Magyar börtönök túlzsúfoltsága miatt meg lehet tagadni az európai elfogatóparancs végrehajtását?

Az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EuB) 2018. július 25-ei döntésében ismételten vizsgálta a magyar börtönök túlzsúfoltságát a brémai regionális felsőbíróság által elé terjesztett előzetes döntéshozatali eljárás okán.

Az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EuB) 2018. július 25-ei döntésében ismételten vizsgálta a magyar börtönök túlzsúfoltságát a brémai regionális felsőbíróság által elé terjesztett előzetes döntéshozatali eljárás okán.

A börtönök túlzsúfoltságával kapcsolatosan legelőször az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) foglalkozott a 2015. március 10-ei Varga és mások döntésében, amikor is megállapította, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezményének 3. Cikkét azaz, a kínzás és embertelen bánásmód tilalmát a magyar börtön állapotok megsértik. Az EJEB döntésének külön súlyát adta, hogy pilot eljárás keretében vizsgálta meg a magyar börtön viszonyokat, ami azt is jelenti, hogy nem egy egyedi elszigetelt esetről volt szó, hanem rendszerszintű problémában szenved a magyar szabályozás.

A főbb problémát a börtönökben kialakult nem megfelelő mozgástér/légtér illetve higéniás körülmények okozták. Az Európa Tanács szerve, a Kínzás és Embertelen Bánásmód Megelőzésére Létrejött Bizottság (CPT) álláspontját vette alapul, mely a több személyes zárkák esetén legalább egy főre 4 nm2 mozgásteret tart megfelelőnek, míg a magyar szabályozás csak 3 nm2 írt elő, azonban a valóságban az elítéltekre jutó mozgástér sok esetben az 1 nm2 sem érte el. A nem megfelelő higiéniai körülmények a lakótér és a wc nem megfelelő elszeparálását, kellő számú mosdó hiányát, illetőleg a szabad levegőn törvény által meghatározott ideig való tartózkodás akadályozását jelentette az elítéltek számára.

Időközben azonban az Alkotmánybíróság is vizsgálata alá vonta a szabadságvesztés és az előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet vonatkozó rendelkezését, azaz „[a] zárkában (lakóhelyiségben) elhelyezhető létszámot úgy kell meghatározni, hogy minden elítéltre lehetőleg hat köbméter légtér, és lehetőség szerint a férfi elítéltek esetén három négyzetméter, a fiatalkorúak, illetve a női elítéltek esetén három és fél négyzetméter mozgástér jusson.” Az Alkotmánybíróság jelen rendelkezést a nemzetközi egyezmények, különösen a fent említett EJEE és CPT irányelvekkel ellentétesnek találta és ezért a 32/2014. (XI.3) AB határozattal 2015. március 31-ei hatállyal hatályon kívül helyezte.

Időközben azonban a jogalkotó 2015. január elsejei hatállyal hatályon kívül helyezte a fent említett IM rendeletet és helyébe pedig a 16/2014. (XII. 19.) IM rendelet lépett. Azonban a kifogásolt rendelkezés, azonos tartalommal került bele az IM rendelet 121. §-ba:

A zárkában vagy a lakóhelyiségben elhelyezhető létszámot úgy kell meghatározni, hogy minden elítéltre lehetőleg hat köbméter légtér, és férfi elítélt esetén legalább három négyzetméter, női elítélt és fiatalkorú esetén három és fél négyzetméter mozgástér jusson.

Ilyen előzmények mentén jutunk el a C-404/15 Aranyosi és Căldăraru egyesített ügyekig, melyben 2016. április 5. napján hozott döntést az EuB. Jelen ügyekben, két elfogatóparancsot bocsátottak ki, egyet egy magyar állampolgárral szemben, míg a másikat egy román állampolgárral szemben. A brémai regionális felsőbíróság az európai elfogatóparancsok végrehajtásának kérdését vizsgálva, tekintettel a korábbi EJEB döntésre, megállapította, hogy azok a fogvatartási körülmények, amelyeknek az érintettek a magyar, illetve a román börtönökben esetlegesen ki lennének téve, az nem összeegyeztethető az Európai Unió értékrendjével. Ezért az EuB-hez fordult, hogy az európai elfogatóparancsok végrehajtását meg lehet-e vagy meg kell-e tagadni, illetve feltételhez lehet-e vagy kell-e kötni, hogy az elfogatóparancsot kibocsátó tagállam adjon a fogvatartási körülmények alapvető jogokkal való összeegyeztethetőségéről szóló információkat.

Az EuB a kérdés vizsgálata során kifejtett, hogy a tagállamoknak kölcsönös bizalommal kell egymás felé fordulniuk, így nem jelentheti az európai elfogatóparancs automatikus megtagadási okát sem a büntetés-végrehajtási intézetek általános túlzsúfoltsága. Emellett az elfogatóparancsot végrehajtó állam meghatározott garanciákat sem követelhet a kibocsátó államtól, azonban azt kérheti, hogy információkat szolgáltasson arra vonatkozóan, hogy az érintett személyek vonatkozásában kizárja az alapjogsérelem reális veszélyét. Azonban ha köztudott és nemzetközi szervezetek által alátámasztott információk szolgáltatnak arról bizonyítok, hogy az átadandó személy a börtönben embertelen vagy megalázó bánásmód veszélyének lenne kitéve, lehetőség van az elfogatóparancsot kibocsátó igazságügyi hatóságtól további információkat kérni és mindaddig el kell halasztania az érintett személy átadására vonatkozó határozathozatalt, amíg kézhez nem kapja azokat a további információkat, amelyek lehetővé teszik, hogy az ilyen veszély fennállását kizárja. Amennyiben e veszély fennállása nem zárható ki észszerű időn belül, akkor a végrehajtó hatóságnak döntenie kell arról, hogy az átadási eljárást megszünteti‑e.

Mindezen előzmények vezettek a mostani EuB döntéshez, melynek alapját adta, hogy 2017. augusztus 2‑án a Nyíregyházi Járásbíróság európai elfogatóparancsot bocsátott ki a magyar állampolgársággal rendelkező ML ellen büntetőeljárás lefolytatása céljából, majd 2017. szeptember 14‑i ítéletben ML‑t a távollétében egy év és nyolc hónap szabadságvesztés‑büntetésre ítélte.

Ezen európai elfogatóparancsot az Igazságügyi Minisztérium (a továbbiakban: IM) továbbította a brémai főügyészségnek, akik további információkat kértek ML későbbi elhelyezéséről. Az IM pedig tájékoztatta, hogy ML az átadása esetén az átadási eljárás idejére a budapesti Fővárosi Büntetés‑végrehajtási Intézetbe kerül, majd áthelyezik a Szombathelyi Országos Büntetés‑végrehajtási Intézetbe. Az IM ezenfelül garanciát nyújtott arra nézve, hogy ML a Magyarországon tervezett fogva tartása során nem lesz kitéve a Charta 4. cikke értelmében vett embertelen vagy megalázó bánásmódnak és hozzáfűzte, hogy ez a biztosíték szintén kiterjed arra az esetre, ha ML‑t más büntetés‑végrehajtási intézetbe helyezik át.

Ezt követően a brémai főügyészég 78. kérdést tartalmazó a büntetés-végrehajtási intézetekben való fogva tartási körülményekre vonatkozó kérdőívet küldött meg a magyar hatóságok részére melyekbe ML-t áthelyezhetik.

Erre válaszul az IM közölte, hogy Magyarország bevezetett egy olyan jogorvoslatot, amely lehetővé teszi a fogvatartottak számára, hogy a fogvatartásuk körülményeinek a jogszerűségét vitassák, és másrészt előír egy új fogvatartási módot, az úgynevezett „reintegrációs őrizetet”. Ennek keretében azok a fogvatartottak, akik a szabadságvesztés‑büntetésüket még nem töltötték le teljes mértékben, kérhetik a fogva tartásuknak a házi őrizetté való átváltoztatását. Az IM továbbá azt is hozzáfűzte, hogy a 2015‑ös év óta több mint 1000 új helyet hoztak létre a büntetés‑végrehajtási intézményekben, ami hozzájárult az említett intézmények túlzsúfoltságának a csökkentéséhez.

Azonban a brémai főügyészség nem volt meggyőződve, hogy milyen garanciákat kellene elvárnia a Magyarországtól, tekintettel arra, hogy olyan információkkal rendelkezik, amelyek a magyarországi fogvatartási körülményeket érintő rendszerszintű vagy általánossá vált hiányosságok fennállását bizonyítják. Ugyanis az „Varga és társai kontra Magyarország ítéletéből az következik, hogy mivel e tagállamban a büntetés‑végrehajtási intézetek túlzsúfoltsága jellemző, fennáll a veszélye annak, hogy a Magyarországon fogva tartott személyek embertelen vagy megalázó bánásmódban részesülnek és a helyzet továbbra is fennáll, mivel a magyar hatóságok szerint a büntetés‑végrehajtási intézetekben 1000 férőhelyet hoztak létre, a hiányzó férőhelyek száma pedig 5500 volt.” Emellett pedig nehéz értékelni azt, hogy a 2016. évi törvényben bevezetett, a fogva tartás házi őrizetté való átváltoztatására vonatkozó lehetőség ténylegesen milyen hatást gyakorol a büntetés‑végrehajtási intézetek magyarországi túlzsúfoltságának a csökkentésére.

Börtön, rab, fogvatartott

Így a brémai főügyészség EuB-hez fordult a következő kérdésekkel:

  1. Van e jelentősége, hogy jogorvoslati lehetőségei vannak a fogvatartottnak a tagállamban?
  2. Akkor is ki kell adni, ha köztudott, hogy rendszerszintű problémában szenved a szabályozás?
  3. Illetve, ha az EJEB azt is megállapította, hogy ezek a jogorvoslatok nem nyújtanak tényleges biztosítékot a körülmények javulására?
  4. Minden fogvatartási helyszínre vonatkozóan információt kell kérni, vagy csak azokra ahová az átszállítást követően fog kerülni a fogvatartott?
  5. Amennyiben minden fogvatartási helyszínre vonatkozóan információt kell kérni, azoknak mindenre kiterjedőnek kell lenniük, vagy elégséges az állam által nyújtott garancia, hogy nem lesz kitéve az átadandó személy kínzás vagy embertelen bánásmódnak?

Az EuB értékelésében emlékeztet arra, hogy a tagállamok közötti kölcsönös bizalom fennállása és ezen értékek elismerése elsődleges. Ez az alapelv viszont azt is jelenti, hogy tagállamok az uniós jog végrehajtásakor az uniós jog alapján kötelesek, hogy feltételezzék, hogy a többi tagállam tiszteletben tartja az alapvető jogokat, és így nem lehetséges, hogy valamely másik tagállamtól az alapvető jogok uniós jog által biztosított védelmi szintjénél magasabb nemzeti védelmi szintet követeljenek meg, hanem azt sem vizsgálhatják meg, hogy ezen másik tagállam a konkrét esetben ténylegesen tiszteletben tartotta‑e az Unió által biztosított alapvető jogokat. Azonban a tagállamok közötti kölcsönös bizalom elve korlátozható „kivételes körülmények” fennállása esetén és a végrehajtó igazságügyi hatóság megszüntetheti a kerethatározat által bevezetett átadási eljárást, ha fennáll annak a veszélye, hogy a keresett személy az átadása esetén embertelen vagy megalázó bánásmódban részesülne.

Erre adhat okot különösen, ha nemzetközi szervezetek az elfogató parancsot kibocsátó tagállam büntetés‑végrehajtási intézeteiben uralkodó fogvatartási körülményekre vonatkozó általános és rendszerszintű hiányosságok fennállását bizonyítják. Azonban a tagállamban uralkodó általános fogvatartási körülmények miatt nem lehetséges automatikusan megtagadni az európai elfogatóparancs végrehajtását továbbra sem.

Így a végrehajtó hatóságnak információkérési lehetősége marad, amely kiterjedhet arra is, hogy a fogvatartás helyszínéül szolgáló létesítményt, meghatározott időközönként meglátogassa, melyet az érintett tagállam nem tagadhat meg. Azonban ez a vizsgálat nem vonatkozhat az összes büntetés‑végrehajtási intézetet jellemző általános fogvatartási körülményekre, csak azokra amelyekben az érintett személy fogva tartható. Így nem lehet visszaélésszerűen endszeres és általános információ kérésre felhasználni, az elfogatóparancsot.

A fentiekre tekintettel, az EuB a feltett kérdésekre kimondta, hogy amennyiben a végrehajtó igazságügyi hatóság olyan információkkal rendelkezik, hogy a kibocsátó tagállam büntetés‑végrehajtási intézményeiben a fogvatartási körülményeket érintően rendszerszintű vagy általánossá vált hiányosságok állnak fenn úgy:

–        a jogorvoslati lehetőségek megléte esetén sem tekintheti az átadó hatóság kizártnak, hogy az átadandó személy embertelen vagy megalázó bánásmódnak lesz kitéve, bár az említett hatóság az ilyen jogorvoslati lehetőség meglétét figyelembe veheti az érintett személy átadásáról való döntéshez;

–        a végrehajtó igazságügyi hatóság kizárólag azon büntetés‑végrehajtási intézetek fogvatartási körülményeit köteles vizsgálni, amelyekben az érintett személyt a rendelkezésére álló információk szerint valószínűleg fogva fogják tartani, ideértve az ideiglenes vagy átszállítás céljára szolgáló fogva tartást is;

–        a végrehajtó igazságügyi hatóságnak ehhez az érintett személy tekintetében csupán azokat a konkrét és pontos fogvatartási körülményeket kell ellenőriznie, amelyek relevánsak annak eldöntése szempontjából, hogy e személy ki lesz‑e téve embertelen vagy megalázó bánásmód valós veszélyének;

–        a végrehajtó igazságügyi hatóság figyelembe veheti a kibocsátó tagállamnak a kibocsátó igazságügyi hatóságtól eltérő más hatóságai által szolgáltatott információkat, mint például konkrétan az arra vonatkozó garanciát, hogy az érintett személy nem lesz kitéve embertelen vagy megalázó bánásmódnak.

Bár az EuB a magyar börtön viszonyokat nem vizsgálta, nemzetközi szervezetek értékelése alapján korábbi döntését megtartotta, azaz, ha a tagállam nem tud megbízható információkat szolgáltatni arra vonatkozóan, hogy az átadandó személy nem lesz kitéve embertelen vagy megalázó bánásmódnak az elfogatóparancs végrehajtása megtagadható. Ami azt is jelenti, hogy az elmúlt 4 évben a börtönviszonyok nem változtak annyira, hogy az EuB-t vagy bármely nemzetközi szervezetet és ezáltal pedig a többi tagállamot maradéktalanul meggyőze, hogy az Alapjogi Charta 4. Cikkével összhangban történik a fogvatartás Magyarországon.

Az EuB így a korábbi 2015-ös döntését tovább pontosította csupán, hogy milyen garanciák kérhetők, illetve várhatóak el a tagállamtól, melyeket szűkítően értelmezett, kizárólag az átadandó személy fogvatartási helyére koncentrálva, nem pedig az összes büntetés-végrehajtási intézményre kiterjedően.

Kapcsolódó cikkek:


EJEB: Elkaszált tankönyvpiaci államosítás
2018. november 13.

EJEB: Elkaszált tankönyvpiaci államosítás

A magyar tankönyvpiac monopolizációja az EJEB szerint jogellenes volt: a strasbourgi bíróság kimondta, hogy az államosítás az Emberi Jogok Európai Egyezményébe ütközik.

Ki védi meg az amerikai demokráciát?
2018. november 7.

Ki védi meg az amerikai demokráciát?

Donald Trump hajlamos a neki nem tetsző jogszabályok és demokratikus elvek ignorálására. Egyre több amerikai félti a jogállamot. Sokuk a különleges ügyészektől, a bűnüldöző szervektől és a titkosszolgálatoktól várja a védelmet. Ezek azonban gyakran visszaélnek hatalmukkal. Ki védje meg a demokráciát, ki ellenőrizze a hatalom birtokosait? – teszik fel a kérdést az amerikai jogászok.

Disznók a bíróság előtt
2018. október 30.

Disznók a bíróság előtt

Az állatoknak évszázadokig büntetőjogi felelősségük volt Európában, mivel önálló tudattal és akarattal rendelkező élőlényként kezelték őket, akik így büntethetők a cselekedeteikért. Sőt, abból indultak ki, hogy az eljárást és az ítéletet is megértik.