Titokbiznisz és szexcsapda

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Soha semmi nem karikírozta ki eddig az államhatalom mindenható információszerzési és titkosítási hajlamát úgy, mint a Wikileaks portál merészsége nyomán napvilágra került dokumentumtömeg. A sztorit akár egy kémfilmparódia forgatókönyvének is gondolhatnánk – ehhez képest sehol sincs a „havannai emberünk”, Graham Greene, egyszeri porszívóügynöke, aki kapcsolási rajzokkal etette megbízóit –, ha közben nem indult volna összehangolt, és nem is igazán titkoltan titkosszolgálati hátterű támadás Julian Assange, a híres-hírhedt portál alapítója ellen. (Egyes hírek szerint az állítólagos nemi erőszak, ami miatt őrizetbe vették a CIA által felállított szexcsapda volt, de ha nem is így történt, ezt a gyanút már soha nem mossák le magukról, de ki tudja, lehet, hogy néhány év múlva az erről az akcióról szóló dokumentumok is napvilágra kerülnek.)

Mindenesetre most legalább fény derült rá, milyen lényegbevágó információkra (is) utazott a világ egyik legbefolyásosabb titkosszolgálata az amerikai külügyi apparátuson keresztül: Dmitrij Medvegyev elnök sápadt és habozó, Vlagyimir Putyin kormányfő alfahím, Silvio Berlusconi gyenge, inkompetens, felfuvalkodott, akinek alig marad ideje pihenni, miután nagyon szeret partikra járni, valamint Angela Merkelnek belső gúnyneve Angela Teflon Merkel. Külön vizsgálat tárgyát képezte, mivel kezeli Cristina Kirchner argentin elnök az „idegességét és nyugtalanságát”. Az iratok szerint az amerikai külügyminisztérium az argentin elnök és volt férje, Nestor Kirchner közti „interperszonális dinamika” feltérképezésére is utasítást adott. „Hogyan befolyásolják Kirchnert érzelmei a döntéshozatalban, és hogyan nyugszik le, ha kiborul? Milyen lépéseket tesz ő vagy tanácsadói, hogy segítsenek kezelni a stresszt? Szed valamilyen gyógyszert?”

Az információáradatból – amelyben persze voltak fontos, nemzetbiztonságot érintő, érzékeny, komoly károkat okozó információk is – hosszú oldalakon lehetne mazsolázni, bizonyára a fentieknél meghökkentőbb és abszurdabb jelentéseket is tartalmaznak a közzétett dokumentumok.

A Wikileaks kiszivárogtatásnak a legfontosabb tanulsága mégis az valahol, hogy – az alapító meghurcolásának kivételével – a napvilágra került információk gyakorlatilag semmilyen következménnyel nem jártak. Nem buktak le világszerte fedett ügynökök, nem kezdődtek diplomáciai nyilatkozatcsaták, nem történtek kölcsönös kiutasítások, különösebb sértődések sem. Mintha mindez, amit szigorúan titkosított rendszerben tároltak, köztudott, vagy legalábbis érdektelen lenne. Ez a körülmény pedig az egész rendszer értelmetlenségét, feleslegességét valószínűsíti. Régi kémfilmes toposz az az összeesküvés-elmélet, mely szerint a szolgálatok azért keletkeztetnek titkokat, hogy később legyen indok megvédeni őket, és az ellenfél így működik, és az egymás közötti játszmák, ha nyers valójukban nézzük, gyakorlatilag ezen mesterségesen keletkeztetett titkok minél fifikásabb megszerzésére – valójában a működéshez szolgáló költségvetési pénz igazolására – irányulnak.

És minden bizonnyal, ezt felismerve döntött úgy néhány skandináv állam – legfőképpen a svédek –, hogy az átláthatóság és a költségtakarékosság jegyében minimálisra szűkítik a titkosítható információk körét, és kötelezik minden hivatalos okirat, előkészítő anyagok, feljegyzések – még az állami szervek alkalmazottai belső email-levelezésének! is – interneten való közzétételét, súlyosan szankcionálva ennek elmulasztását. És lám, mégsem omlott össze ettől Svédország, nem vált ellenséges hatalmak és bűnözői szervezetek martalékává, mert sikerült beállítani azt a titokkörminimumot, ami feltétlenül szükséges a működőképesség és a belső-külső védelmi potenciál megőrzéséhez.

A titkosítás létjogosultságát senki sem vitatja el az államhatalomtól, hiszen léteznek nemzetbiztonsági, katonapolitikai, gazdasági érdekek, ezzel talán a legelvetemültebb jogvédők is egyetértenek. De a titkosítási hajlam túlburjánzása nyilvánvalóan a transzparencia rovására, és viszszaélésekre ad lehetőséget, és amellett, hogy felhígítja a védendő információkat, részben az állam szereplőinek sumákságait, törvénysértéseit fogja leplezni, és az arroganciának is törvényes alapot ad, mert a titokkörök nagy része büntetőjogilag is védett. És előbb-utóbb számítani lehet arra, hogy egy önjelölt titkokgyűlölő forradalmár az első adandó alkalommal a nagyközönség orra elé önt mindent, nem törődve a tényleges károkozással.

Magyarországon az elmúlt húsz évben egyik regnáló kormánynak sem volt igazán érdeke lazítani az elmúlt rendszer titkosítási attitűdjein, gyakorlatilag megörököltük azokat. Bár érzékelhetők voltak lazítási törekvések, mint például az adatvédelmi jogszabályok megalkotása, de például még mindig nem lehet senkiről kimondani, hogy ügynök volt. Gyakorlatilag lehetetlen egy állami szervtől bármilyen értékes és közérdekű információt kicsikarni, azt is csak bírósági úton, de akkor is trükköznek a kiadással. Az állami cégek beszállítói a misztikus üzleti titokkal takaróznak – még akkor is, ha a három fő vetélytárs és üzleti szereplő alkot egy konzorciumot egy nagy állami beruházásnál – és az új médiajogszabályok, az eddigi gyakorlattal ellentétben, kötelezik az újságírót az informátora megnevezésére, ha nem megengedett titkot szolgáltat ki.

Mindeközben egy nemrég beterjesztett igazságügyi salátatörvényt szerint, bárki ellen és bármilyen bűncselekmény gyanúja esetén felhasználhatják majd a titkos információgyűjtés során keletkezett adatokat, ha a parlament elfogadja a jogszabályt.

Nálunk még szexcsapdára sem lesz szükség.

Dr. Bodolai László

---