Magyarázat a szomszédjogokról – 1.

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Az otthoni, vagy épp a munkahelyen végzett tevékenység hatásai könnyen átléphetik az ingatlan határait, így beleütközve a környező ingatlanok használóinak személyes vagy vagyoni érdekeibe, ez pedig vitás helyzetekhez vezethet. A Wolters Kluwer gondozásában megjelenő Magyarázat a szomszédjogokról című kiadvány átfogó képet ad a szomszédjogok jogintézményéről, a hatályos hazai szabályozás magyarázatán és a joggyakorlat bemutatásán túlmenően nemzetközi, sőt, jogtörténeti összehasonlítással is igyekszik közelebb vinni az olvasót az ingatlanhasználatból eredő mindennapi helyzetekre vonatkozó jogi álláspontok és azok elméleti-gyakorlati összefüggéseinek megértéséhez. Az alábbiakban a műnek a jogos önhatalommal foglalkozó részéből olvashatnak egy részletet. A magyarázat szerzője dr. Serák István.

A birtokvédelem a birtokost a tilos önhatalommal szemben illeti meg, amelynek a Ptk. két fajtáját ismeri: a birtoktól jogalap nélkül történő megfosztást, illetve birtoklás jogalap nélkül történő háborítását. A tilos önhatalmat egyébként a BGB 858. § (1) bekezdése a korábbi birtokos akaratával szembeni birtokelvonás-, illetve birtokháborításként határozza meg – hozzátéve, hogy ha a birtoksértő magatartás jogszabály vagy a birtokos engedélye alapján történik, úgy a birtokosnak a háborítást tűrnie kell, vagyis nem állapítható meg tilos önhatalom. A polgári jogi birtokvédelem igénybevételének feltétele, hogy a jogosultat jogalap nélkül (jogellenesen) megfosszák birtokától, vagy háborítsák birtoklásában. A jog a birtokot, mint tényt kizárólag a – magánjogi szempontból nemcsak a bűncselekmény útján történő birtokszerzésre korlátozódó, hanem annál tágabb kört felölelő – tilos önhatalommal szemben védi abból a célból, hogy más személy birtokában álló dolgot vagy e más személy szabad akaratából, vagy állami szervek jogállami keretek közötti közreműködésével lehessen megszerezni. A tilos önhatalommal megvalósuló birtokháborításnak minősül általánosságban minden olyan önkényes – vagyis a birtokos hozzájárulását nélkülöző – cselekmény, amely valamely birtoklási helyzetbe beavatkozik. A tilos önhatalom ilyen szempontból objektív kategória, megállapítását nem befolyásolják a birtokháborító személyében fennálló szubjektív körülmények, így cselekvőképessége, vagy az, hogy tudatában van-e annak, hogy más birtokát háborítja. A legújabb jogalkalmazási tendenciák arra mutatnak, hogy birtokvédelem alkalmazásában a birtokosnak a dologhoz fűződő kapcsolata gyakran másodrendűvé válik, és előtérbe kerül az emberi környezet megóvása a zaj- és levegőszennyezésétől, valamint egyéb káros hatásoktól. A birtokvédelem manapság a környezetvédelem egyik eszközévé vált, a birtoklásban való zavarást az ítélkezési gyakorlat ugyanis tág értelemben fogja fel, nemcsak a dolog feletti hatalom gyakorlásának akadályozását érti rajta, hanem számos olyan magatartást is, amely a birtokost az uralma alatt lévő dolog rendeltetésszerű használatában akadályozza (BH1994. 405.).

A tilos önhatalom két típusa közül a birtoktól megfosztás, az abból való kivetés logikailag mindenképpen feltételezi a birtoksértő erőszakos vagy egyébként rosszhiszemű magatartását, és csak arra az esetre vonatkozik, ha a tilos önhatalommal fellépő a birtokot megszerzi. Amíg ez nem következik be, a birtoklást zavaró minden egyéb esetben csak birtokháborításról lehet szó. A birtokháborítás kategóriája nem szűkítendő le a birtok ellen intézett támadásra, mivel nemcsak akkor állapítható meg, ha a birtoklást bármilyen módon akadályozzák, hanem akár akkor is, ha például a birtokost szóban eltiltják a birtoklástól; ez utóbbi esetben azonban a szóban történő eltiltás csak akkor tekinthető birtokháborításnak, ha azt valóságos fenyegetés kíséri. Érdekességképp említhető meg, hogy a francia jog a tényleges birtokháborítás (trouble de fait) mellett az olyan tényállásokra, amikor például a jogos birtokot valaki rosszhiszemű perbe bocsátkozás révén vitatja, ismeri a jogi birtokháborítás (trouble de droit) kategóriáját. Megjegyzendő, hogy a birtokháborítás csak ingatlanoknál értelmezhető, mivel ingók kapcsán természetükből adódóan könnyebb és logikusabb is a teljes uralmi pozíciót megszerezni [Iro, 33. o.; Katona Mór: Kritikai tanulmányok a polgári törvénykönyv tervezetéről. III. füzet. A tervezet birtoktanának bírálata. Grill, Budapest, 1901, 23. és 33. o. (a továbbiakban: Katona: Kritikai tanulmányok); Therese Müller: Besitzschutz in Europa. Mohr Siebeck, Tübingen, 2010, 120. o. (a továbbiakban: Müller); Nyári, 33-35. o.].

A Legfelsőbb Bíróság döntései alapján birtokháborításnak minősül bírói egyezséggel rendezett ingatlanhasználat egyoldalú megváltoztatása (BH1997. 526.), ellenben a megállapodás alapján átengedett birtok visszatartása nem (BH2007. 186.), a telekhatáron létesített és a korábbi állapot megváltoztatását jelentő kerítésépítés birtokháborító jellegének megítélésénél a különös szomszédjogi szabályokra is figyelemmel kell lenni (BH1997. 581.). Az érvényes kötelmi jogi jogcím esetén, ha a birtokos által háborítónak tekintett ingatlanhasználat a birtokos jogelődjével kötött szerződés biztosítja, eleve föl sem merülhet a birtokháborítás kérdése (Legfelsőbb Bíróság Gfv. 30.263/2007/2.). Azok az enyhe fokú zavaró hatások, amelyek bizonyos birtoklási helyzetekkel rendszerint együtt járnak – például, ha a bérlő átrendezi a lakást, a falon külső vezetékeket és fali tartókat helyez el –, főszabályként nem jelentenek birtokháborítást (Iro, 34. o.).

A bírói gyakorlatban megfogalmazódott az a tétel, hogy az a tulajdonos, aki az ingatlanában a szükségtelen zavarás folytán bekövetkezett forgalmi értékcsökkenés megtérítéseként már kártérítést kapott, nem igényelheti a birtokháborítást megvalósító zavarás megszüntetését is, mert a két igény kizárja egymást (EBH2001. 517.). Ez a tétel azokban az esetekben lehet helytálló, amelyekben a két igény tartalmilag azonos, azaz, ha a kártérítéssel kompenzált érdeksérelem megszüntetése a kártérítési igényt utólag fosztaná meg a jogalapjától. Mivel a birtokvédelem a tulajdonost mindenképp megilleti (Ptk. 5:21. §), a zavarással szemben a tulajdonos akkor is felléphet, ha egyébként nem ő a dolog tényleges birtokosa, de a tulajdonos számára biztosított jogvédelem nem akadálya annak, hogy birtokvédelmi eljárás keretében a dolgot egyébként korlátolt dologi jog jogosultjaként vagy szerződéses jogviszonynál fogva birtokló személy is fellépjen a zavaró behatással szemben.

A birtokvédelem jogi szabályozásának fejlődéstörténetét tekintve megállapítható, hogy annak egyik legfontosabb kérdése az önhatalomra vonatkozik. A római jogi birtokvédelem eredeti értelmében még csak az önbíráskodást általánosan tiltó hatósági eljárásrendre vonatkozott (via iuris), de mellette a középkortól már a törvényileg szabályozott önhatalom (via facti) is megjelent (Nyári, 54. o.). Az önhatalom jogi szabályozása jogpolitikai szempontból azért szükséges, mert „a gyenge úgyis kénytelen lesz a bírói segélyhez fordulni. Az erősebbet [viszont] nem kell tiltani attól, hogy a flagrans sérelmet saját erejéből ne orvosolja, ha tudja. Sokra becsüljük népünk erőteljes jogérzetét; ezt nem kell intézményileg irtani vagy gyengíteni. Noha harczczá fajulhat a visszahelyezés, de inkább ez, mint elpuhulni és eltompulni a jogi öntudat terén.” (Katona: Kritikai tanulmányok, 27. o.). Bár a zavarás kétségkívül birtokháborítást is jelent, a jogos önhatalom alapvetően csak kiegészítő jelleggel alkalmazható birtokvédelmi eszköz a polgári peres út mellett (OGH 4 Ob 196/07p.; OGH 6 Ob 85/10.), a kazuisztikus szabályokkal rendezett élethelyzetekben ugyanakkor elsődleges jogvédelmi eszköznek tekinthető (Kissich–Pfurtscheller, 718. o.).

Az 1959-es Ptk. miniszteri indokolása a jogos önhatalom kategóriáját azért tartotta indokoltnak megtartani a szocialista körülmények között, mert megtiltása sok esetben a korábbi birtokállapot visszaállításának teljes lehetetlenségére vezetne, ám igénybevételét csak a birtokhelyzet ellen támadó magatartás közvetlen idejére korlátozta, mivel az önsegélyt indokolttá tevő körülmények a birtok elvesztését követően már nincsenek meg, ebben a helyzetben pedig a korábbi birtokosnak az állami szervekhez kell fordulnia. A Ptk. a jogos önhatalom körében sem a korábbi törvénykönyv rendszerén, sem az egyes rendelkezéseken nem változtatott. A jogos önhatalom általánosságban a mások akaratával szembeszegülő, kényszerrel, fenyegető fellépéssel történő érdekérvényesítést jelenti (BH2000. 338.), vagyis az alanyi magánjog bíróságon kívüli jogvédelmi eszköze, amely közvetlenül a kötelezett ellen irányul, a kötelezettség tartalmát jelentő magatartás kikényszerítése érdekében (Szladits Károly: Magánjogi helyzetek. In: Szladits I., 198. o.). Mivel a jogállamiság eszméjéből következően kizárólag az államnak van joga erőszakkal beavatkozni az egyének vagyoni viszonyaiba, akár jogilag megalapozott egy tényleges állapot, akár nem (Kolosváry: A tulajdonjog, In: Szladits V., 83-85. o.), az önhatalom mint magánerővel történő igényérvényesítés, jogállami körülmények között a csak az állami (hatósági/bírósági) birtokvédelmet kiegészítő szereppel bírhat, és jogilag elismert és szabályozott eszközként sem ronthatja le az állami jogvédelem elsődlegességét. A birtokvédelem hatékonyságával kapcsolatos dilemmák legtöbbször a jogos önhatalom alkalmazásával kapcsolatban vetődnek fel: a birtokában sértett fél a formalizált eljárási keretek betartásával eljáró hatóság nyilvánvalóan időveszteséggel járó, ámde kétségtelenül jogállami követelményeket kielégítő fellépésére várjon-e, vagy a gyorsabb és az eredményesség szempontjából hatékonyabb, bár később vitatható önhatalommal éljen. Ha ugyanis a birtokától megfosztott azonnal nem lép fel, az azt is jelentheti, hogy a tőle önhatalommal elvont dologra vonatkozóan nincs olyan sürgős érdeke, amely ne tudná megvárni a hatósági fellépést, amennyiben viszont a dologra közvetlen szüksége van és megítélése szerint a késedelemből jelentős kára származna, akkor jogosult legyen az igényét saját erejéből is érvényesíteni.

A jogos önhatalom alkalmazhatóságát szomszédjogi természetű zavarások esetén a Legfelsőbb Bíróság polgári jogi gyakorlata szigorúan vizsgálta. Nem tekintette például jogos önhatalomnak, ha a túlépítéssel megvalósult birtokháborítást a jogosult úgy kívánja elhárítani, hogy az építményt megrongálja vagy elbontja, mert a birtok megvédéséhez szükséges mértéket a dolog rendeltetésszerű használatát csupán zavaró magatartás esetén az erőszak mindenképp túllépi, amennyiben pedig a felek között a birtokvita miatt polgári per van folyamatban, úgy a más birtokvédelmi eszköz igénybevételével járó időveszteség feltétele nem valósul meg (BH2004. 132.). A jogszerű birtoklásnak az ingatlan-nyilvántartási térkép szerinti határvonalhoz kell igazodnia mindaddig, amíg valamelyik érintett ingatlantulajdonos az ettől eltérő birtoklás jogalapjaként más érvényes jogcímet nem bizonyít. Amennyiben tehát a két telek közötti kerítés nem a térkép szerinti határvonalon, hanem valamelyik telken húzódik, a kerítés jogos önhatalomra alapított önkényes lebontása, illetőleg más helyen történő kerítés felállítása helyett az érintettnek tulajdonjogára alapítottan kell hatósági, illetőleg bírósági eljárás kezdeményezésével a másik ingatlan tulajdonosától igényelni az ingatlan-nyilvántartási térképen ábrázolt határvonalnak megfelelő őt illető földrészlet birtokba adását (BH1983. 315.).

A cikk a Wolters Kluwer Hungary Kft. termékeire/szolgáltatásaira vonatkozó reklámot tartalmaz.

---