Perjátszók az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán

A Perjátszó Kör 2005-ben alakult, s még ma is az alapító oktató, Kisteleki Károly, az Egyetemes Állam- és Jogtörténeti Tanszék adjunktusa vezeti. Számos tárgyalást játszottak el a színpadon, így többek között a nürnbergi pert, Jeanne D’Arc és Danton perét, de a Salemi boszorkányok ellen is emeltek már vádat a joghallgatók.

Ez év áprilisában, a fővárosban rendezték meg a XXIX. Országos Tudományos Diákköri Konferenciát. Az ünnepélyes megnyitó után közvetlenül a Perjátszó Kör díszelőadása, Jean Calas pere következett. Bár az eljárás a XVIII. századi francia büntetőper szabályai szerint folyt, napjainkban is nagyon aktuális kérdéseket feszegetett: egyrészről a halálbüntetéssel, másrészről pedig a bírói tévedéssel kapcsolatos problémák kerültek ismét terítékre ott a Díszteremben.

A XVIII. században nagy port kavart fel Jean Calas toulouse-i polgár pere, akit ártatlanul kivégeztek. Az ítélet szerint Jean Calas megölte a saját gyermekét, mert a fiú elhagyta a család protestáns hitét. A vád alapja mindössze az utcán összecsődült tömeg pletykálkodása volt. Az a hiedelem élt ugyanis a köztudatban, hogy a protestánsoknak meg kell ölniük vagy öletniük hitehagyott gyermeküket. Később persze kiderült, hogy az apa ártatlan, és a fiú valójában öngyilkos lett.

A Perjátszó Kör tagjai Beccaria megidézésével arra hívták fel az ott ülők figyelmét, hogy az emberek és az állam között korábban létrejött társadalmi szerződésben a polgárok nem adták át az államnak az élethez való jog fölötti rendelkezést. Ennek az örökérvényűségnek állított emléket a Calas-darabbal a Perjátszó Kör.

Az ELTE ÁJK-n a Perjátszó Kör mellett a színház iránt érdeklődő hallgatók a Filozófiai Tanszék fakultatív órái között igazi csemegére lelhetnek. A DLA fokozattal rendelkező Hegyi Árpád Jutocsa, a Magyar Állami Operaház korábbi főigazgatója a Perjátszó Kör – már említett – oktatójával, Kisteleki Károllyal együtt tanítja a Jog és Dráma fakultást. Azok az egyetemi hallgatók, akik túl száraznak találják a jogot, ezen az órán biztosan nem unatkoznak. Hegyi Árpád Jutocsa művészi tapasztalata és Kisteleki Károly jogban való jártassága együttesen teszi lehetővé a diákok számára, hogy betekintést nyerjenek mindkét terület színfalai mögé.

Mivel általában a dráma az emberi élet problémáiból merít, ezért számos irodalmi mű elemezhető jogi szempontból is. Az irodalom kelléktára végtelen. Csak a példa kedvéért kiemelünk néhány drámát, amely az új tantárgy érdeklődési körébe került: Shakespeare velencei kalmárja, a Rómeó és Júlia, Hamlet, egyes Moliere-darabok, de a magyar irodalomból Molnár Ferenc művei is ide tartoznak.

Ebben a félévben Shakespeare drámáit elemezték és játszották el. A velencei kalmár esetében, pl. a drámai történet mögött húzódó jogi háttér kiemelése lehetővé tette, hogy a hallgatók megismerjék a korabeli jogi állapotokat és az akkori törvényeket. Ugyanakkor a konfliktusok mögötti lélektani szempontok elemzésével más ismeretek is szerephez jutottak. Mindezek mellett a tanárok arra is figyelnek, hogy az egyes jelenetek feldolgozásakor retorikai ismeretekre is szert tegyenek a hallgatók, hiszen ez később a valódi tárgyalóteremben jól jön majd. A jelenetek eljátszása ugyanis a legmagasabb szintre fejlesztheti a leendő jogászok előadói képességét.

A drámákból kiemelt jogvitát mindig kettős mércével elemzik: egyrészt a korabeli, másrészt pedig a mai magyar jog szempontjából. A velencei kalmár esetében négy jogi kérdést emeltek ki a „perjátszók”: váltó és kezesség, leányrablás, a címszereplő jogi megítélése és a tárgyalás.

Aki megnézi vagy elolvassa A velencei kalmárt, fel kell tennie magának a kérdést: rasszista-e Shakespeare?

Az antiszemitizmus vádjának megítélésekor ismernünk kell Anglia történelmét! Empatikus módon bele kell élnünk magunkat a XVI. századi szigetország helyzetébe! Bár a történet, mint ahogy azt a címe is ígéri, Velencében játszódik, a dráma írója mégis saját országának ellentmondásait elemzi. Nem sokkal korábban, az angol színházban, a kortárs Marlowe Zsidóján[1] nevettek a nézők. Marlowe darabjában a zsidó alakja ördögi figuraként jelenik meg. Ez nem volt véletlen akkoriban. A keresztények úgy vélték, antropomorfizálniuk kell a gonosz alakját. Csak az öltheti magára ezt a szerepet, aki nem hisz Jézusban, a Megváltóban. Európában pedig kézen fekvő, hogy a zsidó ember felelhet meg ezeknek a kritériumoknak. Az Újszövetség tagadója, Jézus gyilkosa a zsidó, aki – mivel hitetlen – a gonosz megtestesítője is egyben.

A középkori passiójátékokban a zsidók szintén a gonosz megtestesítői voltak. Szenvedéseikben nemcsak gyönyörködni lehetett, hanem a néző katarzisként élte át, hogy a helyes útról letért világ éppen a szenvedés által tér vissza megfelelő helyére. A XV. századtól Nyugat-Európában, a XVII. századtól Kelet-Európában is a zsidó ember jellemvonásaiban egyesülnek a boszorkányok és az ördög tulajdonságai.

Shakespeare ilyen háttérrel terhelten ragadott tollat, és teremtette meg Shylock alakját. Nem ördögi jellemről, de még csak komédiába illő, nevetséges alakról sincs szó, hanem a sokoldalúan ábrázolt zsidó uzsorásról, akinek rossz tulajdonságai emberi természetűek. Legfeljebb a színpadi rendezés – félreértve az író eredeti szándékát – teszi nevetségessé vagy ördögivé Shylock alakját.

Babits szerint „Shakespeare a teremtő pártatlanságával lebeg e világ fölött. Sohasem lehet megtudni, hogy aki ezeket a drámákat írta, hívő-e, vagy hitetlen, milyen a politikai pártállása, filozófiája, katolikus vagy protestáns érzésű-e. Pedig mindenről beszél, de mindenről alakjainak szájával és azok világnézetén keresztül. A világot kívülről nézi. A saját érzésein is kívül állt és figyelte őket.”[2]

Shakespeare magánvéleményét tehát nem deríthetjük ki, de azt tudjuk, hogy Anglia akkori jogrendszere nem nyújtott védelmet a zsidó embert ért gyűlölködés és megaláztatás ellen. Ma már számos egyezmény, jogszabály deklarálja, hogy minden ember egyenlő, a hétköznapok valóságában viszont nem mindig érvényesülnek ezek a normák.

dr. Kiss Anna

[1] Marlowe, Ch.: A máltai zsidó. Franklin Társulat. Bp., 1916.

[2] Babits M.: Az európai irodalom története. Szépirodalmi Könyvkiadó. Bp., 1991. 238–39. o.