Gépjármű‑felelősségbiztosítás a kollíziós jog fényében

Az alábbi cikkünkben a szerző az Európai Unió Bíróságának ítéletét[1] elemzi, melyet az Agostinho da Silva Martins kontra Dekra Claims Services Portugal SA-ügyben hozott.

I. Bevezetés

A gépjármű-felelősségbiztosítás különösen fontos az európai polgárok számára, legyenek akár biztosítottak, akár baleset károsultjai. A gépjármű-felelősségbiztosítás a biztosítók számára szintén nagy jelentőséggel bír, mivel az a közösségben a nem életbiztosítási piac fontos részét képezi. A gépjármű-felelősségbiztosítás hatással van a személyek és járművek szabad mozgására is. Ezért a pénzügyi szolgáltatások terén a közösségi fellépés egyik kulcsfontosságú célkitűzése a gépjármű-felelősségbiztosítás belső piacának megerősítése és egységesítése.

Valamennyi tagállamnak meg kell tennie minden hasznos intézkedést annak biztosítására, hogy a szokásosan a területén üzemben tartott gépjárművek felelősségbiztosítással rendelkezzenek[2].

Az Agostinho da Silva Martins kontra Dekra Claims Services Portugal SA-ügyben a lisszaboni fellebbviteli bíróság, a Portugália Tribunal da Relação de Lisboa-nal az Európai Unió Bíróságához (EUB) előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelme a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló, 864/2007/EK rendelet[3] („Róma II”) 16. és 27. cikkének, valamint a gépjármű‑felelősségbiztosításról és a biztosítási kötelezettség ellenőrzéséről szóló, 2009/103/EK irányelv[4]  27. cikkének értelmezésére irányul.

A kérelem előterjesztésére az Agostinho da Silva Martins és a Dekra Claims Services Portugal SA biztosítótársaság közötti, egy Spanyolországban bekövetkezett autóbalesetből eredő kártérítési kötelezettségre vonatkozó jogvitában került sor.

II. A tényállás[5]

2015. augusztus 20-án közlekedési baleset történt Spanyolországban, két személygépkocsi ütközött, az egyik járműnek portugál rendszáma volt, és a tulajdonosa, A. da Silva Martins vezette, a másik jármű spanyol rendszámmal rendelkezett, és a Portugáliában a Dekra Claims Services Portugal által képviselt Segur Caixa biztosítótársaságnál rendelkezett biztosítással.

A spanyol rendszámú jármű A. da Silva Martins járművének hátsó részébe ütközött, amely a keletkezett károk miatt használhatatlanná vált. Így e járművet Portugáliába szállították, ahol elvégezték rajta a szükséges javításokat. Az A. da Silva Martins járművén végzett javítási munkálatok költségét kezdetben az Axa Portugal (jelenleg Ageas Portugal) biztosítótársaság állta a casco alapján. Mivel kizárólag a spanyol rendszámú gépjármű vezetője felelt a balesetért, a javítás költségeit az ő biztosítótársasága, a Segur Caixa megtérítette az Axa Portugálnak.

A. da Silva Martins a balesetből eredő közvetett károk megtérítését kérte. Nézete szerint a jogvitára a portugál jog alkalmazandó. A portugál polgári törvénykönyv a Código Civil[6] hároméves elévülési időt ír elő a balesetből eredő károk megtérítésére irányuló kereset tekintetében. Mivel a baleset 2015. augusztus 20-án történt, az eljárás 2016. november 11-ei megindítására határidőn belül került sor.

A Segur Caixa ezzel szemben azt állította, hogy az alapeljárás felperesének kártérítési kérelmére a spanyol jog alkalmazandó, amely a balesetből eredő károk megtérítése iránti keresetekre egyéves elévülési időt ír elő. Következésképpen e kérelmet határidőn túl terjesztették elő.

Az elsőfokú bíróság a Segur Caixa elévülési kifogásának adott helyt, amely ellen A. da Silva Martins fellebbezést nyújtott be, kérve az ítélet hatályon kívül helyezését és a portugál jogban előírt elévülési idő alkalmazását.

A kérdést előterjesztő bíróság szerint az ügyben a „Róma II” rendelet szerint az egyéves elévülési időt előíró spanyol jog alkalmazandó, de mivel nem kizárt a 2009/103 irányelv és a Portugáliában hatályos, hároméves elévülési időt előíró kötelező gépjármű-felelősségbiztosítási rendszer alkalmazása sem, így arra kereste a választ, hogy a „Róma II” rendelet 16. cikke értelmében véve imperatív jellegű-e az eme irányelvet a belső jogba átültető portugál jogi szabályozás, amely szerint a baleset bekövetkezésének helye szerinti, az Európai Gazdasági Térségről szóló megállapodásban részes állam joga helyett a portugál jog alkalmazandó, „feltéve, hogy ez magasabb szintű fedezetet biztosít”.

E körülményekre tekintettel a lisszaboni fellebbviteli bíróság, a Tribunal da Relação de Lisboa az eljárást felfüggesztette, és előzetes döntéshozatal céljából kérdéseket terjesztett az EUB elé.

III. Az EUB értékelése és ítélete

III. 1. Az előterjesztő bíróság első kérdéséről

Első kérdésével a lisszaboni fellebbviteli bíróság arra keresett választ, hogy a „Róma II” rendelet 16. cikke értelmében vett elsőbbséget élvező kötelező rendelkezésnek lehet-e tekinteni az olyan nemzeti rendelkezést, amely előírja, hogy a valamely balesetből eredő károk megtérítése iránti kérelem elévülési ideje három év.

E tekintetben az EUB emlékeztetett arra, hogy egyrészt a „Róma II” rendelet 4. cikkének (1) bekezdése szerint a jogellenes károkozásból eredő szerződésen kívüli kötelmi viszonyra ama ország jogát kell alkalmazni, amelyben a kár bekövetkezik, függetlenül attól, hogy mely országban következett be a kárt okozó esemény, valamint függetlenül attól, hogy eme esemény közvetett következményei mely országban vagy országokban következnek be. Másrészt a rendelet 15. cikkének h) pontja kimondja, hogy a szerződésen kívüli kötelmi viszonyra alkalmazandó jog az elévülési vagy jogvesztési szabályokra különösen vonatkozik. A 16. cikk lehetővé teszi az eljáró bíróság országának joga szerint érvényesülő ama szabályok alkalmazását, amelyek kötelező jelleggel, a szerződésen kívüli kötelmi viszonyra egyébként alkalmazandó jogra tekintet nélkül szabályozzák a tényállást.

Bár az „elsőbbséget élvező kötelező rendelkezések” fogalmát a„Róma I” rendelet nem határozza meg, 9. cikke az imperatív rendelkezésekről úgy rendelkezik, hogy azok olyan rendelkezések, amelyek betartását valamely ország a közérdek – mint például politikai, társadalmi vagy gazdasági rendjének megőrzése – szempontjából döntő fontosságúnak ítéli, és megköveteli a hatálya alá eső valamennyi tényállásra történő alkalmazását, függetlenül attól, hogy e rendelet a szerződésre mely jog alkalmazását írja elő.

A „Róma I” és „Róma II” rendelet koherens alkalmazásának követelménye alapján amely az e két rendelet által használt, funkcionálisan azonos fogalmak lehető legnagyobb mértékű harmonizációjára törekszik – függetlenül attól, hogy a „Róma II” rendelet bizonyos nyelvi változatai a „Róma I” rendeletben szereplőtől eltérő terminológiát használnak –, úgy kell tekinteni, hogy a „Róma II” rendelet 16. cikke értelmében vett „elsőbbséget élvező kötelező rendelkezések” megfelelnek a „Róma I” rendelet 9. cikke szerinti „imperatív rendelkezéseknek”, olyannyira, hogy ez utóbbi fogalom EUB általi értelmezése érvényes a „Róma II” rendelet 16. cikke szerinti „elsőbbséget élvező kötelező rendelkezésekre” is[7].

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az EUB a Római Egyezménnyel kapcsolatban korábbi ítéletében már hangsúlyozta, hogy az érintett tagállam szabályozása értelmében „imperatív szabály” fennállására vonatkozó kivételt szigorúan kell értelmezni[8].

Az EUB szerint analógia útján kell megállapítani, hogy a „Róma II” rendelet 16. cikke szerinti „elsőbbséget élvező kötelező rendelkezés[9]” azonosítása esetén a kérdést előterjesztő bíróságnak e rendelkezés szövegének, általános rendszerének, célkitűzéseinek, valamint elfogadása körülményeinek részletes elemzése alapján kell megállapítania, hogy az olyan jelentőséggel bír a nemzeti jogrendben, amely igazolja az e rendelet 4. cikke alapján meghatározott alkalmazandó jogtól való eltérést.

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a 291/2007. sz. rendelettörvény 11. cikke (1) bekezdésének b) pontja kimondja, hogy az Európai Gazdasági Térségről szóló megállapodásban részes államok területén bekövetkezett balesetek tekintetében a balesetre alkalmazandó jogszabályban előírt kártérítési kötelezettséget a portugál jog váltja fel, feltéve, hogy az magasabb szintű fedezetet biztosít. A polgári törvénykönyv 498. cikkének (1) bekezdése szerint a valamely balesetből eredő károk megtérítése iránti kérelem elévülési ideje három év, míg a spanyol jogban előírt határidő, melyet a kérdést előterjesztő bíróság a „Róma II” rendelet 4. cikke alapján alkalmazandónak tart, egy év.

Bár az EUB-nak nem a feladata az érintett rendelkezések értékelése, hangsúlyozta, hogy az elévülésre vonatkozó nemzeti szabályok sokfélesége ellenére a „Róma II” rendelet ezeket az alkalmazandó jog meghatározására vonatkozó általános szabály hatálya alá helyezi, és semmiféle más uniós jogi rendelkezés nem ír elő sajátos követelményeket az alapügyben szereplőhöz hasonló kereset elévülésére vonatkozóan[10]. A finn adófizetők adóztatással kapcsolatos jogait és az adójogi és egyéb közigazgatási jogban felsorolt egyéb jogorvoslati kérelmeket az Adó Végrehajtó Egység, a Veronsaajien oikeudenvalvontayksikkö felügyeli. Ilyen körülmények között, a balesetből eredő károk megtérítése iránti keresetre az alkalmazandóként meghatározott jogban előírttól eltérő elévülési idő alkalmazása rendkívül fontos indokok azonosítását igényelné, mint amilyen a hatékony jogorvoslathoz való jognak és a hatékony bírói jogvédelemhez való jognak a „Róma II” rendelet 4. cikk alapján alkalmazandóként meghatározott jogból eredő sérelme[11].

Az EUB az első kérdésre azt a választ adta, hogy a „Róma II” rendelet 16. cikkét úgy kell értelmezni, hogy az alapügyben szereplőhöz hasonló nemzeti rendelkezés, amely előírja, hogy a balesetből eredő károk megtérítése iránti kereset elévülési ideje három év, nem tekinthető az e rendelkezés értelmében vett elsőbbséget élvező kötelező rendelkezésnek, hacsak az eljáró nemzeti bíróság e rendelkezés szövegének, általános rendszerének, célkitűzéseinek, valamint elfogadása körülményeinek részletes elemzése alapján azt nem állapítja meg, hogy az olyan jelentőséggel bír a nemzeti jogrendben, amely igazolja az e rendeletben[12] meghatározott alkalmazandó jogtól való eltérést[13].

III. 2. Az EUB az előterjesztő bíróság második és a harmadik kérdéséről

Az EUB a lisszaboni fellebbviteli bíróság második és harmadik kérdését – amelyekkel e bíróság arra keresett választ, hogy a „Róma II” rendelet 27. cikkét úgy kell-e értelmezni, hogy e cikk, a szerződésen kívüli kötelmek tekintetében irányadó kollíziós szabályokat előíró uniós jogi rendelkezésnek minősül-e a gépjármű‑felelősségbiztosításról és a biztosítási kötelezettség ellenőrzéséről szóló, 2009/103 irányelvnek a nemzeti jogba átültetett 28. cikke értelmében[14].

A 27. cikk szerint a „Róma II” rendelet nem érinti az olyan uniós jogi rendelkezések alkalmazását, amelyek egy adott kérdéssel kapcsolatban a szerződésen kívüli kötelmek tekintetében irányadó kollíziós szabályokat írnak elő.

Ennek kapcsán az EUB egy korábbi ítéletében már megállapította, hogy sem a 2009/103 irányelv szövegéből, sem pedig a célkitűzéseiből nem tűnik ki az, hogy az irányelv célja kollíziós szabályok megállapítása lenne[15]. Ez az irányelv a tagállamok arra való kötelezésére szorítkozik, hogy fogadjanak el azt biztosító intézkedéseket, hogy a közúti baleset károsultja, valamint az e balesetben szóban forgó jármű használója védelemben részesüljön[16].

Továbbá az EUB rámutatott arra is, hogy bár a gépjárművek által okozott balesetek károsultjainak védelmére irányuló célkitűzésének megfelelően a 2009/103 irányelv 28. cikke lehetővé teszi az említett károsultakra nézve kedvezőbb szabályok elfogadását, mint amelyeket ez az irányelv megkövetel, e rendelkezés kizárólag a tagállam átültető jogszabályaira vonatkozik, és nem érinti azt a kérdést, hogy konkrét esetben e kedvezőbb szabályok más tagállamok szabályaihoz képest előnyt élveznek-e. Így ilyen esetben az átültető nemzeti szabályozás értékelésére kizárólag az alkalmazandó jognak a „Róma II” rendelet rendelkezései alapján történő előzetes meghatározását követően kerül sor[17].

Az EUB az előterjesztett második és harmadik kérdésre azt a választ adta, hogy a „Róma II” rendelet 27. cikkét úgy kell értelmezni, hogy a 2009/103 irányelvnek a nemzeti jogba átültetett 28. cikke nem minősül-e a 27. cikk értelmében a szerződésen kívüli kötelmek tekintetében irányadó kollíziós szabályokat előíró uniós jogi rendelkezésnek.

Lábjegyzetek:

[1] 2019. január 31-ei C‑149/18. sz. ügy Agostinho da Silva Martins kontra Dekra Claims Services Portugal-ítélet, ECLI:EU:C:2019:84 (Ítélet)

[2] 2009/103/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (2) és (3) preambulumbekezdés

[3] A szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló, 2007. július 11-ei 864/2007/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet („Róma II”)

[4] A gépjármű-felelősségbiztosításról és a biztosítási kötelezettség ellenőrzéséről szóló, 2009. szeptember 16-ai 2009/103/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv

[5] Ítélet 13-22. pont

[6] Código Civil spanyol polgári törvénykönyv 498. „Elévülés” címet viselő cikke: „(1) A kártérítési jog azon időpontot követő három év után évül el, hogy a károsult személy tudomást szerezhetett volna az őt megillető jogról, akkor is, ha a felelős személy és a károk teljes terjedelme nem ismert, a rendes elévüléstől függetlenül, amennyiben a kárt okozó eseménytől számított vonatkozó határidő lejárt volna

[7] 2016. január 21-eii ERGO Insurance és Gjensidige Baltic-ítélet, C‑359/14 et C‑475/14, EU:C:2016:40, 43. pont

[8] 2013. október 17-eii Unamar-ítélet, C‑184/12, EU:C:2013:663, 49. pont

[9] Elsőbbséget élvező kötelező rendelkezések. A rendelet egyetlen rendelkezése sem korlátozhatja az eljáró bíróság országának joga szerint érvényesülő ama szabályok alkalmazását, amelyek kötelező jelleggel, a szerződésen kívüli kötelmi viszonyra egyébként alkalmazandó jogra tekintet nélkül szabályozzák a tényállást

[10] 593/2008/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet 15. cikk. Az irányadó jog alkalmazási köre. A szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra e rendelet szerint alkalmazandó jog különösen a következőkre vonatozik: h) a kötelezettségek megszűnésének, továbbá az elévülés és a jogvesztés feltételei, beleértve az elévülési vagy jogvesztési határidők kezdetével, megszakadásával és nyugvásával kapcsolatos szabályokat is

[11] Ítélet 34. pont

[12] A 4. cikk alapján: (1) Ha e rendelet másképp nem rendelkezik, a jogellenes károkozásból eredő szerződésen kívüli kötelmi viszonyra ama ország jogát kell alkalmazni, amelyben a kár bekövetkezik, függetlenül attól, hogy mely országban következett be a kárt okozó esemény, valamint függetlenül attól, hogy eme esemény közvetett következményei mely országban vagy országokban következnek be. (2) Ha azonban a károkozásért felelősnek tekintett személy és a kárt elszenvedő személy szokásos tartózkodási helye a kár bekövetkezésének időpontjában ugyanabban az országban található, a jogellenes károkozásra eme ország jogát kell alkalmazni. (3) Amennyiben az eset valamennyi körülménye alapján egyértelmű, hogy a jogellenes károkozás nyilvánvalóan szorosabban kapcsolódik egy, az (1) vagy (2) bekezdésben említettektől eltérő országhoz, akkor e másik ország jogát kell alkalmazni. Egy másik országgal fennálló nyilvánvalóan szorosabb kapcsolat alapulhat különösen a felek között már fennálló olyan jogviszonyon, így például szerződésen, amely szorosan kapcsolódik a szóban forgó jogellenes károkozáshoz.

[13] Ítélet 35. pont

[14] A 2009/103 irányelv „Tagállami rendelkezések” címet viselő 28. cikke előírja: „(1) A Szerződésnek megfelelően a tagállamoknak lehetőségük van olyan rendelkezéseket fenntartani vagy hatályba léptetni, amelyek a károsult fél számára kedvezőbbek, mint az ezen irányelv teljesítéséhez szükséges rendelkezések. (2) A tagállamok közlik a Bizottsággal nemzeti jogszabályaik ama főbb rendelkezéseit, amelyeket az irányelv által szabályozott területen fogadnak el”

[15] 2016. január 21-eii ERGO Insurance és Gjensidige Baltic-ítélet, C‑359/14 és C‑475/14, EU:C:2016:40, 40. pont

[16] 2016. január 21-eii ERGO Insurance és Gjensidige Baltic-ítélet, C‑359/14 és C‑475/14, EU:C:2016:40, 39. pont

[17] Ítélet 40-41- pont

Kapcsolódó cikkek:


Egyezménysértő jogszabállyal kizárni a már elbirtokolt földek tulajdonjogának bejegyzését
2019. június 7.

Egyezménysértő jogszabállyal kizárni a már elbirtokolt földek tulajdonjogának bejegyzését

A három török kérelmező egy törökországi természetvédelmi területen vásárolt az ingatlan-nyilvántartásban ekkor még nem szereplő földeket. Ezt követően egy kataszteri felülvizsgálat során az államkincstár bejegyeztette tulajdonjogát a földekre, amivel szemben a kérelmezők – a saját és és az eladók megszakítatlan használatán alapuló elbirtoklásra hivatkozva – pereket indítottak. A török parlament azonban ezután nyolc évvel, de még a perek jogerős lezárása előtt úgy módosította a természetvédelmi törvényt, hogy természetvédelmi területek ne legyenek elbirtokolhatóak, így a kereseteket a bíróság elutasította, kártalanítást pedig a kérelmezők nem kaptak. Az Emberi Jogok Európai Bírósága most megállapította, hogy az ügyben a török állam a három földvásárló tulajdonhoz való jogát és a bírósági jogvita ésszerű időben való elbírálásához való jogát is megsértette.

Egy parlamenti vizsgálati jelentésben le lehet írni, hogy valaki kenőpénzt kért, még ha utóbb nem is ítélik el érte
2019. június 6.

Egy parlamenti vizsgálati jelentésben le lehet írni, hogy valaki kenőpénzt kért, még ha utóbb nem is ítélik el érte

Az EJEB Kwiatkowski panaszát elfogadhatatlannak minősítette, mivel a parlamenti bizottság nem a büntetőjogi felelősséget állapította meg, hanem – tényeken alapuló – véleményt fogalmazott meg, a kérelmező magánszférájának pedig az ügyben lefolytatott, “önkényesnek vagy a valósággal nyilvánvalóan ellentétesnek nem minősülő” vizsgálat a szükséges és arányos korlátozását jelenti.

Héa-semlegesség és egyenlő bánásmód
2019. június 4.

Héa-semlegesség és egyenlő bánásmód

Az alábbiakban a szerző az Európai Unió Bíróságának ítéletét ismerteti, ami a Mydibel SA vs. État belge ügyben[1] született. A döntés az úgynevezett héa-levonások korrekciójáról szól a sale and lease back ügyletek esetében.

Az anya által illegálisan külföldre vitt gyermeket sem lehet visszaküldeni a bántalmazás kockázatának alapos vizsgálata nélkül
2019. május 31.

Az anya által illegálisan külföldre vitt gyermeket sem lehet visszaküldeni a bántalmazás kockázatának alapos vizsgálata nélkül

A kétgyermekes édesanya egy romániai nyaralást követően nem tért vissza a gyermekekkel az olaszországi apához. Az apa a Hágai Gyermekelviteli Egyezményre hivatkozva pert nyert Romániában a gyermekek hazaszállítása érdekében annak ellenére, hogy az eljárásban videók útján is bizonyítást nyert, hogy a gyermekeket többször fizikailag bántalmazta. A Bíróság ítélete szerint a román hatóságoknak a gyermek mindenek felett álló érdekét figyelembevéve kellett volna értékelnie a gyermekek fenyegetettségének súlyát. Ennek elmulasztása a családi élet védelmét garantáló 8. cikk megsértéséhez vezetett.