Az érdemtelenség, mint kitagadási ok – 3. rész

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az elkészült első polgári jogi kódex Ötödik, utolsó részében találjuk az öröklési jogra vonatkozó rendelkezéseket, amelyek a korábbiakban alkalmazott rendelkezésekhez képest jelentős változást mutatnak ugyan, de fellelhetőek benne a régi jog elemei is. Kiemelve az öröklési jog területről a kitagadás jogintézményét jelen cikksorozat azt vizsgálja, hogy a régi Ptk. kitagadási szabályai miként érvényesültek a bíróságok joggyakorlatában.

3) Életre törés a hagyatékban való részesülés céljából

A harmadik érdemtelenséget megvalósító magatartással annak ellenére, hogy nagyon is életszerű helyzetet rendez, a gyakorlatban nemigen lehet találkozni. Ennek oka abban keresendő, hogy jelen pontban rendezett érdemtelenségi ok célzatot kíván meg, vagyis az örökhagyó hagyatékában való részesedés végett kell elkövetnie az örökösnek az életre törést annak fennállásához, amelynek bizonyítása nem lehet könnyű. Az nem ritka, hogy valaki az örökhagyó örökösének életére tör, azonban ahogy a lentiekben bemutatásra kerülő gyakorlati példák mutatják, ezt az örökhagyók végrendeletükben kitagadási okként hivatkozzák.

Az 1960-ban hatályba lépett régi Ptk.-hoz készített miniszteri indoklás szerint azért volt szükség ennek az érdemtelenségi pontnak a bevezetésére, mert amellett, hogy az erkölcsi érzék is tiltakozik olyan személy öröklése ellen, aki a vagyoni előnyt más életének kioltása révén kívánja megszerezni, megköveteli az öröklésre jogosult személy életbiztonsága is.[i] Az indoklással teljes mértékben egyet lehet érteni, de megállapítható, hogy ezen érdemtelenséget megalapozó magatartás nem ment át a gyakorlatba, ahhoz gyakorlati példát nem lehet találni. 

B) Az örökhagyó sérelmére elkövetett súlyos bűncselekmény

A régi Ptk. szerint a második kitagadást megvalósító magatartás az volt, ha a kötelesrészre jogosult az örökhagyó sérelmére súlyos bűncselekményt követett el. Az 1959-ben és az 1977-ben készült miniszteri indoklások, valamint az akkor hatályban volt büntető törvénykönyvi rendelkezések alapján jelen pontban rendezett kitagadási ok körébe a súlyos bűntettek és a súlyos vétségek tartoztak és ezek fennállásához a jogalkotó nem követelt meg jogerős büntetőbírósági marasztaló ítéletet.

A törvényszöveg értelmezéséből – ahogyan az érdemtelenségi magatartások b) pontja esetében – a kitagadási pont tartalmának csak egyik része bontakozik ki, másik oldalát a bírói gyakorlat alakította ki. Amennyiben csak a törvény szövegét vesszük figyelembe és nem olvassuk a bírói gyakorlattal frissített törvényhez készült kommentárt, úgy azt látjuk, hogy a büntető törvénykönyv által súlyos bűntettnek, illetve súlyos vétségnek minősített társadalomellenes cselekmények merítik ki ezt a kitagadási magatartást, ami nem így van.

A Legfelsőbb Bíróság a miniszteri indoklást alapul véve már viszonylag korán megállapította, hogy amennyiben nem szükséges az adott cselekmény felől büntető bíróságnak határoznia, úgy a bűncselekmény fennállását a polgári bíróság is megállapíthatja, és az adott BH1978.77. számú jogesetben a felperes gyermeknek a súlyos beteg apjával szemben elkövetett durva becsületsértését valamint rágalmazását a kitagadási ok fennállása szempontjából az örökhagyó elleni súlyos bűncselekménynek minősítette.

A BH1992.463. számú ügy jelentős fordulatot hozott a jelen kitagadási pont értelmezése kapcsán. Az eset tényállása szerint az örökhagyó gyermeke szóváltás közben sodrófával oly módon megütötte a 73 éves édesapját, hogy az 8 napon belül gyógyuló sérülést szenvedett, amely bűncselekmény elkövetését és egyben a felperes bűnösségét a bíróság megállapította. Az örökhagyó 1979. december 21. napján kelt végrendeletében egyebek mellett a fenti esetre is hivatkozva gyermekét kitagadta. A perben az elsőfokú bíróság megállapította a gyermek kitagadásának érvényességét a régi Ptk. 663. § (1) bekezdésének b) pontja alapján kifejtve, hogy a szülő tettleges bántalmazása – bár az adott esetben csak könnyű testi sértés vétségét valósította meg – a legszorosabb rokoni kapcsolatra tekintettel öröklési jogi szempontból súlyos bűncselekménynek minősül. A másodfokon eljárt bíróság kitért arra, hogy a régi Ptk. 663. § (1) bekezdés b) pontjában megjelölt kitagadási ok tekintetében helyesen utalt az elsőfokú bíróság arra, hogy a felperes a büntetőjogi értékelés szerint kisebb súlyú bűncselekményt követett ugyan el, de a kitagadás megítélésénél nem a büntetőjogi minősítés az elsődleges. A másodfokú bíróság szerint az örökhagyó és a köteles részre jogosult közötti viszony figyelembevételével kell elbírálni, hogy az adott cselekmény súlyosnak minősül-e. A törvényességi óvás okán eljárt Legfelsőbb Bíróság hozzátette az ügy megítéléséhez, hogy a gyermek és szülője közötti kapcsolat a legszorosabb vérségi kapcsolat, amelyet a családjogi jogszabályok különleges védelemben részesítenek, meghatározva a szülő és gyermek jogait és egyben kötelességeit is. Ebben a viszonyban a gyermek szülője iránt tiszteletteljes magatartást köteles tanúsítani, szülőjét becsülnie kell. Ha nem ezt teszi, ellenkezőleg, a szülőjét tettleg bántalmazza, a legszorosabb családi kapcsolatra tekintettel a kitagadás szempontjából súlyosnak minősülő bűncselekményt követ el.

Jelentős értelmezési kérdéseket tartalmaznak jelen tárgyalt kitagadási ok kapcsán a BH1993.358. számú ügyben eljárt bírósági ítéletek indoklásai is. A jogeset azért érdekes, mert abban nem történt bűncselekmény az örökhagyó sérelmére, mégis úgy látta az elsőfokú bíróság, hogy a felperes azon magatartása, hogy az idős, beteg édesanyja részére a szükséges tartást, gondozást nem nyújtotta, betegségében magára hagyta, vele a kapcsolatot – annak ellenére, hogy közös udvarban laktak – nem tartotta, nem látogatta, a társadalmi felfogás szerint súlyos bűncselekménynek minősül, mely alapján a kitagadásnak helye van és az örökhagyó 1988. augusztus 29-én kelt közvégrendeletének kitagadást tartalmazó rendelkezése érvényes. A másodfokú bíróság helybenhagyva az elsőfokú döntést indokolásában kiemelte, hogy a szülő vonatkozásában kitagadásnak minősül olyan cselekmény is, amely a bűntett szintjét nem éri el, mert a cselekmény súlyát a családjogi vonatkozásban kell elbírálni. A másodfokú bíróság szerint igazolt volt a perben, hogy a felperes kifogásolhatóan viselkedett az édesanyjával, többek között sértegette őt, kiabált és veszekedett vele az utcán, tiltotta tőle a gyermekeit, ha a felperesnek valamilyen problémája akadt, azt az édesanyján vezette le. Mindez pedig olyan súlyos bűncselekménynek tekintendő, amely alkalmas a kitagadásra. A Legfelsőbb Bíróság szerint az alsóbb bírói fórumok helyesen foglaltak állást abban, hogy az örökhagyó végrendeletében kitagadást eredményező okként megjelölt cselekmények a régi Ptk. 663. §-a (1) bekezdésének b) pontjában foglalt kitagadási oknak felelhetnek meg.

A BH1996.39. számú jogesetben az első fokon eljárt bíróság megállapította, hogy az örökhagyó 1990. június 27. napján kelt írásbeli magánvégrendeletében foglalt kitagadás érvényes és a régi Ptk. 663. §-a (1) bekezdésének b) pontja szerint minősül. Az adott ügyben az örökhagyó gyermeke egy 1990. április 27. napján lezajlott vita során tettleg bántalmazta az örökhagyót. A bíróság nem fogadta el a felperesnek azt a védekezését, hogy az örökhagyó támadását kívánta elhárítani, mert a becsatolt látlelet kisebb fokú külsérelmi nyomokat rögzített, mint az örökhagyó sérüléseiről készült látlelet. Az elsőfokú bíróság szerint a gyermek és szülő kapcsolatában „a tettlegesség – különösen a gyermek oldaláról – emberi szempontokat, rokoni kapcsolatokat figyelembe véve minősítendő. A gyermek ugyanis szülője iránti tisztelettudó magatartást köteles tanúsítani, tartozik szülőjét megbecsülni. Ha ezeket nem teszi, illetőleg szülőjét tettlegesen bántalmazza, figyelemmel a legszorosabb rokoni kapcsolatra, öröklési jogi szempontból súlyosnak minősülő bűncselekményt követ el. A Legfelsőbb Bíróság elvi éllel kimondta az adott ügy kapcsán, hogy a kitagadás megítélése során a „súlyos bűncselekmény nem büntetőjogi kategória”, így a szülő terhére elkövetett könnyű testi sértést megvalósító tettlegesség a legszorosabb családi kapcsolatra tekintettel a kitagadás szempontjából súlyosnak minősülő bűncselekmény.

A kitagadási okként rögzített súlyos bűncselekmény fogalmát és megállapíthatóságának eseteit a gyakorlat az idők során tovább árnyalta. A Csongrád Megyei Bíróság P.20.441/2010/45. számú ítéletének indoklásában kifejtette, hogy súlyos bűncselekménynek tekintendő a minden szeretetet nélkülöző kegyetlen viselkedés valamint a tettlegesség. A tárgyalt kitagadási ok esetében a bíróság szerint nem azon van a hangsúly, hogy a cselekmény minősítése büntetőjogilag bűntett-e vagy vétség, hanem azon, hogy az örökhagyó és kötelesrészre jogosultja közötti viszonyban az a magatartás olyan súlyosnak, adott esetben bűncselekménynek minősül-e, ami valóban alkalmas arra, hogy megfossza az örököst a köteles részétől. A bíróság szerint az addig kialakult gyakorlat valamint a szakirodalom is az örökhagyó sérelmére elkövetett súlyos bűncselekmények közé sorolta az örökhagyó élete, testi épsége, jó hírneve, személyes szabadsága, illetőleg vagyona ellen elkövetett bűncselekményeket. Fentiekben kifejtettek ellenére az adott ügyben a bíróság nem fogadta el érvényesnek az örökhagyó gyermeke kitagadását, mert nem találta bizonyítottnak azon tényt, hogy a felperes az örökhagyót bántalmazta volna. A bíróság indoklása szerint bántalmazás, tettlegesség hiányában önmagában az a tény, hogy a felperes az örökhagyóval nyolc éve kapcsolatot nem tartott, közöttük a viszony kifejezetten rossz volt, a bíróság szerint nem alapozza meg az örökhagyó sérelmére elkövetett súlyos bűncselekmény megállapíthatóságát, így a végrendelet a kitagadásra vonatkozó része tekintetében érvénytelen. Az elsőfokú döntést a Szegedi Ítélőtábla helyben hagyta. Valójában az ítélet indoklása ellentmondásos, mert ha elfogadjuk, hogy jelen b) pontban írt kitagadási magatartást megalapozza a minden szeretetet nélkülöző kegyetlen viselkedés és a jó hírnév elleni bűncselekmény is, amelyek tettlegesség nélkül is megvalósíthatóak, valamint ha valóban nem azon van a hangsúly, hogy a cselekmény minősítése büntetőjogilag bűntett-e vagy vétség, akkor ellentmondás megkívánni többletként emellett még a tettlegességet is. Amennyiben úgy szólt volna az indoklás második fele, hogy a jelen ügyben nem állapítható meg olyan, az örökhagyó és gyermeke közötti viszonyban öröklésjogilag súlyosnak tekinthető cselekmény, amely a kitagadást érthetővé teszi és megalapozza, akkor nem hatna ellentétesnek az ítélet.

A Fővárosi Törvényszék P.21.390/2014/123. számú ítéletében nem fogadta el érvényesnek az örökhagyó 2011. március 7. napján készült végrendeletének kitagadást tartalmazó azon részét, amelyben az örökhagyó gyermekét arra hivatkozással tagadta ki, hogy a tulajdonát képező ingatlan zárait lecseréltette és a házból minden indok és felszólítás nélkül őt az utcára kizárta valamint gyermeke a bankszámláján lévő pénzt levette és elsikkasztotta. A törvényszék álláspontja szerint a fentiek nem olyan kitagadási okok, amelyek alapján a gyermek kitagadása érvényes lehetne. Az indoklásban kifejtettek szerint a végrendeletben az szerepelt, hogy a felperes fenti magatartásával – mivel az örökhagyó súlyos rákbetegségben, illetve szívbetegségben szenvedett – életveszélyes helyzetbe hozta, mivel pénz és lakás nélkül, illetve élelem és gyógyszer nélkül maradt. Az e tárgyban indult büntetőeljárás a gyermeket bűnösnek mondta ki magánlaksértés vétségében. A törvényszék megállapította, hogy abban a kérdésben, hogy történt-e sikkasztás a néhai számláiról leemelt pénz kapcsán, nyomozás indult és mivel a rendelkezésre álló adatok alapján a bűncselekmény elkövetése nem volt megállapítható, az eljárást megszüntették. A nyomozás megszüntetésének tényére valamint arra figyelemmel, hogy az örökhagyó maga engedett hozzáférést a számláihoz, mivel számított arra, hogy a betegsége előrehaladtával esetleg nem megfontolt pénzügyi döntéseket lesz képes hozni, a törvényszék nem látta megállapíthatónak a kitagadást. A fellebbezés folytán másodfokon eljárt Fővárosi Ítélőtábla a fentivel ellentétes megállapításra jutva 1.Pf.20.783/2017/7/II. számú döntésével megváltoztatta az elsőfokú ítéletet és kimondta, hogy téves az elsőfokú bíróságnak az az álláspontja, hogy a végrendeletben megjelölt „sikkasztás” tekintetében a régi Ptk. 663. § (1) bekezdés b) pontja szerinti kitagadási ok nem áll fenn, mert a pénzfelvételek miatt a felperes ellen indult nyomozás megszüntetésre került. Az ítélőtábla szerint a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján megállapítható, hogy az örökhagyó meghatalmazással hozzáférést biztosított bankszámláihoz gyermekének, megállapodásuk szerint azonban a gyermek a bankszámlákon lévő pénzösszegekkel akkor jogosult rendelkezni, ha az örökhagyó állapota miatt pénzügyeit nem tudja személyesen intézni, illetve ha meghal. Az örökhagyó betegsége ellenére önálló életvitelt folytatott, pénzkezelésében nem volt akadályozott, ezért a gyermek az örökhagyó tudta és hozzájárulása hiányában jogtalanul vette ki az örökhagyó pénzét a bankszámlákról, ezzel megfosztotta az örökhagyót a pénze feletti tulajdonosi jogok gyakorlásától, azt részére haláláig nem szolgáltatta vissza. Az ítélőtábla álláspontja szerint a körülményekre tekintettel az adott cselekmény öröklési jogi szempontból súlyos cselekménynek minősül, mert azzal a felperes az örökhagyót költségei fedezetéül szolgáló pénzforrástól zárta el.

Az ítélőtábla véleménye szerint tévedett az első fokon eljárt bíróság annak megítélésében is, hogy az ingatlanból való kizárással nem valósult meg a régi Ptk. 663. § (1) bekezdés b) pontjában írt kitagadási ok. Az ítélőtábla álláspontja szerint a családi kapcsolatra és a körülményekre tekintettel a felperes cselekménye öröklési jogi szempontból kitagadására okot adó súlyos bűncselekménynek minősül. Az örökhagyó súlyos gyógyíthatatlan daganatos betegségben szenvedett, korábban szívinfarktusa is volt, az ingatlanból való kizárása napján jött ki a kórházból kemoterápiás kezelésről és mivel a bűncselekmény súlyossága nem büntetőjogi kategória jelen kitagadási pont értelmezésében, ezért a cselekményt nem büntetőjogi megítélése, hanem a szoros családi kapcsolat alapján kell megítélni. Érdemes jelen másodfokú döntés kapcsán kiemelni, hogy nem történt tettlegesség, minden szeretetet nélkülöző kegyetlen magatartás az örökhagyóval szemben már annál inkább.

A fenti gyakorlattal ellentétes álláspontra helyezkedett a Kecskeméti Törvényszék, amikor a P.21.072/2013. számú ügyben akként nyilatkozott, hogy amellett, hogy a b) pontban szabályozott kitagadási ok kapcsán azt kell értékelni, hogy az örökhagyó és a kötelesrész jogosultja közötti viszonyban a bizonyított magatartás olyan súlyosnak, adott esetben – bűncselekménynek – minősül-e, ami valóban alkalmas arra, hogy megfossza az örököst a kötelesrészétől, a régi Ptk. kifejezetten bűncselekmény megvalósulását kívánja meg, tehát bűntettet vagy vétséget. A bíróság kitért arra, hogy az alperes testvér által megjelölt, de nevesítetten fel nem sorolt büntető eljárások, melyek kimenetele nem ismert, e súlyos bűncselekményként minősülő kitagadási ok megvalósulását nyilvánvalóan nem igazolják, de nem alkalmas a súlyos bűncselekmény megvalósítására az a végrendeleti indoklás sem, hogy az örökhagyó fia, a felperes az örökhagyótól eltávolodott, az ingatlant érintő minden kiadástól távol tartotta magát, az örökhagyót az ünnepekre sem hívta meg, az elvégzett műtétei alkalmával az alperes állt helyt.

A Budakörnyéki Bíróság P.20.227/2016/12. számú ítéletében érvényesnek fogadta el az örökhagyó 2012. október 10. napján kelt végrendeletének kitagadást tartalmazó részét, amely szerint az örökhagyó azért tagadta ki gyermekét, mert az 1975-ben egy családi vita során súlyosan bántalmazta őt. Ezt követően az örökhagyó a gyermeke ellen birtokháborítás megszüntetése és lakás elhagyására kötelezés iránt eljárást indított a saját tulajdonát képező ingatlan vonatkozásában, amely büntetőeljárásban a felperest marasztaló határozat született, majd apa és fia egymással mindennemű kapcsolatot megszakított. A Budakörnyéki Bíróság megalapozottnak látta a becsatolt bizonyítékok és a tanúvallomások alapján a bántalmazás megvalósulását és megállapította a peradatok alapján, hogy az örökhagyó és a felperes között a viszony olyan szinten megromlott, hogy negyven évig nem találkoztak és az örökhagyó elutasított minden kapcsolatot a felperessel és a családjával, emellett nem fogadta el a felperes azon előadását, hogy az édesapja a halála előtt, utolsó találkozásukkor megbocsájtotta a viselkedését. A tanúvallomások szerint az örökhagyó és kitagadott gyermeke közti utolsó találkozás alkalmával elhangzott az örökhagyótól, hogy az ő legfontosabb dolga az életben a családja volt és nagyon sajnálja, hogy ez a család felbomlott és még bocsánatot is kért a felperestől. A tanúk szerint nem lehetett tudni, hogy az örökhagyó teljesen észnél volt-e, állapota változó volt, de örült, boldog volt, énekelgetett és hallelujázott. Kiemelte az elsőfokú bíróság, hogy álláspontja szerint a bocsánatkérés nem minősül megbocsátásnak, a megbocsátásnak konkrétnak kell lennie, erre a felperes alappal nem hivatkozhatott. Utalt arra a már fentebb hivatkozott gyakorlati álláspontra a bíróság, hogy a gyakorlat szerint súlyos bűncselekménynek tekintendő a minden szeretetet nélkülöző kegyetlen viselkedés valamint a tettlegesség. A bíróság kiemelte, hogy ezen kitagadási ok esetében nem azon van a hangsúly, hogy a cselekmény minősítése büntetőjogilag bűntett-e, vagy vétség, hanem azon, hogy az örökhagyó és köteles részre jogosultja közötti viszonyban az a magatartás olyan súlyosnak, adott esetben bűncselekménynek minősülne-e, ami valóban alkalmas arra, hogy megfossza az örököst a köteles részétől.

A másodfokon eljárt Budapest Környéki Törvényszék Pf. 20.469/2017/5. számú ítéletével az elsőfokú döntést megváltoztatva kimondta, hogy a felperes kitagadása érvénytelen, mert az elsőfokú bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékokat tévesen értékelve állapította meg, hogy az alperes bizonyította a végrendeletben megjelölt súlyos bántalmazásra alapított kitagadási ok valósságát és hogy e súlyos bántalmazással a felperes bűncselekményt követett el az örökhagyó sérelmére. Utalt arra a másodfokú bíróság, hogy az örökhagyó feljelentése alapján a felperes bűnösségének megállapítására nem került sor, a birtokháborítás megszüntetése és a felperes lakás elhagyására történő kötelezése a kitagadásnak pedig nem elegendő indoka. Kiemelte továbbá a bíróság, hogy a felperes előadását támasztja alá, hogy utóbb negyven évvel később az örökhagyó kért tőle bocsánatot, a tanúk vallomásai megerősítették, hogy az örökhagyó és a felperes közötti viszony az örökhagyó halála előtt rendeződött. A Kúria a másodfokú döntést hatályában fenntartotta (Pfv. 20.966/2019/7.).

Ugyanazt érdemes hozzáfűzni a fenti jogesethez, mint a Csongrád Megyei Bíróság P.20.441/2010/45. számú ítéletének indoklásához, a két eset hasonló, jelen utóbbi esetben a felek közti kapcsolat mélyebben mérgesedett el. Amennyiben csupán bizonyított tettlegesség léte mellett tartjuk kimondhatónak a súlyos bűncselekmény fennállását a tárgyalt b) pontba foglalt kitagadási ok kapcsán, úgy nemigen van értelme arra a gyakorlati elvre hivatkozni, mely szerint súlyos bűncselekménynek tekintendő a minden szeretetet nélkülöző kegyetlen viselkedés is. Márpedig láthattuk, hogy bűncselekmény elkövetése nélkül is megállapították a bíróságok a jelen kitagadási magatartás körében értékelendő súlyos bűncselekményt, hiszen azt nem büntetőjogilag, hanem öröklésjogilag, az adott konkrét örökhagyó és örököse körében kell értelmezni, ezt több alkalommal kimondta már a gyakorlat, ennek elfogadottsága nem kérdés.

A fenti, utolsó ügyben ne hagyjuk figyelmen kívül egyrészt azt, hogy a felek közti viszony a kettejük közti konfliktushullám okán annyira megromlott, hogy negyven éven át egyikük sem volt kíváncsi a másik hogylétére, esetleges szükségleteire, másrészt pedig nem az örökhagyó bocsátott meg, hanem ő kért bocsánatot olyan végső állapotában, amelyben a tanúk szerint sem lehetett tudni biztosan, hogy mennyit észlel a külvilágból. Nem feltétlenül lehet tehát elfogadni azt, hogy a felek között a viszony rendeződött, a kitagadást tartalmazó és azt konkrétan indokoló végrendelet pedig vélhetően még ép tudatállapotban készült.

Érdekes, hogy a kitagadási magatartás megbocsátásának értékelése kapcsán korábban a Budapest Környéki Törvényszék P. 24.214/2011/27. számú ítéletében a fenti ügyben hozott ítéletéhez nagyon hasonló eredményre jutott. A törvényszék megállapította, hogy az örökhagyó 1997. március 7. napján kelt végrendeletében foglalt kitagadás utólagos megbocsátásra figyelemmel hatálytalan. Az adott ügy örökhagyója végrendeletében a felperest (fiát) kitagadta arra hivatkozással, hogy mind az ő, mind a néhai férje sérelmére súlyos testi sértés bűncselekményét követte el, amelyért a bíróság őt jogerősen el is ítélte. Az örökhagyó utólagos megbocsátásának vizsgálata körében a tanúvallomásokat is figyelembe véve a bíróság megállapította, hogy az a tény, hogy a felperes az örökhagyó halálát megelőző három évben az örökhagyót a saját háztartásában gondozta, ápolta, halála bekövetkeztével eltemette, a bíróság azt a következtetést vonta le, hogy felperesnek a néhai édesanyja utólagosan megbocsátott, így a kitagadás hatálytalan.

Jelen tárgyalt kitagadási ok azért tekinthető jelentősnek a többi kitagadási ok között, mert a gyakorlat felismerve a régi Ptk. kitagadási rendszerének azon hiányosságát, hogy az nem tartalmaz szabályozást azokra a nem ritka helyzetekre, amelyekben a leszármazók felmenőikkel szemben még a legalapvetőbb kötelezettségeiket, a tiszteletet tanúsító, a szülőt, nagyszülőt megbecsülő magatartást sem nyújtják, sőt sokszor a legszorosabb vérségi kapcsolat ellen vétenek, kiterjesztő jogértelmezéssel igyekezett megoldást találni.

[i] Indokolás a Magyar Népköztársaság Polgári Törvénykönyvének Javaslatához. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1959, 485. o

---