meg, alig három héttel 60. születésnapja után. Nem hivatalos életrajz egy Spanyolországban született angol tollából, aki öt éven át dolgozott argentin tudósítóként, és az ország nyelvét tökéletesen beszélve megélhette, tanulmányozhatta, milyen is az argentin néplélek. Alaposan megismerte Argentína történelmét, és egyben futballtörténetét. Maradona csodálatos pályafutása, tündöklése és bukása már a kilencvenes években könyvírásra ragadta. 1996-ban jelent meg a róla írt munkájának első kiadása, majd 2010-ben kiegészítésekkel az újabb kiadás, s nemrégiben, a futballfenomén váratlan halálát követően hőse utolsó éveinek összegzése.

Jimmy Burns könyve már csak azért is „nem hivatalos”, mert főszereplője gyűlölte a kötetet, mégpedig leleplező erejű őszinteségéért. A szerzőnek ugyanis sikerült megszólaltatnia sokakat, akik az ikon életének különböző periódusaiban valamilyen módon közel álltak hozzá. Felfedezőjét, első ügynökét, orvosát, könyvelőjét, menedzserét (Guillermo Coppolt), szövetségi kapitányait (César Luis Menottit, Carlos Bilardót). A kiadvány első kiadása után Maradona ügyvédei levelet is írtak a könyvben idézett megszólalóknak, és megfenyegették őket: a jog eszközeihez folyamodnak, ha nem tagadják le, hogy valaha is beszéltek a szerzővel.

„Úgy tűnik számomra, hogy a Diego Maradonát körülvevő mitológia és önáltatás elválaszthatatlan az argentin pszichétől, amely örökké keresi – de nem találja – a gyógyírt a nemzet politikai és gazdasági kudarcaira” – fogalmaz Maradona és Argentína kiváló ismerője. A szerző remekül helyezi el az argentin labdarúgás fejlődését és felemelkedését az ország ingatag politikai, társadalmi és gazdasági közegébe, melynek ismeretében könnyebb megérteni az ország labdarúgásának fejlődését, a válogatott erőltetett világbajnoki sikereit, és egyben Maradona pályafutását is.

Tanulságos a valóságot őszintén feltárni igyekvő könyv (Képünkön a kötet borítója látható)

 És Perón színre lép

Argentínában a XIX. század végétől az elit megpróbálta irányítása alá vonni a sportot, ahogy azt korábban a politikával és a kultúrával tette – írja Burns. Az anglo-argentin közösség főleg a focit szerette volna alapvetően brit játékként megőrizni. Miután azonban a populista Perón 1945-ben először elnök lett, a futball fokozatosan a tömegek kedvenc szórakozásává vált. A Mussolini és Hitler nemzetiszocializmusáért rajongó egykori katonatiszt felismerte, hogy „a sportot egyaránt fel lehet használni a politikai ügyeskedések elleplezésére, és a nemzeti egység feltüzelésére.” Nacionalista politikusként rájött arra, hogy a labdarúgást meg lehet szerettetni és el lehet terjeszteni a nincstelenek, az alsóbb rétegek, a munkásosztály körében. Magát büszkén a nemzet első számú sportemberének nevezte, a helyi csapatokat és a válogatottat állami pénzekkel kezdte támogatni a feleségéről elnevezett, Eva Peron alapítványon keresztül. (Az alapítvány pénzét előbb a munkavállalói bérek, majd a minisztériumok költségvetésének megcsapolásából pumpálták fel.) A társadalmi folyamatok is kedveztek a folyamatoknak: a munka reményével a vidéki tartományokból a nagyvárosokba kezdtek özönleni a nincstelenek, az ipar úgy ahogy felszippantotta őket. A lelátókon a nézők fokozatosan gyűlni kezdtek, és a nép egyszerű fiai ott tudták levezetni a felgyülemlett feszültségüket. A hatvanas–hetvenes években a felsőbb osztályokhoz tartozó angolok teljesen kiszorultak a focipályákról mind játékosként, mind nézőként (maradt nekik a lovaspóló). Perónt követően egymást váltották a puccsista elnökök, a foci pedig egyre növelte népszerűségét. „Utcagyerekek emelkedtek fel a porból, és váltak hősökké a szépen gondozott gyepen.” És egyikük volt közülük Diego Maradona, aki szuper tehetségével kimagaslott a többiek közül.

Indiánok, olasz bevándorlók gyermeke

Guarani indiánok és olasz bevándorlók leszármazottjaként három lány után, negyedik gyermekként látta meg a napvilágot Buenos Aires külvárosának, Villa Fiorinak szegénynegyedében, 1960-ban. (Később még két öccse is született.) A viskóvárosban, szülei bódéjában nem volt se víz, se villany – tudjuk meg a műből. A kis Diego harmadik születésnapjára, nagybátyjától egy bőrlabdát kapott ajándékba, ami számára gyémánttal ért fel. Azzal feküdt, azzal ébredt, és azzal játszott, gyakorolt otthon és az utcán. Bámulatosan bánt vele. Tehetségét nyolcévesen fedezték fel a szakemberek, tíz éves korában már meccsek szünetében trükközött: kiváló labdaérzéke révén félelmetesen dekázott, megtáncoltatta a labdát a fején, a nyakán. Olykor már jobban szórakoztatta a közönséget a szünetben, mint a játékosok a két félidőben.

Az ifiknél korosztályánál idősebbekkel futballozott, és hamar felfedezték benne a kis gyémántot. Tizenhárom éves korától már az ország ifiválogatottjával utazhatott külföldre. Micsoda kontraszt volt otthonával szemben annak az ötcsillagos szállodának a lakosztálya, ahová elszállásolták Chile fővárosában, Santiagóban, a Hotel Carrerában. 1973-at írtak ekkor. Ablaka épp a főtérre és az elnöki palotára nézett. A romos, részben lebombázott palotára, nem sokkal Pinochet tábornok puccsa után.

Tizenöt éves születésnapján klubja, az Argentinos Juniors egy lakással lepte meg, ahová beköltöztethette szüleit is. Ez újabb fordulópontot jelentett az életében. Klubjának megérte a lakás, mert tudták, az ifjú tehetség nagy üzleti lehetőséget rejt, másrészt szülei rájöttek arra, hogy mérhetetlen tehetségével a gyermekük sok pénzt tud majd keresni számukra is, az ő életük is egy csapásra megváltozik. (Apja ott is hagyta egészségtelen, embertelen munkáját egy élelmiszeripari csontzúzó gyárban.)

Első válogatottság a magyarok ellen

Mint egy csodás mese, úgy ismerjük meg Maradona felemelkedésének ifjúkori éveit. Ahogy haladunk felnőtté válásához majd kiteljesedő játékos-pályafutásához, úgy válnak egyre ismertebbé az események, melyek ma már összefonódnak a futballtörténelemmel. A hetvenes évek második felétől a nyolcvanas éveken át a kilencvenes évekig milliókat ejt rabul a zöld gyepen bemutatott játéka, mely „a mozdulatokba öntött költészet”. A futball történetének legfiatalabb játékosaként már 16. születésnapja előtt tíz nappal bemutatkozhat felnőtt bajnoki mérkőzésen. 1977. február végén pedig 17 évesen és négy hónaposan a felnőtt nemzeti válogatottban is. (Éppen Magyarország ellen, Buenos Airesben, csereként, a hazaiak 5–1-re megnyert meccsén.) Ekkor már Menotti a szövetségi kapitány, aki a támadó futballt helyezte előtérbe, nyilvános megnyilatkozásaiban pedig arról szólt, célja visszaállítani Argentína uralmát első számú focinemzetként. Ez jól csengett Videla tábornok fülében, aki 1976 tavaszán puccsal vette át a hatalmat, és a katonaság fejeként, vaskezű diktátorként irányította az országot. A szerző idézi kiáltványukat, amelyben azt fogalmazták meg, hogy „gyökeresen kiirtják az argentin társadalmat mételyező felforgató, idegen eszmék befolyását, és visszaállítják a nemzetállam felsőbbrendűségét.” Kezére játszott, hogy 1978-ban éppen Argentína rendezhette meg a futball-világbajnokságot. Menotti jó csapatot állított össze, de doppingolt játékosokra, részrehajló bírókra is szükség volt ahhoz, hogy Argentína megnyerje a vb-trófeát. (Argentína éppen Magyarországgal vívta első mérkőzését, amelyen vitatott körülmények között állította ki a játékvezető a magyar csapat két legjobbját, Nyilasi Tibort és Törőcsik Andrást. A végeredmény 1–0-s magyar vezetést követően 2–1-es argentin győzelem lett).

Maradona azonban nem játszott a világbajnokságon, mert a szövetségi kapitány nem nevezte be. Pályafutásának egyik legfájóbb kudarca volt ez, melynek okait Menotti jellemében kívánja megfejteni a szerző.

Maradona pályafutásának legnagyobb sikere: vb-arany Mexikóban (Fotó: Wikipédia)

 Világbajnoki cím 1986-ban

A következő két vb azonban már részben Maradonáról szólt. Addig azonban még hosszú volt az út. Csillaga hazájában felragyogott, 1980-ban már egymillió dollárért vehetett magának és családjának házat Buenos Aires kertvárosában. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a nagy tehetséget egyetlen argentin klub sem tudja megfizetni, még a Boca Juniors sem, ahová eligazolt, bajnoki címhez segítve az egyesületet. Kérők pedig szép számmal akadtak a Barcelonától a Juventusig. Maradona külföldre igazolása országos ügy lett, egyben a család és a menedzsere ügye. Míg 1980-ban egymillió dollárt lehetett kérni érte, két évvel később az FC Barcelona hétmillió dollárt is megadott érte, épp a Falkland-háború idején.

Az igazolás mérföldkő a labdarúgás elüzletiesedésében – jegyzi meg a szerző. A „Maradollárok” egyszerre hatottak a televíziós jogdíjakra, a szponzori szerződésekre és a sztár havi 70 ezres fizetésére. Ám Maradona hiába focizott többnyire jól, a hedonista életmód, a pénzszórás részévé vált életének. Ingatlanok, kocsik, nők, szórakozóhelyek váltották egymást, s mint utólag kiderült, életében már ekkor megjelent a drog. Kísérői voltak a klán tagjai: rokonok, barátok, földiek – és a slepp. A város az eltelt évek alatt kiutálta sztárjátékosát, aki a pályán a durvaságoknak köszönhetően egyre több sérülést is elszenvedett.

Az 1982-es világbajnokság csalódást hozott neki és csapata számára: Argentína kiesett Olaszországgal szemben. A tornán Maradona éppen Magyarország ellen játszott a legjobban 1982. június 18-án, a 4–1-es meccsen, melyen két gólt is szerzett.

Pályafutásának csúcsa Mexikó, az 1986-os labdarúgó-világbajnoki cím megszerzése. No, és az ahhoz vezető út. Káprázatos második gólja a negyeddöntőben az angolok ellen, és szédületes két gólja a döntőbe jutásért a belga csapattal szemben. De mi is a helyzet az angolok elleni első góllal? Remek ütemben emelkedett fel egy beadásra, és a kijövő Shilton kapust megelőzve helyezte be a labdát a hálóba. Olyan ügyesen emelte fel kezét a feje fölé, hogy szinte látni sem lehetett, hogy nem fejelte, hanem kézzel ütötte be a kapuba. A partjelző egyaránt elnézte, a bíró megadta. Isten keze – ragadt rá ezután a kétes hírű becenév.

(1986. június 22., Argentína–Anglia: 2–1; a mérkőzés góljai itt láthatók.)

(1986. június 25., Argentína–Belgium 2–0; itt látható a két Maradona-gól.)

Később bevallotta, hogy szabálytalanul érte el a találatot, de nem zavarta, sőt, szükségét érezte. Hogy miért? A könyv szerzője ezt is gyermekkorából eredezteti. A szegénynegyedben az angol fair playjel szemben inkább a vivera volt az elfogadott felfogás: vagyis a dörzsöltség, a trükközés mind az életben, mind a sportpályán. Ez is kellett a kulcsfontosságú győzelemhez – és az argentin psziché ismerete. Az ország négy évvel korábban elvesztette a valóságos háborút a Falkaland-szigetek birtoklásáért. Az argentin emberek az akkori vereség megbosszulásának tekintették a futballpályán elért győzelmet.

A világbajnoki döntőben, hosszabbítás után, Argentína 3–2-re megverte Németországot, így Maradona világbajnoki címhez juttatta Argentínát. (Az 1986-os vb-döntő góljai itt láthatók.)

A szakemberek szerint Maradona zsenialitása egy összességében közepesnek mondható argentin csapatot vezetett végső győzelemhez.

Együtt a nápolyi maffiával

Maradonának talán éppen azért nem tetszett e könyv első kiadása, mert kendőzetlen őszinteséggel fedte fel a kapcsolatát a nápolyi maffiával. Miután kiutálták a katalán fővárosból, Nápoly várta tárt karokkal. A Barca sikeresen bezsebelt 13 millió dollárt, s a játékosnak és menedzserének is jutott plusz 6,4 millió dollár. Ahhoz képest, hogy 1984 júliusában a város stadionjában 70 ezer ember gyűlt össze bemutatására, 1991-ben kokain birtoklásának és terjesztésének gyanújával indítottak ellene jogi eljárást…

A kettő között azonban egy ideig ő volt az Isten, a nép és a maffia Istene. Már megvásárlásához is össze kellett fognia a klubnak a Camorrával, mely később is kellő hasznot húzott a sztár ottlétéből. A nyolcvanas évek második felében a maffia virágkorát élte, működési elve a támogatáson és a megfélemlítésen alapult – foglalja össze az állapotokat Jimmy Burns. Az alvilág csápjai elértek az igazságszolgáltatás, a sajtó, a helyi politikai élet, a sport legfelső köreihez.

Az egész város imádta a focit, és lehetőséget teremtett arra, hogy a gazdag észak-olasz városok hegemóniáját megtörje a lebecsült, szegény dél – legalábbis fociban. Az SSC Napoli, Maradonával az élen 1987-ben bajnok lett, két évvel később pedig az UEFA-kupát is megnyerte. (Maradona 1990-ben a Nápoly csapatával Újpesten is járt kupatalálkozón.)

A Camorra is megerősítette hatalmát, és Maradona is a bűvkörébe került. A kábítószerügyeivel megvádolt sztár védelmét 1991-ben Vincenzo Sinisvalchi ügyvéd látta el, aki korábban a Vörös Brigádok terroristacsoport tagjait is védte. Sikerrel igyekezett elfogadtatni azt az álláspontot, hogy ügyfele ugyan használt kábítószert, de az csak apró kihágás volt a Nápolyt jellemző rendszerszintű korrupció ismeretében. Maradonát kihasználták a maffia emberei, s védence aktívan nem működött együtt a bűnszervezettel – szólt a védelem álláspontja.

Hogy a remek védőbeszéd mennyire volt azonos a valósággal, az utólag sokakban kétségeket ébreszthet, de ez ma már a ködös múlt. Viszont tény, hogy Maradona lába alatt Nápolyban is felforrósodott a talaj, és szinte menekülnie kellett.

Pályafutása ettől kezdve már leáldozóban volt. Bár voltak próbálkozások 1990-ben és 1994-ben, a két világbajnokságra a sztár igyekezett összeszedni magát, de ezek csak ideiglenes kilábalások voltak depressziójából és csak részben sikerültek rehabilitációi. 1991-ben és 1994-ben is felfüggesztették játékjogát 15–15 hónapra, mivel drogtesztje, illetve doppingtesztje pozitív lett (e második eset épp a ’94-es vb idején történt). Volt, amikor kokainbirtoklás és -fogyasztás miatt Buenos Airesben vették őrizetbe, és csak óvadék ellenében bocsátották szabadlábra.

Futballista-pályafutása lassan véget ért, és bár magánéleti zűrzavaraival, edzői, sőt szövetségi kapitányi próbálkozásaival mindig sikerült a negyvenes–ötvenes éveiben is a címlapokra kerülnie, nem lehetett kibékülve önmagával, és mások sem lehettek kibékülve vele – talán csak most, tragikus halála után.

*

Egyszerre szerette és gyűlölte Diegót – vallja be a szerző. Maradona olyan gyarló ember volt, aki eredendő jellembeli gyengesége miatt képtelen volt kezelni a sikerrel és hírnévvel együtt járó nyomást. Már saját korában ikonná, élő legendává vált, szentté avatták, de jutott neki a pokolból is. Ő volt a nagy népi hős egy bevándorlókkal zsúfolt, annyiszor félrevezetett, becsapott, saját vezetői által is kizsákmányolt országban. Jutott neki mérhetetlen szegénységből és roppant gazdagságból, manipuláció, korrupció, drog is jellemezte életét a csodálatos játék mellett.

A sportban maradandót alkotó ember élete egyszerre érdekes, izgalmas, felemelő, csodálatra méltó, ugyanakkor lesújtó, szánalmas, sajnálatra méltó.

Mindezekről bőven olvashatunk Burns tanulságos, a valóságot feltárni igyekvő könyvében.

A kötet magyarul a Partvonal Kiadó gondozásában jelent meg.

---