Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az irányadó anyagi és eljárásjogi rendelkezések alapján a munkáltató érdekében áll a szabadság kiadásának, illetve pénzbeli megváltásának bizonyítása, ezért a bizonyítás sikertelenségének következményeit viselni köteles – a Kúria eseti döntése.
Ami a tényállást illeti, a felperes gazdaságvezető munkakörben dolgozott az alperesnél, feladatát képezte a szabadság nyilvántartása, a kiadott szabadságnapokat a jelenléti ívek alapján havonta rögzítette a bérszámfejtő programban, s az éves szabadságnapok számát, továbbá az előző évről áthozott szabadságnapokat is jelezte a MÁK felé, illetve rögzítette a bérszámfejtő programban. Felette a munkáltatói jogkört az intézményvezető gyakorolta.
A felek 2018-ban közös megegyezéssel megszüntették a közöttük fennállt közalkalmazotti jogviszonyt, ennek értelmében: „A munkavállalót megilleti a szabadságmegváltás pénzben megfizetve.” Az alperes 48 munkanap ki nem vett szabadságra tekintettel fizetett a felperesnek, ezentúl szabadságmegváltás címén nem fizetett további összeget.
A felperes szabadságmegváltás megfizetésére kérte kötelezni az alperest. Arra hivatkozott, hogy a jogviszonyát megszüntető megállapodás és az elszámolólap alapján igazolásra került, hogy jogviszonya megszűnésekor 133 munkanap szabadságát nem adta ki az alperes. Kifejtette, hogy a szabadság megváltása iránti igénye nem évült el, az elévülés a jogviszonya megszűnésekor kezdődött. A szabadság kiadása, annak nyilvántartása nem tartozott a feladatai közé, ő csupán a kitöltött jelenléti ívek alapján a kiadott szabadságnapokat rögzítette a bérszámfejtő rendszerben. Az alperes szerint a felperes a rendelkezésére álló bizonylatok, illetve jelenléti ívek alapján 48 munkanap ki nem adott szabadsága megváltására volt jogosult. Hivatkozott arra is, hogy a jogviszony megszüntetésére vonatkozó megállapodás és a szabadság számítás körében készült elszámoló lap nem egy időben készült, nem képez egységet, így annak ellenére nem követelheti a fennmaradó összeget a felperes, hogy a megállapodást az alperes elnökével aláíratta. Az elszámoló lapot a felperes maga készítette, az elnök pedig bízva a felperesben elfogadta azt.
Az első- és másodfokú eljárás
A törvényszék megállapítása szerint a felperest 2008-2018. között 353 munkanap szabadság illette meg. Az alperesnek kellett bizonyítania azt, hogy a perbeli időszakban ebből hány munkanap szabadságot adott ki a felperesnek. A munkaidő-nyilvántartáson kihúzással jelezték, ha a felperes távol volt munkahelyéről, ez azonban munkahelyen kívül történő munkavégzést is jelenthetett, így nem igazolta azt, hogy ténylegesen milyen jogcímen volt távol, így azt sem, hogy a munkáltató által kiadott szabadságát töltötte. A bíróság megállapította, hogy a felek egyező előadása alapján 225 munkanap szabadság kiadására sor került, illetve a bíróság további 50 munkanap szabadság kiadását bizonyítottnak találta, így összesen a perbeli időszakban a munkáltató igazoltan 275 munkanap szabadságot biztosított a felperesnek. Így a jogviszony megszűnésekor 78 munkanap szabadság megváltásáról kellett volna rendelkeznie az Mt. 125. §-a alapján. Az alperes ebből 48 munkanap szabadságmegváltást megfizetett, ezért a meg nem váltott szabadság napok száma 30 munkanap.
Az ítélőtábla helybenhagyta az elsőfokú ítéletet. Alaptalannak ítélte az alperes arra való hivatkozását, hogy a felperes maga dönthetett szabadságáról. A felperes felett a munkáltatói jogkört az intézményvezető gyakorolta, neki kellett volna intézkednie a szabadság kiadásáról és annak kivétele ellenőrzéséről. Az, hogy a felperes rugalmas munkaidőben dolgozott, illetve hogy őt terhelte a MÁK felé a jelentési kötelezettség a szabadság tekintetében, nem jelenti azt, hogy ő rendelkezett a szabadság kiadásáról is. Azt, hogy az érintett napokon a szabadságot kiadta a munkáltató, az alperesnek kellett volna igazolnia. A szabadság jogcímén történő távollétet nem volt elegendő valószínűsíteni.
A felülvizsgálati kérelem tartalma
Az alperes szerint a bíróság közhitelesen nyilvántartott tényt, adatot nem vett figyelembe, a bizonyítékok értékelése kirívóan okszerűtlen volt, az alperes valós tényállításával szemben a felperes utólagos kitalációját fogadta el, és olyan szabadságnapokat ítélet meg a felperesnek, amelyekre nem volt jogosult. Az alperes szerint, ha a jelenléti ív nem tartalmazza a felperes aláírását, az egyértelmű, hogy nem volt jelen a munkahelyén, szabadságon volt. Úgy vélte, ha munkát végzett a felperes, akkor okirati bizonyítékokkal dokumentálva, vagy tanúkkal kellett volna alátámasztani, hogy az általa hivatkozott, alperes által vitatott napokon milyen munkát végzett. Az alperes kiemelte, támogatta a felperest, hogy akkor vegye ki a szabadságát, amikor azt eltervezte, az ennek megfelelő dokumentáció hiánya pedig a felperes terhére esik.
A felperes szerint köztudomású tény, melyet nem vett figyelembe a bíróság az adott ügyben nem merült fel. A ki nem adott szabadság mértékének számítását, annak helyességét a munkáltatónak kellett volna bizonyítania. Az Mt. 134. § (1) bekezdés c) pontja szerint a munkaidő nyilvántartás kötelezettsége a munkáltató kötelezettsége lett volna, ennek azonban nem tett eleget. Ugyancsak nem tett eleget a szabadság kiadására vonatkozó kötelezettségének, sértve ezzel az Mt. 122. § (1) bekezdését [„a szabadságot – a munkavállaló előzetes meghallgatása után – a munkáltató adja ki”] és 125. §-át [„munkaviszony megszűnésekor, ha a munkáltató az arányos szabadságot nem adta ki, azt – az apasági szabadságot és a szülői szabadságot kivéve – meg kell váltani”], mivel a ki nem adott szabadságot teljes mértékben nem váltotta meg.
A Kúria megállapításai
A Kúria az Mt. 122. § (1) bekezdésén és az Mt. 125. § (1) bekezdésén túl hivatkozott az Mt. 134. § (1) bekezdésére is, mely szerint a munkáltató nyilvántartja a rendes és a rendkívüli munkaidőt, a készenlétet és szabadságot. A Pp. 265. § (1) bekezdése alapján törvény eltérő rendelkezése hiányában a perben jelentős tényeket annak a félnek kell bizonyítania, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valósnak fogadja el, továbbá a bizonyítás elmaradásának vagy sikertelenségének a következményeit is ez a fél viseli. Így a másodfokú bíróság helytállóan mutatott rá, hogy az irányadó (anyagi és eljárásjogi) rendelkezések alapján az alperesnek kellett bizonyítania, hogy a szabadságot kiadta, illetve azt pénzben megváltotta.
A munkaügyi perben a munkáltatónak kell bizonyítania az igényelt juttatással összefüggő számítások helyességét, ha az vitatott és – bérvita esetén – a juttatás megfizetését. Kiemelte azt is, hogy a perben köztudomásúnak tekintett olyan tény, amelyekről a bíróságnak hivatalból tudomása van, nem merült fel.
Hangsúlyozta, hogy az alperes maga sem vitatta és a belső ellenőri jelentés is megállapította, hogy az alperes munkaszervezete a vizsgálat időszakban nem rendelkezett a szabadságok mértékének megállapítására és kiadásának nyilvántartására vonatkozó szabályozással, szabályzattal. A szabadságok engedélyezése nem volt dokumentált, azok tényleges időpontjai csak a jelenléti ívek alapján állapíthatók meg.
Így nem sértette a bizonyítás eredményének mérlegelésére vonatkozó szabályokat [Pp. 279. § (1) bekezdés], hogy az eljárt bíróságok nem fogadták el azt az alperesi előadást, mely szerint ha a felperes nem volt jelen, az csak szabadság kivétele miatt lehetett, illetve amikor távol volt, más alternatíva fel sem merülhetett. Nem jogszabálysértő az a megállapítás sem, hogy az alperes nem bizonyította, hogy a jelenléti íven üresen hagyott vagy szignót nem tartalmazó napok tekintetében a felperes nem végzett munkát, hanem szabadságon volt. A becsatolt bérlapok nem alkalmasak annak bizonyítására, hogy a felperes a vitatott napokon szabadságon volt-e, vagy munkát végzett, mivel a munkaidő nyilvántartására az alperesnél nem a bérlap, hanem az annak alapjául szolgáló jelenléti ív szolgált. A jelenléti íven a kihúzás a munkahelytől való távollétet jelentette, de az, hogy azokon a napokon a felperes milyen jogcímen volt távol, az hogy ténylegesen szabadságon volt-e vagy igazolt távolléten volt a perben meghallgatott tanúk sem tudták igazolni. Mivel felülmérlegelésre a Kúria nem talált törvényes lehetőséget, ezért a bizonyítás sikertelenségének következményeit a perben az alperesnek kell viselnie, így a Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta
Az ismertetett döntés (Kúria Mfv.VIII.10.099/2022/7.) a Kúriai Döntések 2023/3. számában 75. szám alatt jelent meg.
Releváns jogszabályhely: 2012. évi I. törvény 134. §; 2016. évi CXXX. törvény 265. § (1) bekezdés.
