Miben különbözik az európai elfogatóparancs alapján történő átadás a kiadatástól?

Az európai elfogatóparancs volt az első konkrét intézkedés az EU büntetőjogának vagy büntetőeljárásjogának a területén, ami a tamperei kölcsönös elismerés elvét egy lényeges konkrét intézkedésben testesítette meg, és az EU tagállamok viszonylatában felváltotta a kiadatást. Az európai elfogatóparancsok rendszere 2004. január 1-ével kezdte el működését.  

 Miért volt szükség egy gyorsabb és egyszerűbb kiadatási eljárásra? 

Az EU-n belüli négy szabadságnak, és ezen belül az Európán belüli szabad mozgásnak nem kívánt mellékhatásai is voltak. Nem csak az áruk, személyek, szolgáltatások és a tőke, hanem a bűnözés és a bűnözők és elkezdtek szabadon áramlani. Mindennapossá vált az az új jelenség, hogy a bűncselekmények egyre inkább transznacionálissá, azaz határon átnyúlóvá válnak (legtipikusabb példa az internetes csalás). Ezen kívül gyakoribb lett az a régi jelenség is, hogy az emberek egyik országban elkövetnek egy bűncselekményt majd ennek következményei elől a másik országba menekülnek. Mindezek következtében megnőtt az EU-n belüli jogsegély- és ezen belül is a kiadatási forgalom. 

Tamperében kezdődött Washingtonban folytatódott 

1999. október 15-16-án az Európai Tanács Tamperében (Finnország) rendkívüli ülést tartott az EU-n belüli, a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség létrehozása érdekében. Az ülés elnökségi következtetései között többek között az szerepelt, hogy a rendkívül lassú és formális kiadatási eljárást az EU-n belül el kell törölni.

Az elképzelés az volt, hogy a kölcsönös bizalom és kölcsönös elismerés elve alapján a tagállamok a jogerős ítéletet követően az igazságszolgáltatás elől menekülő személyeket kiadatási eljárás lefolytatása helyett egyszerűen átadják egymásnak. Ez ekkor még csak egy politikai célkitűzés volt, az végrehajtás ütemének és az egyéb konkrétumok bizonytalanságával.  

Mivel a kiadatás, minden feleslegesnek tűnő formaságával azért mégiscsak garanciákat hordoz egy emberi jogok érvényesülése vonatkozásában, ezért ennek eltörlése nyilvánvalóan aggályokat ébresztett a kezdeti lelkesedés dacára. 

Csakhogy a 2001-es USA elleni terrortámadás felforgatta a világot, ezen belül az atlanti országok jogi és bűnüldözési berögződéseit is, és felgyorsította a döntéshozók cselekvési hajlandóságát. A jogi garanciák és a közbiztonság iránti igény közti törékeny egyensúly az utóbbi irányába látszott eldőlni.  

2002-ben az EU Tanácsa el is fogadta az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló kerethatározatot, amit a tagállamok a következő két évben belső jogi szabályokkal ültettek át saját jogukba. Ez sok tagállamban alkotmánymódosítást is igényelt, a saját állampolgárok kiadatásának addigi tilalma miatt. 

Az európai elfogatóparancsok rendszere végül 2004. január 1-ével kezdte el működését.  

Az európai elfogatóparancs volt az első konkrét intézkedés az EU büntetőjogának vagy büntetőeljárásjogának a területén, ami a tamperei kölcsönös elismerés elvét egy lényeges konkrét intézkedésben testesítette meg. 

 A kiadatás legfontosabb jellemzői 

Mivel az európai elfogatóparancs az EU tagállamok viszonylatában a kiadatást váltotta fel a, tekintsük át a hagyományos kiadatás legfontosabb jellemzőit. 

A kiadatás a nemzetközi bűnügyi együttműködés legrégebbi formája. Egy olyan formális eljárás, amelynek eredményeként az egyik állam a bűnelkövetőt egy másik államnak büntetőeljárás lefolytatása vagy büntetés végrehajtása céljából átadja. 

A kiadatással kapcsolatos joganyag a XIX. század végétől alakult ki. Ekkor kötötték az államok az első kétoldalú kiadatási egyezményeket. Ezt megelőzően is létezett természetesen kiadatás, azonban ez nem normatív jogi keretek között, hanem egyfajta szokásjogként létezett.   A kétoldalú kiadatási egyezményeket azóta felváltották a többoldalú, (multilaterális) kiadatási egyezmények. A kiadatási jogban azonban kiadatási egyezmények jelentősége nem abszolút. Sok állam ugyan mind a mai napig csak egyezmény alapján teljesíthet kiadatási kérelmeket (pl. USA, Brazilia), ugyanakkor egyre több állam (köztük Magyarország is) nem csak egyezmény, hanem viszonossági gyakorlat alapján is megteheti ezt.   

A kiadatási eljárás   

A kiadatás eljárás formai, alaki kérdéseit részben nemzetközi egyezmények szabályozzák. A szabályozási kör olyan kérdéseket érint, hogy az egyik állam milyen úton és milyen határidőben köteles a kiadni kért személy őrizetbe vételétől számítva eljuttatni a formális kiadatási kérelmet, és milyen nyelven. 

Minden állam belső joga határozza meg, hogy a kiadatás engedélyezése vagy megtagadása hogyan zajlik, akár kiadatás kéréséről, akár annak teljesítéséről van szó.   A legáltalánosabb az a modell, ami Magyarországon is érvényesül.  

E szerint a kiadatási kérelmeket az igazságügy-miniszter fogadja. Ezt követően kétszintű bírósági eljárás dönti el a bíróság, hogy fennállnak-e a kiadatás jogi feltételei, valamint dönt természetesen olyan kérdésekről, mint a kiadatási letartóztatás, vagy bűnügyi felügyelet alkalmazása.   

Ha a bíróság azt állapítja meg végül, hogy nem állnak fenn a kiadatás jogi feltételei, akkor az igazságügy-miniszter erre hivatkozással köteles megtagadni a kiadatás teljesítését. Ha viszont fennállnak a feltételei, akkor az igazságügy-miniszternek szabad keze van, hogy döntsön a kiadatás teljesítéséről vagy megtagadásáról. Mivel ez egy politikai döntés, ez ellen fellebbezésnek nincs helye, és ennek megfelelően indokolt határozat sem születik.     

A kiadatás egyik legfontosabb elve a kettős büntetendőség (kettős inkrimináció) elve. Ennek lényege, hogy a kiadatást csak akkor engedélyezhető, ha a cselekmény, amely miatt a kiadatást kérik, mind a megkereső, mind a megkeresett államban bűncselekménynek minősül, bár nem kell, hogy a minősítés is ugyanolyan legyen.  

E követelmény nyilvánvaló indoka az, hogy az államok vonakodnak attól, hogy saját jogfelfogásukkal ellentétes büntetőjogi normákat érvényesítsenek. Gondoljunk például a sok országban még ma is bűncselekménynek minősülő homoszexualitásra vagy házasságtörésre. 

Egy másik fontos elv, hogy a kiadatás teljesítése feltételekhez garanciákhoz köthető. Ilyen feltétel lehet például, hogy halálbüntetést nem hajthatnak végre a kiadott személyen, vagy hogy bizonyos standardoknak megfelelő körülmények között tarthatják csak fogva. Szintén kérhető, hogy a fentieket a kiadatást teljesítő állam diplomatái a helyszínen ellenőrizhetik.  

Ehelyütt csak jelzem, hogy az eső után köpönyeg jelenségével állunk szemben, ha az adott diplomata nem elégedett a tapasztaltakkal, de ez már egy külön írás tárgya kell hogy legyen. 

A saját állampolgárok kiadatásának tilalma szintén egy általános elv a kiadatások terén, amit sok ország az alkotmányában is rögzített. Ez nem vezet teljes büntetlenséghez. Ilyen esetekben az iratok részére történő megküldését követően a kiadatást megtagadó állam a saját, személyi elven alapuló joghatósága alapján lefolytathatja a büntetőeljárást a saját állampolgárával szemben, számolva természetesen a bizonyítási eljárás esetleges nehézségével is.  

 Miben különbözik az európai elfogatóparancs a kiadatástól 

Az európai elfogatóparancs olyannyira különbözik a kiadatástól, hogy egy egészen új terminológia is bevezetésre került, jelezve, hogy hasonló, de alapjaiban különböző jogintézményekről beszélünk.  

Az európai elfogatóparancs vonatkozásában nem is használjuk a „kiadatás” (’extradition’) kifejezést, valamint a „megkereső” és „megkeresett” állam szavakat. Ehelyett a distinkciót aláhúzva „átadás” (’surrender’) „kibocsátó tagállam” illetve „végrehajtó igazságügyi hatóság” kifejezéseket használjuk.  

 A miniszteriális szint kiiktatása 

A leglényegesebb különbség talán a politikai, tehát miniszteriális szint kiiktatása. Ebben az eljárásban a minisztérium csak fogadja és továbbítja az elfogatóparancsokat, döntési joga nincs, minden lényeges kérdésről (kibocsátásról és teljesítésről) az igazságügyi hatóságok, Magyarországon a bíróság dönt.  

A miniszteri (politikai) szint kiiktatása azzal is jár, hogy a kiadatás már nem egy szuverenitást megtestesítő határozat. Bizonyos jogi (és tisztán jogi, azaz nem politikai) feltételek teljesülése esetén nincs mérlegelési joga a végrehajtó igazságügyi hatóságnak, az átadás elrendelése és végrehajtása kötelező. 

 Saját állampolgárok védelmének alkonya  

Ahogy korábban is említettem, a legtöbb ország nem engedélyezi (engedélyezte) saját állampolgárainak kiadatását egy másik állam részére.  

Világossá vált azonban, hogy ez a továbbiakban nem tartható fenn olyan körülmények között, amikor már biztosított minden uniós polgár számukra a szabad mozgást az EU egész területén.  

Ezen a meglehetősen gyakorlati szemponton kívül talán itt érdemes megemlítenem, hogy az állampolgárság alapján érvényesülő immunitás szembe ment a bírósági határozatok kölcsönös elismerésének elvével is. Ez az elv meghatározó szerepet játszott az uniós büntetőjog fejlődésében.  

A kölcsönös elismerés politikai vonzereje az EU-tagállamok számára abban rejlett, hogy ahelyett, hogy elindulnának a büntetőjoguk harmonizálásnak rögös útján, „csupán” bele kell egyezniük abba, hogy minden fenntartás nélkül elfogadják a más tagállamokból származó bírósági határozatok érvényességét.  

Ez azon a gondolaton alapul, hogy bár egy másik tagállam nem ugyanúgy vagy akár hasonló módon kezel egy bizonyos ügyet, mint a saját államunk, az eredmények mégis olyanok lesznek, hogy azokat a saját állam határozatával egyenértékűnek fogadjuk el.  

Az egyik tagállam hatósága által hozott határozatot egy másik tagállamban is elfogadhatják, még akkor is, ha az adott államban a bíróság nem is hozhatna ilyen döntéseket (például mert teljesen mások a büntetési tételek) 

 A kiadatási garanciák kiiktatása  

A kölcsönös elismerés elvéből következik az is, hogy az európai elfogatóparancs végrehajtása értelemszerűen nem köthetők garanciákhoz. Ennek ebben a paradigmarendszerben nincs helye, hiszen az igazságügyi hatóságok feltétlenül megbíznak egymásban, fel se merülhet, hogy alapvető jogok érvényesülésével kapcsolatos egyedi garanciát kérnének egymástól. 

Habár a magyar jog szerint is az európai elfogatóparancs végrehajtása megtagadható, ha súlyosan sértené a terheltet megillető, nemzetközi szerződésben vagy európai uniós jogi aktusban rögzített alapvető jogokat, az EBD 2018.08.B23 számon közzétett Fővárosi Ítélőtáblai határozat például úgy foglalt állást, hogy abból, hogy a külföldi állampolgárságú terhelttel szemben külföldön lefolytatott büntetőeljárás során kényszervallatást alkalmaztak, és ezért a kihallgatást végző rendőrök ellen büntetőeljárás is indult, még nem vonható le az a következtetés, hogy a vele szemben kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtása súlyosan sértené a büntetőeljárás során a terheltet megillető nemzetközi szerződésben, vagy az európai uniós aktusban rögzített alapvető jogokat, és ezért annak kibocsátását meg kellene tagadni. 

 A kettős büntethetőség követelményének eltörlése 

Az európai elfogatóparancs ezen kívül még a kettős büntethetőség elvének túlnyomórészt történő eltörlését is magával hozta. E pont tekintetében egy öszvér megoldás született: Meghatározásra került harminckét bűncselekmény-kategória, amiket katalogizált bűncselekményeknek neveztek el. Ilyen például a gyermekek szexuális kizsákmányolása, a gyermekpornográfia, a kiberbűnözés, a szexuális erőszak az emberkereskedelem és a kábítószer-kereskedelem. Minden tagállam előre rögzíti, hogy saját büntetőjogi kódexében mely tényállásokat tekinti az adott kategóriába tartozónak. 

Ezt követően a kibocsátó tagállam az európai elfogatóparancs-nyomtatványon csupán beikszeli a lista megfelelő rubrikájába, hogy ilyen bűncselekmény miatt bocsátotta ki az európai elfogatóparancsot, és ha teljesül az a feltétel is, hogy a cselekmény büntetési tétele a kibocsátó tagállamban legalább három évi szabadságvesztéssel büntethető, akkor a végrehajtó tagállam nem vizsgálhatja a kettős büntetendőséget.  

Ez eddigi védőügyvédi munkám során ez a legélesebben a kábítószerek és új pszichoaktív anyagokkal történő kereskedelem miatti átadások során bírt perdöntő jelentőséggel. Itt ugyanis hiába tartózkodott az elkövető, keresett személy olyan tagállamban, ahol az adott szer nem minősült kábítószernek vagy új pszichoaktív anyagnak. A hagyományos kiadatást a kettős büntetendőség hiánya miatt el tudta volna így kerülni, de az átadást már nem, hiszen katalogizált bűncselekmény miatt bocsátották ki az európai elfogatóparancsot. 

 Az eljárás felpörgetése 

S. egy kanadai ügyfelem ezelőtt 7 évvel találóan megjegyezte egy beszélőn a gyorskocsi utcai BV Intézetben, hogy ’Look attorney, we both know that extradtion is a one way street’, azaz: „Nézze doki, mindketten tudjuk hogy a kiadatás egy egyirányú utca”. Ez a sommás tétel szerencsére nem mindig bizonyul igaznak. De kihasználva a költői képek erejét a kiadatást egy lassú folyóhoz is hasonlíthatjuk. S esetében, akinek az esetében minden, de tényleg minden védekezés lehetőséget kihasználtunk, a kiadatási eljárás két és fél évig tartott. 

Ezzel szemben az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat szoros határidőket szab meg a végrehajtó hatóság számára Ezek két részre oszlanak: az az európai elfogatóparancsról végrehajtásáról szóló határozat meghozatalára vonatkozó határidők, valamint ennek birtokában a keresett személy átadására vonatkozó határidők. 

Először is az európai elfogatóparancsokat sürgősséggel kell intézni és végrehajtani. Ha a letartóztatott személy beleegyezését adta az átadáshoz, a végső döntést a beleegyezés megadását követő 10 napon belül meg kell hozni. Ha a személy nem járul hozzá az átadásához, az európai elfogatóparancs végrehajtásáról szóló végleges határozatot a letartóztatástól számított 60 napon belül kell meghozni.  

Összefoglalás 

Láthattuk, hogy az európai elfogatóparancs alapján történő átadás tényleg olyan sarokpontokban különbözik a kiadatástól, hogy új elnevezést kellett találni rá (’extradtion’ illetve ’surrender’). 

Az eljárás elsősorban igazságszolgáltatási jellegű, az ügy a bíróságok között közvetlenül zajlik, azaz megszűnik a kiadatási eljárások esetében végső döntést eredményező tartozó politikai, miniszteriális szakasz. 

Sok állam az uniós polgárság intézményének megerősödésével egyidejűleg, mintegy a kölcsönös bizalom elvének kiteljesüléseként engedélyezi saját állampolgárainak kiadatását egy másik tagállam számára.  

A kiadatási jogban sarokkő-jelentőségű kettős büntethetőség elve áttörésre került, legalábbi az európai bűnüldözési politika szempontjából kulcsjelentőségű katalogizált cselekmények tekintetében.  

További jelentős különbség az, hogy a kiadatási eljárásban meghozott szuverén és indoklás nélküli miniszteri döntéssel szemben az átadás megtagadásának csak törvényben rögzített okai vannak, a feltételek fennállása esetén az átadás elrendelése nem mérlegelhető, hanem kötelező a végrehajtó tagállami igazságügyi hatóságai számára. Az erről szóló bírói döntést indokolni kell, és a jogorvoslati jog természetesen biztosított.  

Az eljárás nem csak automatikusabb és gördülékenyebb hanem lefolyását tekintve is gyorsabb mint a hagyományos kiadatás. 

 Dr. Bátki Pál büntetőjogász, ügyvéd 

 

---