100 év győzelmei és vereségei a munka frontján

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra. A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

az ILO sokat tett a rabszolga-, gyermek- és kényszermunka visszaszorításáért, valamint a nemek közötti esélyegyenlőségért. A XXI. század kihívásai, a modern ragszolgatartás és az embertelen munkakörülmények felszámolása, például a dél-kelet-ázsiai textil üzemekben válaszra várnak.

Célok és kihívások

„Tisztességes munkafeltételeket minden munkavállalónak!” – hangzik az ILO fő célkitűzése. A szakszervezetek, munkáltatói érdekképviseletek és a kormányok küldötteit tömörítő egyik legnagyobb szakosított ENSZ szervezet sok győzelmet elért már a munka frontján, mégis távol van még az alapokmányában lefektetett végső céltól. Ezt az ILO főigazgatója a szervezet 100. születésnapja alkalmából tartott berlini ünnepségen sem titkolta: „Jónéhány sok évtizedes probléma mindig megoldatlan. Kizsákmányolás, gyerekmunka, sőt rabszolgatartás is van még a XXI. században.” A munkavégzéssel összefüggésben napi 6.400 ember veszti életét! Jóval több, mint háborúk vagy terrorizmus következtében. Guy Ryder beszélt az új kihívásokról is: „A régi gondok részben megmaradtak és ahogy a digitalizáció és a globalizáció elérte a munka világát, számos új kihívással egészültek ki.” A szervezet becslése szerint a világ munkavállalóinak fele már nem hagyományos munkaviszonyban dolgozik. Az arány a globalizációval és digitalizációval tovább fog nőni.

Nagy múlt és nagy célok

Az ’46 óta az ENSZ, első szakosított szervezeteként működő ILO 187 tagállamot tömörít. Csak Észak-Korea és néhány törpeállam marad távol. Magyarország ’22 óta tag. Az egyetlen ENSZ szervezet, amelynek az országok mellett érdekképviseletek is teljes jogú tagjai. Fontosságát és sikereit mutatja, hogy alapításának 50. évfordulója alkalmából, ’69-ben Nobel-békedíjjal tüntették ki.

Az ILO története nem ’46-ban kezdődött. Elődszervezetét ’19-ben a Népszövetség keretében hozták létre. Az ötletgazda a későbbi amerikai elnök, Franklin D. Roosevelt volt. Államok képviselői munkavállalói- és munkaáltatói érdekképviseletek bevonásával nemzetközi munkajogi szabályokat alkossanak?! – a XX. század első éveiben még az ötlet is abszurdnak tűnt volna.

’19-ben, amikor a Párizs környéki kastélyokban az új világrend alapjait lerakták, Roosevelt mellett már sok politikusnak és szakszervezeti vezetőnek meggyőződése volt, hogy a munkavállalók kizsákmányolása nagy szerepet játszott a világháború kirobbanásában. A győztes és a vesztes országok egyetértetek, hogy a munkaerőpiac szigorúbb szabályozása, ill. a munkavállalók szociális viszonyainak javítása hozzájárulna újabb háborúk elkerüléséhez.

Az ILO születése körül bábáskodó szakpolitikusokat a szociális piacgazdaság elképzelését szerették volna elfogadtatni a nemzetközi közösséggel. Erőfeszítéseiket a két világháború között csak mérsékelt siker koronázta. A szervezetet újraalapítását előkészítő ’44-es Philadelphiai Nyilatkozatban lefektetett, ’a munka nem áru’ elvének érvényre juttatása és annak biztosítása, hogy a nemzetgazdaságok, ill. a vállalatok ne a munkavállalók kizsákmányolása árán próbáljanak versenyelőnyhöz jutni, szintén nem teljesült.

Szervezeti felépítés

Az ILO legfelső szerve a Nemzetközi Munkaügyi Konferencia. Minden évben 2 hétre ül össze államonként 4 küldött részvételével: 2 a kormányzat, 1-1 a munkavállalói- és a munkáltatói érdekképviseletek képviselője. Itt dolgozzák ki és fogadják el a nemzetközi munkajogi egyezményeket. A Konferencia munkáját öt állandó bizottsága segíti.

A konferenciák közötti időszakban a szervezet működését az Igazgatótanács irányítja. 56 rendes tagja van: 28 kormányzati, 14-14 munkaadói és a munkavállalói képviselő. Évente 3 alkalommal ülésezik, elnökét 1 évre választja a Konferencia.

Az ILO legoperatívabb szerve a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal. Állandó titkársága, amely az Igazgatótanács alatt működik. A központja Genf, a főigazgatóját 5 évre választja a Konferencia. A pozíciót 2012 óta tölti be az angol Guy Ryder. 2017-ben választottak újjá.

A szervezetnek ’93 óta Közép- és Kelet-Európai Tanácsadó Irodája működik Budapesten.

Az eredmények

„A világ legtöbb nemzetgazdaságában a munkaerő továbbra is áru” – véli Jürgen Kocka. A nemzetközileg is ismert, a szociális viszonyok alakulására specializálódott német történész azonban hozzáteszi, hogy „a nemzetközi megállapodásoknak köszönhetően a legtöbb helyen a munkavállalók érdekében jogszabályok tompítják a szabadpiaci elveket.”

Az ILO keretében 189 egyezményt fogadtak el az elmúlt 100 év alatt: munkanélküli ellátás (1919), betegbiztosítás (1928), a gyerekmunka tilalma (1921), a kiskorúak munkavégzésének szabályai (1921), terhesek védelme (1921), a diszkrimináció tilalma (1960), munkavállalói érdekképviseleti szerv alapításhoz és az ezekben való részvételhez fűződő jog (1950).

Ha összehasonlítjuk milyen körülmények között dolgoztak az európai munkavállalók a XX. század elején és napjainkban, egyértelmű, hogy az ILO fennállása 100 éve alatt számos sikert ért el.

Több fejlődő országban a gazdasági növekedésnek köszönhető plusz bevételeket a szociális háló, ill. az egészség- és nyugdíjbiztosítás kiépítésre fordították. Az így bővülő fogyasztás tovább növelte a GDP-t. Jó példa Brazília, ahol a legalsóbb rétegeknek teremtettek nagyobb szociális biztonságot, és Kína, ahol a középréteg profitált a társadalombiztosítás kiépítésből.

A kudarcok

A szociális biztonság a többség számára mégis állam maradt. A világ népességének mindössze 27%-a számára biztosított a hozzáférés egy szociális ellátórendszerhez.

Ezért Colin Gonsalves emberi jogi ügyvéd, az ’alternatív Nobel-díj’ kitüntetettje a sikerek ellenére sem tartja sokra az ILO-t. „Egy a sok nemzetközi szervezet közül, amelyben a diplomatáknak fogalmuk sincs a fejlődő országokban élők mindennapjairól. Sok állam nem ratifikálja a megállapodásokat, vagy, ha igen, nem gondoskodik a végrehajtásukról.”

„Főszabály szerint 8 óra a napi és 48 a heti munkavégzés maximális ideje” – fekteti le az ILO keretében elfogadott nemzetközi szerződés (1921). A valóság: „A munkavállalók 80%-a több mint heti 60 órát dolgozik. A világ sok régiójában még ennél is nagyobb a jelentős túlmunkára kötelezettek aránya”– mondta Belgium képviselője a Konferencia tavalyi második rendes ülésén. „Az állandó túlórák hibákhoz és balesetekhez, valamint a munkavállalók fizikai és szellemi kiégéshez vezetnek” – hangozz el a dél-koreai szakszervezetek küldöttének felszólalásában. A gazdag ázsiai országban évi 900 öngyilkosság áll a munkahelyi túlhajszoltsággal közvetlen összefüggésben. „Ezek az egészségbiztosítók hivatalos számai. Valószínűleg csak a jéghegy csúcsa” – tette hozzá.

A munkaidő és a munkavégzés helyének flexibilissé válása az utóbbi évek új, általánossá váló jelenség. Egy 2016-os felmérés szerint a dolgozók 86%-a elvileg örül a nagyobb rugalmasságnak. A probléma, hogy munkavállalók és munkáltak egészen más okokból támogatják a flexibilitást. Előbbiek a munka és a magánélet jobb összeegyeztethetőségét, utóbbiak a munkaerő felhasználásának optimalizálását remélik tőle. A kormányoknak és munkáltatói szervezeteknek korábban sem volt ínyére a túlzott kötöttség. Ezzel magyarázható, hogy az immár 98 éve hatályban lévő munkaidő-egyezményt csak 53 ország ratifikálta. Az európaiak többsége nincs közöttük. Franciaország például ahhoz a feltételhez kötötte a ratifikációt, hogy Nagy-Britannia és Németország is megteszi. Ez a mai napig nem történt meg. A berlini Munkaügyi Minisztériumnál a német munkajog gyakorlatban bevált felxibilitására hivatkozva nem is tervezik ezt.

A problémák

Napi 12-14 óra munka, az egészséget ill. az életet veszélyeztető munkakörülmények, éhbér és a szakszervezetek tevékenységének korlátozása – 100 évvel ezelőtt világszerte elterjedt jelenségek voltak. Ma sokkal jobb a munkavállalók helyzete. Ha azonban a ’80-as éveket vesszük viszonyítási alapnak, sok területen a romlása figyelhető meg. Ez különösen igaz Európára. Az ILO 2014/15-ös jelentése szerint a válság utáni megszorítások munkanélküliséggel, csökkenő jövedelmekkel és emelkedő adókkal párosulva elszegényedéshez és társadalmi kirekesztődéhez vezettek.  Jelentősen nőtt például a szürkén, ill. feketén foglalkoztatottak száma. Az ILO felmérése szerint az EU népességének immár 24%-a, 123 millióan szegények, vagy ez által közvetlenül fenyegetettek. Világviszonylatban a válságot követően, 2008/09-ben 48 országban került sor a szociális kiadások csökkentésére 2.400 milliárd dollár értékben. A legtöbb helyen mégsem sikerült a költségvetés egyensúlyát helyreállítani. Az ILO szerint az elszegényedés és a szociális ellátások megnyirbálása csökkenti a fogyasztást, és így nehezíti a válságból történő kilábalást.

Sandra Polanski, az ILO főigazgató-helyettese a 2014/15-ös jelentés bemutatásakor arra emlékeztet, hogy „a szociális biztonság és az egészségügyi ellátás ’48-ban alapjogként lett meghatározva, ennek ellenére a világnépesség nagy részének a mai napig sem biztosított”.

Ha egy állam ratifikált egy ILO keretében elfogadott nemzetközi szerződést, alá kell vetnie magát a genfi szervezet komplikált felügyeleti rendszerének. A szakszervezetek és a munkáltatói érdekképviseletek is az ILO-hoz fordulhatnak, ha egy ország álláspontjuk szerint nem, vagy nem megfelelően ültette át a nemzeti jogba egy egyezmény rendelkezéseit ill., ha nem gondoskodik a szabályok betartatásáról. A szervezet független szakértői a tagállamokban vizsgálódhatnak a bejelentések ügyében. Kormányzati szabálysértés esetén ultima ratiokent az érintett országot ki lehet zárni az ILO-ból.

„A gyakorlat azt mutatja, hogy az ILO szankcióinak nincs sok visszatartó erejük. A legtöbb tagállam ellen újra és újra ugyan azon okokból folyik eljárás” – mondja Renate Hornung-Draus a német szakszervezetek küldötte. „A kizárásnak talán még örülne is egyik-másik állam. Így megszabadulna a nemzetközi kötelezettségeitől” – véli Risher Mundenda, a zambiai munkavállalói érdekképviseletek Genfbe delegált képviselője.

Az aláírt szerződések ratifikációjának elmaradása általános probléma. Ráadásul a ratifikációs hajlandóság is visszaszorulóban van. Ezt mutatja Magyarország példája is. A tucatnyi általunk is aláírt egyezmény nagy részét a ’20-as, ’30-as években kötötték. A rendszerváltás óta egyre kevesebb megállapodáshoz csatlakoztak a mindenkori magyar kormányok. Az utolsóhoz 2005-ben.[1]

A ratifikációk egyre gyakoribb elmaradása miatt az ILO a ’98-ban elfogadott stratégiájában a részletekbe menő szabályok tartalmazó új egyezmények kidolgozása helyett arra helyezi a hangsúlyt, hogy a legalapvetőbb munkajogi normákat, kvázi a munka világának alapjogait a világon mindenhol érvényre juttassa: szakszervezeti szabadság, a kényszermunka tilalma, azonos munkáért egyenlő bér elve, a diszkrimináció és a gyerekmunka felszámolása. Az szervezetnek sikerült elérnie, hogy az OECD is igyekszik az általa kidolgozott egyezményekben ezeket az elveket érvényre juttatni.

A nyilvánosság ereje

Az ILO leghatékonyabb fegyvere a nyilvánosság ereje. A genfi közgyűlések lehetőséget adnak arra, hogy a világ közvéleményei elé kerüljenek a tagállamok legeklatánsabb szabályszegései. A munkavállalói jogokért harcoló aktivistáknak pedig morális segítséget jelent a felszólalás lehetősége. Erre jó példa Nelson Mandela, aki ’90-ben a dél-afrikai szakszervezetek küldötteként szerzett magának nemzetközi ismertséget. „A Robben Island-i börtön vastag falait is áttörték a felszólalások és rezolúciók, amelyekben az ILO a rabszolgamunka, a kizsákmányolás és a diszkrimináció miatt ítélte el a dél-afrikai kormányt az apartheid időszakában. Erőt merítettünk belőlük” – mondta a legendás szabadságharcos egy 28 évvel ezelőtti genfi felszólalásában.

Az elfelejtett tízmilliók

Illúzió munkavállalói jogok érvényesülést remélni, ha valaki a törvényes kereteken kívül, feketén dolgozik. Ez Afrikában a legelterjedtebb jelenség. Ráadásul a kontinens országai alig néhány ILO egyezményt ratifikáltak. Ennek történelmi háttere van. A nemzetközi szervezet évtizedekig elfogadta a gyarmattartó országok fenntartását, amely az anyaország ratifikációja esetén is kizárta a ILO-szabályok érvényesülését a gyarmatokon. Ha az afrikai országok felszabadulásuk csatlakoztak is az egyezményekhez, a jog köszönőviszonyban sincs a valósággal. A szegénység és a munkanélküliség olyan nagy, hogy az emberek örülnek, ha bármilyen, a túlélést biztosító munkát találnak. Ez a legtöbb esetben illegális munka. Zimbabwében például 100-ból 94 ember feketén robotol!

Sok más civil szervezet mellett a világ 47 országában 550 ezer utcai árus érdekeit képviselő Streetnet vezetője, Lorraine Simbanda is tagsági jogot követel a civil szervezeteknek és a szerződés nélkül foglalkoztatott munkavállalókat védő nemzetközi szabályok elfogadásáért harcol. Ha nem is végső, de fontos győzelem volt a 2011-ben elfogadott egyezmény a szerződés nélkül foglalkoztatott háztartási alkalmazottak jogairól.[2] A megállapodás a fejlett országokban is éreztette a hatását. A német kormány 2013-ban speciális foglalkoztatási formát vezetett be a háztartási alkalmazottaknak, amellyel a társadalombiztosításhoz is hozzáférést kapnak.

A hiányzó felismerés

„A munkavállalói jogok kevésbé állnak a fókuszban, pedig ezek nélkül a szabadságjogok sem érvényesülnek” – véli a már idézett történész, Kocka. „Az ILO jól látja, hogy a világbéke szociális igazságosság nélkül csak illúzió” – teszi hozzá. A ’20-as, ’30-as évek egyezményeivel az ILO sokat tett a rabszolga-, gyermek- és kényszermunka visszaszorításáért, valamint a nemek közötti esélyegyenlőségért. A XXI. század kihívásai, a modern ragszolgatartás és az embertelen munkakörülmények felszámolása, például a dél-kelet-ázsiai textil üzemekben válaszra várnak.

Sok állam, például Oroszország, Kína és az afrikai országok alig csalatkoztak az ILO megállapodásaihoz. Nem akarják nemzetközi ellenőrzés alá vetni magukat. De még a legfejlettebb országok, így például az USA és az európai államok is sok egyezménytől távol maradnak. Pedig megfelelő munkakörülmények és jövedelem nélkül nincs fogyasztás és így gazdasági növekedés sem.

[1] A Magyarország által ratifikált ILO megállapodások: https://web.archive.org/web/20111117164119/http://www.szmm.gov.hu/main.php?folderID=21058

[2] https://www.ilo.org/dyn/normlex/en/f?p=NORMLEXPUB:11300:0::NO::P11300_INSTRUMENT_ID:2551460

Magyarország nincs a ratifikáló államok között.

---