Jogszabályfigyelő 2024 – 17. hét
Alábbi cikkünkben a 2024/46–47. számú Magyar Közlönyben megjelent szakmai újdonságok közül válogattunk.
TV a kávézóban – kell jogdíjat fizetni?
Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
A vendégek rendelkezésére álló, a vendéglátóipari egység helyiségében üzemképes állapotban elhelyezett televíziókészülék esetén vélelmezhető, hogy azon keresztül zeneszolgáltatás történik, ez azonban nem törvényi vélelem.
A tényállás
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. Indokolásában ismertette, hogy a felperes mint közös jogkezelő szervezet a felhasználóval kötött megállapodás alapján engedélyezi zenék nyilvános előadását, valamint a közös jogkezelés körébe tartozó vagyoni jogokat gyakorolja. Az alperes üzemelteti a B. városban található „P. P. Szendvics és Kávézó” nevű vendéglátóipari egységet, melynek a vendégek számára nyitva álló részében 2011. február 14. napjáig nyilvános zeneszolgáltatást végzett. Ekkor az alperes a zeneszolgáltatást beszüntette, mely tényről a felperest tájékoztatta a felhasználási szerződés felmondásával. A felperes az alperes felmondását tudomásul vette. A felperes képviselője, P. F. kirendeltségvezető 2011. március 30-án a kávézóban ellenőrzést tartott annak megállapítása érdekében, hogy az alperes a zeneszolgáltatást a bejelentésnek megfelelően ténylegesen beszüntette-e. Az ellenőrzés során észlelte, hogy a korábbi készülékek közül egy televíziókészülék továbbra is ki van helyezve az üzlettér és az ahhoz kapcsolódó konyha, illetve egyéb helyiségek között. A képernyő az ellenőrzéskor nem az üzlet felé nézett, a televízión az ellenőrzés időpontjában zeneszolgáltatás nem volt. Az ellenőrzés alkalmával P. F. ún. adatszolgáltatási lap és felhasználási engedély elnevezésű iratot töltött ki, amelyet az alperes jelenlévő alkalmazottja, G. A. aláírt és azon a cég bélyegzőjét is elhelyezte. Ezt követően a felperes számlát bocsátott ki az alperes felé a 2011. április 1-jétől 2011. május 19-éig terjedő időszakra vonatkozó 27 311 forint szerzői jogdíjról, egyúttal felhívta az alperest az összeg 2011. június 25. napjáig történő megfizetésére. Az alperes a felszólításnak nem tett eleget, a felperes követelését vitatta.
A felperes a fizetési meghagyással indult eljárásban keresetében 27 311 forint tőke és annak 2011. június 26-ától járó, az 1959. évi IV. tv. (a továbbiakban: Ptk.) 301/A. § (2) bekezdése szerinti késedelmi kamata megfizetésére kérte az alperes kötelezését. Arra hivatkozott, hogy az adatlap és felhasználási engedély aláírásával az alperes a nyilvános zeneszolgáltatás tényét elismerte, és a felek között felhasználási szerződés jött létre. Eltérő álláspont esetén – szerződés hiányában – az alperes zenefelhasználása jogsértő volt, amelynek következtében a jogosulatlan felhasználó alperes köteles a jogsértéssel elért gazdagodás megtérítésére, ennek minimális összege a jogszerű felhasználás esetén járó jogdíj.
Az alperes érdemi ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Előadta, hogy a televíziókészülék nem az üzlettérben volt kihelyezve és az nem is a közönség számára volt rendszeresítve, hanem az az alperesi betéti társaság dolgozóinak szórakoztatására szolgált az ellenőrzést évekkel megelőző időszakban. A készülék a nyilvánosság felé műsort nem szolgáltatott, az üzemen kívül volt. A felhasználási szerződés felmondásával egyidejűleg az üzlettérben lévő, korábban ténylegesen zeneszolgáltatásra szolgáló rádiókészüléket eltávolította. A Bt. alkalmazásában álló G. A. az alperes képviselőjének nem volt tekinthető, mivel a szerződés nem esik azon szokásos szerződések fogalomkörébe, amelynek aláírására a kereskedelmi vendéglátóipari üzletben dolgozó alkalmazott jogszabály alapján jogosultsággal rendelkezik.
Az elsőfokú bíróság ítélete
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét alaptalannak találta. Határozatát a Pp. 163. §-ának (1) bekezdésére, 166. §-ának (1) bekezdésére, 196. § (1) bekezdés a) pontjára, 197. §-ának (1) bekezdésére, a Ptk. 86. §-ának (1) bekezdésére, 220. §-ának (1) és (2) bekezdésére és a szerzői jogról szóló 1990. évi LXXVI. törvény (a továbbiakban: Szjt.) 16. §-ának (1) bekezdésére, 25. §-ának (1) bekezdésére, 92. §-ának (1) bekezdésére és 94. §-ának (1) bekezdésére alapította. Megállapította, hogy a felperes és az alperes között korábban zenefelhasználásra vonatkozó megállapodás jött létre, mely jogviszony keretében a felperes jogosult volt ellenőrizni az alperesi zenefelhasználást azt követően is, hogy az alperes a szerződést 2011. február 19. napjával felmondta. Rögzítette, hogy a 2011. március 30-ai ellenőrzés célja annak tisztázása volt, hogy az alperes ténylegesen megszüntette-e a nyilvános zeneszolgáltatást. Mivel a helyszíni ellenőrzés során az alperes törvényes képviselője nem volt jelen, csupán a Bt. alkalmazásában álló G. A. felszolgáló, ezért abban a kérdésben kellett állást foglalni, hogy a felperes ellenőrzése kapcsán alkalmazandó-e a Ptk. 220. §-ának (1) és (2) bekezdése. E kérdés eldöntésekor az elsőfokú bíróság figyelembe vette G. A. írásos nyilatkozatát, valamint T. P. és P. F. tanúvallomását. A felperes hivatkozása következtében ismertette a Legfelsőbb Bíróság 1993. évi 204. (helyesen: 240.) számú eseti döntésében megnyilvánuló gyakorlatot, amelyet azonban nem osztott. Álláspontja szerint ugyanis a felperessel kötött megállapodás nem minősül a helyben megszokott szerződésnek egy kávézó esetében figyelemmel a szerződő felek személyére és a szerződés tárgyára is. Emellett kávézó, illetve szendvicsbár esetében nem szükségszerű annak feltételezése sem, hogy ott nyilvános zeneszolgáltatást nyújtanak. Annak tényéből pedig, hogy a helyszínen talált alkalmazott az adatszolgáltatási lap és felhasználási engedély aláírásánál a cég bélyegzőjét is használta, az elsőfokú bíróság álláspontja szerint nem következik, hogy a perbeli szerződés tekintetében aláírási jogosultsága volt. Nevezett személy írásos nyilatkozatában úgy fogalmazott, hogy nem volt tisztában a megállapodás tényével és aláírása jogi jelentőségével. Ezt erősítette P. F. tanúvallomása is, aki G. A.-t mindössze arról tájékoztatta a saját elmondása szerint, hogy a felperestől érkezett és a zenefelhasználást ellenőrzi. Bár P. F. felhívta a jelenlévő alkalmazott figyelmét a TV készülék eltávolításának szükségességére, ez azonban még nem jelenti azt, hogy az alperes felszolgálója ezzel az általa aláírt okirat jelentőségéről is tudomást szerzett volna. Mindezek alapján az elsőfokú bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a felperes által rendszeresített adatszolgáltatási lap és zenefelhasználási engedély című okirat alapján szerződés nem jött létre a felperes és az alperes között 2011. március 30-án.
Ezt követően azt vizsgálta, hogy ilyen szerződés létrejötte nélkül megvalósult-e az alperes részéről jogosulatlan zenefelhasználás. Ennek keretében megtekintette az alperes által csatolt fényképfelvételeket, amelyek a helyszíni ellenőrzést végző személy elmondása szerint is hűen dokumentálták az általa 2011. március 30-án tapasztaltakat. Utalt a kialakult ítélkezési gyakorlatra, amely szerint a nyilvánosság részére nyitva álló helyiségben elhelyezett, zeneszolgáltatásra alkalmas készülék esetén a vendéglátóipari egységet üzemben tartó személynek szerzői jogdíjat kell fizetnie (helyesen: a zeneszolgáltatás tényét vélelmezni lehet), azonban hangsúlyozta, hogy ez a vélelem megdönthető. Az alperes T. P. tanúvallomásával, G. A. jognyilatkozatával és azon körülmény alperesi előadásával, miszerint az alperes 2011. február 19-én a korábban zeneszolgáltatásra alkalmazott rádiót eltávolította, továbbá a televíziókészülék elhelyezésének feltárásával bizonyította, hogy az ellenőrzés napján a helyszínen talált televíziókészülék nem szolgált nyilvános zeneszolgáltatás nyújtására. Életszerűtlen ugyanis, hogy egy, az üzlettér szélén, kifejezetten az üzlettéren kívüli helyiség-részen elhelyezett televíziókészülék szolgáltatna a vendéglátóipari egység vendégei részére zenét. Mindezekre tekintettel az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította.
| Kommentár a munka törvénykönyvéhez |
|---|
|
|
A fellebbezések tartalma
A döntéssel szemben a felperes nyújtott be fellebbezést, amelyben az elsőfokú ítélet megváltoztatásával az alperes kereset szerinti marasztalását kérte. Ismételten arra hivatkozott, hogy az alperesi alkalmazott jogosult volt az adatszolgáltatási lap aláírására, mert az olyan szokásos jognyilatkozat, amelyet a Ptk. 220. §-ában foglalt rendelkezés alapján az alkalmazott is megtehet. Hangsúlyozta, hogy az alperes a felhasználási szerződés létrejöttének hiányában is köteles szerzői jogdíjat fizetni jogosulatlan felhasználás címén. Utalt a csatolt fényképfelvételekre, amelyeken látható, hogy a televíziókészülék az üzlethelyiséggel egy légtérben van, annak hangja a vendégek számára hallható. Emellett az elhelyezésére szolgáló konzol elfordítható, annak átfordításával ezért a vendégek a képet is láthatják, bár a jogdíjigényt a zeneszolgáltatás alapozza meg. A felperes a fellebbezésében felhívta az Szjt. 16. §-ának (1) és (4) bekezdését, 34-41. §-ait, valamint a 38. § (1) bekezdés f) pontját. Előadta, hogy a betéti társaság tagjai részére történő zeneszolgáltatás sem minősül szabad felhasználásnak. A dolgozók által a munkahelyen hallgatott zene mint felhasználási cselekmény ugyanis a magánhasználat körét meghaladja, ebből következően az szintén jogdíjköteles.
Az alperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult.
A Fővárosi Ítélőtábla megállapításai
Az elsőfokú bíróság a bizonyítási eljárást a jogvita eldöntése által indokolt mértékben lefolytatta, a tényállást helyesen állapította meg és az alapján helytálló érdemi döntést hozott. Kifejtett indokait a Fővárosi Ítélőtábla mindenben osztotta, azok közül – elsősorban a fellebbezésben foglaltakra tekintettel – az alábbiakat hangsúlyozza.
A felperes keresetében a Legfelsőbb Bíróság (jelenleg Kúria) BH1993. 240. eseti döntésében kifejtett álláspontjára hivatkozással terjesztette elő keresetét elsődlegesen a felek közötti felhasználási szerződés létrejöttét állítva. Álláspontja szerint a felhívott jogesetben a Legfelsőbb Bíróság azt mondta ki, hogy az adatszolgáltatási lap aláírása olyan szokásos szerződés, amelynek aláírására a kereskedelmi, vendéglátóipari üzletben dolgozó alkalmazott jogosultsággal rendelkezik. Ezzel szemben a felhívott jogesetben a Legfelsőbb Bíróság akként foglalt állást, hogy az említett okmányt a Pp. 199. §-a által szabályozott olyan egyszerű okiratnak kell tekinteni, amelyről a bíróság döntheti el, hogy a bizonyítékok értékelése során milyen súllyal veszi figyelembe. Ennek meghatározásakor nem mellőzhető a per adatainak a Pp. 206. §-ának (1) bekezdésében írt mérlegelése, amelyet az elsőfokú bíróság elvégzett, és ennek eredményeképpen jutott arra a következtetésre, hogy a felperes által rendszeresített „Adatszolgáltatási lap és zenefelhasználási engedély” című okirat alperesi alkalmazott általi aláírása következtében a perbeli esetben nem jött létre szerződés a felperes és az alperes között 2011. március 30-án. Kifejtett álláspontját a másodfokú bíróság mindenben osztotta.
A Ptk. 220. §-ának (1) bekezdése szerint áru adásvételével vagy egyéb szolgáltatás nyújtásával rendszeresen foglalkozó jogi személynek az ügyfélforgalom számára nyitva álló helyiségeiben dolgozó alkalmazottat és tagot – amennyiben jogszabály eltérően nem rendelkezik, vagy a körülményekből más nem következik – az ott szokásos szerződések megkötésénél és lebonyolításánál a jogi személy képviselőjének kell tekinteni.
A Fővárosi Ítélőtábla egyetért az elsőfokú bírósággal abban, hogy a felperessel kötött megállapodás nem minősül a helyben megszokott szerződésnek egy kávézó tekintetében, figyelemmel a szerződő felek személyére és a szerződés tárgyára is. Továbbá kávézó, illetve szendvicsbár esetében nem szükségszerű annak feltételezése sem, hogy ott nyilvános zeneszolgáltatást nyújtanak. E jogszabályi vélelem csak olyan szerződések esetében áll fenn, amely az adott üzlet jellegéből következik. Ez a perbeli esetben kávé és szendvics adásvételére irányuló szerződések megkötését jelenti, az Szjt. 25. §-ának (1) bekezdése szerinti felhasználási szerződés azonban nem tekinthető ilyennek. A kialakult ítélkezési gyakorlat szerint az eset körülményei akkor engednek következtetni képviseleti jogra, ha az alkalmazott beosztásából fakadó tevékenységi köre ezt indokolja. Az alperes felszolgálója beosztásából fakadó tevékenységi kör a felhasználási szerződés megkötésére vonatkozó képviseleti jogot nem támasztja alá, annak tényéből pedig, hogy a helyszínen talált alkalmazott az „Adatszolgáltatási lap és felhasználási engedély” aláírásánál a cég bélyegzőjét is használta, önmagában nem következik, hogy a perbeli szerződés tekintetében aláírási jogosultsága volt.
Mindezek alapján helyesen vizsgálta az elsőfokú bíróság az adatlap aláírásának körülményeit. G. A., alperesi alkalmazott írásos nyilatkozatában úgy fogalmazott, hogy nem volt tisztában a megállapodás tényével és aláírása jogi jelentőségével. Ezt erősítette a felperes képviseletében a helyszínen járt P. F. tanúvallomása is, aki G. A.-t mindössze arról tájékoztatta a saját elmondása szerint, hogy a felperestől érkezett és a zenefelhasználást ellenőrzi. Bár P. F. felhívta a jelenlévő alkalmazott figyelmét a TV készülék eltávolításának szükségességére, ebből azonban nem lehet arra következtetni, hogy az alperes felszolgálója ezzel az általa aláírt okirat jelentőségéről is tudomást szerzett volna.
Mindebből az következik, hogy a perbeli felhasználási szerződés tekintetében a helyszínen talált alkalmazottat az alperes képviselőjének nem lehet tekintetni, eljárását az alperes utóbb sem hagyta jóvá [Ptk. 221. § (1) bek.], hiszen a felperes által küldött jogdíjfizetési értesítőben foglalt összeget nem fizette meg, a felperes követelését vitatta, ezért felhasználási szerződés a felek között nem jött létre.
Helytállóan hivatkozott a felperes a perben azonban arra, hogy az írásbeli felhasználási szerződés hiányában folytatott zeneszolgáltatás olyan jogosulatlan felhasználást valósít meg, amelynek alapján az Szjt. 94. § (1) bekezdésének e) pontja szerinti polgári jogi igény érvényesítésére nyílik lehetőség. Ennek következtében a jogosulatlan felhasználó köteles a jogsértéssel elért gazdagodás megtérítésére, amelynek minimális összege a jogszerű felhasználás esetén járó jogdíj. Az elsőfokú bíróság helyesen vizsgálta ezért, hogy a perbeli esetben megvalósult-e az alperes részéről jogosulatlan zenefelhasználás.
A BH1992. 98. számú eseti döntésben kifejtettek szerint zeneművek nyilvános előadásának kell tekinteni – többek között – a vendéglátó-ipari üzemekben előadott „élő zenén” kívül a vendégek (fogyasztói közönség) részére nyitvaálló helyiségben elhelyezett videokészüléken vagy egyéb technikai eszközök útján szolgáltatott zenét. Az így szolgáltatott zene után a vendéglátó-ipari egységet üzemben tartó személynek szerzői jogdíjat kell fizetni. Köztudomású, és így a Pp. 163. §-ának (3) bekezdése értelmében a bíróság valónak fogadhatja el azt, hogy a televízió zenét is sugároz. A vendégek rendelkezésére álló helyiségben, üzemképes állapotban elhelyezett televíziókészülék esetén pedig vélelmezhető, hogy a készüléken keresztül zeneszolgáltatás is történik, mely zeneszolgáltatás csak a jogszabályban meghatározott szerzői díj megfizetése ellenében jogszerű. Ez azonban nem törvényi vélelem, pusztán a bizonyítékok mérlegelése ad eligazítást a bíróságnak. Minden esetben egyedileg, az ügy valamennyi körülményének együttes mérlegelésével kell állást foglalni abban a kérdésben, hogy az ellenőrzéskor a helyszínen talált, a vendégek rendelkezésére álló helyiségben, üzemképes állapotban elhelyezett televíziókészülék esetén a készüléken keresztül zeneszolgáltatás megvalósulhatott-e.
Az elsőfokú bíróság a rendelkezésre álló adatokból okszerűen következtetett arra, hogy az alperes T. P. tanúvallomásával, G. A. írásbeli nyilatkozatával és azon – felperes által nem vitatott – körülmény alperesi előadásával, miszerint az alperes 2011. február 19-én a korábban zeneszolgáltatásra alkalmazott rádiót eltávolította, továbbá a televíziókészülék elhelyezésének feltárásával bizonyította, hogy az ellenőrzés napján a helyszínen talált készülék nem szolgált nyilvános zeneszolgáltatás nyújtására. Az ellenőrzés időpontjában zeneszolgáltatás nem folyt, míg a televíziókészülék az üzlettér szélén, kifejezetten az üzlettéren kívüli helyiség-részen került elhelyezésre. A vendégek a csatolt fényképek szerint túlnyomórészt az üzlet előtti teraszon fogyasztanak, annak ténye pedig nem ellenőrizhető, hogy a televíziókészüléken esetlegesen szolgáltatott zene egyáltalán kiszűrődik-e az üzlet előtti területre.
Az elsőfokú bíróság keresetet elutasító rendelkezése ezért helyes volt, amelynek következtében a Fővárosi Ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján helybenhagyta.
|
Bírósági Döntések Tára |
|---|
|
A folyóirat egyfelől publikációs fórumot kíván biztosítani a megyei, illetve az ítélőtáblai döntések számára, másfelől azzal, hogy a mértékadó bírósági döntések közül válogat, a jogalkalmazás egységességét kívánja támogatni. |
Az ismertetett döntés (Fővárosi Ítélőtábla 8. Pf. 21 038/2013/4.) a Bírósági Döntések Tára folyóirat 2014/3. számában 44. szám alatt jelent meg.