Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az Alkotmánybíróság öttagú tanácsa elutasította a büntető törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 47. § (4) bekezdés d) pontja és 91. § (1) bekezdés b) pontja, valamint a Szegedi Ítélőtábla Bf.II.556/2015/24. számú ítélete alaptörvény-ellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt. A döntéshez Juhász Imre csatolt párhuzamos indokolást.
1. Az alapügy
Az alkotmányjogi panaszeljárás alapjául szolgáló ügyben az indítványozó ellen büntetőeljárás folyt. Az indítványozó büntetőjogi felelősségét a Gyulai Törvényszék, mint elsőfokú bíróság folytatólagosan, bűnsegédként elkövetett csalás bűntettében; folytatólagosan, bűnsegédként elkövetett adócsalás bűntettében; bűnsegédként elkövetett adócsalás bűntettében; 2 rendbeli folytatólagosan, bűnsegédként elkövetett magánokirat-hamisítás vétségében és bűnsegédként elkövetett magánokirat-hamisítás vétségében állapította meg. Ezért az indítványozót, mint bűnszervezetben elkövetőt, halmazati büntetésül egy év fogházbüntetésre, négy év közügyektől eltiltásra és négy év könyvelői foglalkozástól eltiltásra ítélte. Megállapította továbbá, hogy az indítványozó nem bocsátható feltételes szabadságra. A Szegedi Ítélőtábla másodfokú bíróságként eljárva az indítványozó vonatkozásában az első fokú ítéletet megváltoztatta olyan módon, hogy az indítványozó fogházbüntetését két év hat hónap börtönbüntetésre súlyosította.
Az indítványozó sérelmezi, hogy esetében a régi Btk. 47. § (4) bekezdés d) pontja értelmében nem volt lehetőség a szabadságvesztés végrehajtásának a felfüggesztésére, holott a személyi körülményei, az ügy nem nagy tárgyi súlya és a kár teljes megtérülése ezt indokolták volna. A régi Btk. 91. § (1) bekezdés b) pontja alapján továbbá az indítványozó feltételes szabadságra sem bocsátható, amit szintén kifogásolt. Az indítványozó a régi Btk. hivatkozott rendelkezései mellett indokoltnak tartja az új Btk. támadott rendelkezései alkotmányosságának a vizsgálatát is, mivel a régi Btk. és az új Btk. kifogásolt szabályai azonos tilalmakat rögzítenek.
Az indítványozó szerint a támadott jogszabályi rendelkezések a hátrányos megkülönböztetését valósítják meg azon elkövetőknek, akiknek a büntetőjogi felelősségét bűnszervezetben elkövetés miatt állapították meg, miközben a többszörös visszaesők és az erőszakos bűncselekményt elkövetők kapcsán a szabályozás lehetővé teszi a szabadságvesztés végrehajtásának a felfüggesztését, valamint a feltételes szabadságra bocsátást is.
Utalva az Alkotmánybíróság gyakorlatára, az indítványozó előadta, hogy az Alaptörvény B) cikkének (1) bekezdéséből és I. cikkének (3) bekezdéséből következik az egyéniesítés követelménye, amelynek a büntetőjogi szabályok alkalmazásában is érvényesülnie kell. Ezt azonban a támadott rendelkezések az indítványozó esetében kizárták, hiszen a bíróság az első elkövetést, a családi viszonyokat, és a büntetlen előéletet sem vehette figyelembe annak mérlegelésekor, hogy a kiszabott szabadságvesztés végrehajtásának a felfüggesztésére sor kerüljön-e, illetőleg helye van-e feltételes szabadságra bocsátásnak. Ez a szabályozási megoldás az indítványozó szerint elvonja a bíróságoktól a mérlegelés lehetőségét, ezáltal korlátozza az Alaptörvény 26. § (1) bekezdésében foglalt függetlenség követelményének, valamint az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésében rögzített bírói függetlenséghez való jognak az érvényesülését.
2. A döntés indokai
Az AB úgy ítélte meg, hogy a szervezett bűnözéssel szembeni hatékony állami fellépés, és a kapcsolódó nemzetközi követelmények teljesítésének az igénye kellően alátámasztja a korlátozás alkalmazott, több tekintetben is szűk körben érvényesülő mértékét
Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panasz befogadása során megállapította, az indítvány két eleme felveti a bírói döntést érdemben befolyásoló alaptörvény-elleneség lehetőségét. Az Alaptörvény XXVIII. cikk (1) bekezdésével összefüggésben ilyen kérdésnek tekintette az Alkotmánybíróság, hogy sértik-e a bírói függetlenséghez való jogot a támadott rendelkezések azzal, hogy meghatározott esetekben kizárják a szabadságvesztés végrehajtásának a felfüggesztését és a feltételes szabadságra bocsátást, ezáltal pedig a bíróságok szabad mérlegelését a büntetőjogi szankció megállapításában. Ezen kívül a panaszos előadása kétséget ébresztett az iránt is, hogy a Btk. kifogásolt szabályai, valamint az indítványozó büntetőügyében hozott jogerős ítélet összhangban állnak-e az Alaptörvény XV. cikkéből fakadó hátrányos megkülönböztetés tilalmával.
A diszkriminációtilalom alkotmányos klauzulájával kapcsolatosan az AB megállapította, hogy az elsődlegesen a társadalom személyben rejlő és tetszés szerint nem változtatható tulajdonság mentén elkülönülő csoportjainak védelmét szolgálja. Ezzel szemben a támadott jogszabályi rendelkezésekben a jogalkotó a szabadságvesztéssel sújtott elkövetők meghatározott körét érintően kizárta a feltételes szabadságra bocsátást, valamint a végrehajtás felfüggesztésének a lehetőségét. Az AB szerint a szabadságvesztés büntetés végrehajthatóságával és a feltételes szabadságra bocsátással összefüggő szabályok nyilvánvalóan érintik az elkövető személyes szabadsághoz való jogának az érvényesülését, tehát alapjogi érintettség megállapítható. A támadott szabályok alkalmazásának az alapja ugyanakkor a bűnszervezetben történő elkövetés, tehát a társas bűnelkövetés egyik formája. Ez a szempont azonban nem feleltethető meg az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésében foglalt felsorolás egyetlen nevesített elemének sem. Az értelmezési gyakorlatot a konkrét helyzetre alkalmazva az Alkotmánybíróság megállapította: az, hogy valaki egy bűncselekményt milyen elkövetői magatartással követ el, vagyis, hogy fellépése megvalósít-e a bűnszervezet törvényi fogalmának megfelelő magatartást, nem tekinthető lényegi, az elkövető személyében rejlő, önazonosságát meghatározó olyan tulajdonságnak vagy olyan élethelyzetnek, amely az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdése értelmében vett „egyéb helyzetnek” minősülne. Mivel pedig a kifogásolt különbségtétel szempontja nem illeszkedik az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésében rögzített szempontrendszerbe, az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a régi Btk. támadott rendelkezései nem valósítanak meg olyan különbségtételt, amely az Alaptörvény XV. cikk (2) bekezdésével ellentétes.
A bírói függetlenség vonatkozásában az AB kifejtette, hogy „a bírói hatalom, amelyhez a bírói függetlenség kapcsolódik, döntően az ítélkezésben ölt testet. A bírói függetlenség az ítélkezésre vonatkozik; a további státusbeli és szervezeti garanciák is a független ítélkezéshez szükségesek.” Az alaptörvény-ellenesség vizsgálatában az Alkotmánybíróság jelentőséget tulajdonított annak, hogy a büntetéskiszabás a jogalkotó és a jogalkalmazó, vagyis a bíróságok közötti sajátos feladatmegosztás eredménye. Ennek keretében a jogalkotó feladata, hogy általánosan értékelje az egyes emberi cselekménytípusokat, és az értékelés alapján meghatározza a büntetési tételeket és a büntetések kiszabását meghatározó egyéb általános rendelkezéseket (így például a büntetés enyhítésére, felfüggesztésére és részbeni felfüggesztésére vonatkozó szabályokat, valamint azokat, amelyek adott esetben a különös részi büntetési tétel felső határának a felemelését írják elő). Ezzel a jogalkotó kereteket ad a bíróságok számára a konkrét büntetés mértékének eldöntéséhez.
A támadott jogszabályi rendelkezések történetének az elemzése és a módosító jogszabályok megállapításai alapján az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy az indítványozó által kifogásolt jogszabályi rendelkezések hatályba lépését egységesen indokolták a bűnözés szerkezetében bekövetkezett változások, a szervezett bűnözés elleni hatékonyabb állami fellépés igénye, valamint a feltételes szabadságra bocsátást érintően a nemzetközi – különösen az Európai Unióhoz történő csatlakozásból fakadó – követelmények. Mindezen indokok az Alkotmánybíróság értelmezésében a független bírói döntéshozatal korlátozása legitim céljának minősülnek.
A korlátozás szükségességének mérlegelésekor az Alkotmánybíróság a büntetőjogban általánosan elfogadott azon tételnek is jelentőséget tulajdonított, hogy a társas bűnelkövetés több okból is a bűnelkövetés veszélyesebb formájának minősül. Az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a bírói függetlenség korlátozásának helye van a szervezett bűnözés elleni hatékony állami fellépés érdekében, eme cél a jogkorlátozás szükségességét kellően alátámasztja.
Az arányosság körében az AB rámutatott arra, hogy a szabadságvesztés végrehajtásának a felfüggesztése és a feltételes szabadságra bocsátás alkalmazása közül egyik jogintézmény sem önálló büntetési nem, mindkettő csupán a szabadságvesztés végrehajtásához kapcsolódik és azzal összefüggésben a büntetés mérséklésére adnak lehetőséget. Az elkövetők lehetséges körét a kifogásolt rendelkezések alkalmazása szintén korlátozottan érinti, hiszen a tilalom a bűnszervezetben történő elkövetés megállapítása esetére vonatkozik. Nem korlátozzák ugyanakkor a támadott rendelkezések a bíróságok azon tevékenységét, amelynek keretében az alapul fekvő ügy egyedi szempontjait, a felmerülő súlyosító és enyhítő körülményeket mérlegelve és a büntető törvénykönyv szabta keretek között megállapítják a konkrét esetben alkalmazandó büntetés nemét, valamint a büntetés mértékét. Az AB úgy ítélte meg, hogy a szervezett bűnözéssel szembeni hatékony állami fellépés, és a kapcsolódó nemzetközi követelmények teljesítésének az igénye kellően alátámasztja a korlátozás alkalmazott, több tekintetben is szűk körben érvényesülő mértékét. Ezért a támadott jogszabályi rendelkezések által a bírói függetlenséget érintően megvalósított korlátozás arányos.
Az Alkotmánybíróság a jogalkotással összefüggésben kifejtett megállapításait a jogalkalmazás vizsgálatára irányuló indítványi elemek kapcsán is irányadónak tekintette, ezért az alkotmányjogi panaszt mind a régi Btk. szabályai, mind pedig a konkrét ügy vonatkozásában elutasította.
Az ügy előadó alkotmánybírája dr. Czine Ágnes volt.
