Tíz éve hatályos a Ptk. – Szemelvények a Polgári Jog Online folyóiratból (3. rész) – A kötelesrész kielégítése és a szerencseszerződések


Sorozatunk harmadik részében Leszkoven László írását ajánljuk figyelmükbe, amely a Polgári Jog Online szakfolyóirat 2016. évi 3. számában jelent meg.

Tíz évvel ezelőtt, 2014. március 15-én lépett hatályba a 2013-ban elfogadott Polgári Törvénykönyv. Ebből az alkalomból közlünk szemelvényeket a 2016-ban útjára indított Polgári Jog online szakfolyóiratból, amelynek középpontjában olyan kérdések állnak, amelyeket az újrakodifikált kódex előkészítésének folyamata vetett fel, és amelyek esetleg máig nem kerültek nyugvópontra, vagy a törvény alkalmazási gyakorlata hozott felszínre. Sorozatunk harmadik részében Leszkoven László írását ajánljuk figyelmükbe, amely a Polgári Jog Online szakfolyóirat 2016. évi 3. számában jelent meg.

Leszkoven László: A kötelesrész kielégítése és a szerencseszerződések – Gondolatok az új Polgári Törvénykönyv 7:80. § (4) bekezdésének ún. „kétéves szabályáról”

A tanulmány gerincét az új polgári törvénykönyv (Ptk.) által a kötelesrész szabályai közé iktatott új rendelkezése, az úgynevezett kétéves szabály vizsgálata képezi. A kötelesrész jogi természetét, funkcióját tekintve egy komplex jogintézmény, melyet összetettségére tekintettel több szempontból szükséges vizsgálni. A tanulmány első felében a kötelesrész úgynevezett védelmi funkciójának több oldalról történő megközelítése és magyarázata áll a középpontban. Ezt követően térünk át a kétéves szabály vizsgálatára, mely a szerencseszerződések különleges visszterhességét igyekszik kezelni, kitérve a gyakorlati életben felmerülő problémákra.


Hivatkozott jogszabályhelyek:

Ptk. 7:80. § (4) bekezdés, 7:82. § (1) bekezdés, Ptk. 7:84. §, Ptk. 7:86. § (3) bekezdés


A kötelesrész iránti igény természetéről

A kötelesrész jogi természete – még inkább magának az intézménynek az indokolása – nem tartozik a legegyszerűbb elméleti feladatok közé. Összetett intézményről van szó ugyanis, mely nem írható le és nem magyarázható minden elemére kihatóan egyetlen gördülékeny fogalommal. A magyar polgári jog irodalma is utal arra a két, egymással szembehelyezkedő nézetre, mely a kötelesrésszel kapcsolatos elképzelések körül kialakult. „Az öröklési rendszerek a kötelesrész intézményét kétféleképpen szabályozzák: az egyik megoldás az, hogy közvetlenül állagöröklést biztosítanak (a törvényes örökrésszel egyenlő mértékben vagy annak valamely hányadában). Ez kizárja, hogy az örökhagyó vagyonának arról a részéről, amely a kötelesrészre jogosultat illeti, halála esetére rendelkezzék. A másik megoldás érintetlenül hagyja az örökhagyó végintézkedését (illetőleg élők közötti ajándékozásait), de követelési jogot ad a kötelesrészre jogosultnak arra, hogy a végrendelettel, illetőleg az ajándékokkal szemben is érvényesíthesse kötelesrész iránti igényét. Az utóbbi a magyar jog szabálya is.”[1] A két megközelítés között egyszerűen szólva az a lényeges különbség, hogy míg az első közvetlenül korlátozza az örökhagyó rendelkezési jogát, amennyiben a kötelesrészre jogosultak jövőbeli jogát sértő rendelkezéseknek nem ad szabad utat, így az örökhagyó vagyonának egy bizonyos részét lényegében természetben biztosítja a jogosult számára, addig a második út közvetlenül elismeri az örökhagyó rendelkezési – méghozzá végintézkedési és élők közötti ügyletre szóló – szabadságát, ám annak megvalósulását közvetve korlátozza (kötelesrész kiadása a hagyatékból) vagy az ügyletre visszanyúlva annak hatását gyengíti (a megajándékozott másodlagos és arányos kötelmi felelősségének kimondásával). Grosschmid megfogalmazásában a kötelesrész intézményének alapeszméje bizonyos egyensúly egyrészt a rendelkezési jog, másrészt a családi kapocs, mint egymással szemben álló két kategória között.[2]

A kötelesrész, mint kötelmi igény – jellemző jogi jellemvonásai alapján – leginkább egy, a jogalkotó által elismert érdeket védő, annak támogatására született kötelmi igényként körvonalazható. Ez az elismert érdek bizonyos személyeknek – a kötelesrészre jogosultak körének – az örökléshez, az örökhagyó vagyonában való részesedéshez való joga, melyet a kötelesrész nem hagyományos (öröklési jogi), hanem különleges kötelmi jogi eszközzel kíván védeni. Lényegét tekintve – nézetünk szerint legalábbis – a kötelesrész nem más, mint egy „jogalkotói elvárás” kielégítési eszköze: egy elképzelt, ideálisnak tekintett minimum örökösi részesedés biztosítása. Ez az „elvárás” vagy jogalkotói elképzelés abban áll, hogy ad a) az örökhagyó a hagyatékából a kötelesrészre jogosultaknak egy minimális részesedést mindenképpen biztosítson, ad b) a jogosultaknak erre vonatkozó jogát harmadik személyeknek (örökösöknek, ide értve a kötelesrészre jogosult örököst is, ha örököstársa kötelesrészének kielégítéséért felelnie kell, illetőleg az ajándékban részesülőknek) tiszteletben kell tartaniuk. Vagyis kötelesrész jár a jogosultaknak abban az esetben, ha „az örökhagyó végintézkedést tett, de abban részükre nem hagyott semmit vagy viszonylag keveset, illetőleg ha a hagyatékban semmi vagy pedig kevés érték maradt, mert az örökhagyó vagyonát még életében elajándékozta.”[3]

A kötelesrész iránti igény nem öröklés, a kötelesrész nem jogutódlás. A kötelesrész kötelmi igény, mely a hagyaték megnyíltával keletkezik és válik főszabály szerint esedékessé.[4] Más kérdés, hogy – amint arra utaltunk és még vissza is fogunk térni – ez a követelés az örökhagyó halálával keletkezik, ám végkifejletében – érvényesítéséig – még rendkívül képlékeny és bizonyos értelemben erőteljesen alakítható igény. A magunk részéről a legpontosabbnak Tóth Lajos – nyilvánvalóan más jogszabályi környezetben megfogalmazott – álláspontját tartjuk: „a kötelesrész intézménye nem tartozik az ún. alapviszonyok világába. A kötelesrész biztosító viszonyoknak a complexuma. Arra való, hogy biztosítsa az örökjogi alapviszonynak a sikerét. Ha az alapviszonyok jól működnek, úgy nem is kerül reá sor. Ha a sor reá került, ha a kötelesrészt érvényesíteni kell, ez már azt mutatja, hogy az alapviszony nem működött jól, hogy valaki elvonta közelvérétől azt, amit pedig nem lett volna szabad elvonnia.”[5]

Ez a megközelítés – modernebb megfogalmazásban – megfelel a mai felfogásnak is. „A kötelesrész alapvető célja, hogy az örökhagyó legközelebbi hozzátartozói, így a törvényes öröklés sorrendjében következő leszármazója, házastársa, szülője részére az örökhagyó rendelkezési jogának korlátozásával védelmet nyújtson: a rájuk nézve kedvezőtlen élők közötti ingyenes rendelkezés vagy végintézkedés esetén is törvényes örökrészük meghatározott hányadát biztosítsa.”[6] Ebben az értelemben szól a BH2010. 275. szám alatt közzétett eseti döntés is, amikor kifejti, hogy a kötelesrész nem öröklési jogcímen illeti meg a jogosultat, hanem kötelmi jellegű igény, amely a hagyaték megnyíltával keletkezik, és azt a jogosultnak kifejezetten érvényesítenie kell a kötelesrészért felelős személlyel szemben. A jogosult nem „örököse” a kötelesrész címén őt megillető értéknek, azt nem „örökli” meg az örökhagyó után. A BH2001. 475. számú határozatban pedig azt olvassuk, hogy jogi természetét tekintve a kötelesrészi igény nem öröklésnek, maga a kötelesrész pedig nem örökségnek, hanem a hagyatékkal, illetőleg az örökösökkel és az örökhagyó által megajándékozottakkal szembeni olyan kötelmi igénynek minősül [a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: 1959-es Ptk.) 677. § (1) bekezdésének d) pont], amelyet minden teher és korlátozás nélkül, elsősorban pénzben kell kiadni (1959-es Ptk. 672. §), és amelybe a jogosult által a hagyatékból bármilyen címen kapott részesedést be kell tudni.

Hatályos polgári jogunk – az 1959-es Ptk. által kialakított megoldást csak finomítva – az öröklési mértéknek azt a minimumát, melyet Tóth, mint ideális öröklési alaphelyzetet, ideális alapviszonyt említ a kötelesrész alapja szerint számított törvényes örökrész harmadában állapítja meg [a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 7:82. § (1) bekezdés]. A kötelesrész intézménye ezt a minimum „részesedést” támogatja és védi a kötelesrészi kötelmi igény formájában. A támogató szerep magában az intézményben, már a kötelesrész szabályának létezésében megragadható: amennyiben az örökhagyó utáni öröklés, jogutódlás képe mást mutat, mint a jogalkotói elképzelés, szóba kerülhet a vagyonból való részesedés kötelmi úton megvalósítható korrekciója. A védő szerep – ha úgy tetszik védelmi funkció – pedig a kötelesrész intézményének működésében, pontosabban a jogszabály által kiképzett kötelmi igényben, magában a „támadó jogban” fedezhető fel: ha a kötelesrész iránti igény sérül (vagyis már abban a pillanatban, amikor a kötelesrész a hagyatékból nem telik ki), a kötelmi igény lehetőséget ad a jogosultnak arra, hogy az örökösökkel és a megajándékozottakkal szemben fellépjen, velük szemben követelést támasszon és érvényesítsen.[7]

A továbbiakban ezt a védelmi szempontot vesszük górcső alá, a jogintézmény köré szőtt gondolatainkat három csoportba rendezve: elsőként és legrövidebben a végintézkedési szabadsággal való kapcsolatot, másodikként az ingyenes elidegenítésekkel szembeni védelmet, végül a kötelesrésznek a Ptk. 7:80. § (4) bekezdésében felsorolt szerencseszerződésekhez való viszonyát tekintjük át.

A kötelesrész és a végintézkedésbe foglalt (ingyenes) juttatások

Az alcímben szereplő jogi helyzetben a kötelesrész iránti igény – a szemléltetés kedvéért így fogalmazva – mondhatni alapvetően öröklési terepen mozog. Sajátosságát, kötelmi természetét ugyan megtartja, megítélését azonban egyszerűsíti, érvényre juttatását pedig megkönnyíti az a tény, hogy a hagyaték megnyíltakor – azzal egyidőben – kell számolni vele: a tisztán végintézkedésen vagy végintézkedésen és törvényes öröklésen egyidőben alapuló öröklés rendjének megállapításakor. A kötelesrész ilyenkor finoman betagozódni látszik az öröklés rendjébe – a jogi minősítést kicsit félretéve valóban úgy tűnik, hogy a kötelesrész intézménye a hagyatékból való ideális (igazságos, elvárt stb.) részesedés megvalósulását támogatja. Ha tehát a kötelesrész azért sérül, mert az örökhagyó a hagyatékát képező vagyontárgyakat másra hagyja, vagy a kötelesrészre jogosultakra hagyja ugyan, de a jogalkotó által ideálisnak, elvártnak tekintett elosztástól eltérve, más arányban, úgy a hagyaték sorsának tisztázásával – az öröklési rend megállapításával, az örökösök személyének és részesedésük arányának stb. meghatározásával – egyidőben történik meg a kötelesrész kiadása is. Ez mindenesetre a kötelesrészt az örökléssel szorosan összefűzi.

Bár a jogosult a kötelesrész kiadását pénzben követelheti [Ptk. 7:86. § (3) bekezdés], az 1959-es Ptk. 679. § (1) bekezdésének és a Ptk. 7:96. § (1) bekezdésének rendelkezését a bírói gyakorlat és a jogi irodalom is – amennyire látszik – alkalmazandónak tartja a kötelesrészre is. Eszerint a hagyatékban részesülők felelőssége – speciális rendelkezés hiányában – a hagyatéki tartozásokért való felelősség általános útja szerint elsődlegesen cum viribus, másodlagosan pro viribus helytállásként jelenik meg. A tanulmányban ezt a kérdést nem tárgyaljuk, csupán arra kívánunk rámutatni, hogy amennyiben ezt az értelmezést helyesnek fogjuk fel, az arra mutat rá, hogy a végintézkedés szabadságával szembeszálló kötelesrészi igény a valóságban is bentragaszt(hat)ja az örökhagyó hagyatékát képező vagyontárgyat a kötelesrészre jogosult javára.[8] Ez lényeges különbség a következő pontban említett esetkörhöz képest, amikor a jogszabály rendelkezése a hagyaték megnyíltát megelőző időre kell, hogy visszanyúljon (az ajándékozottak juttatásai kapcsán, lásd lentebb). Annak hatályos jogunkban sincs akadálya, hogy az örökhagyó akár végintézkedésében, akár élők között nyilvánított akaratával (pl. az ajándékozási szerződésben) a kötelesrész természetbeni kiadása felől (ilyen tartalmú elképzeléséről) nyilatkozzon [vö. Ptk. 7:86. § (3) bekezdés]. Ilyenkor is érezhető a minimumrészesedést sértő végintézkedés és a kötelesrészt életre hívó ajándékozási ügylet közötti különbség: a végrendelkezés esetében a jogalkotói elvárást teljesítő örökhagyói akarat közvetlenül érvényesül,[9] az ajándékozás esetében azonban egy ilyen kikötésnek önmagában csekélyebb a hatékonysága.

Védelem az örökhagyó élők közötti ingyenes juttatásaival szemben

A Ptk. 7:80. § (1) bekezdése értelmében a kötelesrész alapjához hozzá kell számítani az örökhagyó által élők között bárkinek juttatott ingyenes adományok juttatáskori értékét. Az ingyenes adományban részesülők a kötelesrész kielégítésért – a hagyatékban részesülőket követően – egymás között juttatásaik figyelembe vehető értékének arányában felelnek [7:84. § (1) bekezdés b) pont].

Az ingyenes adományokkal való helytállás a kötelesrészért való felelősségnek az előbb tárgyaltakhoz képest egy fokkal nehezebb kérdése. Annyiban ugyanis, hogy az ingyenes adományokban részesülők felelősségének kimondásával a jogalkotó elvileg már lezárt, élők közötti jogviszonyokba kell, hogy visszanyúljon, befejezett jogviszonyokban kell helytállási kötelezettséget élesztenie. A kötelesrészt sértő ingyenes elidegenítésre nem mint jogszabályba ütköző ügyletre kell tekinteni: az ajándékozás, a követelés elengedése stb. érvényes jogviszonyt keletkeztet: a megajándékozott helytállása a jogszabályi rendelkezésen nyugvó kötelmen alapszik.

Nem tanulság nélküli felidéznünk Grosschmidnak az ajándékozás kötelesrész (ahogyan ő fogalmazott: törvényes osztályrész) miatti megtámadásához fűződő gondolatait. Magánjogunk Mesterének mai napig érvényes megállapítása szerint „ami ellen a törvény a szükségörökösnek (kötelesrészre jogosultnak – megjegyzés tőlem) ótalmat nyújt, az nem az elidegenítés, hanem az ingyen-elidegenítés.” A megajándékozott felelőssége nem azért áll fenn, mert ezzel az ajándékkal a kötelesrészre jogosultak terhére gazdagodik, nem is azért, mert kárfelelősségi alapon felelne akár ő, akár jogelődje, maga az örökhagyó a későbbi hagyaték csorbításáért, hanem egyes egyedül azon az alapon, hogy az örökhagyó általi elidegenítés nem visszteher mellett történt. Tóth Lajos úgy fogalmazott, hogy „visszterhes elidegenítésekkel szemben a kötelesrész oltalmazva nincsen, de nem is volna értelme, hogy oltalmaztassék, hiszen visszterhes elidegenítéskor amennyi kimegy a vagyonból, ugyanannyi vissza is tér, ha nem tér vissza ugyanannyi, nem is »visszterhes« az elidegenítés.”[10] Ezt fogalmazta meg modern polgári jogunkban a BH1980. 19. szám alatt közzétett eseti döntés is, amikor kimondta, hogy „a köteles rész sérelme elleni védelem alapgondolata […] az, hogy az örökhagyó a köteles részre jogosult igényének az érvényesülését ne hiúsíthassa meg olyan egyoldalú vagy kétoldalú jogügylettel (szerződéssel), amely bárki részére élők között vagy halál esetére szóló ingyenes juttatást (adományt) tartalmaz. […] Azt tehát, hogy valamely jogügylet (szerződés) sérti-e köteles részre jogosult igényét, az dönti el, hogy a jogügylet jellegében ingyenes vagy visszterhes-e.”

Mivel azonban a kötelesrész pótlásának kötelezettsége nem érinti az ajándékozás érvényességét, a kötelesrész sérelmét nem tekinthetjük utólagos ügyletoldó oknak sem – a megajándékozott személyt kizárólag kötelmi alapon lehet helytállásra szorítani. A helytállás mértékét, elvi terjedelmét pedig a fenti gondolatmenet szerint az ajándékozott vagyontárgy juttatáskori értéke adja: ennyi lett volna az az érték, ami – ha a szerződés, a jogügylet visszterhes lett volna – a leendő örökhagyó vagyonába vissza is tért volna. Az ajándékozást tehát – mondja a Grosschmidot glosszáló Nizsalovszky – „visszterhessé tesszük az elidegenítéskori középár alapulvételével és ez a középár lesz az, amivel a megajándékozott – amennyiben a felelősség sorrendje rá kerül – tartozni fog. A megajándékozott tartozása tehát lényegileg vételártartozás.”[11] Ezen az értéken számít hozzá az ajándék a kötelesrész alapjához és ez az érték határozza meg – első lépésben – a megajándékozott helytállási kötelezettségének másokhoz viszonyított arányát [Ptk. 7:84. § (1) bekezdés b) pont és 7:84. § (2) bekezdés, vö. a BH2000. 354. számú eseti döntést is].

E helytállási kötelezettség előrevetítése mindenesetre meglehetősen képlékeny kötelmi alakzatot eredményez[12], mely csak az örökhagyó halála pillanatában – praktikusan azonban azt követően, hogy a hagyaték tiszta értéke és a kötelesrészi igények egymáshoz való viszonya tisztázódik – kristályosodik érvényesíthető kötelmi helyzetté. E lebegő helyzet következménye az is, hogy a kötelesrész iránti követelés különleges pénzkövetelés, melynek a kirovója sajátos alakban jelenik meg [elsődleges alapjai a Ptk. 7:80. § (1) bekezdésében, a 7:84. § (1) bekezdés b) pontjában és a 7:84. § (2) bekezdésében ragadhatók meg, korrekciói a kötelesrészre vonatkozó egyéb szabályokban állnak], bár lerovója kétségtelenül pénz. Ehhez képest kivételes a természetbeni kiadás eredeti kötelezettsége, ilyenkor a kötelmi igény a dolog kiadására vonatkozik. A polgári jog tehát úgy foglal állást, hogy ezzel a megajándékozott elméletileg és elvi alapon tartozik, de hogy valóban tartozik-e, az majd a körülményeken válik el.

Hirdetés

Figyelje oldalunkat és közösségi média felületeinket, mert a Ptk. hatálybalépésének 10. évfordulója alkalmából cikksorozattal, podcast adással, 2024. március 15-től pedig 10 héten keresztül termék akciókkal és ingyenes webináriumokkal jelentkezünk!

A szerencseszerződésekkel érintett örökhagyói vagyon és a kötelesrész

A fentiekben rámutattunk arra, hogy a kötelesrész kielégítéséért való felelősség, helytállási kötelezettség elvi alapja az, hogy az örökhagyó nem kapott az adományért ellenértéket, vagy nem kapott megfelelő ellenértéket. A visszterhesség és ingyenesség azonban nem minden esetben egzakt polgári jogi fogalom, mondhatni: bár a legtöbbször eldönthető, hogy az ügylet ilyen vagy olyan, de sokszor több-kevesebb bizonytalanság szorul a megítélésbe – nem egyszerű eldönteni, hogy az ügyletre így vagy úgy tekintsünk.

A polgári jog ismeri és visszterhes szerződésként érvényesnek ismeri el azokat a szerződéseket, melyek szerencseelemet hordoznak. Ilyenek a tartási, gondozási és életjáradéki szerződések, mint élők közötti ügyletek és az öröklési szerződés, mint halál esetére szóló ügylet (szerződéses végintézkedés). E szerződések közös sajátossága, hogy az érintett ügylet a visszterhesség-ingyenesség tengelyén határozottan bizonytalan dőlésű, értve ez alatt, hogy ilyen ügyletek esetében eredetileg sem lehetséges a szolgáltatás és ellenszolgáltatás egymáshoz való viszonyát kalkulálni és utóbb, a megszűnés időpontjára vetítve sem lehet ezt az arányosságszámítást elvégezni.[13]

A Szegedi Ítélőtábla egyik döntésének indokolása jól foglalja össze ezt a sajátosságot, amikor kifejti: „az öröklési szerződés ún. »szerencseszerződés« jellegéből következik, hogy a szerződés megkötésekor teljesen bizonytalan, hogy az eltartónak milyen jellegű szolgáltatásokat és mennyi ideig kell teljesítenie, s hogy ehhez képest az eltartott által átruházott ellenszolgáltatás értéke arányban fog-e állni a nyújtott szolgáltatásokkal. Lehetséges ugyanis, hogy az eltartott a szerződés megkötését követően rövid idővel meghal, és az eltartó viszonylag rövid ideig teljesített tartási szolgáltatás ellenében – valójában nagyobb részében ellenszolgáltatás nélkül – jelentős vagyoni értéket kap. Ugyanakkor az is előfordul, hogy az eltartó által nyújtott szolgáltatások értéke jelentően meghaladja az átruházott vagyontárgyak értékét. Az öröklési szerződésekre is irányadó bírói gyakorlat szerint az utóbb esetlegesen megállapítható aránytalanság a szerződés érvénytelenségének megállapítására nem vezethet.” (Szegedi Ítélőtábla Pf.20558/2011/3.). Ez a megállapítás a tartási elemet hordozó szerződésekben kialakult, egységes ítélkezési gyakorlatnak mondható, melyet egyébként a jogi irodalom is támogat, illetve fordítva: a közzétett határozatok az érdemi döntések indokolását a jogtudomány álláspontjára támaszkodva oldják meg.

Nem véletlen, hogy az elmélet és a gyakorlat kénytelen e szerződések bizonytalansági elemével foglalkozni. A jogi irodalomban pl. Bíró György a szerencseszerződéseket az „értékviszonyokat illetően jogszerűen egyensúlyhiányos” szerződéseknek tekinti, ezek körében tárgyalva a tartási típusú szerződéseket is. Kötelmi jogi tankönyvében úgy fogalmazott, hogy ezek az ügyletek fogalmilag visszterhesek ugyan, de a felek által tudottan minden konkrét szerződésben benne rejlik az aránytalanság lehetősége, vagyis az, hogy a szolgáltatással szélsőséges esetben biztosan nem egyenértékű szolgáltatás áll szemben.[14] A joggyakorlatból kiemelésre érdemes a BH1995. 644. és a BH2013. 125. számon közzétett döntés, mely utóbbi szerint a tartás egy olyan speciális szolgáltatás, amelynek fogalmi eleme egy bizonytalansági tényező és a szerencse jellege, amelynek sem az időtartama, sem a tartalmi keretei sem a szerződés megkötése alkalmával, sem a teljesítés folyamán nem határozhatóak meg.

Ugyanígy szólt a BH1988. 401. szám alatt közzétett eseti döntés is, melynek indokolása szerint az adott esetben „az alperesek a hagyatékot öröklési szerződéssel, tehát visszterhes jogügylettel szerezték meg, és a szerződésben vállalt kötelezettségüknek eleget tettek. A visszterhesség szempontjából nincs jelentősége annak, hogy a viszonylag rövid ideig nyújtott tartás, gondozás, ápolás értéke a megszerzett hagyaték értékét elérte-e vagy sem. Az öröklési szerződés szerencsejellegéből következik ugyanis az, hogy a ténylegesen nyújtott tartási jellegű szolgáltatások értéke a megszerzett ellenértéknél kevesebb és több is lehet. Ez azonban a szerződés visszterhességén nem változtat, azt a megszerzett, de tartással nem fedezett ellenérték vonatkozásában sem teszi ingyenessé.”

Kétség nélkül megállapítható, hogy e szerződések jogi megítélését tekintve korán kialakult és gyökeret vert az a nézet, mely szerint az ilyen ügyletek a szerencseelem – a szükségszerű „bizonytalansági faktor” – ellenére nem tekinthetők ingyenes ügyletnek, akkor sem, ha a jogviszonyban a szolgáltatás (jellemzően tartás, gondoskodás) és az ellenszolgáltatás (többnyire ingó vagy ingatlan dolog tulajdonjogának átruházása, szerződéses örökössé nevezés folytán a megszerzett örökség értéke) között jelentős értékkülönbség mutatkozik. Ezen az állásponton nem változtat az sem, ha a hagyaték megnyílásának időpontjában az aránytalanság szembeszökő, nincs számolási kötelezettség abban az esetben sem, ha ez különösebb nehézség nélkül megoldható lenne. Ez ugyanis ellenkezik az említett szerződések – tartási, gondozási, életjáradéki és öröklési szerződések – elfogadott szerencsejellegével. Hangsúlyozni kell, bár magától értetődőnek tűnhet, hogy a szerencse- vagy kockázati elemet hordozó tartási típusú szerződésekben nem csupán a szerződés megkötésekor bizonytalan az eltartott által átruházott vagyontárgy (leendő hagyaték) és az eltartó által teljesítendő szolgáltatás egymáshoz viszonyított értéke (értékaránya), hanem az arányosság vizsgálata éppen a kockázati elem miatt túlnyomórészt utóbb is kizárt. Éppen ezért az egyértelmű és töretlen ítélkezési gyakorlat szerint „az érvényes öröklési szerződéssel lekötött vagyontárgy […] a köteles rész alapjának kiszámításánál nem vehető figyelembe. […] Az öröklési szerződés jellegében visszterhes, mert szolgáltatással ellenszolgáltatás áll szemben. Az ingyenes jelleget nem érinti az, hogy a hagyaték megnyíltakor a tartás és a lekötött vagyontárgy értéke hogyan viszonyul egymáshoz. Ez lényegében annyit jelent, hogy az eredetileg visszterhes szerződés utólagosan nem válik ingyenessé (BH1980. 19.).” „Öröklési szerződés esetében a visszterhes jellegen nem változtat az a körülmény, hogy a hagyaték megnyíltakor a tartás és a lekötött vagyontárgy értéke hogyan viszonylik egymáshoz: a szerződés tartalmánál fogva visszterhesnek minősül, függetlenül attól, hogy a tartás értéke kevesebb-e a szerződés alapján megörökölt vagyon értékénél vagy nagyobb annál (BH1995. 280.).” Ugyanez igaz természetesen a tartási szerződéssel átruházott vagyontárgyra is.

A szerencsejelleg által okozott feszültség

Az öröklési, tartási (gondozási) és életjáradéki szerződéssel lekötött vagyon (vagyontárgy) nem tartoznak a kötelesrész alapjánál figyelembe vett vagyonrészekhez. Nem véletlen, hogy a gyakorlatban több probléma merült fel e szerződésekkel kapcsolatban, elsősorban az elszámolási kötelezettség elvi alapon való kizárását sérelmezve. A szerencseszerződések értékarányosság terén ismert bizonytalansága, mint fogalmi elemként jelen lévő gyenge pont akkor kerül leginkább reflektorfénybe, amikor a jogviszony lezárul és az eltartott személy hozzátartozói, örökösei vagy kötelesrészre jogosult hozzátartozói sérelmezik a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás egyensúlyának nyilvánvaló hiányát, az ügylet „hibáját”. Ráadásul ez a kérdés az öröklési elem folytán eleve, a tartási tartalmú szerződések szerencsejellege következtében pedig mondhatni halmozottan érzékeny helyzetet teremt. Helyesen utal a jogi irodalom is arra, hogy a kötelesrész intézménye mögött olyan megfontolások húzódnak meg, vannak jelen, mint pl. a családi szolidaritás, gondoskodás, tartás biztosítása, de sok esetben „az igazságosság vezérmotívuma is indokolja, hogy az adott esetben a hagyaték gyarapításában is közreműködő közeli hozzátartozó minimumrészesedését a jog biztosítsa.”[15] Figyelemreméltó Tóth Lajos megállapítása is: „az emberi lélekkel egybeforrott az az érzés, hogy amink van, az legyen a véreinké.”[16] A kötelesrész intézményének ezen érzelmi-lelki összetettségét jól példázza azonban az is, hogy a fenti megfontolásokat más szempontú érveléssel – és nem csak a rendelkezési szabadságból kiindulva – a kötelesrész ellen is lehet fordítani.

A 2013. évi V. törvény, az új Polgári Törvénykönyv miniszteri indokolása a következőképpen fogalmaz ebben a kérdésben. „A törvény részben megváltoztatja a fennálló jogot a tartási, életjáradéki vagy öröklési szerződéssel lekötött vagyontárgynak és a kötelesrész alapjának egymáshoz való viszonyát illetően. A hatályos jog szerint (az 1959. évi IV. törvényre utalva – megjegyzés tőlem) a tartási, életjáradéki vagy öröklési szerződéssel lekötött vagyontárgy a kötelesrész alapjának kiszámításánál nem vehető figyelembe. Ez a megoldás merev és egyoldalú. A törvény szerint szerencseszerződés jellegük ellenére el kell ugyan ismerni a tartási, életjáradéki és öröklési szerződések visszterhes jellegét, de a szerződés megkötésétől számított két éven belül csak a szerződéssel elidegenített vagyonnak a ténylegesen nyújtott tartás, életjáradék vagy gondozás ellenértékével fedezett hányadát nem kell a kötelesrész alapjához hozzászámítandó vagyonnak tekinteni. Ez az új rendelkezés alkalmas lehet azoknak a – nem egyszer a kötelesrész alapjának csökkentését célzó – tartási, életjáradéki és öröklési szerződéseknek a nem kívánatos hatását is tompítani, amelyeket az örökhagyó valamelyik, családjogi alapon tartásra köteles hozzátartozójával köt.”

Az észlelt jogi és társadalmi feszültség jogalkotói lépést igényelt, hiszen a fenti elvi és elméleti alapokon meggyökeresedett, egységes gyakorlat változatlan jogszabályi környezet mellett megújulni nem lett volna képes. A szerencseszerződések jogszerűen egyensúlyhiányos volta miatt ugyanakkor az is érezhető volt, hogy a jogalkotói beavatkozásnak valamilyen kompromisszum alakjában kellett megtörténnie: továbbra is el kell ismerni a tartási, gondozási, öröklési szerződések szerencsejellegét, de fel kell oldani a fent említett, valóban gyakran tapasztalt súlyos egyensúlyhiány okozta feszültséget. Mindezt anélkül, hogy minden ilyen szerződésnél teljes elszámolást kellene alkalmazni, ez ugyanis a szerencsejelleg felolvasztását eredményezné. Ennek módszerét tartalmazza a Ptk. 7:80. § (4) bekezdésében megfogalmazott új szabály.

A Ptk. „kétéves szabálya” – 7:80. § (4) bekezdés

Az alcímben hivatkozott jogszabályhely által felsorolt szerződések szerencsejellegük miatt – ehelyütt kizárólag a tanulmány témájára koncentrálva – három szakaszra oszthatók, e „létszakokat” a szolgáltatás és ellenszolgáltatás egymáshoz viszonyított arányosságát, egyensúlyát tekintve. Tapasztalati tény, hogy a tartási, gondozási szerződéses, illetve az öröklési szerződési jogviszony az eltartó javára fennálló egyensúlyhiányos időszakkal indul (első szakasz), egyensúlyi helyzetben csak rövid ideig él (második szakasz) és csak meghatározott idő után fordul(hat) át az eltartott javára billenő egyensúlyhiányos állapotba, amikor a tartás értéke meghaladja az ellenszolgáltatást, ellenértéket (harmadik szakasz). Gyakori probléma az is, hogy az ilyen szerződések nagy számban szűnnek meg az egyensúlyi helyzet elérése előtt: a konfliktushelyzetek jelentős része a rövid ideig nyújtott tartás, gondozás esetében merül fel. Ilyenkor a szerződés egész életét az első szakaszban – „egyensúlyhiányos állapotban” – éli le.

A problémát a 2013. évi V. törvény 7:80. § (4) bekezdése a következőképpen oldja meg: a szerződés megkötésétől számított két éven belül megnyílt öröklés esetén a kötelesrész alapjához hozzá kell számítani az öröklési, tartási, életjáradéki vagy gondozási szerződéssel elidegenített vagyon értékének a ténylegesen nyújtott tartás, életjáradék, illetve gondozás értékével nem fedezett részét. Az átruházott vagyon, a nyújtott tartás és a gondozás értékét, valamint az életjáradék összegét az öröklés megnyílásának időpontjában számított értéken kell figyelembe venni.

A jogszabályhely lényeges pontjai röviden a következőkben összegezhetők:

a) A Ptk. 7:80. § (4) bekezdésének szabálya nem változtat azon, hogy a kötelesrész kielégítéséért való helytállási kötelezettség (felelősség) sem nem kárkötelmi, sem nem gazdagodási alapú, hanem egy összetett jogi indokkal kiépített törvényes kötelmi tényállás.

b) A jogszabályhely az általa felsorolt szerencseszerződések érvényességét továbbra sem érinti, a szerencseelem miatti egyensúlyhiány ellenére e szerződések a jövőben is az érvényes sávban maradnak (nem esnek a feltűnő értékaránytalanság vagy az uzsora tényállása alá).[17]

c) Mindebből következik az is, hogy a tanulmányunkban vizsgált jogi megoldás – az ún. „kétéves szabály” – a tartási, gondozási, öröklési szerződéseket nem az egyensúly szempontjából nézi, hanem a „mennyiben tekinthető visszterhesnek, mennyiben nem” kérdést teszi fel.

d) Ebből fakad az is, hogy nincs arányossági mozgástér, egyszerűen fogalmazva: számolni kell, méghozzá az öröklés megnyíltának időpontjában fennálló értéken. Az átruházott – öröklés jogcímén juttatott – vagyon és a tartás, gondozás értékét a jogszabály rendelkezése szerint meg kell határozni, erre szükség esetén bizonyítást kell lefolytatni.[18]

e) Az elszámolásnak az öröklés megnyíltának időpontjára való vetítése egy könnyen megindokolható jogalkotói döntés. E szabálytól eltérni – más időpontot figyelembe venni az értékmeghatározás szempontjából – jogszabályi felhatalmazás hiányában nem lehet, a Ptk. 7:80. § (4) bekezdés második mondata ugyanis kógens öröklési jogi szabály. Ez általában véve nem kifogásolható, hiszen a kétéves időtávlatban csekély valószínűségű olyan mértékű – a korábbi értékviszonyokat kritikus mértékben torzító – értékeltolódás, mely beavatkozást tehetne indokolttá [vö. a súlyosan méltánytalan helyzetekre tartogatott méltányossághoz Ptk. 7:80. § (2) bekezdése]. Nem lehet azonban kizárni sem olyan, az érintettek által előre nem látható változást sem, melynek okán a szabály alkalmazása méltánytalan eredményre vezetne.[19]

f) A Ptk. 7:80. § (4) bekezdésének szabálya alkalmazásakor tehát – bár a jogszabályhely a szerencsejelleg miatti megtámadhatatlanságot bizonyos értelemben „feloldja” – nem áll elő a feltűnő aránytalanság körében az érvénytelenség megállapításához megszokott logika. Az elszámolási kötelezettség kimondása különleges, öröklési jogban szabályozott, de öröklési és kötelmi területen egyaránt érvényesülő kötelmi jogviszonyt eredményez, nem vonz érvénytelenségi szabályokat, nem alkalmazandóak az érvénytelenségi jogkövetkezmények, de nem jön szóba a fedezetelvonó szerződés hatálytalanságának alkalmazása sem stb.

g) A vizsgálódás és jogvita esetén a bírói döntés valóban az ingyenesség-visszterhesség tengelye mentén mozog. Ennek következtében pedig kétféle eredményre juthatunk: ha a nyújtott tartás, gondozás értéke, életjáradék összege elérte (vagy meghaladta) az örökhagyó által nyújtott ellenszolgáltatás értékét, úgy a tartással átruházott, örökléssel lekötött stb. vagyon a kötelesrész kielégítése szempontjából (ahogyan eddig) teljes egészében figyelmen kívül marad. Ha az ellenkező nyer bizonyítást, úgy a különbözet a kötelesrész alapjához számítandó.

h) Az örökös és a megajándékozott személy felelőssége a kötelesrész kielégítéséért való felelősség szabályai szerint működik. Ha és amennyiben a kötelesrész sérelmét öröklési szerződés idézte elő, az örökös a Ptk. 7:84. § (1) bekezdés a) pontja szerint elsődlegesen felel. Ha az örökhagyói vagyon élők közötti ügylettel, pl. tartási szerződéssel „vonta el” a kötelesrész fedezetét, akkor a részben ingyenesnek minősített szerződés jogosultja (eltartó) másodlagosan áll helyt [Ptk. 7:84. § (1) bekezdés b) pont].[20]

A szabályozás néhány további konfliktusvonzó pontjáról

A Ptk. 7:80. § (4) bekezdésének szabálya egyértelműen jogalkotói döntés eredménye, mely a vitán felül jelen lévő jogi feszültséget igyekszik kezelni, ahogyan arra a miniszteri indokolás idézett mondatai is utalnak. A kötelesrész iránti igény összetettsége, a kötelesrészt sértő rendelkezések miatt előálló felelősség kivételessége és nem utolsósorban a szerencseelemet hordozó szerződések sajátosságai azonban előrevetítik, hogy ez a megoldás sem lehet problémamentes.

Elsőként említhető, hogy a szabály nem képes kezelni a kötelesrészi igényt sértő, ám két éven túlnyúló „igazságtalan” helyzeteket. A szabály tehát nem alkalmazható – a példának okáért – egy két év és egy hónap elteltével megnyílt öröklés esetében, akkor sem, ha a tartással, gondozással nem fedezett ellenszolgáltatás milliós nagyságrendű (a két éven belül megnyílt hagyaték esetében ezzel szemben sokkal kisebb értékkülönbség is megalapozza a kötelesrész kielégítéséért való helytállási kötelezettséget).

A Ptk. 7:80. § (4) bekezdésének szabálya kötött útvonalú rendelkezés, mely csak a normában felsorolt szerződésekre és csak az ott leírt módon vonatkozik. Nem alkalmazható más ügyletekre, ahol esetleg az aránytalanság hasonló formában áll előttünk. Ilyen lehet egy feltűnően nagy értékkülönbséggel kötött adásvételi szerződés. Ha az örökhagyó lemondott megtámadási jogáról, a megtámadási jogot jogszerűen kizárták vagy a feltűnő értékkülönbséget felismerhette, annak kockázatát vállalta stb. az ilyen ügylet érvényes, visszterhesnek is minősül – mégis nagyban hasonló élethelyzet áll elő, mint a szerencseelemet hordozó szerződések esetében, legalábbis a végeredményt nézve.

Külön a harmadik személy tartását szolgáló szerződések megítéléséről

Értelmezési nehézséget okozhat annak eldöntése, hogy alkalmazható-e a Ptk. 7:80. § (4) bekezdésének szabálya abban az esetben, ha az örökhagyóval szerződő fél nem az örökhagyó, hanem harmadik személy tartására, gondozására vállal kötelezettséget.

Abból kell kiindulnunk, hogy a kétéves szabály a kötelesrész iránti követelést támogatja, tehát az örökhagyói vagyon csökkenését (ingyenes vagy ingyenesnek minősíthető) ügylettel megvalósuló kisebbedése ellen igyekszik a jogalkotó szigorú keretek között védelmet biztosítani. A Ptk. 7:80. § (4) bekezdése esetében az elszámolási kötelezettség középpontja minden esetben az örökhagyó halála, ezen időpont körül fordul meg minden jogviszony-értékelés.

Ha az örökhagyó öröklési szerződést kötött, melyben az eltartó az örökössé nevezés fejében harmadik személy javára nyújtandó tartásra vállalt kötelezettséget és az örökhagyó a szerződés megkötésétől számított két éven belül meghal, a kérdést ehelyütt szándékosan leegyszerűsítve két eset áll előttünk: másként kell – nézőpontunk szerint – megítélni a helyzetet, ha a tartási kötelezettség az örökhagyó halálát követő időre is kiterjed és megint másként, ha a tartási kötelezettség már az örökhagyó halála előtt megszűnt.

Ha a tartás jogosultja az örökhagyót túléli, nem vitás, hogy az öröklés bekövetkezik, ám a szerződéses örökös tartási kötelezettsége nem szűnik meg. Erről a Ptk. 7:48. § (2) bekezdése kifejezetten is rendelkezik. Mivel a Ptk. 7:80. § (4) bekezdése a ténylegesen nyújtott tartás, gondozás kifejezéseket használja, nem pedig az örökhagyó részére ténylegesen nyújtott tartás fordulatával él, nem egyértelmű, hogy a szerződéses örökössel szemben az örökhagyó halála pillanatában élesedik-e az elszámolási kötelezettség, annak ellenére, hogy a szerződés alapján a szolgáltatást továbbra is nyújtania kell, mely kötelezettsége esetleg a kapott ellenértéken túl is terjedhet (szerencsejelleg az eltartó terhére).

A problémának adódik egy számunkra kézenfekvőnek tűnő megoldása.[21] A Ptk. 7:80. § (4) bekezdésének szabálya az örökhagyó halálának időpontjára vetített elszámolásról rendelkezik, ahogyan arra a fentiekben kitértünk. A jogszabályhely az egybevetendő értékek megállapítását, meghatározását követeli meg, ez pedig csak a már nyújtott tartás (gondozás) esetében jöhet szóba. A jogalkotói akarat a kétéves szabály során – érezhetően – az örökhagyó halálával lezáruló tartási, öröklési és egyéb szerződéseket célozta meg, ahol az örökhagyó által átruházott, örökségként a szerződéses örökös(ök) javára lekötött vagyon áll szemben az örökhagyó haláláig teljesített szolgáltatásokkal.[22] Vagyis: úgy tűnik, hogy az örökhagyó halálának időpontján túlnyúló tartási kötelezettség továbbra is olyan szerencseelemet hordozó szerződésnek tekintendő, amely a Ptk. hatálybalépését megelőző gyakorlatnak megfelelően kezelendő, nem vonatkozik rá a 7:80. § (4) bekezdésének szabálya.

Másképpen áll a helyzet azokban az esetekben, amikor a harmadik személy javára szóló, az örökhagyó halálát megelőző két éven belül kötött tartási, gondozási vagy öröklési szerződésben foglalt tartási kötelezettség még az örökhagyó halálát megelőzően (vagy azzal egyidőben) megszűnik. Ennek oka lehet egyaránt az eltartott halála, de lehet az is, hogy a tartásról lemondott, egészségi állapota olyan mértékben javult, hogy a tartásra való rászorultsága megszűnt (kizárttá vált a szolgáltatás nyújtása) stb. Ezeket az önmagukban egyébként érzékeny élethelyzeteket ehelyütt csupán a Ptk. 7:80. § (4) bekezdése szempontjából vizsgálva azt állapíthatjuk meg, hogy ilyenkor nem lehet kizárni a kétéves szabály alkalmazását. Az örökhagyó halála előtt ugyanis megtörtént a hagyatéki vagyon kisebbítése, lekötése (élők közötti vagy öröklési rendelkezés útján), számolható a szerencseszerződés alapján az eltartott által nyújtott szolgáltatásoknak a kapott ellenszolgáltatáshoz viszonyítható aránya is.

Konklúzió

Mint a legtöbb új jogszabály esetében, a Ptk. 7:80. § (4) bekezdésének ún. kétéves szabályánál is megfigyelhető – az egyértelműen előremutató jogalkotói szándék mellett is –, hogy az új rendelkezés ugyan megold régóta fennálló problémákat, ezzel együtt azonban számos új kérdéses, megoldásra váró helyzetet generál. A kétéves szabályt összekapcsolva a kifejezetten harmadik személy részére nyújtott tartás lehetőségével (melyet az új Ptk. immár kifejezetten szabályoz) a kérdések csak tovább halmozódnak.

A fent vázolt problémák eredője elsősorban az lehet, hogy a kétéves szabály nem az egyensúly kérdéséből, hanem a visszterhesség-ingyenesség problémaköréből indul ki. Az egyensúlyhiány és szerencseszerződés jelleg miatt az sem határozható meg előre, hogy a problémát felvető illetőleg magában hordozó esetekben tipikusan melyik fél, a kötelesrészre jogosult, vagy az eltartó szerződéses örökös oldalán alakulna ki méltánytalan helyzet.

Nem hagyható figyelmen kívül, hogy ezek a problémák valós élethelyzetekben fordulnak elő, így ezekre az élethelyzetekre, konkrét esetekre a gyakorlatnak előbb, vagy utóbb választ kell adnia.

Lábjegyzetek:

[1] Bacsó Jenő – Pallósi Gizella – Sőth Lászlóné – Szolcsánszky Vilmos: Az öröklési jog kézikönyve. Közgazdasági és jogi Könyvkiadó, Budapest, 1984, 383. o.

[2] Zsögöd Benő: Magánjogi tanulmányok. Politzer Zsigmond és Fia, Budapest, 1901, 506. o.

[3] Bacsó Jenő – Pallósi Gizella – Sőth Lászlóné – Szolcsánszky Vilmos: Az öröklési jog kézikönyve. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1984, 383. o.

[4] Nézetünk szerint nem helyes ezért azt mondani, hogy a kötelesrész iránti igény a hagyaték megnyílásával száll át a kötelesrészre jogosultra. Bacsó Jenő – Pallósi Gizella – Sőth Lászlóné – Szolcsánszky Vilmos: Az öröklési jog kézikönyve. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1984, 443. o.

[5] Tóth Lajos: Magyar magánjog Öröklési jog. Városi nyomda, Debrecen, 1932, 307. o.

[6] Fabó Tibor In. Osztovits András (szerk.): A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény és a kapcsolódó jogszabályok nagykommentárja IV. kötet. Opten, Budapest, 2014, 670. o.

[7] Ezt a védelmi szempontot hangsúlyozza Fabó is. Lásd Fabó Tibor In. Osztovits András (szerk.): A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény és a kapcsolódó jogszabályok nagykommentárja. IV. kötet. Opten, Budapest, 2014, 670. o.

[8] Nézetünk szerint – anélkül, hogy a részletekbe bocsátkoznánk – a kötelesrész kiadásáért való felelősség esetére nem feltétlenül vezethető le a cum viribus helytállás szabálya. A Ptk. 7:86. § (3) bekezdésének és a 7:96. § (1) bekezdésének ütközése ugyanis nem látszólagos: az előbbinek elsőbbsége van, az utóbbi alkalmazása nem evidencia. Magától értetődőnek csak abban az esetben mondható, amikor a kötelesrész a hagyatéki ingatlan és annak felszerelési tárgyai feletti haszonélvezetből jár. E probléma tárgyalása azonban a tanulmány kereteit meghaladná

[9] Egyetértünk azzal a véleménnyel, mely a Ptk. 7:86. § (3)-(4) bekezdésének szilárdsága felől kételyeket fogalmaz meg. Vö. Fabó Tibor In. Osztovits András (szerk.): A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény és a kapcsolódó jogszabályok nagykommentárja. IV. kötet. Opten, Budapest, 2014, 715. o.

[10] Tóth Lajos: Magyar magánjog Öröklési jog. Városi nyomda, Debrecen, 1932, 312. o.

[11] Nizsalovszky Endre: A korlátolt dologi jogokra vonatkozó telekkönyvi szolgáltatás In. Glossza Grosschmid Béni: Fejezetek kötelmi jogunk köréből című művéhez. Első kötet. Grill, Budapest, 1932, 136. o. Ahogy talán Grosschmid fogalmazott volna: értve alatta, ami értendő. Mivel ez nem szigorú átértékelés vagy átminősítés, hanem a megoldás hátterét megvilágító összefüggés, könnyen és zökkenőmentesen megengedhető (bár ebben Grosschmid elmélete már nem ennyire rugalmas), hogy a juttatáskori érték helyébe, ha ennek feltételei fennállnak a bíróság más értéket, más értéken való elszámolást léptessen [vö. Ptk. 7:80. § (2) bek.]

[12] Grosschmid így tette fel a kérdést: hogyan lehet arra ítéletet építeni, hogy én mint megajándékozott tudtam-e vagy nem tudtam, hogy ez az ember először is mikor fog meghalni, s hogy akkor az ajándék tárgya tehát minő értékben fog alapul szolgálni; születik-e neki odáig gyermeke, ha ma még nincsen; s ha születik vagy már van is, nem fog-e az előtte meghalni; egyes gyermekei nem lesznek-e kitagadva, nem fogják-e az örökséget visszautasítani, nem lesznek-e indignusok, mi által a kötelesrészbeli igény elesik, illetőleg kisebbedik; nem fog-e ez az ember időközben felgazdagodni, s ekként a kötelesrész a hagyatékból kitelni; vagy tönkremenni, s ekként vagyona a k. rész kielégítésére elégtelenné válni? stb. stb. És a válasza lakonikusan egyszerű. Ha nem akarunk a felelősség alapja után kutatva zsákutcából zsákutcába jutni, a következőt kell kimondani: a megajándékozott tartsa szem előtt, hogy őtet a törvény az illető pénzfajösszeg erejéig (Grosschmid megjegyzése: amelybe az ajándék tárgya a mondottak szerint átteendő) in eventum fajilag kötelezettnek tekinti, mi alól semmiféle kibuvónak helye nincsen. Ha pedig ez neki nem tetszik – ne fogadja el az ajándékot. Grosschmid Béni: Fejezetek kötelmi jogunk köréből. Első kötet. Grill, Budapest, 1932, 541. o.

[13] Megjegyezzük, hogy tanulmányunkban a tartási (gondozási) elemet hordozó, ennek okán szerencseelemmel bíró ügyletekről ejtünk szót. Nem esik vizsgálódási körünkbe az a jogi helyzet, amikor az ajándékozás indoka bizonyíthatóan a tartás, gondoskodás volt. Ilyen esetben az elszámolás módjára a PK 89. sz. állásfoglalás a) pontja a jövőben is irányadó

[14] Bíró György: Kötelmi jog. Novotni Alapítvány a Magánjog Fejlesztéséért, Miskolc, 2010. 236. o.

[15] Fabó Tibor In. Osztovits András (szerk.): A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény és a kapcsolódó jogszabályok nagykommentárja. IV. kötet. Opten, Budapest, 2014, 670. o.

[16] Tóth Lajos: Magyar magánjog Öröklési jog. Városi nyomda, Debrecen, 1932, 308. o.

[17] Annak azonban természetesen nincs akadálya, hogy bizonyítható többlettényállási elemek fennállása esetén e szerződéseknél is szóba jöjjön a Ptk. 6:97. § vagy 6:98. § rendelkezésének alkalmazása

[18] A kézirat lezárásának időpontjában még nincs adatunk arra nézve, hogy a bizonyítási kötelezettség alkalmazása és a bizonyítási teher megállapítása szempontjából hogyan fogja értékelni a bírói gyakorlat a tartási szerződések szokásos – szinte automatikus – kikötését, mely a nyújtott (nyújtandó) tartás értékét rögzíti

[19] Pl. kormányzati döntés következtében nagyon rövid időn belül ugrásszerűen megnövekszik az ingatlanpiacon a fizetőképes kereslet, ennek okán árrobbanás következhet be az új építésű vagy használt lakások értékére nézve. Ilyen helyzetekre vonatkozóan egy – a 7:80. § (2) bekezdésének szabályához hasonló, szigorú megfogalmazású – méltányossági klauzula beiktatása indokoltnak tűnhet. Itt is igaz természetesen, hogy a méltányosság (Beck Salamon egyik fordulatát kölcsönvéve) olyan ezerjófű, mellyel óvatosan kell bánni, mert ha túl sokat vesszük elő, idejekorán veszíthet erejéből

[20] Ez bizonyos szempontból előre vetítheti, hogy a helytállási kötelezettségnek ez a másodlagossága az általános vélekedés (nem jogi minősítés) szerint humánusabbnak tartott öröklési szerződés helyett a figyelmet és a szerződési kedvet a tartási szerződésekre fogja terelni

[21] Mely egyszerűségében talán a tévedés lehetőségét is magában hordozza

[22] Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a kétéves szabály alkalmazása kizárt lenne olyan esetekben, amikor pl. az örökhagyó halálát megelőző két éven belül kötött szerződés már az örökhagyó halála előtt megszűnik


Kapcsolódó cikkek

2024. április 12.

A kóros elmeállapot

A Btk. nem általánosságban, hanem kifejezetten a konkrét bűncselekmény viszonyában rendelkezik a kóros elmeállapot beszámítási képességet érintő hatásáról. Erre tekintettel a tüneteknek a konkrét cselekménnyel összefüggő – a vádbeli vagy ítéleti tényállással összevetett – vizsgálata alapján tisztázható a felismerési képesség kérdése – a Kúria eseti döntése.

2024. április 10.

Szolgáltató közigazgatás – 1. rész

Alábbi cikksorozatunk betekintést ad a Szolgáltató közigazgatás – A tájékoztatáshoz való jog a magyar szociális ellátórendszerben című Wolters Kluwer-kiadvány egyes részleteibe.