A részmunkaidős foglalkoztatás öt buktatója

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

A részfoglalkoztatás számos fejtörést okoz a gyakorlatban. A fő dilemma, hogy a részmunkaidős dolgozót pontosan milyen vonatkozásban kell a teljes munkaidőstől eltérően, és milyenben vele azonosan kezelni.

A részmunkaidős foglalkoztatásban első látásra nincs semmi bonyolult: a munkavállaló kevesebbet dolgozik, és időarányosan kevesebb díjazást is kap. Azonban a részfoglalkoztatás a gyakorlat számára nem kevés fejtörőt tartogat. A központi dilemma, hogy a részmunkaidős munkavállalót pontosan milyen vonatkozásban kell a teljes munkaidősöktől eltérően, és milyen vonatkozásban kell velük azonosan kezelni. Cikkünkben e kérdésekben adunk iránymutatást.

Hogyan kell részmunkaidőt bevezetni?

Részmunkaidő kikötésére főszabály szerint a felek közös akaratából kerülhet csak sor. Lényeges formai követelmény, hogy a részmunkaidőről a munkaszerződésben kell rendelkezni, ugyanis ha a szerződés nem ír semmit a munkaidő mértékéről, akkor úgy kell tekinteni, hogy az teljes munkaidőre jött létre. Ha egy eredetileg teljes munkaidős szerződésről a felek át akarnak térni részmunkaidőre, akkor a munkaszerződést módosítani kell. Részmunkaidő bevezetésére tehát sosem kerülhet sor egyoldalúan a munkáltató akaratából, továbbá nem elegendő, ha a részmunkaidős foglalkoztatás tényét a munkaszerződéshez kapcsoltan adott munkáltatói tájékoztatás tartalmazza.

A részmunkaidő kötelező biztosítására csak a munkavállaló tarthat igényt, és csak a törvényben meghatározott egyes esetekben. Ezek közül a legközismertebb, hogy a kisgyermekes szülők (1-2 gyermek esetén 3 éven aluli gyermeket nevelők, 3 vagy több gyermek esetén – bizonyos feltételekkel – az 5 éven aluli gyermeket nevelők) a törvényben meghatározott esetben és módon igényt tarthatnak arra, hogy részmunkaidőben foglalkoztassák őket. Kevésbé ismert szabály, hogy ha a fogyatékos munkavállalónak részmunkaidőre van szüksége ahhoz, hogy fogyatékosságának megfelelő körülmények között dolgozzon, és ez a munkáltatónak nem jelent aránytalan megterhelést, akkor számára is kötelező a részmunkaidőt biztosítani (az úgynevezett „észszerű alkalmazkodás kötelezettsége” keretében). Formai értelemben azonban ezekben az esetekben is módosítani kell a munkaszerződést.

Díjazási elemek részmunkaidő esetén – amit arányosítani kell, és amit nem

A munka törvénykönyve (Mt.) voltaképpen nem is utal arra az alapvető – és valójában a részmunkaidős foglalkoztatás lényegét adó – elvre, miszerint részmunkaidős foglalkoztatottnak legalább időarányosan jár a munkaidő mértékéhez kapcsolódó bérezés. A ma hatályos jogszabályi környezetben ez az elv az egyenlő bánásmód követelményéből vezethető le, amelyet a munka törvénykönyve mint általános magatartási követelményt, alapelvet tartalmaz, azonban annak részletes szabályait az egyenlő bánásmódról szóló törvény adja meg. Ez utóbbi jogszabály a részmunkaidős foglalkoztatást kifejezetten úgynevezett védett tulajdonságként azonosítja, vagyis olyanként, amely alapján tilos bármiféle diszkrimináció. Az időarányosság elve innen eredeztethető: az egyenlő bánásmód követelményének – törvényben részletezett szabályaival – csupán az fér össze, vagyis a részfoglalkoztatotti státusz alapján történő jogszerű megkülönböztetést csak az eredményez, ha az érintett munkavállaló a munkaidő-alapú munkabérét legalább időarányosan kapja. Vonatkozik ez nemcsak az alapbérre, hanem a bérpótlékokra is: a pótlékok alapját képező alapbér kiszámításának részletszabályainál a munka törvénykönyve kifejezetten utal részmunkaidősök esetében az arányosítási kötelezettségre. De teljesítménybérezésnél is figyelemmel kell lenni a részmunkaidősökre: abból a szabályból, miszerint a teljesítménykövetelményt úgy kell meghatározni, hogy a követelmény rendes munkaidőben 100 százalékosan teljesíthető legyen, egyenesen következik, hogy ezt minden munkavállaló saját munkaidejéhez kell mérni.

Vannak azonban olyan díjazási elemek, amelyeknél az egyenlő bánásmód követelménye azt kívánja meg, hogy a részmunkaidősöket teljesen azonosan kezeljék a teljes munkaidős munkavállalókkal. Ha például a munkáltató valamilyen szociális juttatást oszt, amely tehát nem az elvégzett munka időigényéhez igazodik, aligha legitimálható a részmunkaidősök esetében az arányosítás. De e sorban említhetjük például a költségtérítés-jellegű juttatásokat is: az utazási, ruházkodási, lakhatási stb. költségek a munkavállalónál a munkaidő mértékére tekintet nélkül jelentkeznek, így az arányosítás diszkriminatív lenne.

A részmunkaidős státusz alapján történő közvetlen hátrányos megkülönböztetés egyébként nagyon gyakran együtt járhat a családi állapot szerinti közvetett hátrányos megkülönböztetéssel, ha kimutatható, hogy az adott munkáltatónál elsősorban a kisgyermekes szülők, tipikusan túlnyomórészt az édesanyák állnak részmunkaidőben. A kötelező részmunkaidő fent említett szabályainak alkalmazása sok vállalkozásnál vezet ahhoz, hogy a részmunkaidősök túlnyomórészt az említett társadalmi csoportból kerülnek ki. Így a diszkriminációs tényállások halmozódása is előfordulhat.

A részmunkaidős munkavállaló távollétei

Könnyű lépre menni a részmunkaidővel foglalkoztatott munkavállaló szabadságolásának kérdéseivel. Első látásra logikusnak tűnhet egy olyan megoldás, miszerint ha a teljes munkaidős munkavállalónak évi 20 munkanap alapszabadsága van, akkor a napi 4 órás részmunkaidősnek csak tíz. Fele annyit dolgozik, tehát fele annyi pihenésre is van szüksége – gondolhatnánk. Azonban ha jobban megvizsgáljuk e kérdést, ez valójában kétszeres felezést jelentene, vagyis az időarányosság megszegését eredményezné. Évi 20 munkanap egy nyolcórás foglalkoztatottnál évi 8×20 munkaóra fizetett távollétet jelent. Ezzel mi áll arányban egy napi 4 órás foglalkoztatott esetében? Évi 4×20 munkaóra fizetett szabadság, ami pontosan 20 munkanap. A 10 munkanapnyi szabadság tehát éppen a fele lenne ennek. A szabadságolás terén tehát a részmunkaidős személy pontosan ugyanannyi munkanap fizetett távollétre jogosult, mint a teljes munkaidős. Ez csak látszólag sérti az időarányosság elvét, valójában pontosan megfelel annak. Ez abban is megmutatkozik, hogy az évi 20 munkanapjára évi 20 munkanapnyi „félfizetést” fog kapni.

Ugyanez az elv követendő a betegszabadság esetén is.

Mit kell még arányosítani?

Arányosítást követel meg a munka törvénykönyve még a következő vonatkozásokban.

– A törvény szerint a munkáltatói utasítás alapján a munkaszerződéstől eltérő munkakörben, munkahelyen vagy más munkáltatónál való foglalkoztatás legfeljebb évi 44 munkanapon vagy 352 munkaórán át lehetséges. Részmunkaidős munkavállaló esetén ezt a korlátot arányosítani kell.

– A munkavállaló beosztás szerinti napi munkaideje négy óránál rövidebb nem lehet. Ez alól szintén kivétel a részmunkaidős foglalkoztatott, ugyanis neki az egy napra beosztott négy óránál is kevesebb lehet a beosztás szerinti napi munkaideje, az időarányosság elvének figyelembe vételével.

– A rendkívüli munkaidő éves maximumánál is arányosan kevesebb a részmunkaidős munkavállaló számára irányadó mérték.

Visszatérés a munkába részmunkaidővel

A kisgyermekeseknek lehetőségként kínálkozó, a munkáltató számára kötelezően elfogadandó részmunkaidős konstrukció gyakori velejárója, hogy a munkavállaló gyedről/gyesről tér vissza dolgozni, korábbi teljes munkaideje helyett részmunkaidővel. Ilyenkor hibalehetőség, ha a munkáltató a gyermekgondozási távollét alatt felgyűlt szabadságokat már a részmunkaidős rendszerben adja ki. Ez feltétlenül helytelen, mivel a munkavállaló még teljes munkaidős státusza alatt szerezte a visszatérésekor kiadandó szabadságot, vagyis azokra még a nyolcórás munkaideje alapján jogosult. A részmunkaidőre való módosítást célszerű a szabadságok kiadása utáni hatállyal megkötni, a felgyűlt szabadságot pedig még minden esetben napi nyolc órával számítva kell kiadni, illetve díjazni.

---