Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az Mt. 95. § (4) bekezdésének tényleges tartalmát megvizsgálva megállapítható, hogy az Mt. az itt taxatíve felsorolt esetekben csak a tényleges munkavállalói teljesítésnek megfelelő díjazást biztosít és a feleknek nem csak elszámolási kötelezettségük van (az Mt. 95. § (1) bekezdése szerint), hanem az előlegnyújtásból eredő szabályokat is megfelelően alkalmazni kell, azaz a munkáltató a követelését a munkabérből levonhatja. Ezért az a körülmény, hogy a felek a munkaviszonyt közös megegyezéssel szüntették meg, még nem zárja ki az Mt. 95. § (1) bekezdése szerinti általános elszámolási szabály alkalmazását. Az elszámolásra a felek megállapodása az irányadó.
Az alapügy
A felperes 2013. július 24-től 2016. június 24-ig állt az alperessel munkaviszonyban. Az alperes a munkavállaló munkaidejét 52 hetes elszámolási időszakban határozta meg és osztotta be. Az elszámolási időszak havi egyenlegéről a felperesnek a bérjegyzékek alapján tudomása volt.
A felek közötti munkaviszony az alkalmazott elszámolási időszak lejártát megelőzően, a felperes kezdeményezésére 2016. június 24-én közös megegyezéssel megszűnt. A megállapodásban foglaltak szerint: „A munkáltató elszámolási időszakot alkalmaz. Ön a munkaviszony megszüntetés miatt, a beosztás szerinti munkaidőre járó munkabérnél magasabb összegű munkabérben részesült, ezért a Munka Törvénykönyve 95. § (4), illetve 98. § (3) bekezdésére hivatkozással béréből elszámolásra kerül.”
A felperes úgynevezett munkaidő számla-egyenlege a munkaviszony megszűnésének időpontjában -235,41 óra, ennek alapján a tartozása 180.570.- forint volt. Az alperes ebből az összegből 47.573.- forintot a munkabérből való levonással érvényesített, a fennmaradó 132.997.- forint összeg iránti igényét 2016. augusztus 30-án kelt fizetési felszólítással érvényesítette.
A felperes keresetében a fizetési felszólítás hatályon kívül helyezését kérte.
A közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéletével a felperes keresetét elutasította. Jogi álláspontja szerint a felek közötti elszámolásra alapvetően a felek megállapodása az irányadó, a közös megegyezés érvényességét a felperes a perben nem vitatta. A felperes fellebbezése folytán eljárt törvényszék ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és az alperes 2016. augusztus 30-án kelt munkáltatói fizetési felszólítását hatályon kívül helyezte.
A Kúria döntése
Az alperes felülvizsgálati kérelme folytán eljárt Kúria a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és a közigazgatási és munkaügyi bíróság ítéletét helybenhagyta.
A törvényszék tévedett azonban, amikor arra a következtetésre jutott, miszerint a felek megállapodásába foglalt elszámolási kötelezettség kikötése kizárólag a munkaviszony megszűnésének módja miatt a munkavállaló hátrányára történt eltérést jelent, ezért az Mt. 43. §-ába ütközik.
A felek a megállapodásukban felhívták az Mt. 95. § (4) bekezdését, valamint a 98. § (3) bekezdését. Az utóbbi rendelkezés szerint az elszámolási időszak tekintetében a 93. § (3)-(4) bekezdése és a 95. § megfelelően irányadó.
Az Mt. 95. § (1) bekezdése szerint a munkaviszony megszűnésekor a munkavállaló munkabérét az általános munkarend, a napi munkaidő és a teljesített munkaidő alapulvételével el kell számolni. Helytállóan hivatkozott az alperes felülvizsgálati kérelmében arra, hogy ez a szabály a munkaviszony bármilyen jogcímen való megszűnése esetében irányadó, így a közös megegyezéses munkaviszony megszüntetés esetén is.
Az Mt. 95. § (4) bekezdésének tényleges tartalmát megvizsgálva megállapítható, hogy az Mt. az itt taxatíve felsorolt esetekben csak a tényleges munkavállalói teljesítésnek megfelelő díjazást biztosít és a feleknek nem csak elszámolási kötelezettségük van (az Mt. 95. § (1) bekezdése szerint), hanem az előlegnyújtásból eredő szabályokat is megfelelően alkalmazni kell, azaz a munkáltató a követelését a munkabérből levonhatja.
Az Mt. 95. §-ában foglaltaktól az Mt. 43. §-a alapján a felek csak a munkavállaló javára térhetnek el.
A másodfokú bíróság ítélete indokolásában nem a munkabérből levonás lehetőségének kikötését tekintette az Mt. 43. § (1)-(3) bekezdésébe ütközőnek, hanem önmagában azt, hogy a megállapodás egyáltalán visszafizetési kötelezettséget keletkeztet a munkavállaló terhére közös megegyezéses megszüntetés esetére is.
Adott esetben azonban az a körülmény, hogy a felek a munkaviszonyt közös megegyezéssel szüntették meg, – eltérő megállapodás hiányában – még nem zárhatja ki az előbbieknek megfelelően az Mt. 95. § (1) bekezdése szerinti általános elszámolási szabály alkalmazását. A feleknek az Mt. 95. § (4) bekezdésére utaló megállapodása pedig nem értelmezhető a munkavállaló hátrányára való eltérésként, mert az lényegében csak az igényérvényesítés módját (az arra irányuló eljárást) érinti.
A munkavállaló javára akkor tértek volna el a felek a megállapodásban, ha kizárták, vagy csökkentették volna a munkavállaló visszafizetési kötelezettségét. Az adott esetben azonban a felek által megkötött megállapodás alapján nyilvánvaló, hogy a feleknek ilyen szándéka nem volt, sőt érvényes megállapodásukban kifejezetten utaltak arra, hogy közöttük a munkavállaló terhére elszámolási viszony áll fenn.
