Tó a felhők között – I. rész

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Gyerekkorom regényei közül több is mesélt a titokzatos, kincsekkel teli tóról, amelyet mindenáron meg akartam nézni. May Károly és Verne Gyula keltette fel érdeklődésem, amit csak erősített Dr. Balázs Dénes több útleírása is. A lehetőségre sokáig kellett várnom, de egy szerveződő Peru–Bolívia túra programjába szerencsére bekerült ez a páratlan látnivaló.

A tó maga Dél-Amerika legnagyobb édesvizű tava, egyben a világ legmagasabban fekvő hajózható állóvize. Területe 8300 km², Peru és Bolívia között terül el az Altiplanón, azaz az andoki magashegyi síkságon, 3815 méteren. Peru Puno tartományához és Bolívia La Paz megyéjéhez tartozik. A 13 balatonnyi tó átlagos éves középhőmérséklete mindössze 10 celsius fok, így nem a strandolók tömegei miatt vált a harmadik legnépszerűbb úticéllá Peruban a Matchu Pitchu és Nazca után. Több tucat folyó ömlik bele a magas hegyekből, legmélyebb pontja 280 méter. A Tiquina-szorost képező földnyelv szinte teljesen kettéosztja a tavat, ezért más-más nevet kapott az északi és a déli része. (A nagyobb északi részt Peruban Lago Grandénak, Bolíviában Lago Chucuitonak hívják, míg a kisebb délit Lago Pequenonak, illetve Lago Huinaymarcának hívják.) A Titicaca név eredete bizonytalan, egyesek szerint „pumasziklának” kell érteni, miután a tó alakja nyúlra vadászó pumára emlékeztet. Más értelmezés szerint, a környékbeli legelterjedtebb kecsua és aymara indián nyelvek keveredésével jelentése ólomszirt. Emellett számos helyi neve van a különböző nyelvjárásokban.

A legtöbb látogató a perui oldalt keresi fel, illetve Peru-túra során jut el ide. A tó és vidékének megközelítése is így a legegyszerűbb. Cuscóból közúton és vasúton juthatunk el a közeli Juliacába, amelynek reptere is van, vagy a vidék központjának számító Punoba, ahol már nincs légikikötő. A magasságot meg kell szokni, ki aszpirinnel, ki a helyi módon, kokalavelet rágva vagy teát iszogatva védekezik ellene. Hogy melyik hatékonyabb? Az bizonyos, hogy ezen a vidéken a kokalevél kemény valutának, fizetőeszköznek számít, amit az aszpirin esetében nem tapasztaltam.

A két település közül az első jobbára érdektelen, azonban a kettejük között található Sillustani, amely a kolja törzs központja. Onnan 35 kilométerre fekszik egy kisebb tó, a Laguna Umayo, amely környékén egyedülálló chullpákat, halotti tornyokat láthatunk. Ezekbe 10–12 családtagot is temettek annak idején.

Egyértelműen Puno vált a túrák központjává és a maga 85 000-es lakosságával a vidék fővárosának tekinthető. A magas arányszámú indián lakosság sokszínűségét leginkább a gyakori felvonulásokon, ünnepeken lehet észrevenni, mert más és más feltűnő viseletben, zenélve vonulnak fel a történelmi belvárosban a Plaza de Armason található katedrális elé.

Az Arco Deustua boltívét nem érdemes kihagyni, talán a legszebb kilátás innen nyílik a tóra. Szállást olcsón mindig találni, az éttermek is kedvező áron nyújtják széles választékukat, érdemes kipróbálni a tóban rendkívül szapora pisztrángot (trucha), vagy éppen a perui csemegét, a sült tengerimalacot (cui). Ez utóbbiról állíthatom, hogy rendkívül ízletes, bár nem túl kiadós falat. Puno kifejezetten hideg, sokszor szeles, ezért itt is – mint a hegyvidék más részein is – szükséges a melegebb ruházat. A 2011. júniusi tüntetéseknek már nyoma sincs, úgy tűnik a külföldi bányacéggel sikerült megegyezni, a turisták számára továbbra is biztonságos és vonzó Puno. A valódi probléma a Punói-öböl szennyezettsége (városi szennyvíz), amelyhez már az ENSZ is próbál segédkezet nyújtani.

Punóból indulnak kishajók a közeli totoranád-szigetekhez (Uros), amelyeket az uro indiánok készítenek. Ezek a szigetek mesterségesek és egész évben lakóhelyükül szolgálnak. Miután a nád a vízben folyamatosan rothad, rendszeresen pótolják azt, amelyet a látogatóknak is megmutatnak. A közlekedést is nádból font csónakokkal bonyolítják. Kézműves termékeik vonzóak és megfizethetőek, érdemes beszerezni belőlük. Az egész életük a nádszigeten zajlik, ahol napelemes áramellátás, főzőhelyek állnak rendelkezésre. Persze a punói piacra bejárogatnak csónakkal, de amióta a turizmus rátalált Urosra, újra fellendülőben van ez az életforma, amelyről azt tartják, hogy az indiánok annak idején a spanyol hódítók elől menekültek a tó vízére. A hallal való ellátottság kétségtelen, de az egyéb alapanyagok közül sokat a városból tudnak csak beszerezni. Nagyon érdekes, ahogyan a családfő elmagyarázza egy sziget építésének körülményeit és megmutatja, hogyan rögzítik és szükség esetén hogyan tudják továbbúsztatni azt.

(A cikket a következő számban folytatjuk.)

Takáts Attila

 

A cikk folytatása: Tó a felhők között – II. rész

---